Egy hete írtam, hogy üzleti ügyben Horvátországba kellett mennem egy napra. Azóta mostanában értem utol magamat munka szempontjából.

Eljött az ideje, hogy kicsit értekezzek a horvátokról és az ott töltött időről. Előre szólok, nem élménybeszámoló lesz! Nálam jobban senki sem szenved az élménbeszámolóktól.

Horvátország semmiben sem különbözik Magyarországtól, a Budapest - Zágráb viszonylaton semmiképp. Igen, persze a nyelv más. De - ahogy ezt semmilyen szláv nyelven nem tudóként már megállapítottam - hangzásra nem nagyon különbözik, csak éppen a szavak "értelmetlenek". (Na jó, a horvát is nyelvtörő időnként, de messze nem annyira, mint a sznob cseh. Ez, kérem, letisztult és egyszerű.) Valósággal ittam, amikor egyszerre öten beszéltek horvátul körülöttem. Semmit sem értettem, annál érdekesebb volt nézni közben az arcokat, a gesztusokat. Hihetetlen, mennyire árulkodó a mimika! Bevallom, mindig azt gondoltam, az emberi kommunkációban a szavak sokkal fontosabbak, mint a testbeszéd. Nyilván, mert nem uralom a saját testbeszédemet. De ez nagyon tanulságos volt. Rég jártam olyan társaságban, ahol nem értettem, mit beszélnek.

Milyenek a horvátok? Érdekes, de annak ellenére, hogy szomszédaink, semmi igazi benyomásom nem volt róluk korábban. A jó magyar embernek, ugye, megvan a véleménye a románokról, a szerbekről meg az ukránokról... De a horvátokról még olyat sem hallottam nyilatkozni, aki már járt ott, sőt visszajáró lélek. Szóval előítélet nélkül (Kovac doktor a Vészhelyzetből nem ér!) tudtam ezt is szemlélni. Nem is tudom... Semmilyenek. Semmi különös. Azt hiszem, eléggé olyanok, mint mi.
Látszik rajtuk egy kis balkáni temperamentum, de azért nagyon is európaiak.
Kinézetre is. Mert a mezei faj- és jogvédő, ugye fekete/ sárga/ fehér emberben gondolkodik, de ez csak a dolgok leegyszerűsítése. A németek igenis mások, mint mi. Ahogy az amerikai turistát is ki lehet szúrni, és nemcsak a baseball-sapkás nagymamákra gondolok.
De a horvátok olyanok, mint mi, ehhez kétség sem fér.

Az ottlétünk elsődleges tanulsága pszichológiai. (Természetesen nem csupán ezért mentünk, de miért is fárasszam a kedves olvasót kicsiny cégünk üzleti ügyeivel. Illetve mint komoly menedzser üzleti titkokat nem fedhetek föl!) A horvátoknak van egy zseniális embere. Ahogy egy privát levélben írtam, ez az ember egy fekete őves manipulátor. Olyan tehetséggel, olyan mesterien képes uralni a helyzetet és a benne részt vevő embereket, hogy jó volt nézni.

Szívélyesen üdvözölt bennünket, mint régi barátokat szokás. A fő mondatokat magyarul mondta. Nem tudom, hangsúlyozni kell-e ennek jelentőségét. Egyszerű dolog ez, mégis ügyes. Mintha a klasszikus szónoklat is így kezdődne, a jóindulat megnyerésével.
Aztán mint egy értkezlet: napirendi pontok, témakörök, jelenlevők - nagyon hivatalos lett a hangnem, egyúttal nőtt a távolság. Vagyis össze lettünk rántva, magunkhoz kellett térni.
És ezután jött a feketeleves. Ez a legkevésbé közölhető rész sajnos, pedig itt is számos bravúrt mutatott be a horvát főnök. Egy igazi keményhenrik! Úristen, mennyire képes még beszéltetni is a figuráit, és azok nem is tűnnek báboknak, és nem is érzik úgy magukat.
Aztán szünet. A főnök eltűnik, az emberei viszik tovább a fonalat.
Visszatértekor váltakozik a hivatalos és a feketeleves stílus, megfelelően adagolva.
A remek előadás megkoronázása pedig az ebéd volt, amelynek hangulata egy Kusturica film felvezetése is lehetett volna. (Azért az asztalon táncolás és a lövöldözés elmaradt.) A felhők elszálltak, folytatódik a régi barátok látogatása.

Azóta itt töprengek, vajon mi is történt valójában, mert az biztos, hogy szemfényvesztés és káprázat áldozatai voltunk. Azóta is egyfajta transzban vagyok, sokat töröm a fejem a történteken.

Az AIDS világnapjára mindenki csak legyint manapság. Pedig lehet, hogy nem kéne.

Az AIDS berobbant a közvéleménybe. Igazi sokk lehetett. A szexuális forradalom után mindenki azt hitte, végre minden akadály elhárult a szabad szexualitás gyakorlása elől. Az antibébi védett a terhesség ellen, a szexuális úton terjedő betegségek (szifilisz, tripper) pedig halálos kórságokból kellemetlen, de antibiotikumokkal gyógyítható fertőzésekké szelídültek. Erre jön az AIDS!

Ez volt az első média-betegség. Halálos járvány, amelyik senkit sem kímél. Sőt, pont a fiatalokat, az erőseket viszi el, hiszen ők szexuálisan a legaktívabbak és a legpromoszkiózusabban, elvileg. Pont az életet igazán élőket támadja meg. És semmit sem lehet ellene tenni.

Az AIDS volt az első sztár-betegség. Sok híres ember halt már meg korábban is "furcsa" módon: Jim Morissonnak megállt a szíve a drogtól, Bob Marleynak rákja lett egy elfertőződött sebtől, sőt Elvis és Marilyn állítólag öngyilkos lett. De a modern értelemben vett globális közvélemény először nézett szembe azzal, hogy bizony a híresek és gazdagok is megfertőződhetnek, sőt meg is halhatnak. Rock Hudson, a cowboy filmek macho sztárja volt talán az első, aztán sokan követték. A legismertebb közülük talán Freddie Mercury.

Az AIDS érdekes plusz dimenziót jelentett a melegek életében is. Sokan a mai napig azt hiszik, az AIDS főleg a melegeket érinti, pedig közhely, a legtöbb új fertőzött egy évtizede a 25 körüli heteroszexuális nők közül kerül ki.
Furcsa, de azt hiszem, az AIDS sokat segített a homoszexuálisoknak. Nyilván nem azokra gondolok, akik megbetegedtek. De az AIDS miatt muszáj volt róluk beszélni. Persze sokan ezt is csak arra használták, hogy korlátolt homofóbiájuk újabb "érvvel" bővüljön. Mégis a legnehezebb meleg dologban, a coming outban, immáron nemcsak az erkölcsi kérdések játszottak szerepet, hanem egészségügyiek is. Vagyis az AIDS rákényszerítette a melegeket és a nem melegeket is arra, hogy a dologgal foglalkozzék. Persze a meleg társadalom kellemesebb apropót is el tudott volna képzelni, de végülis az AIDS mozdította ki őket a megtűrt félillegalitásból.

Az AIDS ellen számos nagyon érdekes, újszerű kampány indult be. Talán nincs még egy betegség, amelynek ennyire kreatívan üzent volna hadat az eü felvilágosítás. Talán ma már nem is elképzelhető egy sablonos AIDS-ellenes hirdetés.

Ma az AIDS már az életünk része. Folyton hallunk róla. Mindig jönnek a hírek, azonsítottak egy vírustörzset; valaki kigyógyult stb. Igazság szerint az orvostudomány ma sem tudja gyógyítani ezt a betegséget. A lényegi változás csupán annyi, hogy a HIV-fertőzött nem három-négy év alatt hal bele, hanem 25-30. Ez óriási különbség! Ettől függetlenül, azért fertőzöttnek lenni pokoli lehet.

Egyrészt ott van a bizonytalanság, mikor alakul ki a betegség, milyen lesz stb. , ill. a biztos tudat: az illető napjai meg vannak számlálva, és a vég szörnyűséges lesz. Erős, drága gyógyszerekkel lehet csak a látszólag egészséges állapotot fenntartani. Az egyik legnagyobb kérdés: hogyan megy tovább a szexualitás? Volt pár éve egy ügy. Állítólag szándékosan fertőzte meg különböző asszonyait egy férfi bosszúból. Ilyen gonosz téboly szerencsére nem általános, viszont a normális többségnek marad továbbra is a kérdés. Lehet-e kockáztatni? Pont azt veszélyeztetni, akit az illető szeret?

Lehet statiszikát lobogtatni. Magyarországon nincsenek sokan a fertőzöttek, és egész elenyésző a betegek száma.

Ettől függetlenül nem árt az éberség! Mert a szex, a drogos tű és hasonlók mellett a legfőbb rizikófaktor, ha valaki azt hiszi, ő nem betegedhet meg. Az a legveszélyesebb.

Tegnap este a Heti Hetes végén Hajós András sajnos megint énekelt egy saját számot. Lassan kicsit kínosak ezek az erőltett nyelvezetű, dallamát tekintve egyforma dalocskák, de elviselem.

A szöveg viszont irritált. Nemcsak azért, mert nyakatekert baromság volt, hanem mert ebbe a semmitmondó kis (ál)hírbe is bele kellett vinni valahogy a zsidóságot.

Ahogy azon honfitársaimat sem szeretem, akik folyton verik a mellüket a magyarságuk miatt, ugyanígy nem szeretem ezt más indentitások örökös hangoztatásakor sem. Nem szeretem a meleg büszkeség menetét, a cigányok békefelvonulását, a 720 vármegye ön-demonstrációját.

Kit érdekelnek a címkék? Pláne, ha valaki saját magát skatulyázza be, és még hirdeti is.

Hajós András zsidó származású. És?

Az új(?) Bond-film már pár hete a magyar mozikban megy. Nem láttam, nem érdekel.

Sajnos nem értem, miért akkora szám, amikor a királynő kitalált ügynökéről újabb filmet készítenek. Főleg azért, mert minden filmben ugyanaz történik: a világ veszélyben van valamilyen birlliáns főgonosz ármánykodása révén, James Bond megmenti, közben sok robbanás és szex van... Elhiszem, hogy amikor a hatvanas években először készült ilyen film, akkor különleges volt. Már a speciális effektek miatt is.

Ma viszont el vagyunk kényeztetve, és egy felrobbanó limuzin látványa nem izgat föl senkit. (Az megint más kérdés, hogy az én sznob igényeim kerültetik is velem az ilyen "olcsó" dolgokat.)

Aztán a szex ábrázolása. Negyven - ötven éve ez még azért sokkal nagyobb tabu volt, ma már óriásplakátok hirdetnek pornófesztiválokat. Nem mondom, Halle Berry macskásan puha kijövetele a tengerből esztétikus képsor, de messze nem olyan mérföldkő, mint a valós kebelcsoda Ursula Andress istennőszerű kiemelkedése három évtizeddel korábban. Mellesleg ez a mizéria a Bond-lány körül szintén elég unalmas. Most is valami megjegyezhetetlen nevű ukrán modellszerűségről beszélnek, meg azt mondják rá, hogy sztár. Soha semmiben sem játszott, biztos jó nő, de valljuk be, csak kulissza.

A klasszikus Bond-filmek igazi háttere mégiscsak a hidegháború volt. Ennek vége, James Bond a mesevilágán kívül munkanélküli. Ezt nem is én találtam ki, hanem valójában a fantasztikus kémfilm-paródiában, Az ember, aki túl keveset tudott-ban mutatnak rá. Annak a filmnek a fő szála, hogy az angol és az orosz titkosszolgálat vezetői összefognak egy békeszerződés aláírása ellen, mert ha "kibékül" a világ, nem lesz munkájuk. Ez a gondolat közel áll hozzám mindenképp. Nyilván van hasznos része a hírszerzésnek, de azért ezek azért többnyire professzionális bajkeverők.

Végül, de nem utolsó sorban a James Bond által képviselt férfikép. Enyhén szólva avittos és soviniszta. A tökéletes érzelemmentes férfi, aki lenyom mindenkit. A nője csakis hibátlan lehet: gyönyörű és ravasz. Luxusautókkal proccol, csak a legjobb öltöny, a legjobb óra (Óra? Kronométer!) jár neki, stb.

James Bond kultusza egy ostoba, értékmentes, felszínes, mesterséges világ lenyomata. Méregdrágaságba bújtatott gagyi. (Micsoda iszonyatosan tehetségtelen fickó ez a Daniel Craig!) Mesevilág töketlen férfiaknak és a hercegről álmodozó, naiv nőknek.

Ezért is lep meg, hogy komoly filmkritikusok várják reszketve a premiert, és utána kicsinységeken persze mindig fanyalognak, holott az egészet figyelmen kívül kellene hagyni. Az eposzok szigorú szabályaihoz hasonló kötelező kellékek sorjázásából a forgatókönyv, mely egy paraméteres egyenlet izgalmait tartogatja magában. Az ismeretlenek bármivel behelyettesíthetőek ugyan, de attól még mindig ugyanaz történik. Ezeknél ma már Hollywoodban sokkal jobb (kaland)filmeket is képesek gyártani, szomorú, hogy a James-Bond-lobbi pehelysúlyú "alkotásai" elveszik tőlük a figyelmet.

Ha van abszolút amerikai típusú ünnep, akkor az a hálaadás, amely az elmúlt hét csütörtökjén volt idén esedékes. Eredete könnyen elmondható: az első telepesek az első sikeres év lezárásakor megünnepelték, hogy túlélték a kalandot, mely hazájuk (Európa) elhagyását jelentette, sőt képesek az Újvilágban is helyt állni. Alázatos puritánokról van szó (az a benyomásom, hogy a vallás és az új földrész újszülött államának filozófiája tökéletesen harmonizált egymással), szóval a sikert elsősorban Istennek, ill. az általa teremtett természetnek adtak hálát.

Persze mára ez is inkább "csak" egy családi ünneppé devalválódott. A hangulata valahol a nemzeti ünnep és a karácsony között van. Ilyenkor elvileg összejön a tág értelemben vett család, például rendkívül alkalmas arra, hogy az aggódó és kritikus örömszülők jobban megismerjék csemetéjük jövendőbelijét. De persze egyúttal ez egy szép hosszú hétvége is egyben a karácsonyi hajcihő előtt. (Számomra megbocsájthatatlan az a giccsparádé, amit az amcsik a karácsonnyal tettek. És állítólag az egy mélyen vallásos ország! Ennyit a puritanizmusról...)

Graphics for Myspace

Igazán egyszer játszottam még csak azt, hogy hálaadás van Budapesten is. Tavaly Dyson barátom unszolására beszereztük a Magyarországon is beszerezhető hozzávalókat, és kinézetre nagyon jól sikerült imitálni a dolgokat. Bevallom, nekem kicsit strapás volt, de végülis megérte. Nem nagyon szeretem a gesztenyemasszát (bizony, azzal töltöttük a bébipulykát), de csodálatos módon nem rontotta el. (Azt hiszem, a generációm egyik nagy undorforrása a gesztenyepüré. Még senkivel sem találkoztam, aki szereti ezt a műanyag-granulátum kinézetű gyurma-ízű izét. A pirított szelídgesztenye egész más történet.)

Idén visszatértünk a saját kiötlésű, magyarabb ízlésvilágot hordozó pulykához. Nem részletezem, a pulykasütés annyira nem érdekes foglalatosság. Elég annyi, hogy jó volt.

Aztán végre elkapott az adventi hangulat. Az a típusú ember vagyok, akinek már augusztusban kész karácsonyi költségvetése és listái vannak. (Melyektől persze eltér.) De idén valahogy még a morfondírozás sem vette kezdetét. Egészen tegnapig. Mondhatni véletlenül ültem be a kocsiba. Már a karácsonyfám dizájnja is ki van találva. (Ó, lélegzetelállító lesz! Ha tudnék fotózni, be is tennék az olvasók örömére képeket.) Az ajándékok kb. 40%-át is megvettem már, teljesen spontán módon. (Ezt nevezik impulzusos vásárlásnak, azt hiszem.)

Kedden éjszaka meghalt Jeszenszky Béla Tibor. Élt 46 évet.

Halálát súlyos alkoholproblémái okozták. Az utóbbi heteket már kómaközeli állapotban töltötte a székesfehérvári kórház intenzív osztályán.

Alig húsz éves, amikor már a kor egyik legnépszerűbb együttesének, a Hungáriának legifjabb tagja . Fenyő Miklós legendás együttesének feloszlása után rövid ideig a Dolly Roll, aztán a STEP énekese. Kis kihagyás után szóló produkcióval jelentkezett 1991-ben, melynek címe Homokot szór a szemembe, melynek címadó dalát még e sorok akkortájt meglehetősen fiatal szerzője is fel tudja idézni.

Jeszenszky a nyolcvanas években a lányok bálványa, ígéretes sztárocska. Az akkori ízlésnek és divatnak, no meg a jampec életérzésnek mintapéldánya, ideális címlaparc a lassan öregedő Fenyőék mellett. Ráadásul zenésztársai is kedvelik, legalábbis ma ezt állítják. Annyira azért viszont mégsem, hogy a kreativitásában, zenei tehetségében korlátozott énekest bárki is igazán fölkarolta volna. De sajnos a menedzsere sem végezte a munkáját túl jól. Jeszenkszky Béla Tibornak ugyanis nem működött a hungáriás imidzse a kilencvenes években. Az az évtized nem kimondottan a nosztalgiáról szólt. Így Jeszenszky Béla Tibor csillaga leáldozott a popszakmában.

Nem lett volna persze ez törvényszerű, hiszen még egy sztárnak sem ártott meg az imidzsváltás, de sajnos erre szóban forgó művészünk nem volt képes, valószínűleg hiányzott az igazi ötlet és az elhatározás.

De ha már ezek nem voltak meg, akkor be kellett volna látni, nemcsak sztárként lehet megélni. Az ember akár választhat valamilyen "civil" foglalkozást is. De egy ilyen váltáshoz (mint minden nagy váltáshoz) erő és kitartás kellett volna. És persze a büszkeség szép dolog egészen addig, amíg az embernek van mire büszkének lennie.

Szegény Jeszenszky nem véletlenül szokott rá az italra. A valóság már évek óta bűzölgő hátsóját mutatta felé; a megszokott dolce vitának már rég vége volt. Az alkohol tompítja ezeket a fájdalmakat, aztán már mindent tompít, az ember elveszik.

Amikor már tagadhatatlanul nagy volt a baj, a zenészbarátok próbáltak segíteni Jeszenszkyn: szerveztek neki egy stúdiófelvételt (közel tíz év után, lehet, hogy mégis szerették?). De nem jelent meg. A tv-stáb, amelyik riportja kedvéért elintézte a felvételt, végül Jeszenszky Béla Tibor törzskocsmájában talált rá a művészre, vagyis ex-művészre, akkortájt főállású alkoholistára.

Azóta sokan élcelődtek Jeszenszkyről, voltak, akik sajnálták, és néhány címlapot így is sikerült besöpörnie még végül. Aztán tegnapelőtt végzett vele az alkohol.

Igazi magyar történet ez. Mert persze az amerikai sztárok is piálnak, drogoznak, mint az őrült, csak éppen jódolgukban. Jeszenszky Béla Tibor kínjában tette, lecsúszott szerencsétlen volt, aki egyértelműen kibírta volna a nyilvánosság indiszkrét kiváncsiskodása nélküli is. Halála csak azért foglalkoztatja a népeket és főleg a sajtót, mert valaha sztár volt. Flipper Öcsinek hívták fénykorában egyébként.

Amikor a kedves olvasó ezt a bejegyzést olvassa, Amál már közel félúton lesz horvátországi célja felé. Na nem valami különcködő nyaralásra megyek, hanem dolgozni. A sok fejtörést okozó horvát ügyfelünk - na tessék! - sokat reklamál, úgyhogy most már személyesen kell velük tárgyalni. Én tartom magam továbbra is ahhoz, hogy nincs különösebb értelme annak, hogy én is menjek, de a főnök tudja. Úgysem voltam még Horvátországban (igaz, sosem vágytam oda).

Szóval, most, mikor mindjárt fekszem, még nagyon bizonytalan minden. Remélem, legalább az időjárás kedvező lesz.

Addig is Dyson szórakoztatja az olvasókat.

Szóval majd beszámolok visszatértemkor. Szorítsatok értünk!

1966-ban John Lennon azt mondta, a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál. Volt is nagy felháborodás. Most a Vatikán úgy döntött, megbocsájtja ezt a ballépést.

Ezért jó, hogy a Vatikán malmai szépen lassan őrölnek, így a fiatal blogger is írhat az esetről, pedig már 42 év eltelt azóta.

De mi is történt? John Lennon egy nyilatkozatában hangzott el az ominózus mondat. És rögvest be is indult a bigott gépezet. Égtek a Beatles-lemezek, fényképek; tüntetések voltak Lennon a Sátán! feliratú transzparensekkel, Amerika szerte követelték a Beatles betiltását stb.
És mit értek el vele? A Beatles karrierjének zenitjén menetelt egyre feljebb és feljebb, most már komoly műsorokban is foglalkoztak velük igazán komoly emberek. A még zsenge, de erős popkultúra viszont megmosolyogta a vallásos emberek reakcióját. Az okosabbak -közöttünk nyilván Lennon is - még talán megelégedéssel nyugtázták magukban, a konzervatívok most jót hörögnek és nevetségessé teszik magukat.

