Megmosolyogás

A Csupasz pisztoly c. film egyik méltánytalanul nem klasszikus jelenete, amikor Leslie Nielsen sajtótájékoztatót tart az angol királynő érkezése kapcsán. Ott elhangzik a film egyik legnagyobb dumája, valami ilyesmi: "Persze mi itt Amerikában kicsit megmosolyogjuk a királyság intézményét." A - gondolom, nem véletlenül - Thatcherre hajazó polgármesterasszony arca leírhatatlan eme otrombaság hallatán. Fenomenális.

Most a republikánusoknak sikerült ezt a büdösbunkóságot a való életben is kinyilvánítani. Obama távol-keleti körútja során Japánban járt, ahol mély meghajlással tisztelgett Akihito császár előtt. Ostoba, felfuvalkodott kritikusai szerint túlságosan is mélyre hajolt. Egy Andrew Malcolm nevű újságíró egyenesen úgy fogalmazott: "Mennyire alázkodik meg az amerikai elnök a világ uralkodói előtt?"

Tudjuk, sajnos kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy az USA és annak elnöke irányítja a világot (vö. King of the Wolrd). Végre van egy elnök, aki ismeri a protokollt és az etikettet, és megadja a kellő tiszteletet (múltkor meg az volt a baj, hogy térdet hajtott Abdullah szaudi király előtt), és nem úgy viselkedik, mint valami arrogáns paraszt. Szóval a status quót nem tudjuk megváltoztatni, de valamelyest megnyugtat, ha azt látjuk, hogy a hatalom birtokosa méltó kiemelt pozíciójára. Amúgy ezt el is várjuk. A csámcsogós, asztalra cowboycsizmát feltevő, pöffeszkedő Amerikából nem kérünk.

Ez gáz!

Szombat délután még csak lehangoló, unalmas programnak tűnt, ma már tudom, igazi kalandtúrán vettünk részt, amikor elmentünk megnézni az Allee-t. Ha rajtam múlt volna, biztos nem a bevásárlóközpont nyitását követő hétvégén mentem volna. Amúgy nem is voltak olyan sokan a ráncfelvarrt Skálában, mint gondoltam. Ahogy a testvéremmel megfogalmaztuk, csak egy emberrel volt több, mint kellett volna, aki történetesen a nagynénénk volt. Elviselhetetlenül viselkedett.

Akkor azt hittük, legendásan borzasztó természetének hála rontotta el a szombatot, de most már tudjuk, valószínűleg mérges gázok hozták ki belőle a gonosz, vén banyát.

Komolyra fordítva a szót: ekkora cikit már régen láttam. Milyen állatnak jut eszébe élelmiszeráruházat építeni a parkolóház közepébe? Amúgy a mélygarázs egy rémálom, rengeteget kóválygtunk, mire megtaláltuk a kocsit. Természetesen személyzet nincs, ill. a takarítóknak fogalmuk sincs semmiről.

Ki akar egy olyan plázában időzni (márpedig impozáns méretű az építmény és a boltkínálat is), ahol akár el is ájulhat, mert már megint színvonalas módon sikerült kivitelezni valamit?

Pedig az Allee nem rossz, sőt ránézésre (nagynéni műsora ellenére) kimondottan kellemes. Csakhát a légkör... Kár érte, Dél-Buda központi áruháza lehetne, de most még az is kérdéses, hogy nyitva maradhat-e. Ha ténylegesen helyre is állítják, lassan nyeri vissza a vásárlók bizalmát. Én azért igyekszem pozitívan szemlélni a dolgokat: talán, mikor végre normálisan föl lehet majd fedezni (zavaró tényezők nélkül), kevesebben lesznek, és ami a fő, kevesebb gyereket visznek be.

Jött a csősz

Egyik kedvenc viccem, amikor hol a partizánok űzik ki a megszállókat az erdőből, hol a megszállók űzik ki a partizánokat az erdőből, aztán jön a csősz, és mindenki kizavar az erdőből.

Valami ilyesmi történt Sajóbábonyban a hétvégén. Egyértelmű, hogy a Jobbik és Gárda provokációjáról van szó, amelynek a helyi cigányok szépen felültek. Kedves cigányok! Az okos engedne...

Jakupcsek - Mert érdekel, Story tv, hétfő 21:00

Jakupcsek Gabriella kései anyasága után tegnap este tért vissza egy nehezen meghatározható műfajú műsorral. Talk show ez első ránézésre, de nem könnyed csevegés híres és/vagy érdekes emberekkel, hanem inkább komoly közéleti eszmecsere.

Jakupcsekék ugyanis nem kisebb horderejű témát választottak a debütálásra, mint az őssejtet. Az őssejt a jelenkor tudományos fantasztikuma - én már a szót is imádom, egyszerre sűríti magába a múlt misztikumát és a tudomány alapegységét. Súlyos, gyógyíthatatlan betegek esküsznek rá, a magyar orvostársadalom leghiggadtabb tagjai is leginkább óvatosak vele. Ezért a gyógyulni vágyók egészen Kínáig is képesek elmenni a kúráért. 

Ezt próbálták tegnap egy kereskedelmi órában (reklámokkal együtt tízig) megbeszélni. Szerencsére a tegnap esti adásban azért nem misztifikálták túl a témát. Láthatóan törekedtek arra, hogy - amennyire lehet - két lábbal a talajon maradjanak, sőt az objektivitás egyértelmű nyomai is jelen voltak, dicséretes. Jakupcsek Gabriella mellett állandó vendégként jelen volt Lang Györgyi (úgy látszik, már sztárpáciensek is vannak), aki meglehetősen komolytalan kommentárjaival fűszerezte Jakupcsek komolykodó kérdéseit. A PaDöDö énekesnőjének előrehaladott szklerózis multiplexén már csak az őssejt-beültetés segítene, nyilván ezért volt ott. Persze a dörzsölt néző tudja, igazából azért, hogy a Story tv-n előírt celeb-kvóta ne zuhanjon túl nagyot, amikor egy teljes órán keresztül tudósokat, ill. beteg, de ismeretlen gyerekeket és szüleiket mutatják.

A műsor erősségét pont ezek a "civil" vendégek jelentették. Mindegyik egy-egy fontos aspektust képviselt, kellemesen, szabatosan nyilatkoztak. A szimpatikus és emberi sejtbiológust egy magát őssejt-szakértővé képező apa követte, aki a saját módszerével nagyban elősegítette gyermeke állapotának javulását, végül pedig egy anya volt bent kisfiával, akit Kijevben kezelnek eredményesen.

A beszélgetéseket szakemberekkel folytatott interjúrészletekkel választották külön, itt is jól nyilatkozó, hitelesnek látszó emberek szólaltak meg. Ráadásul érdekesen. Elnézést, semmi bajom vele, de én külön örültem, hogy Czeizel doktor ezúttal nem szólalt meg, az ő véleményét már négyezerszer hallottuk. A műsor szerkesztése tehát jó. A beteg-gyerek tematika tálalása pedig sokkal ízlésesebb volt, mint az átlag magyar műsorokban. Semmi siránkozás, a riporter hangja nem csuklik el, hanem egyszerűen bemutatták a helyzetet, ahogy ez normális tévéműsorokban elvárható.

A stúdió elég sajátos ízléssel lett berendezve, a nagy hodály közepén van egy ormótlan, amorf fehér izé, amely asztalként funkcionál, körülötte fehér, összecsukható székek - legalábbis a vendégeknek, azt ugyanis nem láttam, Jakupcsek min ül. A háttérben vélhetően a Kultúrház plexiművészének egyik visszafogott alkotását láthatjuk: áttetsző - fehéres lemezeken lecsorgó piros festék. Hideg, steril környezet, gondolom, a tervező szó szerint értette, hogy Jakupcsek vérprofi. Szerintem jobban állna egy ilyen érett nőnek valamilyen kellemes, otthonos környezett könyvespolccal (fából!) és kényelmes fotelokkal. Bár az is tény, hogy egy ilyen környezetben sokkal jobban érezte volna magát minden vendég, és akkor kevésbé drámai a hatás. Mindegy is, mert a lényeg az, hogy itt most kérlelhetetlen szakszerűséget akarnak felénk kommunikálni. Jakupcsek Gabriella közéleti csevegés nagyasszonya akar lenni. Kár, hogy a Mokkában ezen téren párszor elvérzett.

A műsor legnagyobb gyengesége éppen a névadó műsorvezető. Jakupcsek Gabriella a téma iránt a szenzáció szintjén érdeklődik, ha a válaszoló kissé letér a halálos-betegség - csodagyógymód - pénz jelszó-szentháromság mutatta útról, előbb unatkozik, majd gyorsan korrigálja az útvonalat. Amikor a kényszerből tudóssá vált apával beszélget, aki remekül el tudja/ tudná magyarázni hatásos ötletének értelmét, idétlenül viselkedik. Azt erőlteti, hogy volt képes egy apa (aki történész és közgazdász eredeti végzettsége szerint) megtanulni a sejtbiológia csínját-bínját, sőt tudományos eredményeket produkálni. Röhögcsélve hajol rá a ronda, bumszli asztalra, és újra és újra csak ezt a kérdést ismételgeti. A vendég válasza közben pedig még mindig ott fekszik az asztalon vigyorogva. Én ezt nem is értettem.

A műsor tehát összességében jó, ha Jakupcsek kissé összeszedné magát, és megértené, hogy ha komolyan vehető közéleti show-t akar készíteni, akkor az nem csak róla szól (kicsi a remény rá), még jobb lehetne. Úgy tűnik, a háttérben elég jól dolgoznak, tartsák hát meg e jó gyakorlatot. Az időtartammal is meg vagyok elégedve, azért nagyon sok nem maradt a vendégekben valószínűleg. Az állandó híresember vendég ötletét elvetném, fölösleges (főleg, ha a kissé nem normális Lang Györgyi az, aki semmi relevánsat nem tud hozzátenni). Attól tartok azonban, hogy a műsor egy 25. Fókusz - klónná változik elég hamar. Azért hetente jönni egy-egy érdekes témával nem egyszerű dolog, Jakupcsek legnagyobb mokkás leszereplései pont abból adódtak, hogy nem bírta tartani a tempót. Kicsit azért drukkolok neki, mert ebből a műsorból jó is kisülhetne, ha a műsorvezető egója engedné.

Értékelés: 7/10

Újabb gusztustalan fejezet a H1N1 vakcina magyarországi kampányában, természetesen a TV2 gondozásában, bár nem teljesen a TV2 kútfőjéből.

Ma reggel ugyanis úgy indult a Mokka, hogy fölhívták Lang Györgyit, a PaDöDö súlyosan beteg tagját. Bár hivatalosan nem hangzott el soha, mindenki tudja, hogy Lang szklerózis multiplexben szenved, és évek óta kerekes székkel közlekedik.

A hívás apropója azonban nem az volt, hogy esetleg rákérdezzenek, hogy van, javult-e az állapota. A nem akármilyen kvalitású műsorvezetői páros (Demcsák Zsuzsa, és a ma debütáló Vujity Tvrtko) azt firtatta, miért nem oltatja be magát az énekesnő a rettegett, halálos vírus ellen. Erősítésnek behívták a stúdióba az ÁNTSZ túlmozgásos főigazgatóját. Mészner Zsófia nem átallott nyílt levelet írni Lang Györgyinek, hogy oltassa be magát. A Mokka - természetesen az ÁNTSZ felé részrehajlóan - ezt a vitát próbálta föltárni.

Szegény Lang Györgyi az utóbbi időben már messze nincs olyan jó formában, mint régebben, de azért szerencsére ma is képes volt az egész propaganda-bandát helyre tenni. Elmondta, ő azután döntött így, hogy konzultált az őt évek óta kezelő, és egészségi állapotát a legjobban ismerő orvosával. Különös tekintettel arra, hogy Györgyi autoimmun betegségben szenved, házi orvosa jobbnak látta nem terhelni a szervezetét ezzel a vakcinával. Amelyre az előadóművésznek túl nagy szüksége sincs. Hiszen pont az SM miatt mozgásában erősen korlátozott, így emberek közé csak nagyon ritkán megy, nem túl valószínű például, hogy békávézna vagy plázázna. Eddig sem oltották, eddig is volt már influenzajárvány, és megúszta. Ha pedig beteg lenne mégis, akkor majd kigyógyítják belőle.

Tvrtko persze erősködött, hogy vállalja-e Györgyi a felelősséget azért, ha esetlegesen másokat megfertőzne. De Györgyi erre is csak fáradtan azt mondta, betegen nyilván nem menne emberek közé.

Rendkívül szimpatikus volt, hogy nem kívánt továbbiakban részt venni ebben a végtelen ízléstelen színjátékban. Egész egyszerűen nem állt le vitatkozni az ántsz-es nővel. Aki így - meglehetősen hülye szituációba kerülve - egyedül volt kénytelen szakértő aggodalomnak álcázott fontoskodását előadni.

Tvrtkónak még sikerült azt is kinyögnie, hogy Györgyi, mint népszerű énekes, példakép sokak szemében.

Lang Györgyi álláspontja teljesen normális, sőt megalapozott. Kis esélyét látja annak, hogy elkapja, ezért inkább - főleg egy számára megbízható szakember tanácsára hallgatva - nem kockáztatja meg az esetleges mellékhatásokat. Teljesen igaza van, senkinek semmi köze ahhoz, hogy beoltatja-e magát vagy sem. Ezt többször elmondta, senki a füle botját sem mozdította.

