Az Egyesült Államokat valaha azok az emberek alapították, akik az európai becsontosodott konvenciókat megelégelték, és a jobb, igazságosabb élet reményében hátat fordítottak a régi kontinensnek.
A függetlenségi háború nem csupán Angliától szabadította meg Amerikát, de egyúttal egy új társadalmi rend kialakulását is jelentette, mondhatni az Amerikai Egyesült Államok volt az egyik első (ha nem a legelső) polgári demokratikus állam, melynek minden polgára elvileg egyenlő volt (rabszolgaság, ugye), a nemesi rangokat ugyan nem vonták meg senkitől, de előjogokat hivatalosan nem gyakorolhattak.

Az idők változnak, és úgy tűnik, az emberek igénylik az arisztokrácia pompáját. Mivel hagyományos főnemesi réteg nem alakult ki Amerikában, hát létrejött egy sajátos, akiket az amerikai kisemberek messziről bámulhatnak, irigyelhetnek, utálhatnak vagy imádhatnak. Ők a sztárok.

Nincsenek illúzióim, a feudális eredetű nemesség is alapvetően anyagi alapon szerveződött, ez igazán kedvező egy olyan társadalomban, ahol a pénz mindennek az alfája és omegája. Az amerikai (típusú) sztárok nagyon hasonló életet élnek, mint amilyennek az európai arisztokratákét képzeljük. Na nem a mostaniakét! Mert ma, aki tényleg előkelő családba születik, az általában gondos szülői és egyéb nevelői elképzelések alapján cseperedik föl. Az a léha életmód, ami például a XVIII. sz. végének francia udvarában zajlott, ma már nem elképzelhető, mégha vannak ma is fekete bárányok a legfelsőbb körökben is. De azt is tegyük hozzá: Európában a klasszikus arisztokrácia nem vezető társadalmi csoport, csak azoknak van komoly befolyásuk, akik polgári mércével mérve is méltóak az elismerésre, vagyis sok pénzük van vagy nagy szakértői valaminek. Ma már nem érvényes az a romantikus regényekből ismert fordulat, hogy valakinek a rangja önmagában biztosíték, fedezet volna bármire is. Az emberek többségének semmilyen kapcsolata nincs velük; bárók, grófok, hercegek a legtöbbek elméjében csak a mesékben léteznek, a magyar köztudat miatt a legtöbben megdöbbennek, ha egy ilyen magas születésű emberrel találkoznak.

Pedig arisztokratának születni nem nagy erény. Viszont egy életen át méltónak lenni egy nagy névre, az már szinte művészet (és rendkívüli teher egyúttal). De mint mondtam, ezeknek a családoknak a fénykora már lejárt, akárhogy is szépítjük. Vannak köztük páran (mint például régebben a monacói herceg és családja), akik a XX. században is fontosak, láthatóak voltak, ma már leginkább csak a királyi dinasztiák tagjai ilyenek.

A XXI. század arisztokráciája Amerikában él. Általában nem pusztán születésük révén jutottak gazdagságukhoz és népszerűségükhöz, de azért ma már ez sem ritka, de azért sokat nem kellett tenniük érte. A régi nagy hollywood-i sztárok általában hosszú utat jártak be, mire híresek és vagyonosok lettek. A mai fiatal sztárok viszont szinte azonnal milliókat kaszálnak kétes értékű munkákkal, és nagyon hamar csatlakoznak a beverly hills-i krémhez. Ez exkluzív életet jelent, olyat, mint amilyet csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak. Méregdrága autókkal furikáznak, több millió dolláros palotákban élnek, és VIP klubjaikban olyan pezsgőt szürcsölnek, amelynek egy üvege is többe kerül, mint amennyiből egy amerikai család egy hónapban él. Mindezen anyagi hívságok felett ott vannak az előjogok, melyek megléte az egyszerű polgárt még jobban dűhíti, mint az eszeveszett pazarlás.
A rendőrség néha példát statuál ugyan egy-egy sztárral, de azért alapvetően a hatóságok elnézőbbek.