Itt érdemes magát a kijelentést körbejárni, nem titkolom, az ilyen ügyesen kétértelmű, hatásos megnyilvánulásokért tudok többek között fölnézni Lennonra.
Mert, ugye, mi történt? Egy popsztár tett egy nyegle nyilatkozatot. Nagyon sokan voltak a Beatles-rajongók, de azért a keresztények nyilván többen. Mit számít az, ha egy beképzelt kölyök (26 éves volt ekkor John) arrogánsan beszél? Vagyis, aki ezzel foglalkozik, az a bolhából csinál elefántot. És ha már bolha, hát hadd köhögjön!

Vagy vehetjük a másik változatot is. Azt, ha az ember komolyan elkezdi számolni a Beatles-faneket és Jézus híveit... (Már ez méltatlan, és főleg buta.) És arra jön rá, hogy nem biztos Jézus nyerné ezt az összevetést. Mert a Beatles tényleg a lehető legnagyobb sztár volt. A lányok elájultak, ha csak messziről meglátták őket a repülőről kiszállván, még meg sem jelent a lemezük, de máris a slágerlista csúcsán volt, a királynő is kitüntette őket... Ez az ő évtizedük volt, tagadhatatlanul.
A józanabb bírálók arra figyelmeztettek, hogy a fiúk nagyon nagy hatással vannak a kor fiataljaira, ezért felelősség terheli őket.

John Lennon bűne nem a tiszteletlenség volt. Hanem az, hogy rátapintott egy nagyon kényes kérdésre, talán elsőként. A popsztárok mint szellemi vezetők ijesztő vízióként lebegett a társadalomért aggódók előtt. Ha Lennon olyat merészel mondani, ami a nyugati kultúrában abszolút tabu, akkor legközelebb mit fog mondani? (Ugye, érezzük, ez a paranoia indukálta később az olyan hisztériákat, mint az, hogy a KISS számait visszafelé hallgatva a sátán üzenete hallható?)
De a fő kérdés: elveszíti kizárólagos befolyását a szülői generáció a gyermeki fölött? És az, hogy ezt egy Lennon féle nyikhaj jejejezéssel meg a feje rázásával el tudja érni, pláne érthetetlen volt.

Jézus nevének említése ebben a mondatban nem blaszfémia, Jézus itt a hagyományos értékek szimbóluma. Lennon hetyke mondata azt mutatta meg, nemcsak hogy vannak ilyen gondolatok, de még ki is lehet mondani őket. A következmények pedig valószínűleg még ijesztőbbek voltak: nemcsak Beatles-ellenes tüntetések voltak, hanem olyanok is, amikor Lennont támogatták. Nyilván sokan ugyanolyan bigott elvakultságból (egy együttesért is lehet nagyon rajongani, ez ma már evidens, de akkor újdonság volt), de biztosan páran azért is kimentek demonstrálni, mert elegük lett abból, hogy folyton mások mondják meg, mit kell gondolniuk. Lennon azért volt a hősük, mert kvázi mert másképp gondolkodni és beszélni.

Az Egyház mindig szívesen asszisztál az ilyen dolgokhoz, szenvedélyesen szeret időnként politizálni, és itt ráadásul érintette is a kijelentés. (Tegyük hozzá a Beatles már korábban is szálka volt a szemükben.) A politikának meg mindig jól jön a szakrális támogatás. De 1966-ban még együtt sem voltak képesek John Lennont, ezt a "nagyképű, munkás származású fiatalembert" eltiporni, megsemmisíteni. (Egyébként az előbbi idézet nem '66-ból való, hanem tegnapelőttről. Ilyen elegánsan bocsájt meg a Vatikán.)

John Lennon történelem, mindenki ismeri. Ki is volt 1966-ban a pápa?

Ilyen egyértelmű győzelemre még Delhusék sem volta képesek. A plüssmacik lenyomták Barbiet.

Ennek fő okát abban látom, hogy törzsolvasóim nagy része fiú (férfi), akik akkor sem szívesen vallanák be, hogy babáztak valaha, ha ez a kis kérdés anonim és így nyomonkövethetetlen, hogy ki mit nyomott. Pedig többről is tudok, akik tényleg így tettek, és higgye el nyugostan a kedves olvasó, a háttérben megbúvó gyanú, hogy a babázó fiúk nemi identitásával gondok vannak, teljesen alaptalan. Semmilyen összefüggést nem vélek felfedezni.

Azt is el kell mondani, hogy a Barbie-k jóhírét folyton rontják, míg a plüssöket senki sem zaklatja. Gyerekkoromban rendszeresen cikkeztek arról (pl. Magyar Nők Lapja, akkor még a szinglimánia előtt), hogy ez a felnőtt bombanőt ábrázoló baba tönkreteszi a kislányok énképét stb. Mint már írtam, nálam több Barbie-ja keveseknek lehet, és az anyatermészet szeszélye folytán nem nagyon vagyok összekeverhető egy Barbie külsejű nővel, mégsem beteg a lelkem emiatt. Jellemző a hivatásos aggodókra ez a fajta okoskodás (butaság). (Nemcsak politikai farkastkiáltók vannak.) A 29 cm-es baba testfelépítése a valóságban nemhogy nem reális, de statikai szempontból sem megfelelő. Ha egy élő embernek lenne ilyen hosszú lába, akkor az bizony állandóan elesne. Ez biztos így van, de a szépségideálokon kívül van egy nagyon egyszerű oka annak, hogy a Barbie lába észveszejtően hosszú és vékony: máskülönben a vele játszó gyermek nem tudná kényelmesen megfogni. Próbáljon meg egy ilyen nagyokos egy divatbemutatót végigjátszani klasszikus, csecsemőt formázó babák vastag lábait markolva, le is törne a keze a végére... (Ha már itt tartunk, az is nagyon életszerű, hogy a csecsemő testű és arcú babáknak hosszú, hullámos frizurája van.)

A plüssöket azért nem szeretem annyira, mert méltatlanul bárgyúak azokhoz az állatokhoz képest, akiket ábrázolni hivatottak. Igaz, emberekben sem szeretem azokat, akiknek a fő erénye, hogy aranyosak... Ha valaki plüsst ad ajándékba, az általában azt jelenti, hogy nincs ötlete. Ki haragudna egy helyes kis macira? Ha valaki egyszer adna egy Barbie-t, annak a leleményessége és emberismerete (Amál-ismerete) határozottan tetszene. (Teszett volna eddig, most egy darabig nem ér, mert épp most vallottam színt.) Egy játékboltban (ahova ma már újra nyugodtan betérhetek, mert volt egy periódus, 12 és 20 éves korom között, amikor furcsán vette volna ki magát, hogy ott nézelődöm, de most már simán lehetne egy kisebb gyerekem) sosem a macikat nézem meg, hanem a babákat és az autókat, no meg persze az olyan komplexebb dolgokat, mint pl. egy mini parkolóház. (Nemrég láttam egy kedves ismerősömnél egyet, melyet kiskorú testvére használ, gyönyörködnöm kellett benne.)

Most, hogy már kellően infantilisnek tűnök, be is fejezem. Gratulálok a plüssmacik híveinek, de azért:

A mai Korrektúra (Echo TV) fő motívuma a paranoia volt.

A Kondor Katalinnal feljavított műsor résztvevői minden tárgyalt jelenség esetén azt vizionálták, hogy valakik a magyarság életére akarnak törni.

Először a szlovákok ezek a valakik.

Aztán az IMF.

Végül a cigány politikusok.

Az egész világ azon agyal (természetesen történelem során mindig), hogyan lehetne ezt kis, ámde nagyszerű népet elpusztítani, eltörölni a Föld színéről.

Nem értem, honnan ez a nagyképűség. Nem vagyunk mi ilyen fontosak...

Még nem írtam külön könyvről, mert félek, nem tudnám rendesen visszaadni egy regény teljes gondolatrendszerét. Amit viszont most olvastam, ugyan könyvformában adták ki, de valójában a Popper Péter által szervezett Mesterkurzus - Az élet dolgai előadássorozat írott formában, és bizony eléggé felzaklatott.

A téma izgalmas: Egészséges egyén - beteg társadalom? Az előadók többnyire próbálták megfogalmazni, mit jelent a mentális egészség. Mikor tekinthető valaki lelkileg egészségesnek? Nem tagadom, hozzám Popper Péter meghatározása áll a legközelebb. Szerinte a legfontosabb jele a lelki egyensúlynak, ha az egyén a képességeinek megfelelően teljesít. Ezek mellett az örömérzés és az alkalmazkodás képessége is igazi indikátor.

De fölmerül egy ennél még érdekesebb gondolat. És az a megdöbbentő, hogy gyakorlatilag a kötet mindhárom szerzője ugyanazt sugallja: a mai társadalom beteg, az egyén egyetlen "menekülési útvonala" a magánéletbe vezet. Popper leírja a belső emigráció kifejezést is, amely arra utal, az ember akkor tudja megőrizni lelki egészségét, integritását (vagyis jó teljesítményét, életörömét és alkalmazkodóképességét), ha elvonul a világtól. Azt javasolja hát Popper, hogy mindenki húzodjék vissza a csigaházába.

Ez nagyon szomorú, ha igaz. Ezek szerint a mai ember vagy önzően kizárólag a saját köreivel van elfoglalva, ha szerencséje van, részese valamilyen kisebb közösségnek, és nem magányosodik el végzetesen; ha nincs, akkor viszont teljesen egyedül marad. (Már több éves elméletem, hogy felnőtté válni annyit tesz, egyre inkább egyedül maradni.) Ez bizony beszűküléshez, elsivárosodáshoz vezet, ami nem elmbetegség, de nem is a boldogság legjellemzőbb állapota. (Ne álltassuk magunkat, attól, hogy bélyeggyűjtő klubba járunk minden kedden este, még nem óv meg ettől, sőt!)
És persze ott a másik út: aki túl sokat foglalkozik a nagy közösség problémáival, az egy idő után belebetegszik ebbe. Akár ez a hivatása, akár csak az érdeklődése. Nézzük meg csak a politikai jellegű tüntetések résztvevőinek arcát! (Már akiét lehet, de szerintem az is minimum gyenge jellemre utal, ha valaki elrejti az arcát, és aztán randallírozik, vagy nem.)

A társadalom nem működik az egészséges egyének többsége nélkül, ez már a könyv másik szerző, Mohás Lívia mondandójának egyik lényege. De ha az előbbi gondolatkörből indulunk ki, akkor az egészséges egyéneket lefoglalja a magánélet. A közélettel meg betegek foglalkoznak. Kizárt dolog, hogy ebből valami jó süljön ki!

A társadalom tehát nem pusztán beteg, hanem így haldoklik is. Mert - és ezt az elméletet is Mohás L. írja le - a "századik majom" mechanizmus következtében egyszer csak többen lesznek azok, akiknek "drágább a rongy élete", és még tesznek is érte, de a társadalmat hanyagolják. A századik majom nem más egyébként annak a szimbóluma, hogy ha valaki kitalál valami használhatót, akkor az hamarosan közkinccsé válik. Az eredeti leíró (Sheldrake) ugyan valóban majmok viselkedésén figyelte meg a dolgot, de jól látszik is ez  az emberek között is. Ilyen a divat például. Diktátorai többnyire nem tesznek mást, mint információkat közölnek, semmilyen irányzatot nem kötelező követni, és mégis... De az eszmetörténet egyik fő mozgatórugója is ez az elv szerintem. Az egyes ideológiák is így terjednek el: egyre többen látnak benne valami fontosat, valami nekik szólót.