A példakép - kérdés csak egy ilyen szenzációhajhász, a valóságot csak szalagcímekben látó, hősmániás vigécnek jut eszébe, mint Vujity. Képzeljük el! Otthon tanakodik a család, beoltassák, vagy ne oltassák magukat. Nincs más hátra, meg kell tudni, vajon Lang Györgyi mit tenne ebben a helyzetben...
A PaDöDőt tényleg sokan szeretik, de ma már messze nem olyan fontosak, mint régebben. És hát fénykorukban sem voltak olyan szellemi vezető típusú popsztárok, akiknek egy egész generáció itta a szavait. Röviden: ez egy jól hangzó (?) hülyeség.

De persze a Mokkától nem várjunk sokkal többet! De az ÁNTSZ főigazgatójától azért több komolyságot várna az ember. Mert adva van egy nagyon beteg popsztár, aki valahol nyilatkozta, ő bizony nem kér a vakcinából. Kit érdekel? Lang Györgyi nem szakember, ha a kérdésben megszólal, annak jelentősége minimális. Ennyi erővel azt is megtilthatnák, hogy a szomszédasszony kifejtse véleményét a kérdésben. Erre ez az egyébként fontos szakember személyeskedő nyílt leveleket körmölget...?

Ha valaki felelős ezért a zűrzavarért, amely az oltás körül kialakult, akkor az pont az ÁNTSZ. Nem azért nem oltatják be magukat az emberek, mert egy tolószékes popsztár elmondja, hogy ő sem, hanem mert katasztrofálisan rosszul kommunikálták az egészet. Az ő felelősségük lett volna orvos kollégáik alapos, részletes tájékoztatása, de ez elmaradt. Hiszen ahány orvos, annyiféle értelmezés. Az ő dolguk lett volna, hogy távol tartsák a politikát a járványügytől. Mert állítólag oltás-nem oltás kérdésben pártpreferencia szerint is megoszlik az ország; van-e ennél komolyabb patológiás tünet a mai magyar társadalomban egyébként?

Ha, ne adj Isten, mégis óriási járvány tör ki egy hónap múlva az országban, azért azok is felelősek lesznek, akik közel fél év felkészülési idő alatt képtelenek voltak szellemileg felkészíteni ezt az országot, és most agresszív kampánnyal tukmálják rá az emberekre az előnytelen és gyanúsnak tűnő körülmények között beszerzett oltóanyagot.
A korrektség kedvéért tegyük hozzá, ezt a dolgot a Mokka műsorvezetői is pedzegették, de azért hagyták, hogy a főigazgató-asszony mellébeszéljen.

Pont az ilyen kétes értékű és értelmű szereplések miatt is fogyott el a hitele ennek az elvileg tisztán szakmai szervezetnek. Pont az ilyen erőszakos bemagyarázások miatt támad az embernek az az érzése, hogy a világjárvány csupán humbug. És most, hogy az emberek nagy része nem kér az előre megvásárolt vakcinából, félnek, a nyakukon marad a sok-sok ampulla.
Talán inkább azon kellene fáradozni, hogy legalább azoknak jusson, ill. azokhoz is eljusson, akik viszont megértették a veszélyt, és beoltatnák magukat, ha lenne mivel. Mert még így is hiánycikk az oltóanyag. Mi lenne akkor, ha történetesen kétszer, háromszor ennyien akarnának oltást?

Ezekhez a malőrökhöz képest eltörpül Lang Györgyi esetleges felelőtlensége, fafejűsége. Az egy privát ember hülyesége (ha egyáltalán az, mert én inkább vele értek egyet), ez viszont egy kiemelkedő közfeladatot ellátó ember szakmai és kicsit emberi alkalmatlansága. Utóbbi csak bosszant, de az előbbit viszont felháborítónak tartom. Talán lassan ideje lenne egy másik, kissé más témájú levelet is megfogalmazni...

Ugye milyen kedves bűbájos állat látható ezen a képen? Tényleg igazságtalan lenne a Kóka-Magyar-Horn triót hozzá hasonlítani. Pedig ez a három díszpéldánya a gerincteleneknek szintén csak alapvető ösztönöket követ; senkit sem lehet amiatt vádolni, hogy a túléléséért küzd. Sajnos azonban ez a három politikus egyik süllyedő hajóról egy másikra szállt át.

Ez Kóka Jánostól nem akkora meglepetés, hiszen ő felbukkanásakor is egyértelműen az MSZP beépített embere volt az SZDSZ-ben. Az, hogy frakcióvezetőként folyamatosan szembemegy annak a pártnak a vezetésével, amelyik révén bejutott a parlamentbe, önmagában is gusztustalan, bár jelentősége az SZDSZ szempontjából túlzottan nincsen. Egy Kóka-típusú politikustól nem meglepő, hogy semmiféle emberi értéket nem képvisel tevékenysége, hiszen csak azért lépett a politika porondjára, mert ez tűnt a legelőnyösebbnek üzleti szempontból. Horn Gábor pofátlanságát nem kell különösebben bemutatni, ő egymagában lehetne az SZDSZ kabalafigurája, hiszen az arrogancia megtestesüléséről van szó. Azonban Horn régi motoros az SZDSZ-ben, kezdetektől fogva jelen van, átülése azért is meglepő, mert a jelenlegi kormányzat legkézzelfoghatóbb bukásakor (Szociális Népszavazás) már elmondta a véleményét az MSZP-ről, ezért hát rendkívül ízléses, ha most próbál dörgölőzni az SZDSZ-es szemmel még mindig nagy párthoz.

Na de Magyar Bálint?! Ő aztán egy igazi ős-liberális. Nem üzletember, nem is egy magamutogató tahó, hanem meggyőződésből működő szabadelvű. Az más kérdés, hogy tevékenysége súlyos károkat okozott, de én - ellentétben sokakkal - nem hiszem, hogy az lett volna a szándéka, hogy a magyar oktatási rendszert tönkretegye (vö. az ősi összeesküvés szerint a lebutított embereket könnyebb kormányozni). Ő pont az ideológia "áldozata", inkább dilettantizmussal vádolható, mint ártó szándékkal. Ha jobban belegondol az ember, talán mégsem akkora meglepetés Magyar Bálint átigazolása az MSZP-be; hiszen ahhoz, hogy ő sajátos elképzeléseit megvalósíthassa, a szocialista hátszél elengedhetetlen volt. Bár Magyar Bálint már rég nem része Magyarország oktatási kormányzatának, időnként még sokkolja a közvéleményt meredek ötleteivel, amelyekre érdekes módon az MSZP legfelső körei általában pozitívan reagálnak. Ő régebb óta MSZP-s, mint bárki más az SZDSZ-ből. És az igazat megvallva, liberális oldalról a baloldalra átmenni sokkal kisebb változást jelent Magyar Bálintnak, mint amelyen az elmúlt hónapokban átesett. Ugyanis "nemet váltott". Az SZDSZ "nőszövetségének" alapító vezetőjeként tevékenykedik, melynek legfőbb célkitűzése a női kvóta az országgyűlésben, melynek bevezetésével egy csapásra elmúlna Magyarország minden problémája.

Mindezeket figyelembevéve, ha az MSZP tényleg fölveszi őket listája előkelő helyeire, akkor már a tíz százalék megszerzése is kérdésessé válhat. Ha viszont nem kerülnek túl előre ezek a mindenre kapható, remek emberek (ami valószínű, hiszen épp egymás torkát harapja át mindenki az MSZP-ben az első negyven-ötven helyért), akkor meg ugyanúgy a süllyesztőben landolnak, ahogy eddigi pártjukkal, vagyis a dolognak különösebben nincs jelentősége.

Már lassan eltelik egy hét az élmény óta. Azóta töprengek, hogyan is írhatnék arról, amit múlt szerdán átéltem.

A terv persze most is az volt, hogy majd írok egy kritikát, rámutatok erre-arra, okoskodom, finnyáskodom egy kicsit, de persze lelkendezem, vagy éppen csalódottságomban lehúzok mindenkit, akinek ehhez köze van.

A Mester és Margarita jó tíz éve kísért. Kötelezően választható könyv volt a gimnáziumban, a címe tetszett (egész mást gondoltam róla, mint amiről valójában szól), de aztán valahogy mégsem választottam. Emlékszem viszont a belőle tartott kiselőadásra, az a barátom tartotta, akiről már több mint fél év tizede nem tudunk igazából semmit. Külföldre költözött egy nála huszonévvel idősebb nővel... Érdekes, de nekem úgy rémlik teljesen összeszedetten beszélt erről a polifonikus - így mondják az okosok - regényről.

Persze most mellébeszélek, mert a regény szovjet tévés feldolgozása az egyik első, és nagyon sokkoló filmes élményem. Azon a télen adta a tévé, amikor nálunk bevezették a gázt, hét éves múltam éppen. Az új konvektorban lobogó kékes láng megbabonázott, karácsonyra szilárd meggyőződésemmé vált: az ott maga a pokol. A szovjet tévésorozatból az a jelenet maradt meg, égett be, amikor a szerelmesek kőszoborrá változnak, de a szívük dobogása továbbra is hallatszik. Ez hátborzongatóan gyönyörű volt, és - anélkül, hogy tudtam volna, mi volt ez - sokszor felidéztem ezt a torokszorító emléket. Nagyon valóságos volt a Sátán.

Szóval ezzel az "előélettel" ültem be múlt szerdán a Nemzeti Színház előadására. A jegyet kutyafuttában, hirtelen ötlettől vezérelve vettük. A születésnapomon, ill. egy nappal utána (október közepén) a Zuglói Filharmónia koncertjét néztük a Művészetek Palotájában. Előtte csak úgy beugrottunk a szomszédos Nemzetibe. Én nagyon szkeptikus voltam. Ez egy sikerdarab, kizárt dolog, hogy kapnánk rá jegyet, pláne négy egymás mellé szólót. De kaptunk, nem is akárhova, egész elől, a színpaddal szemben. Nekem ez egy alapvető fóbiám egyébként, nem szeretem a színészeket egészen közelről látni. Vagyis - és most lehull a lepel ezzel kapcsolatban - szóval látni még csak-csak jó ilyen közelről, ám látszani már nem... Ez az én fő bajom! Azt nem szeretem, az kényelmetlen, ha a színész is láthat engem, nemcsak én őt. (Mint a moziban vagy a tévében.) Ez gyerekkorom óta frusztrál.

Úgy látszik, nekem tíz évente jár egy igazi, valóságos, zsigeri katarzis. Ilyen döbbenetes hatással utoljára az Alföldi rendezte Vihar volt rám. Érdekesség, hogy azt is közvetlenül a darab levétele előtt láttuk, és sajnos A Mester és Margaritát is december 3-án játsszák utoljára. A Vihar egyébként is Shakespeare legérdekesebb darabja, nagy kedvencem. Az a rendezés pedig pazar volt, a szó minden értelmében.

Mostanra megfogalmaztam magamnak, hogy a jó színház (nekem) az, amikor olyat látok, amit csak színpadon lehet megvalósítani. És a Vihar pontosan ilyen volt. Nem is próbálkozom itt most azzal, hogy elmeséljem, mert nem lehet. Évekkel később a Duna tv leadta a színházi felvételt, természetesen fölvettem videóra, de sajnos nem olyan. Talán pont a húsvér valóság hiányzik. Pont az, ami engem annyira nyomaszt néha a színházban...
Mert ha csak meglapulok hátul valami kényelmes, csöndes kis zugban, és messziről szemlélem az eseményeket, akkor pont az marad el - erre most jöttem rá - amiért az ember színházba megy, amiért a mozi (és a tévé) még mindig nem nyírta ki a színházat. A valóságosság. Csak jólneveltségünk mondatja velünk, hogy a darab miatt megyünk oda, valójában embereket akarunk látni, ez a legizgalmasabb, ezért szoktam mindig kicsit izgulni, amikor színházba készülök. Ha közel ülök, akkor egészen közelről láthatom őket. De ők is engem, és bizony esetleg láthatják a szememben azt a mohó kíváncsiságot, amit szégyellek. Mert én csak flegma szemlélődő vagyok, semmi közöm az egészhez, tessék csak játszani, én meg majd fél szemmel odapillantok időnként. Jólnevelten, komoly arccal ülök majd ott, és intellektuálisan hagyom magam lenyűgözni, de - ismétlem - semmi közöm sincs hozzá.

Azért hátborzongatóan jó A Mester és Margarita (és volt a Vihar is annak idején), mert nem ezt nem hagyja. Itt nincs kibicedés, nincsenek okoskodó pózok. Leizzadtam az első felvonás végére. Sajnos izzadós típus vagyok, de éppen ezért tudom, ez pszichoszomatikus izzadás volt, nem a hőmérséklet/ páratartalom okozta. Szabályosan elfáradtam, de egyúttal megőrültem a szünettől. Folytassák már!
Sosem tapasztaltam ilyet színházban még: az emberek elfelejtettek tapsolni. A magyar színházban mindig tapsolnak, akkor is, ha az előadás csapnivaló. A Mester első felvonásának végén volt viszont egy pár másodperces csend. Igazi, egész ritkán "hallható", totális csend. Aztán észbekapott a közönség, és persze tapsolni kezdtek, de meglehetősen lagymatag módon. Anyukám - akit igencsak mellbevágott ez a meglehetősen modern rendezés - hangot is adott a szünetben azon véleményének, hogy biztos azért nem tapsoltak rendesen az emberek, mert nem tetszett nekik. Én már akkor is tudtam, hogy téved. Annyira valóságos, annyira hihető volt, amit láttunk, hogy nem kapcsoltunk azonnal, azért ez játék. Mégha kiváló is. Az előbbieket abban a kontextusban azért érdemes végiggondolni, hogy A Mester és Margaritát láttuk, az tűnt ennyire életszerűnek.

