Még nem írtam külön könyvről, mert félek, nem tudnám rendesen visszaadni egy regény teljes gondolatrendszerét. Amit viszont most olvastam, ugyan könyvformában adták ki, de valójában a Popper Péter által szervezett Mesterkurzus - Az élet dolgai előadássorozat írott formában, és bizony eléggé felzaklatott.

A téma izgalmas: Egészséges egyén - beteg társadalom? Az előadók többnyire próbálták megfogalmazni, mit jelent a mentális egészség. Mikor tekinthető valaki lelkileg egészségesnek? Nem tagadom, hozzám Popper Péter meghatározása áll a legközelebb. Szerinte a legfontosabb jele a lelki egyensúlynak, ha az egyén a képességeinek megfelelően teljesít. Ezek mellett az örömérzés és az alkalmazkodás képessége is igazi indikátor.

De fölmerül egy ennél még érdekesebb gondolat. És az a megdöbbentő, hogy gyakorlatilag a kötet mindhárom szerzője ugyanazt sugallja: a mai társadalom beteg, az egyén egyetlen "menekülési útvonala" a magánéletbe vezet. Popper leírja a belső emigráció kifejezést is, amely arra utal, az ember akkor tudja megőrizni lelki egészségét, integritását (vagyis jó teljesítményét, életörömét és alkalmazkodóképességét), ha elvonul a világtól. Azt javasolja hát Popper, hogy mindenki húzodjék vissza a csigaházába.

Ez nagyon szomorú, ha igaz. Ezek szerint a mai ember vagy önzően kizárólag a saját köreivel van elfoglalva, ha szerencséje van, részese valamilyen kisebb közösségnek, és nem magányosodik el végzetesen; ha nincs, akkor viszont teljesen egyedül marad. (Már több éves elméletem, hogy felnőtté válni annyit tesz, egyre inkább egyedül maradni.) Ez bizony beszűküléshez, elsivárosodáshoz vezet, ami nem elmbetegség, de nem is a boldogság legjellemzőbb állapota. (Ne álltassuk magunkat, attól, hogy bélyeggyűjtő klubba járunk minden kedden este, még nem óv meg ettől, sőt!)
És persze ott a másik út: aki túl sokat foglalkozik a nagy közösség problémáival, az egy idő után belebetegszik ebbe. Akár ez a hivatása, akár csak az érdeklődése. Nézzük meg csak a politikai jellegű tüntetések résztvevőinek arcát! (Már akiét lehet, de szerintem az is minimum gyenge jellemre utal, ha valaki elrejti az arcát, és aztán randallírozik, vagy nem.)

A társadalom nem működik az egészséges egyének többsége nélkül, ez már a könyv másik szerző, Mohás Lívia mondandójának egyik lényege. De ha az előbbi gondolatkörből indulunk ki, akkor az egészséges egyéneket lefoglalja a magánélet. A közélettel meg betegek foglalkoznak. Kizárt dolog, hogy ebből valami jó süljön ki!

A társadalom tehát nem pusztán beteg, hanem így haldoklik is. Mert - és ezt az elméletet is Mohás L. írja le - a "századik majom" mechanizmus következtében egyszer csak többen lesznek azok, akiknek "drágább a rongy élete", és még tesznek is érte, de a társadalmat hanyagolják. A századik majom nem más egyébként annak a szimbóluma, hogy ha valaki kitalál valami használhatót, akkor az hamarosan közkinccsé válik. Az eredeti leíró (Sheldrake) ugyan valóban majmok viselkedésén figyelte meg a dolgot, de jól látszik is ez  az emberek között is. Ilyen a divat például. Diktátorai többnyire nem tesznek mást, mint információkat közölnek, semmilyen irányzatot nem kötelező követni, és mégis... De az eszmetörténet egyik fő mozgatórugója is ez az elv szerintem. Az egyes ideológiák is így terjednek el: egyre többen látnak benne valami fontosat, valami nekik szólót.

Az emberek jól szeretnének élni. Tudom, illúzió azt gondolni, hogy a jó élet materialista, földhöz ragadt defíniciója majd valami ködös jövőben megtöltődik (transzcendens) értékkel, mindig a felszínes emberek lesznek többen. De az ilyen embertársaink sem akarnak bizonytalanságban élni, vagy rendszeresen fölbosszantani magukat. Így a belső emigráció, a visszavonulás a közélettől általánossá válik. (Erről már ma is panaszkodnak. De aki a magyarországi állapotokról sír, az nem sejti, hogy mekkora az érdektelenség pl. Németországban.) Ez együtt jár a szolidaritás folyamatos csökkenésével is.

A társadalom megszűnik, mert a többség kivonja magát belőle. Önmagával lesz elfoglalva, és nem fogja úgy érezni, hogy rajta kívül bármivel, bárkivel is törődnie kéne. Ha pedig a társadalmi szolidaritásnak is vége, a társadalom legfőbb funkcionális célját veszíti el. Vagyis nem csupán a "támogatottsága" fogy el szép lassan, de az értelme is.

Már érezni a társadalom nélküli társadalom hideg atmoszféráját. Elég, ha pl. a mostani hitelválságra gondolunk. A nagy cégek, akik jó időkben gondolkodás nélkül tesznek el bármekkora hasznot, most zsarolják az államot, ha nem segít, akkora munkanélküliség lesz, hogy az állam bedől... Vagyis a magánszektor szent és sérthetetlen, ha jól megy neki, de ha baja van, akkor tartja a markát. És ez még csak fokozódni fog!

Annak ellenére aggaszt ez a dolog, hogy alaptermészetem szerint eleve a magánszféra érdekel jobban, viszont foglalkoztatnak a társadalom nagy kérdései is. (Elég végigfutni csak ennek a blognak a témáin.) Viszont magamon is tapasztalom a fásultságot. A múlt heti, szerencsére rövid lefolyású ihlettelenség is annak a rovására írható, hogy sok minden már nem tud érdekelni. Sőt, már lassan és rosszkedvűen, de barátkozom a tartózkodás gondolatával: egyszerűen nincs kire szavazni. Pedig régebben hogy vertem a tamtamot, hogy aki nem megy szavazni, az nem is érdemli meg a szavazati jogot..., hogy az felelőtlen és tudatlan! Most meg, lassan én is ilyen leszek.

Elnézést, hogy most nem csillantok föl kiutat. Nem látom egyszerűen. Pedig nincs rosszabb, mint a rezignáltáság, amikor nincs miről beszélni. Gyerekkorom egyik legérdekesebb ajándéka egy pakli cigánykártya volt, melynek legfélelmetesebb lapja az Állandóság volt. (Az én kártyám nem pont így nézett ki, mint amit most beteszek képnek, de azt nem találtam meg a neten.) Alapvrtően jót jelent, de én mint magányos, sokat unatkozó gyerek mindig láttam benne valami fenyegetőt. Ez ugrott be a leírt jelenségről.