Az emberek jól szeretnének élni. Tudom, illúzió azt gondolni, hogy a jó élet materialista, földhöz ragadt defíniciója majd valami ködös jövőben megtöltődik (transzcendens) értékkel, mindig a felszínes emberek lesznek többen. De az ilyen embertársaink sem akarnak bizonytalanságban élni, vagy rendszeresen fölbosszantani magukat. Így a belső emigráció, a visszavonulás a közélettől általánossá válik. (Erről már ma is panaszkodnak. De aki a magyarországi állapotokról sír, az nem sejti, hogy mekkora az érdektelenség pl. Németországban.) Ez együtt jár a szolidaritás folyamatos csökkenésével is.

A társadalom megszűnik, mert a többség kivonja magát belőle. Önmagával lesz elfoglalva, és nem fogja úgy érezni, hogy rajta kívül bármivel, bárkivel is törődnie kéne. Ha pedig a társadalmi szolidaritásnak is vége, a társadalom legfőbb funkcionális célját veszíti el. Vagyis nem csupán a "támogatottsága" fogy el szép lassan, de az értelme is.

Már érezni a társadalom nélküli társadalom hideg atmoszféráját. Elég, ha pl. a mostani hitelválságra gondolunk. A nagy cégek, akik jó időkben gondolkodás nélkül tesznek el bármekkora hasznot, most zsarolják az államot, ha nem segít, akkora munkanélküliség lesz, hogy az állam bedől... Vagyis a magánszektor szent és sérthetetlen, ha jól megy neki, de ha baja van, akkor tartja a markát. És ez még csak fokozódni fog!

Annak ellenére aggaszt ez a dolog, hogy alaptermészetem szerint eleve a magánszféra érdekel jobban, viszont foglalkoztatnak a társadalom nagy kérdései is. (Elég végigfutni csak ennek a blognak a témáin.) Viszont magamon is tapasztalom a fásultságot. A múlt heti, szerencsére rövid lefolyású ihlettelenség is annak a rovására írható, hogy sok minden már nem tud érdekelni. Sőt, már lassan és rosszkedvűen, de barátkozom a tartózkodás gondolatával: egyszerűen nincs kire szavazni. Pedig régebben hogy vertem a tamtamot, hogy aki nem megy szavazni, az nem is érdemli meg a szavazati jogot..., hogy az felelőtlen és tudatlan! Most meg, lassan én is ilyen leszek.

Elnézést, hogy most nem csillantok föl kiutat. Nem látom egyszerűen. Pedig nincs rosszabb, mint a rezignáltáság, amikor nincs miről beszélni. Gyerekkorom egyik legérdekesebb ajándéka egy pakli cigánykártya volt, melynek legfélelmetesebb lapja az Állandóság volt. (Az én kártyám nem pont így nézett ki, mint amit most beteszek képnek, de azt nem találtam meg a neten.) Alapvrtően jót jelent, de én mint magányos, sokat unatkozó gyerek mindig láttam benne valami fenyegetőt. Ez ugrott be a leírt jelenségről.

Rendszeresen szoktam a neten keresztül vásárolni, mert a magyar kiskereskedelem munkatársainak stílusától föláll a toll a hátamon. Modortalanok és semmi szaktudásuk sincs.

Ráadásul egész nap dolgozom, nincs időm sorba állni, meg a boltok (az eladóknak)kényelmes nyitva tartásához alkalmazkodni, ezért szépen este (vagy éppen két blogolás között nap közben is akár) leülök a géphez, és kedvemre válogatok.

A nagy probléma ezzel a kiszállítás. Már az is elég "szép", hogy külföldről jópáran nem szállítanak magyar címre, mert a postások ellopják, és ezt nincs kedve a külföldi webáruházaknak finanszírozni. Így sok magyar is futárokat bíz meg a kézbesítésre. Sajnos.

A futárok sosem jelzik előre, mikor jönnek. A megbízhatatlan szerelő-csürhéhez hasonlóan akkor érkeznek, amikor nekik jó. Ez általában dél körül szokott lenni. Vagyis egy dolgozó/ régebben iskolába járó embert ilyenkor a legvalószínűtlenebb otthon találni. Ilyenkor hagynak egy cetlit. A vásárló aztán, aki néha külön fizet a kiszállításért, saját költségére ilyenkor felhívhatja a futárt. Aki általában kedvetlenül, de még aznap arra fordul, és beadja a csomagot.

Tegnap azonban kicsit másképp alakult a dolog. A Bookline-nál rendeltem több könyvet, két nap alatt össze is állították a csomagot, és átadták a GLS-nek. Itt figyelmeztetek minden Amál-olvasót, ha tisztességes szolgáltatásra vágyik, felejtse el a GLS-t!
Már egyszer írtam egy bunkó futárjuk miatt panaszos levelet a Bookline-nak, és most újra ugyanaz a probléma.

A futár kijön délben, nem talál senkit, bedobja a cetlit - eddig ismerős. Aztán én negyed hatkor, mikor hazaértem, fölhívtam az ügyfélszolgálatot. A tehetetlen hölgy hosszú várakoztatás után közölte: a csomagot aznap már nem kapom meg. Másnap délelőtt viszont újra kihoznák. Mondom, ugyanúgy dolgozom, senki sem lesz itthon. Szerinte a szomszédot kellene megkérni, vagy behoznák a munkahelyemre... Megismétlem, délután öttől szerettel várom őket. Azt nem lehet, a futár délelőtt jár arra, amerre lakom. Végül abban maradtunk, hogy a közeli vegyesboltban átveszik. Ezt én ma reggel munka előtt le is vajaztam, szerencsére rájuk nagyon nem igaz, amit a kiskereskedelemről feljebb írtam. Szóval nem tudom, mi a helyzet, ez majd csak délután derül ki, amikor hazafelé benézek a boltba. (Majd update-telem az írást később.)

Most jöhet a véleményem tehát.

Mi az, hogy nekem kell a futárhoz alkalmazkodnom? Ezért a szolgáltatásért fizettem, a futárkodás azt jelenti, hogy a küldönc rugalmasan akkor jön, amikor én kérem. Jelzem, nem azt kértem, hogy szombat éjfélkor jöjjön vissza, csak azt, hogy másnap 5-kor. Ez a kényelmeskedés, ez a merevség számomra elfogadhatatlan!

Aztán itt van ez az odaadjuk-a-szomszédnak dolog. Az egyik szomszédomat rendszeresen zaklatják a futárok, egy öreg néni, persze, hogy otthon van. Szerencsére segítőkész, de nem akarom folyton ezzel nyaggatni. Visszaadni persze nem tudnak neki a futárok. Miért kellene nekem megszerveznem idegenek bevonásával az átvételt? Hány ember álljon méla lesben, hogy a mélyen tisztelt futár úrnak épp arra legyen dolga?  Hangsúlyozom, ez egy általam kifizetett szolgáltatás!

Behozzák a munkahelyemre. Remek ötlet. A sokféle feladatom között még azt is figyelhetem, hogy pont erre járjon a futár. (Az, ugye, föl sem merült, hogy nem ott dolgozom, ahol élek.) Mivel nem vagyok portás, sőt hostess sem, és az irodámba nem egyszerű idetalálni, itt is egy röpke negyven perces szervezéssel talán sikerülne eljuttatni a csomagot. Arról nem is beszélve, hogy hat könyvről van szó, kellemes lenne nekem hazaszállítani BKV-val péntek délután, főleg, miután fizettem érte. (Volt már ilyen, csak akkor egy CD-t hoztak ide, hosszas navigálás után érkezett meg a küldönc, de legalább udvarias volt.)

Szóval még nem tudom, most sikerül-e az átadás/ átvétel. A második sikertelen kézbesítés után visszaküldik a feladónak. Az más kérdés, hogy hülye időpontban hozzák ki, és teljesen rugalmatlanok és csöppet sem segítőkészek (nekem kellett a megoldást kitalálni és megszervezni).

Szóval újabb levél megy a Bookline-nak.

A nem reprezentatív fölmérésünk eredménye értelmében egy enyhe többség a cigány származású miniszterelnök ellen szavazott.

Én ugyan igent nyomtam, de bizonytalanul, és semmiképp sem mennék el pár megjegyzés mellett.

Az egyik, hogy a mai kisebbségi politikusokat egyszerűen alkalmatlannak tartjuk a munkájukra, mert azt rosszul végzik, és többnyire kontraproduktív a hatás, melyet elérnek.

Azért sem volt könnyű igennel szavazni, mert ez egy fikció. Elnézést, hogy ezt mondom. jogilag persze nem, hiszen nyilvánvalóan van az országban olyan cigány honfitársunk, aki megfelel a választhatóság minden kritériumának, mégsem tudom elképzelni egyelőre, hogy bármelyik hatalomra esélyes párt vezetését egy cigány emberre bíznák. Egyrészt, mert - többek között a fent említett gyenge színvonalú cigány politikusok miatt - a cigány lakosság tagjai nem jutnak el olyan magas körökbe, ahonnan a párt (és támogatói) kiszemelik a következő esélyes jelöltet. Másrészt, és végülis ez a kérdés is erről szólt, a többség nem szavazna rá. Vagyis a politikai racionalitás azt sugallja, nem érdemes egy ilyen jelöltet indítani.

A választói racionalitás pedig - és ezzel az előző két gondolatot egybefűzném - azért mondana nemet egy olyan listára, melynek első helyén egy cigány ember áll, mert azt tapasztalja, a cigány politikus rövidlátó és a cigányság érdekeit az össztársadalom érdekei elé is helyezi, ha a helyzet úgy kívánja. A nem cigány választó elgondolkodna, vajon teremne neki is babér egy ilyen kormányzat tevékenysége alatt. Szégyen, hogy a többség azt gondolja, nem. Amíg tehát a kisebbség képviselői nem tekintik a cigányságot a társadalom részének, amíg egy szűk csoportnak látják/ láttatják magukat, akik deklaráltan mások, addig nincs joguk többségtől elvárni a diszkrimináció mellőzését. Illetve joguk van, de legitimációjuk nem nagyon.

Ez már tényleg felháborító! Már bármi előfordulhat ebben az országban?! Mi az, hogy bedobnak egy kézigránátot egy kisebbségi család ablakán, és az nem rasszizmus? Micsoda előítéletes gondolkodás az, hogy a romáknak egyéb konfliktusuk is lehet, mint etnikai? Azt akarja ez a rasszista rendőrség sugallni, hogy a cigányok békétlen nép? ...