Az, hogy a sajtó (igen, mostanra már a nem bulvár része is) a kelletténél többet foglalkozik ezekkel az emberekkel, kvázi reklámozza ezeket az embereket, szintén növeli az ázsiójukat. Mert mindenki (én is) rendszeresen elmondja, nem érdekli, hogy mit csinálnak a sztárok, mégis valahogy elzötyögnek ezek a (hon)lapok... A világ talán legismertebb bloggere sem az iraki háborúról posztol, hanem azzal alapozta hírnevét (és sztárstátuszát), hogy az amerikai előkelőségekről közölt le bugyi nélküli képeket - kitakarás nélkül, kegyetlen kommentárokkal.
Azáltal tehát, hogy folyton hallunk róluk, önkénytelenül kialakul az a kép az emberben, hogy a sztár egyúttal fontos személy.

Viszont - ahogy meg tudom ítélni - a sztárok többnyire nem irigylésre méltóak mint magánemberek. Rettentő sok emberrel kerülnek kapcsolatba, és folyton gyanakodniuk kell mindenkire, aki körülöttük van. Csak most nem az a jellemző, hogy a cselédlány mérget tesz az öt órai teába, hanem inkább az, hogy a személyi asszisztens pár ezresért mindent elmond egy lapnak a sztárról. Ezzel egy időre esetleg le tudja rántani az illetőt az esendők közé, mert kiderül, hogy reggel a címlaplánynak is karikás kicsit a szeme, vagy hogy meztelenül szokott táncolni stb. (Én különösen szeretem ezeket a valóságtól elrugaszkodott sztorikat, látszik, mennyire igyekszik a szürke háttérember érdekeset mondani.)
Egy csóró megbízhat a barátaiban, azok biztos nem a pénzéért vannak vele, de egy sztár folyton kénytelen vizslatni mindenkit, soha senkiben sem bízhat meg igazán. Ez hatványozottan igaz a párkapcsolatokra. Melyek alakulása egyébként szintén mutat hasonló vonásokat az arisztokratákéval. A hollywoodi sztárok szinte sosem állnak össze civilekkel. Néha az az ember érzése, mintha úgy választanának párt, hogy hangsúlyozzák saját fontosságukat, értékességüket. Rangon alul pedig sosem házasodnak! És ha már esküvő, akkor az aztán pláne nem szerény. Amikor születtem, a Károly herceg  - Lady Diana nász volt az évszázad esküvője. Az azóta elmúlt lassan harminc évben viszont láttunk sokkal drágább, sokkal látványosabb házasságkötéseket amerikai sztárok között. Amikor Károly herceg második, valódi kedvesét vezette az oltárhoz, az elegánsan visszafogott, már-már szűkkörű volt. (Nem a résztvevők számára gondolok, hanem az atmoszférára.)
Aztán persze viszonylag hamar még hangosabban, szemérmetlen őszinteséggel zajlik le a nagy szakítás és a válás.

Így válik teljessé tehát az elmélet: a XXI. századi főnemes is rendelkezik mindazokkal a dolgokkal, melyekkel a régebbi korok arisztokratái. Van vagyona (de legalábbis fényűzően él); ismerik, emiatt sokan szeretik, sokan utálják; irigylik, mert különlegesebbnek tűnik az élete, fontosabbnak tűnik a személye... És persze nagyon kevesen látják a valóságot, hogy a pompázatos máz alatt mégiscsak egy ember van. Ha ezt értenék a nem-sztárok milliói, akkor a sztárság értelmét vesztené. Egyébként valami ilyesmi történt a francia forradalom ama napján, amikor XVI. Lajost és feleségét, továbbá többszáz nemes guillotine alá küldtek az egyszerű párizsi polgárok. Szinte bármikor megtehették volna, de végül akkorra fogyott el az illúzió. Bár néha kifejezetten a pokolba kívánom a maiakat, azért remélem, nem vár rájuk ilyen gyászos vég.