Ezért volna értelmetlen most a kisebb-nagyobb hibákon szenvelegni (voltak). Hiszen most mondtam el, nem lehetséges valami hűdebölcs madártávlatból elemezgetni a látottakat, a néző látva látta a dolgokat, és nem tudom, hogy lehet-e efölé menni a színházban. Abban viszont viszonylag biztos vagyok, hogy nem érdemes.

A Mester és Margarita, Nemzeti Színház, 2009. november 4. (Legközelebb: dec. 3.)

(Itt lehet tájékozódni és pár kép is van az előadásról:  http://www.nemzetiszinhaz.hu/eloadasok/index.php?list=actual&performance=26  )

Ritkán írok olvasói levelet lapokba, de a Stadler-ügy idején nem bírtam magammal, így tizenkét éve, 17 évesen megtettem. Annyira bosszantott az a relativizálás, ami Stadler József körül zajlott. 

Mert ki is ő? Egy bűnöző. Egy pofátlan csaló. Amikor először feltűnt ez a senkiházi, akkor a sportközvélemény egyöntetűen ajnározta. Mert építetett egy stadiont Akasztón, és megalapította a saját magáról elnevezett futballklubot.

Gyárfás Tamás lapját, a Sport+Focit abban az időben minden héten megvettük. (Tényleg! Létezik még?) Én mint újságimádó mindig átfutottam, de mind tartalmában, mind kivitelében kifejezetten igénytelen újságnak tűnt. Ám a Stadlerről szóló cikket elolvastam, és fortyogtam a dühtől, hogy mennyire odavannak ezért a piti bűnözőért. Írtam hát Gyárfásnak, persze nem lett belőle semmi.

Mert ő végre tesz valamit a magyar labdarúgásért! - hangzott a védőbeszédnek is beillő szózat akkoriban. Mit is tett? A sok lopott pénzből proccolt azzal, hogy ő még ezt is megengedheti magának. Még Csöncsön is azzal érvelt, hogy mások is lopnak, de ők nem a fociba fektetik a pénzüket. Ja, értem, aki jóra, vagyis a közönség számára tetszőre költi a szajrét, annak meg van bocsájtva. Nagyon félrevisznek az ilyen magyarázkodások. Főleg azért, mert a kivagyiságon túl nyilván azért is gondolt a magyar focira Stadler annak idején, mert látta, ott aztán nagyszabásúan folyik az, amiben ő sem rossz. Ott aztán mindenki annyit sikkaszt el, amennyit nem szégyell.

Azóta sajnos Stadler már nem csak a focidrukkerek szívét hódította meg, hanem egyfajta celeb lett.

Most felbukkant egy hasonló alak, igaz sokkal gusztusosabb, sokkal szimpatikusabb formában, de ettől még ő is csaló sajnos. Overdose, a verhetetlen versenyló gazdája fordított bűnözői karriert futott be, mint a fent említett csaló. Őt először tisztességes embernek ismertük meg, aki - kissé népmesei fordulatok közepette - "csak úgy" vett egy lovat, amelyről később kiderült, hogy a világ legjobb versenylova. Ez nyilván már bulvárlegenda, de tény, hogy Mikóczy elég hitelesen játszotta a mit sem sejtő, jóra való lótulaj szerepét.

Egyébként ez is párhuzam Stadlerrel, csak éppen a focimágnás egy tahó debilnek tűnik, Mikóczy meg afféle belecsöppent, az Isten lábát éppen csak elkapó atyafinak. Igazi magyaros hangulat ez, mert az Overdose sztori fontos eleme, hogy a ló és a gazdája is határon túliak, de persze magyar színekben versenyeznek. Mikóczy nyilatkozta is, hogy neki a legnagyobb gyönyörűség, amikor a Himnusz fölcsendül... Ah, be szép is ez! Ez kell a népnek. Mint egy szivárvány a hortobágyi rónaságok fölött.

Egyébként Mikóczy lebukása előtt is már az idegeimre ment ez a hype Overdose körül. Jó dolog persze, hogy lovakat hajtanak körbe-körbe, a győzelem meg mindenképp eredmény, de azért ennyire nem érdekes ez. A ló valódi teljesítményét bulvárrá zsugorították mindazok, akik imádták meglovagolni a nem megérdemelt sikereket is.

Aztán pár hete kiderült, hogy a jó palóc annyira nem mit sem sejtő; dörzsölt üzletemberről van itt szó. Az egyik vállalkozása ugyanis végelszámolás alatt állt, és az utolsó pillanatban, az árverezés előtt, ki akarták lopni az üzem felszerelését. A román hatóságok rajtuk ütöttek, és Overdose gazdája szégyenszemre előzetes letartóztatásba került.

Megint jöttek a relativizáló hangok: na de a csodaló gazdája biztos nem bűnös! És persze az ártatlanság vélelme meg is illette, de azért attól nehéz eltekinteni, hogy a rendőrség épp akkor talált rá és üzlettársára, amikor az üzemből vitték ki a gépeket. Továbbá arra is fény derült, hogy az irodában már elő voltak készítve azok a hamis dokumentumok, amelyekkel a gépeket akadálymentesen ki lehetett volna vinni Romániából. De a celeb lóbarátok azért még égették magukat azzal, hogy próbálták magyarázni a történteket. A román bíróságot mindenesetre nem hatotta meg a dolog, mert egy év hét hónapra ítélték Mikóczyt nem jogerősen csődbűntett és közokirat-hamisításra való felbujtás miatt.

Eléggé lehangol, milyen hősökért rajong a magyar közvélemény; mennyire alulteljesít az emberek erkölcsi érzéke. Ha valaki bűnöző, akkor az bűnöző. Ezen nincs mit magyarázni. A bűnözők amúgy is általában túl könnyen megússzák, legalább annyi elégtétele legyen a tisztességes embernek, hogy a bűnözőket kezelje a maguk helyén. Az, hogy nálunk bizonyos kiemelt bűnözőket (mint Stadler vagy Ambrus Attila) sztárolni szokás, igazi szégyen. Eljátszhatjuk a műmagyar büszkeséget sok-sok avitt manírral, én viszont arra szeretnék büszke lenni, hogy Magyarországon észnél vannak az emberek.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy a múlt hét a kurváké volt. Csupa olyan ember hemzsegett a közéletben, akik pénzért bármire, bármikor kaphatók.

Először is a Bumeráng csapata. Amikor kiderült, hogy a Sláger november 18-án elhallgat, olyan csinnadrattát rendeztek elsősorban saját maguk körül, amilyet azért nem túl gyakran látni. Az egyébként is emberi színvonaláról és szerénységéről híres Bochkor Gábor élő adásban siratta és sirattatta magát. Az eljárást, ahogyan a Sláger és a Danubius helyére befurakodott a két pártadó, majdnem mindenki undorodva fogadta, óriási volt a fölháborodás. Voga "processzor" egyenesen a magyar média és demokrácia 9/11-ének nevezte az esetet.

Logikus volt tehát, hogy egy héttel később már a Neóval tárgyaljanak, azzal a rádióval, amely jogszerűtlenül fogja a Sláger helyét bitorolni. Ugyanabban a műsorsávban, gondolom, ugyanannyiért.

Nem az a baj, ha valaki dolgozni akar. Csak talán illendőbb lett volna kicsit visszafogottabban viselkedni, és aztán nem egyből lepaktálni a tisztességtelenül helyzetbe hozott konkurenciával. Ezzel a lépéssel ugyanis a BorosBochkor nem tett egyebet, csak éppen legitimizálta a döntést. Sláger nem munkahely, hanem életforma - na igen.

Ezt pár nappal megelőzte az a stréber-műsor, amelyet a Jáksó László a Heti Hetesben adott elő. (Fogalmam sincs, hogy miért nézzük.) A rádiós pályázatokról beszéltek a nagyágyúk, perszer csak szordinóval, nehogy megsértsenek egy számukra kedves valakit, hiszen a hozzájuk közelebb állók is nyakig benne vannak ebben a disznóságban. Ekkor jelentkezett Jáksó szólásra. Nagyon empatikusan, lágy hangon, halkan ecsetelte, hogy a rádióban is emberek dolgoznak, nekik meg kell élniük, és mielőtt egy hangot hallottunk volna az új adókból, ne ítéljük őket máris el, fideszesnek vagy mszp-snek bélyegezve őket. Hát, kérem, Jáksó - ahogy mi ezt már akkor is sejtettük - önmagára gondolt elsősorban, hiszen a Klasszhoz igazolt át. Amúgy én nem gondolom Jáksóról, hogy attól fideszes lett volna, hogy oda megy sekélyes műsorával. Pontosan tudom, hogy elvtelen.
Ahogy írtam, nem baj, ha valaki állásban akar maradni, de legalább akkor ne mentegetőzzön, mert visszás.

A magyar televíziózás szégyene, de szombat este 8-kor én bizony a Heti mérleget szoktam nézni az Echo tévén. A mindig nagyon rosszkedvű, mindig nagyon szigorú Obersovszky Péter egyik vendége most Thürmer Gyula volt. Az Echo tévén éjjel - nappal megy az antikommunista szöveg, erre a magát kommunistának nevező párt főmuftiját hívják meg. Persze tudjuk, Thürmerék nem igazi kommunisták - sem pozitív, sem negatív értelemben. Thürmer egy még Csurkánál is elfuseráltabb önjelölt népvezér. Még akkora hatása sincsen az emberekre, mint Csurkának volt fénykorában. Valamiért mégis pártnak tartják ezt a nyugdíjas klubot, élén ezzel a kissé pszichopatásan mosolygó idiótával.

Ez dupla kurvaság. Egyrészt Thürmer részéről. Egy igazi kommunista sosem áll szóba egy olyan tévével, amelyben néha erősen cimborálnak a szélsőjobbal. Pláne - ahogy már írtam - hogy számukra minden rossz a büdös szocializmusból jön, abból a korból, amely a Thürmer-féle bolhacirkusz egyetlen vonzerejét adja. Másrészt meg: minek megy oda? Az ő esetleges szavazói undorodva elkerülik az Echo tévét, ha egyátalán van nekik ilyen. Kiket akar Thürmer meggyőzni? És főleg miről?

A másik fél, az Echo tv csak azért hagyja beszélni ezt a szerencsétlen díszpintyet, mert ez a populista húrokon is hamisan muzsikáló alak most épp Bajnai - és kapitalizmusellenes. A kapitalizmusellenesség amúgy is elég humoros vonal egy olyan televízión, amelyet Magyarország egyik leggazdagabb vállalkozója gründolt és működtet. Mindenkivel szóba állnak, sőt még a seggét is megnyalogatják egy picit, ha a mostani (illetve bármilyen nem Orbán vezette) kormányt kritizál, még akkor is, ha ez nem fáj annak jobban egy bolha csípésénél.

Az egész interjú ízléstelen, sőt undorító volt. Két elvtelen alak ült egymással, és bár különböző oldalakról azt bizonygatták egymásnak, hogy minden jobb lenne, mint ami most van. A csúcs alákérdezés, talán az év alákérdezése is egyben, az volt, amikor Obersovszky azt firtatta, ha Thürmer ott maradt volna az MSZMP közelében, akkor ma már milliomos lenne. Hát akkor miért nem? Ebben benne van minden, ami miatt a Fidesz és holdudvara számomra alapvetően mindig is képmutató marad. Vagyis az, ha valaki mszmp-s volt, nem baj, ill. nem mindenkinél baj. Csak annál, aki nem a mienk. Aztán a milliomos-kérdés. Az Echo tv kamaszos lázadással köp a milliomosok szemébe időnként, de azért nem mindig. A pénz azért nem rossz.
Ennél már csak Thürmer válasza volt jobb: "Azért a pénz nem minden." Igazán nevetsége ilyesmit hallani egy olyan embertől, aki már lassan két évtizede szívja nagy semmittevése közepette az emberek vérét azzal, hogy valahogy mindig átmászik az 1% fölött, és azért már állami dotáció jár egy pártnak.

Amúgy az őszinte válasz: mert még ehhez is hülye volt.

Kivételesen meg kell dicsérjem az RTL Klubot, vagyis inkább a Házon kívül c. műsor stábját. Hosszú ideje ők voltak az elsők a médiában, akik végre nem valami halálos világjárvánnyal rémisztgették az embereket, felettébb komoly arccal, hanem körüljárták kissé a kérdést.

A rémhírek Ukrajnából érkeztek, és a műsor riportere végre próbált XXI. századi, felvilágosult emberhez méltóan foglalkozni a témával, nem utolsó sorban ennek tekintve nézőit. A riport azért is nagyon jól volt szerkesztve, mert a szokásos módon kezdődött: Ukrajnában még maszk sincs a patikában, nemhogy vakcina! Aztán szép lassan elmondták, miről is van szó.