Körülbelül ez az üzenete annak a hiperérzékeny reakciónak, amelyre tegnap több cigányszervezet képviselője is elragadtatta magát. A kiváltó ok az volt, hogy a rendőrség a jogvédők és az ombudsman ízlésének túl hamar jelentette ki, a bűncselekmény hátterében nem rasszista indíték állt. A feltételezett elkövető ugyanis a családfő haragosa.

Tudom, hogy lassan úgy tűnhet, ez a fixa ideám, de újra felteszem a kérdést: tényleg azt hiszik a cigány politikusok, hogy ez előbbre viszi a cigányság elfogadásának ügyét? Tényleg az az egyetlen módja a rasszizmus visszaszorításának, ha kvázi rasszistának tekintünk mindenkit, akik cigányok kárára követnek el bűncselekményt.

Persze az egyátalán nem tárgyilagos ombudsman is beállt ebbe a sorba. Ma reggel a tv2-n Teleki László, akinek stílusát mellesleg sok politikus (cigány/ nem cigány, egyre megy) is nyugodtan átvehetné, már arról beszélt, hogy több lépcsős programra lenne szükség.

Egyrészt kellene egy külön egy telefonszámot létesíteni a rendőrségeken, amelyet a rasszista támadást elszenvedett cigányok ingyenesen fölhívhatnak. Így a rendőrség eleve ebből az irányból kezdhetné meg a nyomozást. Nagyon nem értek egyet. Egyrészt miért csak a cigányoknak állna rendelkezésére ez a szám? Ha engem a pirézek kupán vágnak, akkor én melyik számot hívhatom? Másrészt honnan tudom, hogy a pirézek nem azért vágtak kupán, mert kupánvágós hangulatban voltak, hanem azért, mert én nem piréz vagyok? És végül: a feljelentésekre amúgy is hajlamos néplélek nem fog ezzel is visszaélni? (Akár politikai szinten is.)
Állampolgárként azt várom el, hogy minden bűncselekményt tisztességesen vizsgáljanak ki, és mindenkit a tette alapján ítéljenek meg! Szerintem a valóságos rasszizmus egyre jobban feszülő vitorlájából ez jelentősen kivenné a szelet.

Teleki további elképzelése szerint létre kellene hozni a jogvédők hálózatát is, egy adatbankot azon szervezetekről és képviselőikről, akikhez fordulni lehet ilyen ügyben. Először bosszantott, hogy újabb bürokratikus szervezet keletkezik, a fene sem akar még egyet finanszírozni. De aztán Teleki szavaiból kibontakozott valami, amit mégis üdvözölni tudnék. Burkoltan, elegánsan (mondom, egy rendkívül jómodorú emberről van szó) utalt a megélhetési jogvédőség felesleges intézményére. Ahogy fogalmazott, azt szeretné, ha olyanok egyengetnék a roma ügyet, akik nemcsak akkor jogvédők, amikor a tv-nek kell nyilatkozni... Bárcsak ez a szemlélet lenne az uralkodó!

A szerelem határai - filmkritika

Dylan Thomasról két dolgot tudtam, mielőtt beültem volna erre a részben az ő életéről szóló filmre: Bob Dylan tőle vette a művésznevét (Nehéz lett volna Bob Zimmermannként Amerika első számú folkrock-sztárjának lenni.), és persze azt, hogy wales-i.

Sok életrajzi adat ebből a filmből sem derül ki. Sokkal inkább a karaktert mutatják be. De nem a költő a főszereplő, ő csak a központi alak. Talán ellentmondás ez, de a film szerkezetét látva mégsem az.

Zajlik a II. világháború, Londont bombázzák, és már sok angol katona harcol külföldön. Dylan Thomas, a léha költő kiszuperáltatta magát, és háborús propagandafilmekhez ír lelkesítő költeményeket. Gyermekkori barátnője, Vera az óvóhelyen énekel a figyelem elterelése érdekében. A kedélyes párocska a háború ellenére éli az életét, míg fel nem tűnik Caitlin, Thomas felesége, akinek létéről elfelejtett szólni barátnőjének. Hozzájuk csatlakozik a makulátlan modorú és szilárd erkölcsű százados, William, aki végül elveszi a csalódott Verát. Az esküvőn jön rá Thomas, hogy szereti gyerekkori barátját. Csak sajnos feleségét is. Az ifjú férjet nagyon hamar Görögországba vezénylik, ahol feldolgozhatatlan dolgokat él át. Közben a trió Walesbe költözik, és éli a művészek bohém mindennapjait. William zsoldjából. A férfi visszatértekor egyrészt a háború nyomasztó emlékei, másrészt a kifosztottság érzése miatt rálő Dylan Thomasékra, de végül nem történik tragédia. Mégis bíróság elé állítják, és bár Thomas merő féltékenységből ellene vall, felmentik. Dylan ezzel elveszíti Verát.

A történet alapján akár azt gondolhatnánk, hogy valami háborús-romantikus maszlagról van szó. De ennél lényegesen többet ér a film.

Először is meri a két nőt a középpontba tenni. Mint írtam, Dylan Thomas körül zajlanak a dolgok, de ő szinte csak passzív szemlélője, mondhatni ürügye az egésznek. Ő a kapocs a két nő között. Elvileg ősellenségnek kellene lenniük, de nem azok, hanem a legjobb barátok - gyakorlatilag végig. Okosak, mert rájönnek, mindketten Dylan áldozatai, ezért szövetséget kötnek. De ne úgy tessék A Nagy Művészt elképzelni, mint Anthony Hopkinst a Túlélni Picassót címszereplőjeként. Picasso élvezettel gyötri asszonyait, Dylan Thomas viszont egyszerűen csak egy gyenge lúzer. Gyenge, de sármos. Nem szándékosan bántja meg a környezetét, csak nincs benne elég akarat, jellem, hogy ügyeljen ezekre a dolgokra. Infantilis, azt hiszem, ez a megfelelő szó.

Másrészt nagyon elegáns megoldásokkal dolgozik. A háborúról ilyen tárgyilagos képet ritkán látni. Mert a rendező beilleszt valódi képsorokat London bombázásáról, és egy amputációt is látunk, de nemzeti hősnek kijáró erkölcsi fölény dicsfényével ruházza föl William-et, miután visszatért. Megmutatja, a katona akkor is "belehal" a háborúba, ha túléli, de megengedi neki, hogy hirdethesse hősiességét. (Kicsit még segít is neki ebben.)
Erkölcstelennek (néha szó szerint mocskosnak) ábrázolja a könnyűvérű Caitlint, de egyúttal többször aláhúzza, az esze is és a szíve is a helyén van.
Ahogy írtam, nem használja a művészábrázolások szinte kötelező elemét, az őrületet és a zsenialitást. Dylan Thomas bemutatása is egyszerűen csak objektív: írogatja a verseit, fel is olvassa őket, és várja a (pozitív) hatást. Látjuk Dylant vonzónak (ritkán érzek valakit a vásznon keresztül személyesen csábítónak), bunkónak, nevetségesnek és kifejezetten hülyének. Ez a nagy trükkje a rendezőnek, úgy sugall értékítéletet a szereplőkről, hogy sokféle oldalukat megmutatja. Ezért mozgatja meg az embert a film. (Még álmodtam is róla éjjel.)

Eddig is nagyon kedveltem Walest, és ez a film csak méginkább mélyítette ezt az érzést. Szívesen élnék azon a vidéken, ahol a film második fele játszódik. (Ez nagy szó, mert alapvetően Budapestről még sárga busszal sem szívesen megyek el.) A nyelv persze teljesen bizarr, de úgyis mindenki tud angolul. Innen nézve van valami derű, valami nyugalom abban a helyben, amely - divatos szófordulattal - nagyon átjött.

A film operatőre szereti a színeket, és remekül kezeli is. Bravúros megoldásokat láthatunk, klasszikus árnyjátékok, reflektorok. Gyönyörű, a negyvenes évek makulátlan szépségideáljai és a valóságos vidéki élet szedett-vedettsége. Egyes jeleneteken szinte látszik a cukormáz, máshol a kamera össze-vissza rázkódik, mintha az operatőr is együtt menekülne az ellenség elől.

Egy érdekesség: a film producere az igazi Vera és William unokája.

Értékelés: 10/10

Horn Gyula már nem ismeri meg párttársait. (http://index.hu/politika/bulvar/horn2115/?main&rnd=653)

Nem csodálom, szerencsére nálam semmilyen "Alzheimer-kór szerű betegséget" sem diagnosztizáltak, én is nehezen látom meg ezekben azt a pártot, amelyik 1994 - 1998 között kormányzott.

Horn ma már egy idős, beteg ember, aki már egy belső világban él. Békén kéne hagyni. Gyucsánynak is, a Borsnak is. Ha valaki ezt magától nem érezné, akkor legalább figyelne a család kérésére.

Nem kellene azt az ízléstelen újságíróhoz (emberhez)  nem méltó dolgot megismételni, mint amit szegény Antal Imre körül rendezett a bulvársajtó.

Egyik nagy szenvedélyem a Barbie. Pont akkor voltam gyerek, amikor az eredeti, Mattel által gyártott babákat Magyarországon is lehetett végre kapni. Szóval mivel mindig bőven elláttak játékkal a szüleim és nagyszüleim, szép kis gyűjtemény jött össze. Minden darabja megvan ma is, szépen elhelyezve. Mégsem számítok igazi gyűjtőnek, mert én bizony alig vártam, hogy végre kivehessem a dobozából a babát. Nem tudom más is megfigyelte ezt, de nekem az egyik kedvenc illatom volt a frissen kibontott baba illata.
Egy kívülálló nyilván nem lenne annyira meghatódva a babák láttán, mert bizony egy-egy példánnyal évekig játszottam (szóval fodrászoltam - akkori kifejezéssel élve, fürdettem, tetováltam, dobáltam, a kutya megrágta, a konvektor megolvasztotta stb.), és szegény Barbie már elég viseltes. Annál kedvesebb nekem!

Egyébként Barbie-nak egyetlen egyet hívtak. Egy szőke, klasszikus fazonú babát, a nyolcvanas évek divatja szerint készült. Az arca olyan volt, mint ennek a babának a képen. A többieknek is mind volt nevük, egyszer népszámlálást játszottunk a testvéremmel, és bizony még ma is megvannak az ívek, remek szórakozás átfutni a neveken, korokon, foglalkozásokon. Hozzá kell tegyem, ez a népszavazás eléggé diktatóraszagú így visszatekintve, mert nem a kérdezőbiztos járta végig a házakat, hanem minden család (egy komplett amerikai kisvárosunk volt, Mitfield, NY) először bemondta az adatait, majd ment a fürdőkádba. De szigorúan egyszerre csak egy család! Erkölcs is van a világon. Igaz aztán meg meztelenül feküdtek a mosógépen (már nem rokonsági alapon, hanem amennyi éppen elfért), a ruhák meg mentek a mosdóba, a mosóporos vízbe.
Hogy pontosan hány Barbie-m volt, nem tudom megmondani, mert a népszámláláson nemcsak Mattel-babák, hanem minden mitfieldi lakos részt vett. A népesség nagyságrendjéről talán beszédes adat, hogy egy héten keresztül csináltuk ezt a testvéremmel ébredéstől a szüleink hazaérkezéséig. (Nyári szünet volt.)

