Egy hete írtam, hogy üzleti ügyben Horvátországba kellett mennem egy napra. Azóta mostanában értem utol magamat munka szempontjából.

Eljött az ideje, hogy kicsit értekezzek a horvátokról és az ott töltött időről. Előre szólok, nem élménybeszámoló lesz! Nálam jobban senki sem szenved az élménbeszámolóktól.

Horvátország semmiben sem különbözik Magyarországtól, a Budapest - Zágráb viszonylaton semmiképp. Igen, persze a nyelv más. De - ahogy ezt semmilyen szláv nyelven nem tudóként már megállapítottam - hangzásra nem nagyon különbözik, csak éppen a szavak "értelmetlenek". (Na jó, a horvát is nyelvtörő időnként, de messze nem annyira, mint a sznob cseh. Ez, kérem, letisztult és egyszerű.) Valósággal ittam, amikor egyszerre öten beszéltek horvátul körülöttem. Semmit sem értettem, annál érdekesebb volt nézni közben az arcokat, a gesztusokat. Hihetetlen, mennyire árulkodó a mimika! Bevallom, mindig azt gondoltam, az emberi kommunkációban a szavak sokkal fontosabbak, mint a testbeszéd. Nyilván, mert nem uralom a saját testbeszédemet. De ez nagyon tanulságos volt. Rég jártam olyan társaságban, ahol nem értettem, mit beszélnek.

Milyenek a horvátok? Érdekes, de annak ellenére, hogy szomszédaink, semmi igazi benyomásom nem volt róluk korábban. A jó magyar embernek, ugye, megvan a véleménye a románokról, a szerbekről meg az ukránokról... De a horvátokról még olyat sem hallottam nyilatkozni, aki már járt ott, sőt visszajáró lélek. Szóval előítélet nélkül (Kovac doktor a Vészhelyzetből nem ér!) tudtam ezt is szemlélni. Nem is tudom... Semmilyenek. Semmi különös. Azt hiszem, eléggé olyanok, mint mi.
Látszik rajtuk egy kis balkáni temperamentum, de azért nagyon is európaiak.
Kinézetre is. Mert a mezei faj- és jogvédő, ugye fekete/ sárga/ fehér emberben gondolkodik, de ez csak a dolgok leegyszerűsítése. A németek igenis mások, mint mi. Ahogy az amerikai turistát is ki lehet szúrni, és nemcsak a baseball-sapkás nagymamákra gondolok.
De a horvátok olyanok, mint mi, ehhez kétség sem fér.

Az ottlétünk elsődleges tanulsága pszichológiai. (Természetesen nem csupán ezért mentünk, de miért is fárasszam a kedves olvasót kicsiny cégünk üzleti ügyeivel. Illetve mint komoly menedzser üzleti titkokat nem fedhetek föl!) A horvátoknak van egy zseniális embere. Ahogy egy privát levélben írtam, ez az ember egy fekete őves manipulátor. Olyan tehetséggel, olyan mesterien képes uralni a helyzetet és a benne részt vevő embereket, hogy jó volt nézni.

Szívélyesen üdvözölt bennünket, mint régi barátokat szokás. A fő mondatokat magyarul mondta. Nem tudom, hangsúlyozni kell-e ennek jelentőségét. Egyszerű dolog ez, mégis ügyes. Mintha a klasszikus szónoklat is így kezdődne, a jóindulat megnyerésével.
Aztán mint egy értkezlet: napirendi pontok, témakörök, jelenlevők - nagyon hivatalos lett a hangnem, egyúttal nőtt a távolság. Vagyis össze lettünk rántva, magunkhoz kellett térni.
És ezután jött a feketeleves. Ez a legkevésbé közölhető rész sajnos, pedig itt is számos bravúrt mutatott be a horvát főnök. Egy igazi keményhenrik! Úristen, mennyire képes még beszéltetni is a figuráit, és azok nem is tűnnek báboknak, és nem is érzik úgy magukat.
Aztán szünet. A főnök eltűnik, az emberei viszik tovább a fonalat.
Visszatértekor váltakozik a hivatalos és a feketeleves stílus, megfelelően adagolva.
A remek előadás megkoronázása pedig az ebéd volt, amelynek hangulata egy Kusturica film felvezetése is lehetett volna. (Azért az asztalon táncolás és a lövöldözés elmaradt.) A felhők elszálltak, folytatódik a régi barátok látogatása.

Azóta itt töprengek, vajon mi is történt valójában, mert az biztos, hogy szemfényvesztés és káprázat áldozatai voltunk. Azóta is egyfajta transzban vagyok, sokat töröm a fejem a történteken.