Ukrajnában nem sokára választások lesznek. Az ottani politika nem ragad le olyan szájhősködéseknél, mint a miénk, ott nem riadnak vissza semmitől. Gondoljunk csak Juscsenkó megmérgezésére vagy a lefejezett újságírókra! Így az sem lehet idegen tőlük, hogy "kreáljanak" egy járványt, amelyet a nagyszerű kormányzat majd valahogy visszaver. A hangsúly a valahogy szón van. Mert a Leia hercegnőre hajazó miniszterelnök-asszonynak fontosabb volt a kampánnyal bíbelődnie, mintsem hogy fölkészüljenek a járványra. Az ukránoknál nem azért tombol a járvány (amelynek csak egy része H1N1), mert olyan szívós, olyan kemény. Hanem, mert az alapvető felkészülést sem tették meg. Ennek fényében a magyarországi katasztrofálisan kommunikált, ügyetlenkedő intézkedések annyira nem is tűnnek rossznak.

A ukrán helyzet kulcsát aztán a tegnap esti híradóban el is mondták. Svájc és az USA már küldi is a vakcinákat - milliós nagyságrendben. Erről van szó.

Nekem mindenesetre nagy tanulság - és éppen ezért memorizálom is - hogy a híradókat manapság már csak fenntartással lehet nézni. Magyarországon eddig öt ember halt bele az új típusú influenzába. Ennyien a "normál" influenza áldozatául is esnek, ez bár szomorú, de nem súlyos. Ráadásul mindegyikük súlyos beteg volt. Olyan eset még nem fordult elő, hogy valaki makkegészségesen megkapta a betegséget, majd ágynak esett, és aztán meghalt.

Amit a híradók - különösen a Tények - művelnek, nem több rémhírterjesztésnél. Én immunis vagyok az ilyesmivel szemben, de sok ember egyenesen retteg. És miért? Hogy pár hülye magát újságírónak képzelő felolvasóművész komolyan, jelentőségteljesen nézhessen a kamerába. Nekem, ha egy ilyen eleve szürke, jellegtelen alak, mint Pachman Péter, a világvégét jelenti be, akkor sem lesz tőle több vagy érdekesebb.

És persze azért, hogy a már sokadik vilgáméretű pánikkeltésből élő gyógyszergyárak nagy kegyesen - és sok-sok pénzért - vakcinát küldhessenek az olyan szerencsétlen embereknek, akik sajnos egy olyan vacak országba születtek, mint Ukrajna. Szépen meggazdagszanak rajta, ami önmagában nem baj. Csak a körülményeket tartom aggályosnak. A felduzzasztott hisztériát, és azt, hogy most a jótevő képében akarnak tetszelegni.

Én természetesen nem fogom magam beoltatni. Pedig a munkahelyemen ingyen lehetett volna. Nem a mellékhatások miatt nem kérek belőle, hanem mert nem hiszek ebben a járványban. Utoljára gyerekkoromban oltottak be influenza ellen, és azóta egyetlen egyszer voltam beteg. Nincs erre semmi szükség. Ha mégis beteg leszek, majd kiheverem.

Egyébként pedig meglehetősen unom már, hogy minden nap azt kell hallgatni, hogy egy (!) újabb ember megbetegedett. Kit érdekel? Múltkor egy gyerek, aztán hétvégén egy terhes nő. Annyira utálom ezt a bulváros méricskélést is. Ha egy harmincöt éves férfi fertőződött volna meg, az nem lenne baj? Az ember ilyenkor feltételez egy titkos pontrendszert: harmincas férfibeteg, valószínűleg két hét múlva fölépül - 1 pont, 12 éves gyerek - 5 pont, terhes nő - 10 pont, celeb - 100 pont, terhes celeb - 1000 pont. És a kereskedelmi tévék a járvány lecsengésével összeadják a pontjaikat, és kihirdetik a győztest... A TV2 meg végre valamiben győzhet, ha már normális műsort képtelen csinálni.

Egy ideális világban a következő hír az lenne, hogy a betegek meggyógyultak. De nem élünk ideális világban, úgyhogy addig nekem az marad, hogy a híradók első három percében leveszem a hangot.

A gimnázium elején egyszer azt gondolták a legjobb barátomról és rólam, hogy ikrek vagyunk. És hát valljuk be, sok hasonlóság volt közöttünk. Ilyen például a nagyvonalúság. Ilyen nagyvonalúan kezeltük az olyan apró különbségeket, hogy neki szőke('s) göndör, nekem sötétbarna, egyenes hajam van.

De persze az is megtéveszthette a kissé pongyola szemlélőt, hogy az osztályunkban tényleg volt egy ikerpár - igaz, csak egy évig.

De video lupum, az iker-mítosz működni kezdett. Valójában majdnem egyszerre születtünk, pláne ennyi év távlatából (29, ugyebár) az a 18 nap, amennyivel én idősebb vagyok, nem oszt, nem szoroz. Az életünk - bár családilag elég másképp alakult - kulturális hatások szempontjából meglehetősen párhuzamosan zajlott, ha nem is teljesen ugyanúgy. Kétpetéjűek vagyunk, na! Ő a szép emlékű Z Magazint adta a kezembe, én meg neki a 168 Órát. (Utóbbira is legjobb szándékkal a szép emlékű jelző húzható rá.)

Nem is beszélve a közös hullámhosszról. A tapasztalati telepátiánál (nevezzük így azt, amikor pontosan tudjuk, hogy a másik mire gondol, mert ismerjük őt) jobb érzés aligha van a világon. Amikor két agy, amely elvileg (fizikailag) nincs összeköttetésben, mégis annyira egy rugóra jár nanoszekundumos pontossággal, mintha egy nagy, megbonthatatlan egység volna. A jelenséget korábban sosem tapasztaltam, vele viszont állandóan. Valószínűleg őt is megérintette, mert még verset is írt róla. Nekem.

Az ikerség egyébként azóta egész jól működik a valódi testvéremmel, aki ugyan ikernek kicsit fiatal (öt évvel fiatalabb nálam), de genetikailag viszont megfelelünk a kétpetéjűeknek. Fél-, sőt negyedszavakból, szemvillanásokból történő megértés, és persze a saját nyelv jellemzi azt a beszédet. Amely egyébként magyar, német és angol szókinccsel rendelkezik, egy csipetnyi csehvel és spanyollal fűszerezve.

De először mégis ezzel a barátommal sikerült ezt tökélyre fejleszteni. Ha nagyon patetikus akarnék lenni (vagy ahogy ő írta egyszer a már említett versében, "megszólal a giccs-radar"), akkor azt mondanám, azért gondolok rá szeretettel vissza, mert nagy megnyugvás és vigasz volt életem első tizenöt, magányban töltött éve után az a felismerés, hogy van még egy valaki a világon, aki ismeri és szereti a Látogatók c. sci-fi sorozatot, aki már akkor ismerte és szerette a Beatles legendás és isteni Fehér albumát, szívesen hord kordnadrágot és már akkor tud főzni. És ez még csak a kezdet volt! Innen még sokfelé tudtunk indulni, és indultunk is. Együtt írtunk például szamizdatot. Mivel mi kis idők nem annyira kis tanúi voltunk, nekünk már csak a tanárok elleni fellépés jutott. De veszélytelennek azért egy a tanárokat kigúnyoló vicclapot sem neveznék. De valahogy mindig megúsztuk. (Elméletem szerint, volt, aki tudott róla, de nem érte meg nekik balhézni.)

Az iskolanapon kétszer is a mi kis tanárokat bemutató interjúink voltak a leglátogatottabbak, természetesen az igazgató beszédét kivéve. Ő volt a showman, és én az ötletgazda - szerkesztő.

Végre nem voltam olyan rohadt egyedül, mint előtte mindig és néha utána is. És ettől erősnek éreztem magam. Olyanok voltunk kicsit, mint Stephen King Az c. regényének gyerekcsapata. Mert csatlakoztak hozzánk páran, és többen közülük ma is nagyon jó barátaim. Utólag sokat elemeztük a gimnáziumi dolgokat, én olyan jól éreztem magam ezen évek alatt, hogy nem vettem észre, az osztály egyes tagjai kifejezetten utáltak minket. Gúnyosan elit klubnak neveztek bennünket a hátunk mögött. Egészségükre!

A mai jeles napon csak annyit mondanék: örülök, hogy találkoztunk. Akkor is és most is.

A Quelle sosem volt menő. Annak a kispolgári, hovatovább biedermeieres világnak a szimbóluma, amelytől az ember ifjúkorában visítva menekül. Mert a shopping csak úgy az igazi, ahogy a Pretty womanben láttuk: az ember végigmegy a helyi Rodeo Drive-on, és csinos papírzacskókkal a karján egyensúlyozva száll be a végén a limuzinba. Mások szerint a vásárlás meg önmagában is hülyeség. De abban egyetért mindkét tábor, hogy a giccses, mesterkélt képekkel operáló Quelle-katalógus maga a megtestesült anti-cool.

Aztán egyszer véget ér a lázas ifjúság. Én sem gondoltam volna soha, hogy egyszer majd a Quelle-vevője leszek, sőt - most minek pózoljak? - nagy izgalommal fogom várni a következő katalógust. És most nagyon úgy néz ki, 2009 ősz/ tél a legeslegutolsó lesz, mivel a német anyacég, a Karstadt - Quelle csődbe ment, és a hét elején megindult a végelszámolás.

2004-ben, öt éve lapoztam először bele a katalógusukba. Akkor az APEH-nál dolgoztam, az volt az első igazi munkahelyem a főiskola után. Mint minden munkahelyen, itt is nagyban folyt a félig illegális seftelés: Avon, Oriflame, AmWay, a főnököm meg hitgyülis könyveket árult, igaz nem nekem, hanem csak azoknak, akikben megbízott. Mindenkinek óriási újság- és katalóguskészlete volt, hiszen a köztisztviselő is ember, néha megfárad az is a kiemelkedő színvonalú munkavégzés közepette. Ilyenkor a nyomtatott anyagok cirkulálni kezdtek, és így került a kezembe az első Quelle - kiadvány is, a 2004 tavasz/ nyár.

Azt hiszem, ez az alapvető hiba, bele sem szabad nézni az ilyen katalógusokba. Mert valahogy utat találnak az ember tudatalattijában szunnyadó nyárspolgárhoz, és felkeltenek mindenféle igényeket. Ezeket hibásan nem valós igényeknek szokták nevezni, de azt hiszem, ebben a fázisban még nincs szó ilyesmiről. Ezek nagyon is valódi vágyak az első rendelés előtt, csak nem voltak olyan erősek, hogy előbújjanak. De a Quelle - katalógus szerkesztői addig szuggerálják az emberbe, hogy merje fölvállalni vonzalmát a biedermeier egyenes ági leszármazottjához, hogy az emberből végülis a legőszintébben bukik ki: kell nekem az a babarózsaszín fűzős cipő! Amit aztán két héttel később meg is kaptam aztán.

Minden előítéletes híreszteléssel ellentétben a Quelle nem (csak) gagyit árul. A fő profilja, a ruhák terén például minőségi reklamációm sosem volt. Ellenben elektronikai cikkekkel valószínűsíthetően a világ összes Quelle-vásárlóját a Józsefvárosi piac távol-keleti árusai látták el.

Régóta benne volt a Quelle birodalmának bukása a levegőben. Már a válság kitörésekor, egy éve, olvasni lehetett róla a német hírportálokon, hogy nagy nehézségekkel küzdenek. De a Karstadtnak a válság csak kegyelemdöfés volt, mert már régóta csak romlottak a mutatói. Úgy látszik, már megint szembementem a trenddel: mire megszerettem a Quellét, ezt a 80 év óta virágzó kereskedelmi hálózatot, addigra mások kiszerettek belőle. Úgy tűnik, végzetesen sokan.

Pedig a Quelle nem volt rosszabb, mint más szolgáltatók. Az én egyetlen komolyabb problémám a futárcégekkel volt, de az nem annyira a katalógusáruház hibája, hanem azé a rettenetes, ügyfélellenes mentalitásé, amely a szállítmányozókat Magyarországon jellemzi.

Bár a Quelle láthatóan mindig nagyon iparkodott azt a látszatott kelteni, hogy érti a divattrendeket, és ezeket el is hozza a háziasszonyok és unatkozó kezdők vásárlási mániások (mint én) szintjére, kínálata leginkább basic kategóriában volt bőséges. Nem nagyon csodálkozom, ha mások megelőzték. Ma már én is több csomagküldővel állok kapcsolatban, és a Quellét leginkább az alapdarabok beszerzésére használtam. De mégis mindvégig - egészen mostanáig - a Quelle tűnt a legnagyobbnak. És persze nekem "ő" volt az első.

Pár hete kaptam meg a vélhetően utolsó darabot a Quellétől, egy lila kordnadrágot. Aki ott volt a születésnapomon, láthatta is, mert jó szokásomhoz híven az új ruháimat jeles napokon szoktam fölavatni. Szép, minőségi cucc egyébként, és emlékezetes is lesz, hiszen a megrendelés pillanatában még nem sejtettem, hogy nem lesz több.

Legjobban azonban a katalógusokat bánom. Mert mindig nagyon örültem, amikor először végiglapoztam. Rossz, hülye, sőt káros szenvedély ez, a dologtalan, unalmas időkből hoztam. Akkortájt minden jó volt, ami elterelte egy kis időre a figyelmemet siralmas helyzetemről. Végülis nem csináltam annyira rossz boltot: fizettem azért, hogy kicsit jobban érezzem magam. De nem lettem se drogos, és nem is szórtam el a kevéske pénzem valami terapeutára, gurura, léleklátóra vagy jósnőre. Mellette pedig a ruhatáram bővült néhány igazán pofás darabbal. (Na jó, és pár textiliszonyat is nyomja belülről örökös börtöne, a szekrényem falát.)

Most végkiárusítás van, nagy leértékeléssel, állítólag ekkora árukészletet még sosem akartak egyszerre leépíteni. Én már nem rendelek semmit. Illetlenség a halotti toron bezabálni.

A BKV dilettáns vezetése valamiért kifejezetten nem szereti Dél-Pestet, és emiatt rendszeresen bünteti is a leghajmeresztőbb ötleteivel. Illetve legalábbis mindig a Csepel - Erzsébet - Soroksár hármason próbálja ki "zseniális" járműveit.

Hét évvel ezelőtt a három kerületet átszelő és összekötő járatra, a néhai 59-esre tette például az Ikarus szörnyszülöttjét, a 412-est. Ez az alacsonypadlós iszonyat egyszerűen nem alkalmas ennek az embermennyiségnek a szállítására. Ezt a BKV is beláthatta, mert pár éve vegyesen járnak ezek a kis szarok rendes, csak sajnos ósdi Ikarosokkal. Az, ugye, föl sem merült, hogy óránként egy busszal sűrítsék a menetrendet. Vagy ennek olcsójános változatát bevezessék, hogy az alacsonypadlós csak csúcsidőn kívül járjon. Az 59-es ellehetetlenítését azzal magyarázták akkor, hogy a vonalán kórház és temető is van, és az idős embereknek ez könnyebbség. Érdekes, a közszolgálattól szokatlan humoruk van...

Tavaly a Hagyó - Antal - Regőczi trió szintén a köz érdekeitől idegen ihletésű paraméterkönyve majdnem elvágott minket a külvilágtól, szerencsére valahogy észbekaptak, és alig változott valami. Sőt, a 36-os busz - az egykori 19-es átalakítása - egész jó gondolat volt. Csepelt és a Havanna ltp-et köti össze, az erzsébeti Tesco érintésével. Nem mellesleg ezzel a járattal átszállás nélkül tudtam munkába menni.

Első körben szeptember 1-től a busz nem megy be a Tescóhoz. Állítólag a Tesco felbontotta a szerződést a BKV-val. Addig is, amíg nem cserélik vérmagyar Turul logókra  a Tesco betűit, addig, gondolom, a gazdaságosságról szól a működésük. Biztos vagyok benne, hogy béna, ügyeskedő, echte magyar vállalkozó módjára a BKV olyan árat kért egy (!) megállóért, amely amúgy is útba esik, hogy a multi inkább saját buszokkal viszi be magához a vásárolókat. Tesco is hülye persze, de szinte biztos, hogy a BKV a nagyobbik.

Most pedig már a Brüsszelben kukázott holland buszokkal rombolják tovább a 36-os színvonalas járatát. Folytatódik ez a Budapest utcáira nem való alacsonypadlós örület. Sajnos az alacsonypadlós nem jelent mást, minthogy rossz ergonómiájú, szűk buszok járnak. Ezek többnyire gyorsabban el is romlanak - gondoljunk csak a úti Volvókra! Ezeken a kátyús, hepe-hupás utakon a nagy buszoknak van esélyük. Nem értem, miért erőltetik ezeket az alacsony vackokat.

Ahogy írtam, a 412-es számmal ellátott csodával is meggyűlt a bajom, de múltkor tapasztaltam, az Ikarus tágas, kényelmes emberszerű belteret álmodott meg bele. Persze nem normális emberi léptékkel nézve, hanem a Van Hoolhoz viszonyítva. Az ormótlan, buta külsejű holland buszt láthatóan olyasvalaki tervezte, aki utoljára talán iskolás korában utazott tömegközlekedéssel. A Van Hool-ban ugyanis egy alapvető dologra nem gondoltak: hogy ezen emberek fognak le-és fölszállni. A fölszállás még csak-csak, de aki csúcsidőben le is akar jutni róla, annak komoly stratégiai programokat kell az agyában lefuttatnia. Nem mindegy ugyanis, hogy mennyit utazik például. Hova álljon az a bűnös, aki csak két megállót akar menni? Az ajtó mellett nincs hely. Ha beljebb megy, akkor viszont nem biztos, hogy kijut időben. Leüljön-e, aki hosszabbra tervezi, de nem a végállomásig? Ha nem ül le, akkor hozzádörgölőzheti magát a lakosság teljes reprezentatív mintájához. Ha viszont leül, akkor sem mindegy, melyik ülést nézi ki magának. Tegyük föl, van választék! Ha távolra ül az ajtótól, akkor egy darabig megússza a nem önkéntes összeborulást a többi utassal, de a végén kamatostul begyűjtheti a spontán baráti gesztusokat. Ha egyátalán át tudja magát verekedni a tömegen. (Ugye, BKV-buszon csak akkor nincs tömeg, ha azt megy vizsgálni valaki, hogy a járatra szükség van-e.)

Apropó ülések! Erős anális fixáltság nehezíthette meg a dolgát a tervezőnek, mert az ember akarva - akaratlan minden úton kisebb - nagyobb benomásokat szerez az alfelén. Ennek fő oka az a teljesen értelmetlen kapaszkodó - karfa, mely minden ülésen megakadályozza azt a minimális kényelmet is, amely a tömegközlekedés eleve kellemetlen közegében elképzelhető.
Arról nem beszélve, hogy még az olyan testi érintkezésektől erősen idegenkedő embernek, mint nekem is, kedvem lenne egy idő után átkarolni idegen utastársamat, mert azért úgy kényelmesebb. Ha holland barátaink csak egyszer felülnek remekművükre, talán kibukott volna ez a dolog. Az ülőfelület sem sokkal jobb: egy ronda, merev műanyagra ráhúztak valami pamutot, ficeregni úgysincs nagyon hely.

Nem mondom, hogy a Van Hool jó lenne, ha... mert semmilyen körülmények közé nem való. A rossz belső elrendezés és az ülések kényelmetlensége mellett sikerült beletenni egy olyan leszállásjelző-hangot, hogy első alkalommal ijedtemben majdnem ugrottam egyet.

Hogy a dél-pestiek öröme teljes legyen, a másik két vonal, ahová Van Hoolt helyeztek: az erzsébetieket a Boráros térre vivő 23-asra, amely csúcsjárat, és állandóan lógnak róla az emberek, de legalább hosszú; illetve a 66-os, vagyis a Soroksár Cityből a Határ útra, a metróhoz menő busz, szintén rengeteg utassal.

Nem tudom, kinek és miért volt jó, hogy ebből a vacakból rögtön be is szerzett a BKV 32 darabot, de ez megint jellemző megoldása volt az (ki)öregedő buszok folyamatos pótlására is. Mert ezzel a busszal - akár a gyakran leégő 412-sel - is csak gond lesz, és amíg ezeket bütykölik, addig persze a régi Ikarusok még ezeket is helyettesíthetik.

Köszönjük, nem kérjük!

Lassan kezdhetnek cidrizni a nagy kereskedelmi tévék is! Tegnap kiderült, hogy ha a két nagynak nevezett párt összefog, nincs az a hatalom, amely megállíthatná őket.

Az ORTT egyébként is egy rendkívül ellenszenves, visszatetsző és ebben a formában haszontalan társaság. Most kiderült, hogy kurvák is. A kisebb stílű lotyóktól már megszoktuk, a legnagyobb sértés egy kurvának, ha lekurvázzák, és ezt természetesen ki is kell kérni maguknak. De ezek még az ősi mesterség legalapvetőbb szabályait sem tartják be, mert annyira még ki sem kérték maguknak. Az egyik – azt hiszem, mszp-s, de ez most mindegy is – még bele is somolygott a híradó kamerájába, hogy hát minden politika. Na jó, ez most szakmapolitika volt.

Ja persze! Az ORTT-ben csupa Roy Orbison- meg Tokyo Hotel - szakértő ül, és ez alapján mondták ki, hogy Magyarország két piacvezető rádiójának einstand. Teljesen véletlenül meg egy-egy olyan, a magyar műsorszolgáltatásban még ismeretlen cég kapja meg a kikapart gesztenyét, akik közül egyik véletlenül szoci kötődésű, a másik meg a Fidesz közeli. (Ismeretlen? Az egyik egy nappal a pályázat leadásának határideje előtt jött létre.)

Amit a győztesek ajánlottak, nonsense. Az éves bevétel 50, ill. 55%-ának leadása mellett nincs értelme rádiót üzemeltetni. Már amennyiben kereskedelmi rádióról van szó. Ha két pártrádió szól ezentúl majd ezeken a frekvenciákon, akkor nyilván teljesen mindegy, milyen bevételt szereznek. A cél akkor ugyanis már nem a bevétel lesz, hanem az, hogy a közelgő választásokon eggyel több fórumon kampányolhassanak. Úgy látszik, jobban megéri egymással lepaktálni, és szétosztani a zsákmányt fifty-fifty, mint hagyni, hogy egész nap blőd zene menjen, amikor Viktor is mondhatna magyaros igazságokat, vagy éppen a Napkelte nélkül biztosan unatkozó Kiss Péter dünnyöghetné álomba a nyugdíjasokat.

Ezért hát november 18-án a két legnagyobb rádió szedheti a cókmókját, és adhatja át a helyét.

A jelenlegi frekvenciatulajdonosok ajánlatából látszik, hogy mennyire nem reális az 50%-os vagy afölötti felajánlás. Természetesen nem lenne baj, ha a minél többet fizetnének be a rádiók valami olyannak a használatáért, amely az állam tulajdona, vagyis köztulajdon. Csak éppen az ca. 40%-os különbség, ami a vesztesek és a győztesek ígérete között van, nem magyarázható sehogy. Főleg azért vicces ez így, mert egy másik pályázót pont azért zárták ki, mert irreálisan magasnak vélték az ajánlatát. A Zene Rádió 50%-a, úgy látszik, magasabb, mint az Advenio 55%-a. Majtényi László ORTT – elnök, aki nem vett részt a szavazáson, de erősen kritizálja annak végeredményét, pont ezért – és kisebb formai hibák miatt is – javasolta, hogy a pártrádiók szintén ne indulhassanak. De a két gerinctelen banda leszavazta a kizárást, ahogy most a tisztább, és már bizonyított rádiók frekvenciában megtartását.

A rádió – lássuk be – elavult műfaj. Semmi mást nem kéne sugározni már, mint zenét, mindenféle zenét. A Danubius és a Sláger nem mondható túlzottan sokszínűnek vagy éppen igényesnek, ennek ellenére a fenti funkciónak alapvetően megfelelnek. Én mondjuk a reggeli műsorokat, és a mesterkélt műsorvezetők által elkövetett fölösleges okoskodásokat beszüntetném, Slágerék mégis hoztak egy olyan erős közepes színvonalat, ami nem bántott senkit sem.

Nem tudom, hogy a hülye politikusa mikor fogja már föl, hogy erőszakkal ne csesztesse a médiát, mert ebbe még mindig mindenkinek beletört a bicskája, ebbe csak belebukni lehet. Az emberek – ha tetszik, ha nem – tömegesen szeretik ezt a két csatornát, és sokan dühösek, hogy ezt is elveszik tőlük, hogy a talpnyaló sajtóklientúra újabb lehetőséget kapjon. Mert a politikusnál egy undorítóbb van, a lojális sajtója. Ezekre az emberekre nem vagyunk kíváncsiak, és ha történetesen valamiért be is fizetnék az 50%-ot (amit én erősen kétlek, a magyarországi közbeszerzéseken valahogy mindig utólag alakulnak ki a feltételek), az messze el fog maradni összegét tekintve attól a 11,5%-tól, amelyet a Sláger ajánlott föl. Olyan össznépi támogatottságot a Klassz Rádió és a Neo FM (Milyen frappáns nevek, nemde?), mint amelyet a Sláger és a Danubius épített föl magának az évek során, soha sem fog tudni megszerezni.

Azok a műsorkészítők, akik valahogy benyalják magukat a két adóhoz, már most készüljenek arra, hogy csak az egyik csapat fogja túlélni a választások utáni időszakot. Milyen lúzer már megint az MSZP! Ad a Fidesznek önként és dalolva egy frekvenciát 7 évre. A Fideszt ismerve hamar el lesz lehetetlenítve az MSZP csapata. A frissen hatalomba került kormányok egyik kedvenc sportja, hogy a volt kormány látványos kedvenceit levadássza, a média erre jó terep.

Szóval az mszp-s stúdióba, én kétszer meggondolnám, hogy bemegyek-e. Pünkösdi királyság lesz-e, és abból is dicstelen fajta (tekintve az előzményeket), aztán ottmaradnak szerencsétlen riporterek, szerkesztők besározódva. Bár valószínűleg politikailag semmilyen szűziességről nem lesz szó, jól kipróbált emberek ülne majd a mikrofonok mögött.

Szóval nem árt, ha a TV2 és az RTL Klub munkatársai regisztrálnak egy jobb fajta álláskereső börzén. A két mohó banda bármikor kihúzhatja alóluk is a széket.
 

Na azért jó hírek is jönnek.

Szeretnék gratulálni Veres Jánosnak múlt heti, sikeres középfokú angol nyelvvizsgájához. A sok munkát igénylő papírral a zsebében már senkinek sem lehet semmi aggálya, méltó embert küldünk Brüsszelbe!

Nincs is nála alkalmasabb, tisztességesebb, elismertebb szakember, és most már könnyedén vagy éppen keményen - ha az kell - tud tárgyalni a többi európaival angolul. Jó neki. Jó nekünk.

Most, hogy a magyar nyelvtanítás - és tanulás feljutott a csúcsra, tényleg be is lehet zárni a kéttanyelvű gimnáziumokat.