Mindig nagy hiány volt férfiakból. Ezt tudtam, és zavart is, hogy nincs mindenkinek férje. De amikor elmentünk a játékboltba, akkor nem tudtam ellenállni a sokkal látványosabb lányoknak, és végül majdnem mindig azt kértem. A nemek arányát két dolog javította: amikor családokat vettünk, vagy amikor a testvérem választott nekem. (Ugye, egy fiú nem kaphat Barbie-t, de akkor mivel játszik?) Egyébként Ken messze nem olyan jól sikerült játék, mint Barbie. Elég egysíkú, elég bután néz ki, és... nem illendő gondolat ez, de én mindig hiányoltam egy elég fontos nemi jelleget, Ken ugyanis gyakorlatilag eunuch. (Egyszer volt egy Csaba nevű babám (Magyar Fröccsöntő Művek™), neki volt kukija.) Egyszer a IM hasábjain olvastam egy elemzést arról, miért meleg Ken. Eszméletlenül vicces volt, és bizony sok minden igaz is. (Már amennyiben hiszünk a meleg sztereotípiákban.) Azért hímnemű Barbie-m is volt jópár, de annyira egyformák, hogy különösebb érzelmi szál hozzájuk nem köt. (Elgondolkodtató, hogy gyerekként milyennek láttam a férfiakat.)

Sokfélét játszottunk, bár apukám mindig azt mondta, hogy ez nem babázás, hanem bábozás. Az átöltöztetés, fésülgetés nem nagy kötött le, helyette mindig a kitalált történeteinket játszottuk el. A kedvenc helyszíneink: kísértetkastély (lehetőleg vámpírral), lakatlan sziget és persze jópár hétköznapi sztori: munkahely, nyaralás, iskola, vendégség. A '90-es választások is megihlettek, még pártok is alakultak, sőt tv-viták is mentek... (Akkor még nem létezett Mitfield, csak úgy voltak a választások.)

Életem Barbie-korszakának záróakkordja a gyűjtés volt. A végén (a gimnázium előtti évben) már csak az izgatott, hogy minél többféle, minél különlegesebb babám legyen. Fekete babám kettő is volt, és a 24. órában beszereztem egy Pocahontast is, az volt az utolsó, amit vettem.

Úgyhogy most ezen az oldalon csorgatom a nyálam, ennek a gyűjtőnek aztán mindene van:

http://www.flickr.com/photos/sagespot/sets/72157594315120930/

Én most csak azt a nagy találkozást mutatom meg, amikor egyik kedves történelmi személyiségemet formálták meg kaucsukból. Íme I. Erzsébet:

Egyébként a cikk aktualitása az, hogy az első Barbie nemsokára 50 éves lesz. (Hehe, kicsit fiatalabb, mint Madonna.)
Így a Mattel egy kis időutazásra hívja az érdeklődőket:

http://barbie.everythinggirl.com/grownups/web/anthem/barbieBuzzAnthem.aspx

Nagyon érdekes cikkre hívnám föl a kedves olvasó figyelmét:

http://index.hu/politika/belfold/orkintk6647/?main&rnd=906

Eheti kérdésünk, hogy amennyiben a programja megfelelne, szavazna-e/ szavaznál-e cigány származású miniszterelnök-jelöltre?

Ha többnek érzed ezt a felvetést egy egyszerű eldöntendő kérdésnél, ide le is írhatod a véleményed.

A testvéremtől pénteken az egyik vidéki nagyvárosban ellopták a tárcáját. Pénz nem volt benne sok, szóval az az undorító bűnöző sem járt jól igazán, viszont az öcsém összes papírját elvesztette ezáltal: személyi igazolvány, lakcímkártya, diákigazolvány (bérlettel), jogosítvány, forgalmi, bankkártya etc.

Mindent újra megcsináltatni nemcsak sok fáradtság, de meglehetősen sok pénzbe is került volna...

De! Szombat reggel, amikor rezignáltan leült a gép elé, látja, hogy kapott egy üzenetet az iwiw-en. És itt döbbentünk meg erősen: a becsületes megtaláló jelentkezett. A mai lelketlen, érzéketlen világban valaki talál egy tárcát (persze a pályaudvar mellett, a vasúti hídnál dobta el az a szaralak, aki abból él, hogy másokat meglop), utánajár, hogy kihez tartozik, van egy remek ötlete (iwiw), és még hajlandó is személyesen találkozni az öcsémmel. Nem jutok szóhoz!

És ma, mikor a testvérem újra elment ebbe a városba, tényleg a megbeszélt helyen várta ez a remek ember, és még azt az egy üveg borocskát is alig akarta elfogadni. (Miután azt előre közölte, hogy nem vár pénzt a dologért, pedig simán kérhetett volna.)

Nem tudom, hogy mekkora az esélye annak, hogy az illető olvassa ezeket a sorokat, mindenesetre, ha magára ismer, akkor fogadja végtelen hálámat. Köszönjük szépen!

Néha jó jó dolgokról is írni...

Az Egyesült Államokat valaha azok az emberek alapították, akik az európai becsontosodott konvenciókat megelégelték, és a jobb, igazságosabb élet reményében hátat fordítottak a régi kontinensnek.
A függetlenségi háború nem csupán Angliától szabadította meg Amerikát, de egyúttal egy új társadalmi rend kialakulását is jelentette, mondhatni az Amerikai Egyesült Államok volt az egyik első (ha nem a legelső) polgári demokratikus állam, melynek minden polgára elvileg egyenlő volt (rabszolgaság, ugye), a nemesi rangokat ugyan nem vonták meg senkitől, de előjogokat hivatalosan nem gyakorolhattak.

Az idők változnak, és úgy tűnik, az emberek igénylik az arisztokrácia pompáját. Mivel hagyományos főnemesi réteg nem alakult ki Amerikában, hát létrejött egy sajátos, akiket az amerikai kisemberek messziről bámulhatnak, irigyelhetnek, utálhatnak vagy imádhatnak. Ők a sztárok.

Nincsenek illúzióim, a feudális eredetű nemesség is alapvetően anyagi alapon szerveződött, ez igazán kedvező egy olyan társadalomban, ahol a pénz mindennek az alfája és omegája. Az amerikai (típusú) sztárok nagyon hasonló életet élnek, mint amilyennek az európai arisztokratákét képzeljük. Na nem a mostaniakét! Mert ma, aki tényleg előkelő családba születik, az általában gondos szülői és egyéb nevelői elképzelések alapján cseperedik föl. Az a léha életmód, ami például a XVIII. sz. végének francia udvarában zajlott, ma már nem elképzelhető, mégha vannak ma is fekete bárányok a legfelsőbb körökben is. De azt is tegyük hozzá: Európában a klasszikus arisztokrácia nem vezető társadalmi csoport, csak azoknak van komoly befolyásuk, akik polgári mércével mérve is méltóak az elismerésre, vagyis sok pénzük van vagy nagy szakértői valaminek. Ma már nem érvényes az a romantikus regényekből ismert fordulat, hogy valakinek a rangja önmagában biztosíték, fedezet volna bármire is. Az emberek többségének semmilyen kapcsolata nincs velük; bárók, grófok, hercegek a legtöbbek elméjében csak a mesékben léteznek, a magyar köztudat miatt a legtöbben megdöbbennek, ha egy ilyen magas születésű emberrel találkoznak.

Pedig arisztokratának születni nem nagy erény. Viszont egy életen át méltónak lenni egy nagy névre, az már szinte művészet (és rendkívüli teher egyúttal). De mint mondtam, ezeknek a családoknak a fénykora már lejárt, akárhogy is szépítjük. Vannak köztük páran (mint például régebben a monacói herceg és családja), akik a XX. században is fontosak, láthatóak voltak, ma már leginkább csak a királyi dinasztiák tagjai ilyenek.

A XXI. század arisztokráciája Amerikában él. Általában nem pusztán születésük révén jutottak gazdagságukhoz és népszerűségükhöz, de azért ma már ez sem ritka, de azért sokat nem kellett tenniük érte. A régi nagy hollywood-i sztárok általában hosszú utat jártak be, mire híresek és vagyonosok lettek. A mai fiatal sztárok viszont szinte azonnal milliókat kaszálnak kétes értékű munkákkal, és nagyon hamar csatlakoznak a beverly hills-i krémhez. Ez exkluzív életet jelent, olyat, mint amilyet csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak. Méregdrága autókkal furikáznak, több millió dolláros palotákban élnek, és VIP klubjaikban olyan pezsgőt szürcsölnek, amelynek egy üvege is többe kerül, mint amennyiből egy amerikai család egy hónapban él. Mindezen anyagi hívságok felett ott vannak az előjogok, melyek megléte az egyszerű polgárt még jobban dűhíti, mint az eszeveszett pazarlás.
A rendőrség néha példát statuál ugyan egy-egy sztárral, de azért alapvetően a hatóságok elnézőbbek.

Az, hogy a sajtó (igen, mostanra már a nem bulvár része is) a kelletténél többet foglalkozik ezekkel az emberekkel, kvázi reklámozza ezeket az embereket, szintén növeli az ázsiójukat. Mert mindenki (én is) rendszeresen elmondja, nem érdekli, hogy mit csinálnak a sztárok, mégis valahogy elzötyögnek ezek a (hon)lapok... A világ talán legismertebb bloggere sem az iraki háborúról posztol, hanem azzal alapozta hírnevét (és sztárstátuszát), hogy az amerikai előkelőségekről közölt le bugyi nélküli képeket - kitakarás nélkül, kegyetlen kommentárokkal.
Azáltal tehát, hogy folyton hallunk róluk, önkénytelenül kialakul az a kép az emberben, hogy a sztár egyúttal fontos személy.

