Ha az Munkatörvénykönyvének új rendelkezése tizenegy évvel ezelőtt is hatályos lett volna, ez a blog nem létezne. Ez persze legfeljebb nekem lenne veszteség, de mégis éppen a magánügyekről, vagyis az egyes emberek saját dolgairól szól már megint ez a történet.
A tervezet célja, hogy a munkavállalók a munkahelyükön csak munkával foglalkozzanak, az ottani eszközöket ne használják magáncélokra. Természetesen a törvényalkotás ma szokásos színvonalán, körültekintés és megalapozottság nélkül bújtatták bele a soron következő salátatörvénybe ezt a munkahelyi szokásokat alapjaiban megváltoztató szabályozást. A fogalmak nincsenek definiálva: nem tudjuk, mi számít magáncélnak, és arról is csak találgatnak a szakemberek, mit jelent a céges eszköz. Egy az irodában lévő desktopról nem olyan nehéz ezt eldönteni, de vajon a céges, mondjuk, a vendégek számára működtetett wifire rá szabad-e vajon csatlakozni a saját mobilunkkal?
Jellegzetesen sunyi és cinikus ez a rendelkezés. A hivatkozási alapja ugyanis a GDPR, vagyis az Európai Unió adatkezelési és -védelmi szabályozása. A logika szerint a gép tulajdonosát (vagyis a munkahelyet) megilleti annak joga, hogy figyelje a gépen folyó adatforgalmat. Ha az egyik ott dolgozó magánügyeket intéz, akkor a munkaadó hozzáférhet a magánadataihoz. És akkor, jaj, mi lesz!
Sajnos nem hiszek ennek az érvelésnek. Sokkal inkább érzem a túlóratörvényhez hasonló indíttatású, munkaadó-barát intézkedésnek. Ami nem feltétlenül a kormány valamelyik tagjának agyából pattant ki, hanem inkább olyan sugallatnak, amelyre valamelyik GDP-t befolyásolni képes nagyfoglalkoztató javasolt.
Erre utal az is, hogy elrejtették. Amire büszkék, amit népszerűnek képzelnek, azt fennhangon hirdetik. Ez persze nem olyan horderejű, mint a 400 túlóra 3 évre felfüggeszthető pótlékfizetéssel, mégis egy újabb módja annak, hogy a magyar munkavállaló számára egy fokkal tisztább legyen, ő csak egy bérrabszolga az urak szemében.
Miért neteznek az emberek ugyanis munkaidőben? A válasz arcpirítóan egyszerű: mert éppen nincs más dolguk. Aki nyakig úszik a munkában, az majd hülye lesz szörfözgetéssel húzni az idejét, és túlórázni. Vannak viszont olyan munkakörök, amelyeknél a munka része a jelenlét. Ott kell lenni, elérhetőnek kell lenni akkor is, ha éppen látszólag semmi sem történik. Miért jobb az ilyen készenlétben lévő emberek hatékonysága, ha nem egy cikk olvasásával tartják frissen az agyukat, hanem bambán bámulnak ki az ablakon, és majd' elalszanak.
Ahol a munkaadó háklis volt a privát nethasználatra, eddig is letilthatta a "legveszélyesebb" oldalakat, mint pl. a Facebookot vagy a YouTube-ot. De csak a hülye, diktátorhajlamú főnök él zéró toleranciával bármilyen kis netezgetés ellen. A mai életvitelnek része az internet, akkor is, ha pár maradi gondolkodású azt hiszi, a csőtörést a csap befogásával meg lehet szüntetni. Ha valaki valamit nagyon meg akar nézni, hát majd használja a saját eszközeit, amelyeket aztán még korlátozni sem tud. A mosdóban tartózodások és a cigarettaszünetek megnyúlnak, ennyi lesz az eredmény.
Vagyis ennél azért több! A teljes körű tiltás a legtöbb emberből ellenszenvet, sőt, ellenkezést vált ki. A legbékésebb emberek is rosszul fogadják majd, ha ezeket a kis lopott pillanatokat most erővel elveszik tőlük. Az emberek többsége így is túl sokat dolgozik, túl sok időt tölt a munkahelyén. Ma már szinte félhangosan is ki merik mondani, nem tetszik ez az aránytalanság a magánélet vagy a pihenés kárára. A fiatalabb generációból sok esetben már hiányzik az a szolgálatkészség, amely még bennünk, harmincasokban vagy a még idősebbekben megvan. Nem sokáig fáj a fejük, mielőtt odébbállnak egy olyan helyről, ahol nem érzik jól magukat. Viszont már abba születtek bele, hogy folyamatosan online-ok. Ami nem feltétlenül pozitív, de biztos nem egy ilyen törvény által kierőszakolt, szemellenzős szigorítás fogja megoldani. Az életformájukkal szembeni támadásként fogják fölfogni, és úgyis kijátsszák, mert tech-kérdésekben fejlettek.
Ezt a blogot tizenegy éve éppen egy olyan munkakör hívta életre, amelyben voltak üresjáratok, hazamenni viszont nem lehetett a munkaidő letelte előtt. Ahhoz, hogy ezt a korábbi állásomat tartom életem legjobb állásának hozzájárult, hogy a készenlét alatt értelmes dologgal, vagyis az írással foglalkozhattam. A kolléganőm sokat sóhajtozott unalmában, míg én dolgozgattam a szövegeimen. Mindenki tudott róla, és senkit sem érdekelt. Intelligensen kezeltük a helyzetet. Az, hogy egy ideje ritkábban, kevesebbet írok, szorosan összefügg a munkahelyváltásaimmal. Nem is vagyok már olyan elégedett, de ez persze nem csupán a blogolás hiánya miatt van így.
Már régebben is olvastam arról, hogy az olyan kis szünetek, mint amikor valaki elolvas egy cikket vagy nézeget egy webshopot, éppenséggel növelik a munka színvonalát, elősegítik a hatékonyságot. Nem lehet az ma már egyedüli cél, hogy az emberek állandóan úgy csináljanak, mintha dolgoznának, mert a főnök úr akkor konstatálhatja elégedetten, mennyire első rangú munkát végez. A munka fogalma forradalmi változások előtt áll. Folyamatosan halljuk, hogy tíz éven belül nagy hányada meg sem lesz már a ma ismert munkaköröknek. Az emberek is ébredeznek: egy mai végzős egyetemista a fölmérések szerint már sokkal jobban vágyik a magánélet-munka egyensúlyára, mint az üstökösszerű karrierre. Nyugaton már több helyen bevezették a négy napos munkahetet, illetve Svédországban az alapjövedelem első tesztidőszakán is túlvannak. Hogy csak pár változást említsek.
De Magyarország ebben is a retrográd álláspontra képes csak. Inkább kiszolgálja a hazánkat gyarmatnak tekintő vállalkozások nem éppen ember- és családbarát kívánságait, ismét állampolgárai érdeke ellen fordul, hogy vígan mutyizhasson tovább. A munkaerőhiány enyhítésének nem az a módja, hogy aki hajlandó még mindig Magyarországon dolgozni, azt egyre jobban nyomjuk, amíg csak lehet. Esetleg, ha néha lenne bátorsága a nyilvánosság előtt bátran kardoskodó kormánynak egyszer tényleg nemet mondania, amikor az ilyen vadkapitalista sanyargató ötletek fölmerülnek. Ehhez viszont nem csak plakátokon kellene hazafinak lenni.
Az utolsó 100 komment: