Olvasom, látom, hogy Amerikában a leleményes üzleti érzék újfajta szolgáltatást kínál. Frusztrált menedzserek leselejtezett, elavult számítógépeket verhetnek szét baseball-ütővel a felgyülemlett feszültség levezetése érdekében.

Miért is jár ennyi frusztrációval az üzleti élet? Most, hogy magam is manager vagyok (csak névleg), és látom magam körül, hogy mennek a dolgok, kezdem kapizsgálni a dolgot.

Először is itt van az idő szorítása. Komoly döntéseket kell hozni nagyon rövid idő alatt. Ráadásul az igazán jó menedzser nem szakember, hanem valóban döntnök. Nem az a feladata, hogy szakmai kérdéseken filózzék. A munkája lényege a döntés előkészítése és meghozatala. Az előkészítés határozottságot, célirányosságot jelent. A szakemberek általában felesleges pofázásnak érzik, ha valaki elméleti kérdésekkel abajgatja őket, főleg, ha még gyorsan is kell a válasz. Főleg, hogy kevés menedzser képes az üzleti életben a túléléshez szükséges agressziót és határozottságot ebben a kommunikációban levetkőzni.
Természetesen annak, aki kérdezi a menedzsert, azonnal kell a válasz. Nem nagyon érdekli, miért nem lehet rögtön megadni azt. Szóval két tűz közé kerül: egyrészt sürgetik kívülről, másrészt utálják belülről, mert sürget...

A következő probléma a kommunikáció. Úgy látom, ha egy szóban kellene egy menedzser feladatát leírni, a kommunikáció lenne a leghelytállóbb. Az alapeset a telefon. Előnye az egyszerűsége, hátránya, hogy utólag semmi sem bizonyítható. (Hacsak nem olyan paranoid személyiség a menedzser, hogy minden hívását rögzíti.)
Írásban (legtöbbször e-mailben) kommunikálni már nehezebb. Sajnos a magyar nyelvtanítás még nincs azon a szinten, hogy egy átlagos képességű, érettségizett ember érthetően, szabatosan le tudja írni a gondolatait. Ami szóban elmegy, mert alakítható, annak írásban nyoma van. (És akkor a helyesírásról ne is beszéljünk!) Ha valamit rosszul fogalmaz meg az illető, azt nehezen tudja később módosítani.
A harmadik, valószínűleg mind közül a legnehezebb forma, a személyes találkozó. Mindig olyan ügyetlenek ezek az alkalmak. Senki sem akar bunkó vagy tolakodó lenni, de a finomkodás is annyira visszatetsző, és nem is eredményes.
Az ember folyton várja a válaszokat, de nem kapja meg, vagy nem úgy kapja meg, pedig - és ebben egyre többen egyetértenek - az információ jelenleg a legértékesebb árucikk.

Aztán ott a latolgatás. (Írhatnék spekulációt is, de az talán félreérthető.) A döntések meghozatala előtt ideális esetben mindenféle információ a rendelkezésre áll, persze ilyen a mesékben is csak egész ritkán fordul elő. Ilyenkor a hiányzó láncszemeket a menedzser saját kútfőből kénytelen helyettesíteni. Néha jól csinálja, de mi van akkor, ha nem?

Ez el is vezet a felelősség kérdéséhez. A menedzser ugyanis amiatt kap magas fizetést, mert az ő vállán nyugszik (sok) minden. De ettől ezt még el kell tudni viselni. A pénz sok dologért kárpótol, de mindenért azért nem. Mindig csóválom a fejem, amikor nem-menedzserek arról beszélnek, ők bezzeg ennyi pénzért mit csinálnának... Ez persze nem ment föl senkit a rossz döntések alól, de nem is teszi könnyebbé az életét.

Tűrni kell továbbá az örökös változásokat, tájékozottnak és dörzsöltnek kell lenni, nem árt a jómodor, de túlzásba sem szabad vinni...

Szóval a tönkrement számítógép szétverése nem csoda. Csak arra nem jöttem még rá, miért kell ennek törvényszerűen így lennie.