A szerelem határai - filmkritika

Dylan Thomasról két dolgot tudtam, mielőtt beültem volna erre a részben az ő életéről szóló filmre: Bob Dylan tőle vette a művésznevét (Nehéz lett volna Bob Zimmermannként Amerika első számú folkrock-sztárjának lenni.), és persze azt, hogy wales-i.

Sok életrajzi adat ebből a filmből sem derül ki. Sokkal inkább a karaktert mutatják be. De nem a költő a főszereplő, ő csak a központi alak. Talán ellentmondás ez, de a film szerkezetét látva mégsem az.

Zajlik a II. világháború, Londont bombázzák, és már sok angol katona harcol külföldön. Dylan Thomas, a léha költő kiszuperáltatta magát, és háborús propagandafilmekhez ír lelkesítő költeményeket. Gyermekkori barátnője, Vera az óvóhelyen énekel a figyelem elterelése érdekében. A kedélyes párocska a háború ellenére éli az életét, míg fel nem tűnik Caitlin, Thomas felesége, akinek létéről elfelejtett szólni barátnőjének. Hozzájuk csatlakozik a makulátlan modorú és szilárd erkölcsű százados, William, aki végül elveszi a csalódott Verát. Az esküvőn jön rá Thomas, hogy szereti gyerekkori barátját. Csak sajnos feleségét is. Az ifjú férjet nagyon hamar Görögországba vezénylik, ahol feldolgozhatatlan dolgokat él át. Közben a trió Walesbe költözik, és éli a művészek bohém mindennapjait. William zsoldjából. A férfi visszatértekor egyrészt a háború nyomasztó emlékei, másrészt a kifosztottság érzése miatt rálő Dylan Thomasékra, de végül nem történik tragédia. Mégis bíróság elé állítják, és bár Thomas merő féltékenységből ellene vall, felmentik. Dylan ezzel elveszíti Verát.

A történet alapján akár azt gondolhatnánk, hogy valami háborús-romantikus maszlagról van szó. De ennél lényegesen többet ér a film.

Először is meri a két nőt a középpontba tenni. Mint írtam, Dylan Thomas körül zajlanak a dolgok, de ő szinte csak passzív szemlélője, mondhatni ürügye az egésznek. Ő a kapocs a két nő között. Elvileg ősellenségnek kellene lenniük, de nem azok, hanem a legjobb barátok - gyakorlatilag végig. Okosak, mert rájönnek, mindketten Dylan áldozatai, ezért szövetséget kötnek. De ne úgy tessék A Nagy Művészt elképzelni, mint Anthony Hopkinst a Túlélni Picassót címszereplőjeként. Picasso élvezettel gyötri asszonyait, Dylan Thomas viszont egyszerűen csak egy gyenge lúzer. Gyenge, de sármos. Nem szándékosan bántja meg a környezetét, csak nincs benne elég akarat, jellem, hogy ügyeljen ezekre a dolgokra. Infantilis, azt hiszem, ez a megfelelő szó.

Másrészt nagyon elegáns megoldásokkal dolgozik. A háborúról ilyen tárgyilagos képet ritkán látni. Mert a rendező beilleszt valódi képsorokat London bombázásáról, és egy amputációt is látunk, de nemzeti hősnek kijáró erkölcsi fölény dicsfényével ruházza föl William-et, miután visszatért. Megmutatja, a katona akkor is "belehal" a háborúba, ha túléli, de megengedi neki, hogy hirdethesse hősiességét. (Kicsit még segít is neki ebben.)
Erkölcstelennek (néha szó szerint mocskosnak) ábrázolja a könnyűvérű Caitlint, de egyúttal többször aláhúzza, az esze is és a szíve is a helyén van.
Ahogy írtam, nem használja a művészábrázolások szinte kötelező elemét, az őrületet és a zsenialitást. Dylan Thomas bemutatása is egyszerűen csak objektív: írogatja a verseit, fel is olvassa őket, és várja a (pozitív) hatást. Látjuk Dylant vonzónak (ritkán érzek valakit a vásznon keresztül személyesen csábítónak), bunkónak, nevetségesnek és kifejezetten hülyének. Ez a nagy trükkje a rendezőnek, úgy sugall értékítéletet a szereplőkről, hogy sokféle oldalukat megmutatja. Ezért mozgatja meg az embert a film. (Még álmodtam is róla éjjel.)

Eddig is nagyon kedveltem Walest, és ez a film csak méginkább mélyítette ezt az érzést. Szívesen élnék azon a vidéken, ahol a film második fele játszódik. (Ez nagy szó, mert alapvetően Budapestről még sárga busszal sem szívesen megyek el.) A nyelv persze teljesen bizarr, de úgyis mindenki tud angolul. Innen nézve van valami derű, valami nyugalom abban a helyben, amely - divatos szófordulattal - nagyon átjött.

A film operatőre szereti a színeket, és remekül kezeli is. Bravúros megoldásokat láthatunk, klasszikus árnyjátékok, reflektorok. Gyönyörű, a negyvenes évek makulátlan szépségideáljai és a valóságos vidéki élet szedett-vedettsége. Egyes jeleneteken szinte látszik a cukormáz, máshol a kamera össze-vissza rázkódik, mintha az operatőr is együtt menekülne az ellenség elől.

Egy érdekesség: a film producere az igazi Vera és William unokája.

Értékelés: 10/10