Elég nagy paradoxon a zárkozottságról írni. Mivel ennek a tulajdonságnak pont az a lényege, hogy a zárkozott ember spórol az érzelmei közlésével. Ebben a nagypofájú, sokszor bunkó módon törtető világban aztán a zárkozottakat rendre félreértik, és általában vagy hülyének vagy üresnek gondolják. Nem csoda, ha az, aki nem pofázik örökösen magát a középpontba tolva, hamar elszontyolodik. Vagy ahogy József Attila írta: "Fecseg a felszín, és hallgat a mély."

Szóval azért ellentmondásos dolog ez, mert egy blog általában azért fecsegés. Jó (?) annak a bloggernek, aki mindig hitelesen képes olyan témákba belekezdeni, ami igazán lényeges, és ráadásul ezeket még jól is írja meg.
De persze a fecsegéssel sincs baj, csak mint a világ minden dolgában, itt sem ártana a mérték.

Meg kell követnem Szőke Andrást. Be kell valljam, nem szerettem túlzottan egészen az elmúlt időkig. Most már tudom, azt a szerepet, azt a milliőt nem szeretem, amely az filmjeiben, előadásaiban látható. Az ember nagyon is szimpatikus, és elég ironikus, hogy erre egy olyan habkönnyű, fecsegős műsor vezetett rá, mint a Celeb vagyok...
A döntőben a csendes, befelé forduló Szőke András és a mindig jókedvű Keleti Andrea álltak egymással szemben. Számomra nyilvánvaló volt, hogy utóbbi fog győzni. A tv nem előnyös olyanoknak, akiknek sem külseje, sem személyisége nem ragyog. Tegnap aztán Szőke létrehozta a műsor talán egyetlen őszinte momentumát, mintegy leleplezte az egészet. Kicsit úgy, mint ahogy én is tettem még az egész legelején a Fikán. Vagyis, hogy a dzsungelbe az ún. celebek nem a kalandért mentek, hanem karrierépítési célokból, és emiatt szerepet játszottak, mindenki azt, amit elvárnak tőlük. Egyedül Szőke András volt civil. Viccesen gyomorforgató, hogy a normalitást (ami itt és most hétköznapiságot jelent) már elképzelni sem tudó tv-sek már kitalálták, Szőke azért volt depresszív, mert szakított az élettársával. Számomra sokkal hihetőbb, amit ő maga mondott, vagyis hogy neki azt mondták valóság show-ba megy, vagyis azt mutatják, ami tényleg van. Szőke nyilván nem ismeri a műfajt, különben tudná, a reality csak a neve ennek, valójában az egész megrendezett és mesterséges. Groteszk kissé, hogy erre a félreértésre pont a műfaj egyik legkevésbé valóságos, éppen az ilyesmi kigúnyolására szolgáló műsorban került sor.

De mindezt csak illusztrációként írtam le. Valójában régóta foglalkoztat ez a kérdés. Szomorúan, mondhatni rezignáltan tapasztalom, hogy a mély érzésű, mély gondolkodású emberek (nem feltétlenül magamra gondoltam) mennyire háttérbe szorulnak mindig a nagyszájúak mögött. Hogy itt, a blogszférában is mennyire hajlamosabbak vagyunk azokat meghallani, aki ordít.
Most, hogy átalakult kissé a blog.hu rendszere, és egy éles vonal keletkezett a blogok között, számos ún. kisebb blogon jártam, és pár esetében kifejezetten bánom, hogy régebben nem jártam ott. Mit is jelent a kicsiségük? Hogy nem olvassák őket annyian. Pedig nem feltétlenül rosszabbak, mint olvasottabb társaik (melyek között aztán bőven van vacak), csak nem az ún. fontos témákkal foglalkoznak, esetleg nem fogalmaznak olyan sarkosan, hogy az felhergelne sok olvasót. (Továbbra is komolyan dédelgetem a Csizmás Kandúrok felkarolásának ötletét, csak szeretnék több szem többet lát alapon dolgozni.)

Ezek szerint - hogy visszatérjek eredeti fonalamhoz - ma fontosabb hasznosabb ordítani, nagyot mondani, őrjöngeni, ha az emberben tombol a közlésvágy. Ha tényleg ez az erőszakosság a korszellem egyik alapvető része, akkor CLS Dyson barátomnak valószínűleg igaza van, és a háború szükségszerűség. Valahol le kell vezetni ezt a sok feszültséget, ami szerintem sokszor önmagából gerjesztődik. Szóval eléggé fordítva ülök a lovon, de eszemben sincs megfordulni.