Mesterszakács, Viasat 3, h - cs, 19:40

A Viasat saját gyártású műsoraiba mindig érdemes belenézni, mert annak ellenére, hogy legtöbbször nyugati mintára, mi több licenszre készülnek, mégis valahogy érdekesek és egyediek. Pár bukás (Bár 2.0) mellett számos olyan volt, amelyre a legtöbb néző örömmel emlékszik vissza. Valószínűleg ilyen lesz a Mesterszakács is.

A főzőversenyek korát éljük, minden csatornán van valamilyen. Egyesek ragaszkodnak a profikhoz (az ATV-n például, rosszul tették), másoknál celebek (és köztörvényesek), ebben az esetben pedig vegyesen bárki. A Mesterszakács napi fordulóiban tizenketten - két hatos csoportra osztva - mérik össze a tudásukat. Minden nap más feladattal kell szembenézniük, és aki a nap legjobbja, az már biztos továbbjutó. Ennek később még nagyobb jelentősége lesz.

Egyelőre két feladattípuson vagyunk túl: hétfőn a meglepetésdobozban lévő alapanyagokból kell egy óra alatt ízletes ételt rittyenteni. Tegnap pedig mindenki a kedvenc ételét kellett megcsinálja, csak éppen egy alapvető összetevő nélkül kellett boldogulnia, ez most a citrom volt. Ma külső helyszínen főznek majd a szakácsjelöltek, a csütörtök pedig a kiszavazás napja. Az első három napon leggyengébben muzsikálók alapanyag-felismerésből vizsgáznak ekkor. Aki a legkevesebb ízt tudta azonosítani, az távozik.

Végre egy valóságshow, amelyben nem ordenáré szereplők vannak, ahol végre tudni kell valamit a boldoguláshoz! A Mesterszakács egyelőre méltó utódja a BBC remek műsorának (melyet ezen a blogon is ajnároztunk régebben). A díszletek, a környezet kellemes, semleges. Az alapanyagok, az eszközök gusztusosak, de nem túl puccosak. A játékosokat - egyelőre úgy tűnik - jó érzékkel válogatták ki. Sokfélék, és többnyire tudnak főzni. Ezért is jó ez a válogatás: kit érdekelne 12 egyéniség nélküli szakbarbár? A Megasztárnak is nagy előnye volt, hogy kezdetben nem voltak egyforma szinten a versenyzők. Aztán, mit tesz Isten, néha ez volt jobb, néha az. Az ATV szakácsvetélkedője azért fulladt már az első öt percben unalomba, mert a szakácsoknak nem engedték meg, hogy egyéniségüket is megmutassák, inkább az ismeretlen vagy a sajnos ismert (Hajdu Sztív és Magyar Attila) zsűrit jópofiztatták. De ebben a műsorban hagyják, hogy kicsit kibontakozzanak, de azért nem kényszerítik őket arra a bénáskodásra, hogy maguknak kelljen magukat bemutatni. Ebből sosem sül ki semmi jó. Kellemesen fésülik össze a profin, jól szerkesztett rövid bemutatásokat (Ki ő? Hány éves? Mi a kedvenc étele? Mit nem szeret?) néhány apró személyes vallomással, melyek kapcsolódnak a narrátor által elmondottakhoz.

A versenyzőket igyekeznek a kezdetekben amatőrként, civilként feltüntetni. És ahogy egyre haladnak a döntő felé, annál inkább kapja majd meg az indulók krémje a szakmai megbecsülést. Ez így van rendjén. A legfőbb döntő egyébként szilveszterkor lesz, aminek igen örülök, mert ez azt jelenti, legalább egy nézhető program lesz aznap. Ez nagy szó!

Két műsorvezető - zsűritag hozza meg az ítéletet. Egyrészt a Viasat házi gasztronómusa, Gianni Annoni, másrészt Bíró Lajos, a Múzeum étterem és a Bock Bisztró séfje. Mindketten a magyar gasztronómia felvirágoztatásáért, és az ez iránti igények megteremtésén dolgoznak, nyilvánvalóan azért is vállalták ezt a feladatot. Ebben is jól választottak a műsor készítői. Gianninak ez már a sokadik műsora, a gasztronómia témakörében is. többszörösen bizonyította, hogy van érzéke ehhez a műfajhoz. A tavalyi Bár 2.0 kizárólag miatta volt nézhető. Öröm volt látni, ahogy a sok lusta, semmirekellő, wannabe libát és ökröt rendszeresen keményen letolta. A Viasat tavaszi vállalkozása, a Nagy étteremalakítás Giannival c. műsor miatt szintén nem kell szégyenkeznie, teljesen rendben volt, még ha nem is hozta a kellő nézettség, és abbahagyták. Gianni szimpatikus, normális és hozzáértő.

A másik ítész egészen más karakter, mint Gianni, de ez nem jelenti azt, hogy Bíró Lajos ne volna szimpatikus. Egyelőre jól teljesíti feladatát, pont megfelelő mennyiségű szigorral. Nem szemétkedik, ami nagyon visszatetsző is lenne a verseny elején (nekem meg már egyébként is csömöröm van a Ramsay féle terrortól, pedig eleinte élveztem), de nem is ájul el, mert eddig azért akkora mutatványokat valóban nem láttunk. Bíró kevésbé hangos személyiség, de egyátalán nem látszik rajta, hogy a kameráktól megszeppent volna. Nagyon jó tanár lehet, mert jól értékel (nem bántóan, inkább kedvesen csipkelődően), és használható, egyértelmű tanácsokat is ad mindenkinek. Emellett a humora is tetszik.

Felhívnám a figyelmet a műsor honlapjára is, amely szintén elég jól sikerült. Minden szükséges információ megvan rajta, de nem terjengős, nincs túlbonyolítva. Az összes szereplőt meg lehet nézni alaposan, részleteket láthatunk a műsorból is, sőt a legjobbnak ítélt receptek is fölkerült megalkotójuk tolmácsolásában. Ez utóbbiért pluszpont jár. Így kell egy műsort online megtámogatni. Akit érdekel, kattintson ide: http://www.viasat3.hu/mesterszakacs/!

Összefoglalva a Mesterszakács kimondottan jó műsor, ki van találva, végig van gondolva; a castingok is jól sikerültek, a látvány is megfelelő. Kivételesen az időzítést sem rontották el, mert a 19:40-es időpont nincs se túl későn, se túl korán, az emberek többségénél ilyenkor be van kapcsolva a tévé, és a vacsorának is vége. Egyetlen konkurense a hasonló tematikájú Vacsoracsata, de az már egy elfáradt formátum.

Tény viszont, hogy ez a műsor nem büszkélkedhet mindazzal, amit a kereskedelmi tévék állandóan ránktukmálnak: se erőszak, se szex, se celebek, se botrányok sincsenek benne. Szerencsére.

Értékelés: 10/10

Holnap jön a kritika, na nem tőlem, mert mit is írhatnék a műsor után, amit a műsor előtt ne tudnék?

Sokan fognak mindenfélét beszélni Benkőről, legtöbbjük majd fintorog, mekkora szennyet adnak a tévében megint.

Mi fog ott történni?

Pöffeszkedik majd egy öreg, gusztustalan alak. Elébe járulnak majd különböző nagyon ócska nők. A vén kecske majd megtaperolja őket, ők meg baromi boldogok lesznek, hiszen emiatt jöttek. Vihogva adják elő majd - jó modorosan - magukat. Elmondják, mennyire szeretik a szekszet, és hogy Dániel egy szekszisten, és hogy első látásra beleszerettek.

Ez a fáradt alak meg elmondja, hogy neki a szex az élet és a halál. Az öröm és a fájdalom. A fekete és a fehér. A nő, NŐ a legszebb teremtmény a teremtésben, istenként kell imádni a pinát.

Figyelem, vallásos felháborodók, Benkő Dániel egy mondatban mondta, hogy isten meg, hogy pina! Hűha, mi lesz itt!

Az Echo tévén az ország egyik legbutább politológusa ostoba, beszűkült csütörtöki showjában talán még idézi is az ominózust, hogy berzenkedhessenek a gonosznácival és Mr. Következményeknélküli Országgal. Talán most is hozzáteszik, mint múltkor, hogy legalább nem férfiakkal. Most aztán megvan mentve a magyar gerinc!

Amíg Benkő bütykös lábai előtt hever pár huszadrangú liba, addig a többiekkel Falusi Mariann lelkizik. Majd itt is elhangzik, hogy szeksz mennyire fontos. Meg, hogy érzelmek nélkül nem is az igazi (ha szegény kiéhezett főszereplő hallaná ezt...), és hogy Dániel nagyon jó ember.

A bulvársajtó már ma azzal kezdte, hogy az alantművész benyúlt a "szexnagyi" bugyijába, ill. annak helyére. (Nota bene: a "szexnagyi" 46 éves. Most kicsit nevetek Sharon Stone-on, hogy akkor ő a maga az 51 évével szexdédi, gondolom.) Gondolom, az a szar firkász, aki ilyeneket ír, nagy számnak képzeli magát. És ne féljünk, lesznek ezek a még csak nem is hivatásos luvnyák a Playboyban is.  Bár Radnai a TV2-nél régebben, úgyhogy akkor inkább a CKM vagy valamelyik másik megjegyezhetetlen nevű, semmilyen ún. férfimagazinban. Akkor viszont követeljük Benkő Dánielt a Nők Lapjának címlapjára. Emelné a színvonalat.

Tényleg ez az ötlettelen, ezerszer látott, hazug, rossz értelemben modoroskodó baromság érdekli az embereket? Tényleg ennyire működik ez a skizofrénia? Hogy egyrészt lenézi Benkőt (teljes joggal), másrészt irigyli (mer' a tévébe' van) és nem utolsó sorban tök jó fejnek tartja. Mert ki ne akarná, hogy 10 (?) nő sündörögje körül, akik bármikor szívesen szétteszik a lábukat. Igaz, nem a vénember miatt, hanem mert azt hiszik, majd így el lehet helyezkedni a médiában. Mégis miként? Értelmetlen ábrándok ezek. Láttam egy produkciót a Csillag születikben. Pár rendszergazda kinézetű srác papírcsöveket csapkodott a combjához, és ez tényleg összeállt egy népszerű dallammá. A zsűri csillogó szemmel továbbjuttatta. Mégis minek? Ki a fene menne el egy egész estés combcsapkodó koncertre? Ez egyszer esetleg jópofa (Dehogy is!), de semmi értelme, összesen ennyit ér.

Ne nézze senki!

Julie és Julie - Két nő, egy recept - filmkritika

Kifelé menet vennünk kellett egy-egy csomag fahéjas mandulát. Lehet-e nagyobb hatása egy filmnek, mint az, hogy azonnal cselekvésre készteti a nézőt?

Mert a Julie és Julia nem tesz kevesebbet, mint meghozza az étvágyat. Valódi és átvitt értelemben is. A film lelkesedésről szól, arról, hogy mindent szenvedéllyel és átéléssel kell csinálni, máskülönben felesleges.

A főzés azért jó terep, mert ott aztán nem lehet sumákolni. Valami vagy finom vagy nem. Márpedig a francia konyhában nem lehet úgy nagyjából keverni-kavarni egyet-kettőt, a film szerint a legapróbb részletekre is oda kell figyelni. Szerencasére a forgatókönyv sincs összecsapva, és a rendezés sem kozmált oda. Mégha egy kicsit kommerszek is ezek az ízek.

A két nő fél évszázadnyi távolságra él egymástól. Az etalont, Julia Childot az unalom hajtja a konyhaművészet irányába. Julie Powell pedig nem akar mindent abbahagyó lúzer maradni egész életében. Rátalál az azóta klasszikusnak számító Child féle szakácskönyvre és fejébe veszi, hogy megfőzi a kötet összes receptjét egy év alatt. A könyv ijesztő 748 oldalas terjedelme miatt ez napi átlagban másfél francia fogást jelent. És minderről blogot vezet. A blog (http://blogs.salon.com/0001399/) gyorsan népszerű lesz, és az unatkozó irodista élete megváltozik. Közben pedig végignézhetjük azt is, hogyan lesz szintén unatkozó diplomatafeleségből az Egyesült Államok legnépszerűbb tévés szakácsa, aki forradalmasította a főzést a hatvanas években.

A film a két történetet párhuzamosan mutatja, ahogy a két nő rátalált a szenvedélyére, és így már nem is olyan nehéz mindent beleadni.

A film nagyon kellemesen kalauzol a két korban is. Az egyik, Juliáé a háború utáni Párizs. Nagyon okosan ábrázolják ezt a korszakot. Csak a lényeget mondják el: a háború utáni években a franciák leghőbb vágya az volt, hogy próbáljanak úgy élni, mint előtte. Rá is erősítettek a hagyományaikra, igyekeztek felejteni (milyen szerencsés nép!). A férfiak által uralt haute cuisine titkaiba egy másik nő nem akarta beengedni Julia Childot. A McCarthy-bizottság is beidézi Julia férjét egyszer, aki tisztázza magát, de láthatóan összetöri az élmény. De nincs ez túlmagyarázva, csak a férj halványabb mosolyaiban látszik, csalódott a hazájában.

Ahogy a kvázi jelen (2002-ben kezdi a blogot Julie) is finoman van megfestve. Nem akarnak úgy csinálni, mintha ez a történet bárhol, bármikor, bárkivel megeshetett volna. Julie foglalkozása szerint 9/11-es áldozatok számára létrehozott telefonvonal másik végén ül. Eleinte még nagyon hatása alá kerül a történeteknek, segíteni is akar, de mindenkin nem tud. Mivel személyesen nem érintett, éli a hétköznapjait. Ahogy a blogolási láz is a 2000-es évek elején tört ki a világon.