Viszont - ahogy meg tudom ítélni - a sztárok többnyire nem irigylésre méltóak mint magánemberek. Rettentő sok emberrel kerülnek kapcsolatba, és folyton gyanakodniuk kell mindenkire, aki körülöttük van. Csak most nem az a jellemző, hogy a cselédlány mérget tesz az öt órai teába, hanem inkább az, hogy a személyi asszisztens pár ezresért mindent elmond egy lapnak a sztárról. Ezzel egy időre esetleg le tudja rántani az illetőt az esendők közé, mert kiderül, hogy reggel a címlaplánynak is karikás kicsit a szeme, vagy hogy meztelenül szokott táncolni stb. (Én különösen szeretem ezeket a valóságtól elrugaszkodott sztorikat, látszik, mennyire igyekszik a szürke háttérember érdekeset mondani.)
Egy csóró megbízhat a barátaiban, azok biztos nem a pénzéért vannak vele, de egy sztár folyton kénytelen vizslatni mindenkit, soha senkiben sem bízhat meg igazán. Ez hatványozottan igaz a párkapcsolatokra. Melyek alakulása egyébként szintén mutat hasonló vonásokat az arisztokratákéval. A hollywoodi sztárok szinte sosem állnak össze civilekkel. Néha az az ember érzése, mintha úgy választanának párt, hogy hangsúlyozzák saját fontosságukat, értékességüket. Rangon alul pedig sosem házasodnak! És ha már esküvő, akkor az aztán pláne nem szerény. Amikor születtem, a Károly herceg  - Lady Diana nász volt az évszázad esküvője. Az azóta elmúlt lassan harminc évben viszont láttunk sokkal drágább, sokkal látványosabb házasságkötéseket amerikai sztárok között. Amikor Károly herceg második, valódi kedvesét vezette az oltárhoz, az elegánsan visszafogott, már-már szűkkörű volt. (Nem a résztvevők számára gondolok, hanem az atmoszférára.)
Aztán persze viszonylag hamar még hangosabban, szemérmetlen őszinteséggel zajlik le a nagy szakítás és a válás.

Így válik teljessé tehát az elmélet: a XXI. századi főnemes is rendelkezik mindazokkal a dolgokkal, melyekkel a régebbi korok arisztokratái. Van vagyona (de legalábbis fényűzően él); ismerik, emiatt sokan szeretik, sokan utálják; irigylik, mert különlegesebbnek tűnik az élete, fontosabbnak tűnik a személye... És persze nagyon kevesen látják a valóságot, hogy a pompázatos máz alatt mégiscsak egy ember van. Ha ezt értenék a nem-sztárok milliói, akkor a sztárság értelmét vesztené. Egyébként valami ilyesmi történt a francia forradalom ama napján, amikor XVI. Lajost és feleségét, továbbá többszáz nemes guillotine alá küldtek az egyszerű párizsi polgárok. Szinte bármikor megtehették volna, de végül akkorra fogyott el az illúzió. Bár néha kifejezetten a pokolba kívánom a maiakat, azért remélem, nem vár rájuk ilyen gyászos vég.

Elég nagy paradoxon a zárkozottságról írni. Mivel ennek a tulajdonságnak pont az a lényege, hogy a zárkozott ember spórol az érzelmei közlésével. Ebben a nagypofájú, sokszor bunkó módon törtető világban aztán a zárkozottakat rendre félreértik, és általában vagy hülyének vagy üresnek gondolják. Nem csoda, ha az, aki nem pofázik örökösen magát a középpontba tolva, hamar elszontyolodik. Vagy ahogy József Attila írta: "Fecseg a felszín, és hallgat a mély."

Szóval azért ellentmondásos dolog ez, mert egy blog általában azért fecsegés. Jó (?) annak a bloggernek, aki mindig hitelesen képes olyan témákba belekezdeni, ami igazán lényeges, és ráadásul ezeket még jól is írja meg.
De persze a fecsegéssel sincs baj, csak mint a világ minden dolgában, itt sem ártana a mérték.

Meg kell követnem Szőke Andrást. Be kell valljam, nem szerettem túlzottan egészen az elmúlt időkig. Most már tudom, azt a szerepet, azt a milliőt nem szeretem, amely az filmjeiben, előadásaiban látható. Az ember nagyon is szimpatikus, és elég ironikus, hogy erre egy olyan habkönnyű, fecsegős műsor vezetett rá, mint a Celeb vagyok...
A döntőben a csendes, befelé forduló Szőke András és a mindig jókedvű Keleti Andrea álltak egymással szemben. Számomra nyilvánvaló volt, hogy utóbbi fog győzni. A tv nem előnyös olyanoknak, akiknek sem külseje, sem személyisége nem ragyog. Tegnap aztán Szőke létrehozta a műsor talán egyetlen őszinte momentumát, mintegy leleplezte az egészet. Kicsit úgy, mint ahogy én is tettem még az egész legelején a Fikán. Vagyis, hogy a dzsungelbe az ún. celebek nem a kalandért mentek, hanem karrierépítési célokból, és emiatt szerepet játszottak, mindenki azt, amit elvárnak tőlük. Egyedül Szőke András volt civil. Viccesen gyomorforgató, hogy a normalitást (ami itt és most hétköznapiságot jelent) már elképzelni sem tudó tv-sek már kitalálták, Szőke azért volt depresszív, mert szakított az élettársával. Számomra sokkal hihetőbb, amit ő maga mondott, vagyis hogy neki azt mondták valóság show-ba megy, vagyis azt mutatják, ami tényleg van. Szőke nyilván nem ismeri a műfajt, különben tudná, a reality csak a neve ennek, valójában az egész megrendezett és mesterséges. Groteszk kissé, hogy erre a félreértésre pont a műfaj egyik legkevésbé valóságos, éppen az ilyesmi kigúnyolására szolgáló műsorban került sor.

De mindezt csak illusztrációként írtam le. Valójában régóta foglalkoztat ez a kérdés. Szomorúan, mondhatni rezignáltan tapasztalom, hogy a mély érzésű, mély gondolkodású emberek (nem feltétlenül magamra gondoltam) mennyire háttérbe szorulnak mindig a nagyszájúak mögött. Hogy itt, a blogszférában is mennyire hajlamosabbak vagyunk azokat meghallani, aki ordít.
Most, hogy átalakult kissé a blog.hu rendszere, és egy éles vonal keletkezett a blogok között, számos ún. kisebb blogon jártam, és pár esetében kifejezetten bánom, hogy régebben nem jártam ott. Mit is jelent a kicsiségük? Hogy nem olvassák őket annyian. Pedig nem feltétlenül rosszabbak, mint olvasottabb társaik (melyek között aztán bőven van vacak), csak nem az ún. fontos témákkal foglalkoznak, esetleg nem fogalmaznak olyan sarkosan, hogy az felhergelne sok olvasót. (Továbbra is komolyan dédelgetem a Csizmás Kandúrok felkarolásának ötletét, csak szeretnék több szem többet lát alapon dolgozni.)

Ezek szerint - hogy visszatérjek eredeti fonalamhoz - ma fontosabb hasznosabb ordítani, nagyot mondani, őrjöngeni, ha az emberben tombol a közlésvágy. Ha tényleg ez az erőszakosság a korszellem egyik alapvető része, akkor CLS Dyson barátomnak valószínűleg igaza van, és a háború szükségszerűség. Valahol le kell vezetni ezt a sok feszültséget, ami szerintem sokszor önmagából gerjesztődik. Szóval eléggé fordítva ülök a lovon, de eszemben sincs megfordulni.

Mivel a melltartó téma érdekes módon sokakat megihletett, és egész messze jutottunk a fejtegetésében, elmesélem, hogy tegnap láttam az eddigi rekordert: egy 120 E méretű melltartót. (GYK: Ez 120 cm-es mellbőséget és XXXL kosárméretet jelent.) Vizuális típusok képzeljék úgy el, hogy egyik kosara is kényelmes sapka lett volna nekem. (Vagyok olyan perverz, hogy bevittem magammal a cuccot a próbafülkébe /Naná!/, hogy alaposabban megvizsgáljam. Rendeltetésszerűen nem lett volna értelme fölpróbálni.

***

Jó karban lévő, bár tényleg kissé üveges tekintetű csöves ül az aluljáróban. Előtte a táblán: Italra kérem! Ha nem ütközne az elveimmel, hogy alkoholistákat és/vagy koldusmaffiát támogassam, szívesen adtam volna. Ez a poén megér egy százast minimum. De biztonságtechnikai okokból végül lebeszéltem magam a pénztárcám aluljáróban történő nyitogatásáról.

***

Már a metrón ültem, amikor két kolléga beszélgetését voltam kénytelen hallgatni. (Egyébként nincs annál hervasztóbb, amikor egy átdolgozott nap után még együtt kell utazni azokkal, akikkel egész nap együtt voltunk.) De visszatérve a véletlenül hallgatott beszélgetésre. A csaj panaszkodása közepette elejtett egy vicces dolgot. Arról volt szó, hogy a főnöke január 1-től máshol dolgozik, mert nem bírja a hajtást. Ahogy a lány fogalmazott, átmegy a közigazgatásba pihenni...

***

Az utolsó sztori már csak gyenge szálakkal kapcsolódik az Örs vezér teréhez, csak annyiban, hogy ott vettem meg legújabb MP3-lejátszómat. Az itthoni ismerkedés során láttam meg, hogy van rajta hülyekamasz funkció. Mi is ez? Nyilván mindenki találkozott már bkv-s útjai során gyerekekkel, akik a mobiljukon keresztül hallgattak zenét. A fenét sem érdekli, hogy ők mit hallgatnak, és különösen komikus, hogy azt hiszik nagyon menők, amikor a leggagyibb divatzenék szólnak monóban az 1 centis hangszóróból. Szóval az én új MP3-lejátszómon van olyan gomb, hogy a picike egy darab hangszóróból is jön a zene, nemcsak a fülhallgatóból.

Emlékszem a rendszerváltás körüli idők optimizmusára, volt akkor egy pár év, amikor a közmondásos magyar búbánatot fölváltotta valami izgatott várakozás. A rendszerváltás (vagy -változás?) sokáig hivatalosan vitathatlanul pozitív dolog volt, fel is dereng egy vita a kilencvenes évek közepéről, amikor először használták a tv-ben a "rendszerváltás vesztesei" kifejezést.

A politikai - gazdasági átalakulásának reményei az utóbbi évekre szertefoszlottak. Ma a rendszerváltás már csak elbukott próbálkozás. Érdekes, hogy ebben szinte mindenki egyetért: az is, aki nagyon is élvezte a Kádár-rezsim kicsit lábszagú, de legalább puha éveit (mert ún. jólét volt, és erről is lehetne beszélni hosszasan), mások meg pont az gondolják, nagyon kevés dolog változott igazán, és az is inkább rossz irányba.

Szintén sokan osztják azt a nézetet, hogy a felelős a politikai elit. Őket kell leváltani. Mivel én is közéjük tartozom (és emiatt eléggé kedvetlen is vagyok), elgondolkodtam, miért érett meg a magyar politikusok túlnyomó többsége a pályaelhagyásra.

Lopás, mutyi, korrupció

Nem is lehetne mással kezdeni, mint ezzel. A politikusokkal szemben ez az alapvető vád. Nem pusztán azt nem szeretjük ebben, hogy lopnak; egy olyan országban, ahol az adócsalás nemzeti sport, egyeseknek büszkeség, képmutatás csupán ezen fölháborodni. A baj az, hogy pofátlanul, sokszor leplezetlenül csinálják. Másrészt azért dühíti az embereket a mutyizás, mert ez egyúttal a pozícióval való visszaélés. Ez arra enged következtetni, hogy eredetileg a politikus, vagy ünneplős nevén államférfi magasabb szinten áll erkölcsileg egy pitiáner nyerészkedőnél, aki csak kihasználja, hogy a húsos fazék közvetlen közelében sündöröghet.