Ha már itt tartunk, meglepően jól mutatják be a blogolást mint tevékenységet, ahogy a bloggeri fikciókat is. Pláne igaz ez arra, hogy akkor azért még lényegesen kevesebben írogatták meg a gondolataikat. Ezért valószínűbb volt, hogy felfigyelnek az illetőre, és a blogolásból úgymond továbblépnek. Ma ez már egyre kevésbé valószínű.
Azt meg még nem igazán láttam viszont, amikor a bloggert elkezdik olvasni, és szégyelli magát, ha nem ír. Mert mit szólnak most majd az olvasók? Semmit.
Szóval ilyen valós képet még nem nagyon láttam a blogolásról.

Minden sikeres nő mögött ott áll egy férfi - ez is lehetett volna a film alcíme, kár, hogy ezek a férjek kivételesek. Mindketten elfogadják, hogy feleségüknek küldetése van, és tolerálják az ezzel járó összes kellemetlenséget is. Látszólag Julia férje, a diplomata jobban viseli, mert mindig csak bátorítja feleségét, sosem panaszkodik elhanyagoltság miatt. Míg Julie férje, aki szintén példamutatóan türelmes és segítőkész, egyszer nagyon kiborul. De hamar megbocsájt. Valószínűleg a jó Mr. Childot is bosszantotta néha felesége mániája. Csak éppen abban a korban, amikor Julia felnőtt, nem volt illendő a férjére ilyen apróság miatt panaszkodni. Ne feledjük! Julia is megírta a maga "blogját" életrajzában, melyet Julie is olvas (és elképzeli a történéseket, ez a film másik fele). Az ő szemérmessége és a korszellem nem engedte még, hogy mindent leírjon. Ez ki is derül abból, ahogyan az akkor már 90 éves Julia reagál a blogra.

Ez a film legizgalmasabb pontja egyébként, mit gondol a példakép, de ebben a megállapításban semmi szarkazmus sincs. A Julie és Julia remek film, kiváló színészekkel, gyönyörű képekkel, sok, klassz kajával és persze blogolással. Érdemes megnézni, egyszerűen, magától értetődően jó film. Olyan, mint egy igazi francia fogás: látszólag könnyű, elegáns, levegős, de meg kellett érte keményen dolgozni. De ez legyen a szakács baja!

Értékelés: 10/10 - Természetesen!

Alapelvem, hogy semmilyen ügynökkel nem állok szóba. Ha akarok valamit, majd én beszerzem, megkötöm, szerződöm rá. Ha valaki maga kínálkozik, hogy majd "segít", az gyanús. Ha máshonnan, hát a nagynéném munkája által tudom, hogy ez átverés. Emberhorgászat.

De idén nyáron kivételt tettem, mégis az unokatestvéremről volt szó. Kedves lány, mostanában kezdi az életét. Sosem kért tőlünk semmit, egyszer lehet rá másfél órám. Nem lesz nehéz leállítani, alaphelyzetben sincs pénzem, és akkor éppen a nagy felújítás előtt álltunk. Ezt egyébként az elején közöltem vele, de hagytam, hadd csinálja végig a műsorát, amire kiképezték. Olyan ez, gondoltam akkor, mint az állásinterjú. Akkor is van értelme elmenni, ha nem veszik föl az embert, mert tesztelheti a képességeit, éles helyzetben gyakorolhat.

Aztán persze kibújt a szög a zsákból, biztosítási ügynök a drága - bármi is a cégnél a titulusa. Most brókernek szeretik magukat nevezni, ami eleve hülyeség, mert magyarul a bróker a yuppie-t jelenti, vagyis ellenszenves, gátlástalan fiatal újgazdagot. Ezt a csaj is érezte, és rögtön magyarázkodott, hogy a bróker nem feltétlenül zselés hajú tőzsdeügynök. Annyira azért még nem sajátította el a szerepet, hogy érezze, én azért nem a bivalybaznádi Pista bácsi vagyok, akinek ezt el kell magyarázni. Tudom én pontosan, ki ő. A biztosítási ügynök nagyjából egyenértékű a porszívóügynökkel, a különbség csak annyi, hogy ha utóbbi bepaliz, legalább egy jó porszívód van.

De a jótékonykodási kedv (és a menekülési inger) túltengett bennem, és eszembe jutott, hogyan lehetne e két legyet egy csapásra leütni. Régóta izgat ugyanis a munkanélküli biztosítás gondolata, de úgy látszik, ez valami mostoha gyermeke lehet a biztosítási szakmának, mert süketnek tűnő fülek a botjukat sem mozdítottákeddig, ha érdeklődtem. Ez a kiscsajnak is jó lenne, hiszen ez is üzlet, mégha viszonylag kicsike is. És ezt én amúgy is akartam. Úgyhogy a műsor után fölvetettem ezt. Azt is elmondtam, ha elintézi, akkor ez engem annyira érdekel, hogy meg is kötjük.

Eltelt pár hét, a felújítás nagyban zajlott, ekkor hívott. Holnapután 5-kor Óbudán jelenjek meg! Egyik része sem tetszett a dolognak. Én is ügyfelekkel dolgozom, és én is szívesen utasítanám őket aszerint, hogy nekem mi lenne a jó, de nálunk nem ez a szokás. Először kérdezünk, ill. felajánlunk alternatívákat. Aztán az is baromi jó, hogy nekem kell kibumlizni Óbudára. Mert hívtak már be befeketetés ügyben a belvárosba, de a Blaha kicsit más megközlíthaetőségi szempontból, mint Óbuda külső.
Mondtam, hogy vagy az idő vagy a hely nem jó, 4-ig Csepelen dolgozom. Teljesen kétségbe esett, és már magában osztott - szorzott, hogy legyen akkor. Később visszahívott, szerencsére este 7-re át tudták tenni. Igaz, ezt is csak közölték velem utólag.

Elmentem az időpontra, ezzel vége, és legalább megvan a biztosításom. A részletekről már ott helyben tájékoztattak. Az iroda felében már leoltották a villanyt, éreztették, ez most családi bónusz, hogy ilyenkor fogadnak nagy kegyesen. A biztosítás kizárólag egy esetben érvényes, ha a munkaadó egyoldalúan fölmond. Természetesen ez nem felelősségbiztosítás, vagyis akkor nem érvényes, ha azért küldenek el, mert én hibázom. Ekkor derült ki, két fonmtos igazolást kellett volna csatolnom. Az egyik a diplomám másolata, a másik a bérpapírom három hónapra visszamenőleg. Mondtam, hogy felújítunk, ezért minden cuccom dobozokban van, kérem a türelmüket. Elég gyorsan elfogyott. Egyszer beszéltünk a kiscsajjal, és én mondtam, hogy a diplomák már megvannak, a díjat befizettem, de fizetési papírból nem találtam meg (nem is kerestem, de ez részletkérdés) az összeset. De meglesz, nyugodjon meg. (Ekkor még ott tartottunk, hogy wc gyanánt egy vödör működött.) Nem örült neki.

Aztán egyszercsak se szó, se beszéd küldött egy sms-t (!), hogy a biztosítást újra meg kell kötni, mert ez így nem érvényes. Hát azt lesheti! Én ezekkel egy csomót a zsebkendőm végére nem kötök mégegyszer. Utálom a szervezetlenséget, az amatőrizmust és a diktátumokat. Főleg, hogy én teszek szívességet. Pont a nagynéném révén, aki szintén biztosításokkal házal telefonon, (Aki a II. vagy XII. kerületben lakik, valószínűleg már beszélt vele.) hogy az emberek 90% meg sem hallgatja, mit akar. Erre akadok én, aki még szeretne is szerződni, fizet is, csak három hétig várakoztatni merészeli ezeket a könyöklős libákat, ezért azok packáznak vele egy jót. Nem én kerestem meg őket, hogy most akarom ezt, hanem ők. Én most semmi ilyennel nem akartam foglalkozni, mert a felújítás, a berendezkedés elég energiát leköt, ráadásul az idő tájt még a lábam is frissen operált volt. És ezt mind el is mondtam neki(k). Kurva nagy szívességet tettem, köszönet és hála illetne. De én bérném azzal, hogy normálisan végzik a munkájukat, ha már az én jóvoltamból van nekik.

Az eddigi történetet már megírtam a héten korábban, de szerencsére még szerettem volna csiszolgatni. Azóta ugyanis újabb fordulatot vettek a dolgok. Az unokahúgomat ugyanis "ráküldtem" pár barátomra is az ő meglehetősen erőaszakos unszolására (nem volt elég egy - kettő). Rendes emberek a barátaim, szóba álltak vele. Sőt, egyikük még egy alkalommal részt is vett egy az enyémhez hasonló diktátumon alapuló megbesélésen is. Ő is konkrét igénnyel fordult volna hozzájuk, de a hiteles (mármint hitellel foglalkozó) kolléga csak este 6-kor tudta volna fogadni. Kár, hogy a barátnőm megmondta előre, délután - este ő minden nap dolgozik. Így a második összejövetel elmaradt. Kommunikációjuk az unokatestvérem részéről "Ja, hogy maguknak nem fontos...!" pikírt megjegyzéssel zárult. Barátnőmék részéről végleg.

Ahogy az enyémről is. Felbontom minden megállapodásomat ezzel a céggel, hiába az unokatestvérem a tanácsadóm. Szakmai szempontból mindenképp megbukott. Az ilyen közbeiktatott embereket azért tartjuk, hogy kellemesebb, egyszerűbb legyen az életünk, nem azért, hogy még bonyolítsa, meg terrorizáljon. Másrészt neki is csak annyira voltam a rokona, hogy tudta, nálunk érdemes próbálkozni, valószínűleg nem hajtjuk el egyből oda, ahová való. Unokatestvérként is megbukott. Sajnálom, hogy ekkora hatással van rá a mai könyöklős, ostoba világ. Mi egy másikban, egy régiben élünk, ahol ezt a stílust erősen megvetjük. Nem kizárt, hogy ő gazdagabb, eredményesebb lesz, mint mi naív mimózák. Bár a fene tudja, mert két ügyfelet csak a saját ügyetlenségének és vacak hozzáállásának köszönhetően vesztett el.

Följelenti - mint ahogy tanácsolták - mégsem fogom. Nem veszem föl a tempóját. Elég lesz neki büntetésnek, hogy magyarázkodhat.

Utolsó jelentés Annáról - filmkritika

Kéthly Anna kellemetlen öregasszonynak tűnt, amikor jópár éve először láttam a képét a történelemkönyvben. Érdekes, hogy Mészáros Márta új filmjében is így jelenik meg először. Kendős, brüsszeli nyugdíjasként, amint bandukol hazafelé. Nem is gondolná az ember, hogy ez kötögető öregasszony a magyar emigráció egyik legnagyobb tagja, Kádár egyik legerősebb ellenfele.

Mert ebben a filmben Kéthly Annának azt az oldalát emelik ki, hogy számára az igazság mindennél fontosabb. Így erőteljes ellenpontja a hazug gulyáskommunizmusnak. Az erős és erkölcsös nő, aki az egyenes gerincű politizálás egyik utolsó élő példája, a másik oldalon pedig egy betegesen gyáva hatalom, amelybe az emberek jobb híján beletörődtek.

A film legnagyobb hibája, hogy nem Kéthly Annáról szól. Hanem sokkal inkább a kádárista Magyarországról. Ami hazánkról kiderül, az valóságos és tiszta. Anna pedig az a filmben, aminek nekünk fiataloknak tűnt mindig is, egy néni a távolból, egy fantom.

Bár nem riadnak vissza a kliséktől, hiszen feltűnik a megalkuvó apa, a március 15-i tüntetés miatt iskolából kirúgott fiú, a karrierista besúgó alakja (ráadásul egy családon belül), valahogy nagyon is valóságosak, hihetőek ezek a figurák, ami valószínűleg a jó színészi játéknak köszönhető.

Kéthly Annát, a történelmi személyiséget sajnos nem sikerült árnyaltan ábrázolni. Szinte kínosak azok a múltat idéző bevágások, ahol mindig nagyon vehemensen szónokol. Idősen pedig ugyanezzel az energiával teszi helyre budapesti vendégét.

Mert bizony küldenek valakit, akinek az lenne a feladata, hogy haza csalja a nagy egyéniséget. De nem megtorlás céljából, mint ahogyan Anna képzeli, hanem Kádár demokratikusságát bizonyítandó. A feladatra a titkosszolgálat Anna nagy szerelmének unokaöccsét, a bölcsészdoktort szemeli ki. Ő bele is megy, és szorgalmasan jelentget látogatásairól. Könnyen beférkőzik Anna bizalmába, nagyon megkedvelik egymást. Anna nagyon hamar rájön, hogy az unokaöcs besúgó, de annyira élvezi a fiatal idegen társaságát, hogy ezt csak akkor hajlandó elismerni, amikor már környezetének is feltűnik. Barátságuk eddig tart.

Anna mint nő már sokkal érdekesebb. A szerelmi szál zseniálisan van kidolgozva, szép, megrendítő és intelligens. Valóságos fejlődéstörténet, ahogyan Anna és László kapcsolata folyamatosan mozgásban van. Csak a megkérdőjelezhetetlen szerelmük állandó. 