Ügyetlenkedés

És, ha már lop valaki, akkor csinálja jól! A béna lopkodás nagymesterei természetesen a kisgazdák voltak, akik elől tényleg az ezüstöt is el kellett zárni, annyira enyveskezűek voltak. Azért azóta is folyton azt látjuk, mennyire tehetségtelenül intézik ezeket a dolgokat is. Kevésbé zavarna, hogy a miniszter úr kedves szomszédja építi a bekötőutat, ha éppenséggel nem virágboltja lenne...

Ingyenélés

Ez a lopás alfaja is lehetne. De nem az, mert a korrupció elvileg illegális, az ellenőrizetlenül fölvett költségtérítési összegek viszont törvényesen megilletik a hazáért tevékenykedőket. Javítana a politika megítélésén, talán az elvesztett hitelességből is visszajönne egy kicsi, ha végre valaki komolyan venné a dolgot, például egy képviselő, aki a honlapján/ blogján rendszeresen elszámolna a választóinak.

Szaktudás - a politika ellensége

A szakértői politizálás (kormány) mítosza tévút. Nekem ne legyen a politikus szakember! Ne a vízgazdálkodáshoz értsen, hanem szerezze meg magának a legjobb vízgazdálkodási szakembert a stábjába! Ez egyrészt pénzkérdés (vagyis nem biztos, hogy a miniszternek kell a legmagasabb fizetés), másrészt hitelességi. Egy színvonalas kormánynak dolgozni nem kéne, hogy szégyen legyen, hiszen elvileg ez a feladatok csúcsa, az ország nagy kérdésein dolgozni. Amerikában ez olyan pont a CV-ben, ami örökre biztosítja a jó állást az illetőnek, nálunk ez csak akkor valósul meg, ha olyan színezetű kormány van, amelyik egyszer már használta a "illetőt".

Tehetlenség

Ha a mostani kormányt egy igazán találó, objektív kritikával akarjuk illetni, akkor a tehetetlenséget kell fölróni elsősorban. Ez ugyanis a legrosszabb: valaki, akinek van rá lehetősége, nem tesz semmit. Miért? Mert nincs elég bátorsága vagy tehetsége a fontos döntések meghozatalához. Egy erős kormány (mint Horné vagy Orbáné) dolgozik, nem biztos, hogy jó irányba halad (ezért vannak a választások), de nem csak beszél. Mint állampolgár elítélem, hogy egy ennyire reformra utalt országban, mint Magyaroroszág, dilettáns ökörségekkel (pl.: vizitdíj) járatják le a reform szót!

Hülyék

Számos olyan ember ül a Parlamentben, aki - mit szépítsük - egyszerűen hülye. Ezek az alakok általában nem munkájukkal tűnnek föl, hanem idióta szövegeikkel vagy viselkedéseikkel. Csak pár példa a közelmúltból: Gyenesei minisztériumi papíron ajánlja barátjának színre vitelét, és ezt kultúrmissziónak tekinti; Szabó Zoltán halálos fenyegetést hall ki nem kevésbé hülye, ám költői hajlamokkal megvert fideszes kollégája verséből; Fetser János, egykori Orosházi polgármester be akarja tiltani az internetet, és rendőrt küld az őt kritizáló hozzászólóra... A sor folytatható a végtelenségig, ezek csak a legfrissebbek.

Rövidlátás

Csak egy rétori kérdés. Mikor lesz már Magyarországnak végre olyan kormánya, amelyik tovább lát az adott hét végénél? Ezzel egyébként el is érkeztünk a legkomolyabb problémához. Nincs perspeltíva, nincsenek tervek, pillanatnyi ötletek vannak, amelyeknek kizárólag az a célja, hogy ne legyen belőle túl nagy botrány.

Hát, kérem, szépen, ez a legnagyobb botrány: hogy az elmúlt 18 év munkája szinte semmit sem ér. Szerintem ez próbaidőnek elég hosszú, és én mint munkaadó kezdek kissé türelmetlenné válni...

Ma nekem is föltették a kérdést, melyik hirdetési osztályba akarok tartozni.

Ahogy már írtam, két lehetőséget ajánlottak föl: a hirdetés nélküli Csizmás Kandúrt és a hirdetésekkel teli Kétpúpú tevét. Én utóbbit választottam, ezzel társszerzőm, CLS Dyson is egyetértett.

Ez a kérdés nagyon fölkavarta a blogszférát. Mert persze az első reakciója az volt az embernek, hogy Csizmás Kandúr lesz. Az ő szellemi termékéből ne gazdagodjék meg UJ Péter! Csakhogy az okosak a blog.hu-nál kitalálták, kvázi ingyér' nem kap a blogger publicitás, vagyis a Kandúroktól megvonják az Index címlapra kerülés lehetőségét.

Ebben a dilemmában az döntött, hogy - bár tagadhatatlanul van már egy párszázas törzsközönség - a címlap sokat jelent. Persze általában sok hülye is idetalál, mégsem mondanék le szívesen a vele járó izgalomról.

A hirdetések nem érdekelnek. Egyelőre nem teszek be semmit, egyrészt mert nem pénzért csinálom ezt az egészet (egyelőre nem tolonganak itt a világcégek), másrészt még ki kell tanulnom, hogy működnek ezek a dolgok. Amit eddig az Index reklámaiból láttam, az nem zavar. (Amelyik olvasóm nem szívesen látja ezeket, annak ajánlom az AdBlocker nevű szolgáltatást.) Szerintem ez amúgy sem hitelteleníti az írásainkat, mivel különösebben nem vagyunk kapitalizmusellenesek. Egyébként pedig az emberek olyan szinten megcsömörlöttek a reklámoktól, hogy ezeket már észre sem fogják venni. Vagy, ha mégis, nem veszik rossz néven.

Mindettől nem várok mást, csak azt, hogy a blog.hu szerkesztői változatosabban, színesebben válogatnak. Fontolgatom egy olyan blog indítását, amelyen a Csizmás Kandúrok közül válogatunk, ill. a hirdetéseket elutasító, de reflektorfényre vágyó Kandúroknak (akik tartásával nagyon szimpatizálok) is lehetőség nyílik egy-egy jól sikerült írásukat ajánlhatják. Ehhez kérem viszont kedves olvasóim véleményét, jelentkezését, mert ehhez segítségre van szükségem.

Fölmerült Szakbarbár nevű bloggerkollega (nezettseg.blog.hu) fenomenális javaslattal állt elő: az 50%-os hirdetési felületet jótékonysági célra lehessen fölajánlani, tehát azon a hirdetési helyen minden második letöltéskor egy alapítvány elérhetősége villana föl. Sajnos sem a jótékonysági, sem az informatikai világban nem állok annyira a helyzet magaslatán, hogy ezt kezdeményezni tudjam, de szívesen csatlakozom bárkihez, aki képes rá.

Végezetül bemásolom ide az eheti szavazás eredményét:

Olvasom, látom, hogy Amerikában a leleményes üzleti érzék újfajta szolgáltatást kínál. Frusztrált menedzserek leselejtezett, elavult számítógépeket verhetnek szét baseball-ütővel a felgyülemlett feszültség levezetése érdekében.

Miért is jár ennyi frusztrációval az üzleti élet? Most, hogy magam is manager vagyok (csak névleg), és látom magam körül, hogy mennek a dolgok, kezdem kapizsgálni a dolgot.

Először is itt van az idő szorítása. Komoly döntéseket kell hozni nagyon rövid idő alatt. Ráadásul az igazán jó menedzser nem szakember, hanem valóban döntnök. Nem az a feladata, hogy szakmai kérdéseken filózzék. A munkája lényege a döntés előkészítése és meghozatala. Az előkészítés határozottságot, célirányosságot jelent. A szakemberek általában felesleges pofázásnak érzik, ha valaki elméleti kérdésekkel abajgatja őket, főleg, ha még gyorsan is kell a válasz. Főleg, hogy kevés menedzser képes az üzleti életben a túléléshez szükséges agressziót és határozottságot ebben a kommunikációban levetkőzni.
Természetesen annak, aki kérdezi a menedzsert, azonnal kell a válasz. Nem nagyon érdekli, miért nem lehet rögtön megadni azt. Szóval két tűz közé kerül: egyrészt sürgetik kívülről, másrészt utálják belülről, mert sürget...

A következő probléma a kommunikáció. Úgy látom, ha egy szóban kellene egy menedzser feladatát leírni, a kommunikáció lenne a leghelytállóbb. Az alapeset a telefon. Előnye az egyszerűsége, hátránya, hogy utólag semmi sem bizonyítható. (Hacsak nem olyan paranoid személyiség a menedzser, hogy minden hívását rögzíti.)
Írásban (legtöbbször e-mailben) kommunikálni már nehezebb. Sajnos a magyar nyelvtanítás még nincs azon a szinten, hogy egy átlagos képességű, érettségizett ember érthetően, szabatosan le tudja írni a gondolatait. Ami szóban elmegy, mert alakítható, annak írásban nyoma van. (És akkor a helyesírásról ne is beszéljünk!) Ha valamit rosszul fogalmaz meg az illető, azt nehezen tudja később módosítani.
A harmadik, valószínűleg mind közül a legnehezebb forma, a személyes találkozó. Mindig olyan ügyetlenek ezek az alkalmak. Senki sem akar bunkó vagy tolakodó lenni, de a finomkodás is annyira visszatetsző, és nem is eredményes.
Az ember folyton várja a válaszokat, de nem kapja meg, vagy nem úgy kapja meg, pedig - és ebben egyre többen egyetértenek - az információ jelenleg a legértékesebb árucikk.

Aztán ott a latolgatás. (Írhatnék spekulációt is, de az talán félreérthető.) A döntések meghozatala előtt ideális esetben mindenféle információ a rendelkezésre áll, persze ilyen a mesékben is csak egész ritkán fordul elő. Ilyenkor a hiányzó láncszemeket a menedzser saját kútfőből kénytelen helyettesíteni. Néha jól csinálja, de mi van akkor, ha nem?

Ez el is vezet a felelősség kérdéséhez. A menedzser ugyanis amiatt kap magas fizetést, mert az ő vállán nyugszik (sok) minden. De ettől ezt még el kell tudni viselni. A pénz sok dologért kárpótol, de mindenért azért nem. Mindig csóválom a fejem, amikor nem-menedzserek arról beszélnek, ők bezzeg ennyi pénzért mit csinálnának... Ez persze nem ment föl senkit a rossz döntések alól, de nem is teszi könnyebbé az életét.

Tűrni kell továbbá az örökös változásokat, tájékozottnak és dörzsöltnek kell lenni, nem árt a jómodor, de túlzásba sem szabad vinni...

Szóval a tönkrement számítógép szétverése nem csoda. Csak arra nem jöttem még rá, miért kell ennek törvényszerűen így lennie.