Látványban nem törekszenek szépelgésre, inkább azt a hagyományt követik, hogy filmen a legerősebb látványelem a kifejező, emberi arc. A képeket nagyrészt így a színészek közelképei uralják, és ez jó döntés. Sajnos azonban az erőltetett korrajz kedvéért a hűvös stúdióképek közé bevágtak korabeli híradó-felvételeket is. Ettől az egésznek burleszk jellege lesz, és ez nem illik ide, ez nem egy vicces film. (Ahogy a film végén a Hazám, hazám - ot éneklő szovjet katona is csak hatásvadász ökörség.)

Zavaró továbbá az iskolás, szinte kioktató hangnem. A rendezőnő sajnos még egy olyan felesleges bevezető szövegre is vetemedik, amelyhez hasonlót magyar néző utoljára a Kontrollban láthatott, Aba Botond előadásában. Miért kell külön elmondani egy játékfilm első kockáin, hogy a rendezőnő tiszteli Kéthly Annát? Derüljön ki ez a filmből magából! Ez a nyálas szöveg interjúba való, de a filmet rögtön egy ilyen zavaró hülyeséggel indítani, fölösleges hiba.

Nem tetszett az sem, ahogyan szinte ráerőltetik a nézőre Kéthly hírnevét és elismertségét. Levelet ír Willy Brandtnak, lecsót főznek Golda Meirrel, és az angol munkáspárt képeslapot küld a születésnapjára... Mészáros proccol Kéthly fontosságával, bár annyit azért javít ezen, hogy beteszi a film egyik, történelmi szempontból talán a legfontosabb jelenetét. Anna azon dühöng - '56 után nem sokkal - hogy senki sem akar vele komolyan tárgyalni a forradalomról és Magyarország sorsáról. Vagyis, hogy a nyugati nagyhatalmak inkább szemet hunynak a megtorlások fölött, de a SZU-val nem akarnak ütközni. Magyarország magára marad.

A legtöbb történelmi kérdéseket firtató jelenetből viszont hiányzik az igazi él. Sajnos rettenetesen közhelyesek a viták, és túl hamar elcsendesülnek. Sajnos nem sikerül megcsillantani Kéthly briliáns intelligenciáját, fejlett vitaképességét. Bár utóbbit be lehet annak tudni, hogy az egyetlen környezetében, aki nem csak bólogat neki, az pont a nem túl jellemes, a politikát nem túlzottan kedvelő unokaöcs. Ő nem nagy ellenfél, mert fogalma sincs arról, milyen a politikai diskurzus lévén diktatúrában nőtt föl. Ez is elég jó megfigyelés Magyarországot illetően. De ezt már a nézőnek magának kell kiokoskodnia, mert Anna csak néhány el - és lenéző megjegyzésben jelzi, nem csodálja, hogy másképp gondolkodik ifjú vendége.

Eszenyi Enikő annál jobb, minél idősebb Annát kell játszania. Jól áll neki a kor, kellemes, derűs méltósággal tölti meg a karaktert. A mélypont viszont '56. Ekkor Kéthly Anna már 67 éves volt, ehhez képest egy koranegyvenest látunk. Bár ez nem feltétlenül Eszenyi hibája. De a visszaemlékezésekben inkább vicces, kicsit komolytalan, és ahogy mondtam, ez idegen a film jellegétől.

Az Utolsó jelentés... kellemes film, sok aktuális kiszólással, sok okoskodással és fölösleges pátosszal. A történetvezetés nem elsőrangú, de a hangulatok megkapóak. Nem lesz belőle kultuszfilm, de sokkal jobb és magyarabb, mint a szörnyű Szabadság, szerelem vagy az 56 csepp vér.

Értékelés: 7/10

Szeretem a testem, Viasat 3, kedd 21:00

Lakatos Márkot, a nagyközönséggel együtt, a Megasztár első szériája kapcsán ismertem meg. Hajmeresztő öltözékekben küldte ki a versenyzőket a színpadra, akik sokszor feszengtek a számukra megálmodott, ám tőlük eléggé távol álló extravagáns összeállítások viselésekor.

Lakatos ezzel celebbé vált, és azóta mindenféle témákban nyilatkozgat, láttuk főzni, az afrikai szavannán helytállni is, sőt a világtörténelem legbugyutább műsorában, a Szexi vagy nem című húspiac-program zsűrijében is. Logikus volt, hogy a bemagyarázott, instant önbecsülés műsorának magyar változatában ő lesz a főalak.

Aki ismeri és szereti az eredeti változatot, az a Szeretem a testem-ben sem csalódhatott nagyot. Az amerikai ötletet elég jól sikerült adaptálni. A legszembetűnőbb változtatás, Soma mint lelki segítő beemelése, éppen árt a produkciónak.

A küldetés nem kisebb, mint egy hét alatt egy saját külsejével megbékélni nem tudó, emiatt végletesen elszontyolodott nővel megszerettetni a saját testét. Ezt elsősorban azzal érik el, hogy profi szépészek veszik kezelésbe a rút kiskacsát, aki a műsor végére annyira tetszik magának, annyira megnő az önbizalma, hogy meztelenül fotózkodik. Természetesen ehhez is celeb kellett, aki nem más, mint az erotikus selyempapírba csavart, fantáziátlan banalitás ünnepelt megörökítője, Nánási Pál.

A műsor hibái nem a magyar produkcióban bukkannak föl, hanem már Carson Kressley (az amerikai stylist) showjában is.

Először is az alany. Ügyesen mindig úgy választanak, hogy azért a nő ne legyen menthetetlenül csúnya. Többnyire átlagos, elhanyagolt, enyhén öregecskedő nők ezek, akikből egy kis tuninggal (a tegnapin is sokat segített volna eleve egy alapos hajmosás) egész jót lehet kihozni. Lakatos és Kressley is az Ügy érdekében látványosan rángatja rá a ruhákat a hölgy domborulataira. Elég vicces, ahogy Lakatos kiejti a cici szót, látszik, élvezi, hogy ilyen pajkosságokat mondhat a tévében.
Nekem az is gyanús volt mindig, hogy milyen könnyedén mutatkoznak fehérneműben a delikvensek. A műsor üzenete szerint ezek a nők utálják magukat, súlyos gátlások gyötrik őket, bujkálnak, nem járnak emberek közé... Ehhez képest a műsor nagy részében bugyiban és melltartóban mutatkoznak a kamerák és egy vadidegen férfi előtt.

Szintén zavaró, hogy a nagy átalakítás anyagi oldaláról még említést sem tesznek. Ez minimum álszentség egy olyan országban, ahol az általános rosszulöltözöttség oka többek között a pénztelenség. Ha már próbálkoznak valamiféle népokítással (Hegyi Barbara elcsukló hangján), a lényeges tippeket pontokba szedve, akkor legalább nagyjából utalni kellene rá, egy ilyen elvileg gyökeres átváltoztatás költséges móka. De Lakatos úgy csinál, mintha ő lenne az amerikai nagybácsi, a pénz nem számít. Hát hogyne számítana! A divatipar óriási üzlet, és a pénz központi kérdés. Mint stylistnak, akinek gondolom, vannak saját kliensei, a költségekre is ügyelnie kell, ezért is érthetetlen, hogy lényegtelennek, nem létezőnek van beállítva ez a kérdés.

Ahogy az is rejtély marad előttem, hogy mi lesz az alannyal a hétköznapokon. Nem cserélték le a ruhatárát, vettek neki pár előnyös ruhát és slussz. De ettől még a szekrényében többnyire továbbra is a jól megszokott, semmit mondó darabok lógnak majd. Mennyire lesz tartós a változás így?

Továbbá nem egészen értem, miért kell mindenkinek szexinek lennie? Miért kell ennek a jellemében szürke, vidéki manikűrösnek szexis rocksztárként újjászületnie? Annyira unom, hogy manapság semmi mással nem tudnak előrukkolni, mint a szexisség, a csillogás és persze a vagány rocksztárság.

Néhol a műsor kicsit vontatott, és Lakatos Márk sajátos hanghordozását elég zavaró egy egész órán keresztül hallgatni. De ezek apróságok Somához képest. Valamiért a Viasatnál úgy döntöttek, hogy kell egy lelki tanácsadó is, és míg ezt a szerepet Kressley az amerikai változatban kellően ellátja, Lakatos vagy nem vállalta, vagy győzött az az elv, hogy minél több celebet kell mutatni a műsorban. Félreértés ne essék, Soma kedves, normális, de amit csinál az humbug, tipikus divatos ezotéria tartalom nélkül. A fájdalmakat bele kell fújnia a nőnek például egy láthatatlan dobozba, a jó és a rossz érzéseket üveggolyók szimbolizálják, melyeket teátrálisan egy antik mérlegre kell pakolnia stb. Végül Soma ad házi feladatnak meditációs gyakorlatokat... Az egész zavaros, sőt zavarba ejtő. Szemfényvesztés-szaga van, és a műsor többi részére is károsan hat. Lakatos és barátai ugyanis a modern szakszerűséget hirdetik, a szépségipar és a divat vívmányaival akarják hozzásegíteni az alanyt a nagyobb önbecsüléshez. Erre Soma mindenféle hókuszpókuszokat duruzsol a fülébe, és fél nap alatt több év fájdalmától megszabadítja, na persze. Tudom, tudom, a női magazinok (különösen a blőd Nők Lapja) törzsolvasója elhiszi ezt, de ettől az egész jelenetsor ciki. Különösen, amikor Hegyi Barbara rekedten szinte belesuttog a térbe, hogy sajnos mindent nem tudnak megmutatni. Kár, egy realitynél ez ugyanis kötelező lenne.

A magyar változat tehát méltó követője az amerikainak, jól megcsinált műsor. Csak sajnos úgy érezték a szerkesztők, hogy hozzá kell tenniük saját, felszínes elképzeléseiket is, így kerülhetett be Soma és az ő látványoskodó hülyeségei. Lakatos Márk - az affektálást leszámítva - meglepően jó műsorvezető, bár néha kicsit unja, alapvetően azért jó választás. Nem is nagyon tudom, hogy ki lenne még alkalmas a magyar választékból. Azért is piros pont jár, hogy Lakatost nagyon kikupálták, alig lehet ráismerni.

Soma szerepéből is ki lehetne valami jót hozni, elég lenne, ha csak simán beszélgetnének, mint nő a nővel. Nánási Pál viszont annyira unalmas, annyira semmi, hogy teljesen mindegy ki készíti el a fotókat a műsor végén a nőről.

A műsor üzenete Amerikában hangsúlyozottan az, hogy nem kell címlapcicusnak lenni ahhoz, hogy az ember jól érezze magát a bőrében. Ez itt eléggé elsikkad. De a Viasat 3-nál nagyon készségesek, mert ha mindennek ellenére sem lenne 100%-osan elégedett a kuncsaft, akkor közvetlenül Lakatos Márkék után következik a Kés/Alatt, amely két öntelt, szociopata plasztikai sebészről szól. Ezt a műsorszerkesztést nevezem én cinikusan gonosznak.

Értékelés: 6/10

Gaskó menetrend szerinti, vacak sztrájkja mindössze 9 óra után befejeződött. Nem vagyok érintett, de továbbra is rendkívül feldühít ennek az önjelölt dózsagyörgynek a bajkeverő ténykedése.

Csak kárt okozott, mindenkinek, az egész országnak. Hiszen azok a vasutasok, akiket be tudott hülyíteni, semmivel sem jártak jobban. Elmaradt a rekordösszegű béremelés, és a MÁV Cargo eladásából levezetett, abszurd "részesedést" sem kapták meg. Ellenben a vasút alkalmatlan vezetése legalábbis semleges szereplővé vált, akiknek az ember mérgében szinte még drukkol is, ha Gaskóékat látja a másik oldalon.

A mostani sztrájk követeléseiben végre értelmesebb célokat fogalmaztak meg, és az, hogy alig vett benne valaki részt, jól mutatja, hogy mennyit árt elvileg saját embereinek egy ilyen Gaskó féle, politikai pozíciókról álmodozó élősködő. Mert a szakszervezetnek az a feladata, hogy a leépítések ellen tiltakozzék (jó, a béremelés is klasszikus követelés, csak éppen az észszerűség határai között). De mivel Gaskó komolytalanná tette a VDSZSZ-t, (talán politikai rendelésre, bár szerintem inkább önszorgalomból, Viktorék néma jóváhagyása mellett) ma már a tagjai se nagyon hisznek benne. Ezért érdeklődés híján ma csak 9 órán át tudták megzavarni az utasok életét.

A MÁV dolgozója valószínűleg fölmérte a helyzetet. Most nem valami mesebeli extrawurstról van szó, hanem a megélhetésről. Vagy nem igaz, hogy a vonalbezárások tömeges leépítéssel járnak majd együtt. (Nincs ez még bejelentve, de elképzelhető.) Akkor minek sztrájkolni? Ha meg igaz, akkor magyar ember jobban teszi, ha fülét-farkát behúzza, és nem ugrál. Hátha akkor megússza. Van persze sztrájktörvény, amely tiltja a sztrájkolók kirúgását, de pont a VDSZSZ gyakorlata bizonyítja, az csak egy szabály, nem kell túl komolyan venni, Magyarországon ez evidencia sajnos. (Elégséges szolgáltatás pl.)

Nemcsak a mai sikertelen, értelmetlen zavarkeltésbe bukik bele ez a kellemetlen hólyag. Sikernek fogja kommunikálni úgyis a mait. Hanem a föntieket, bár ez nemcsak az ő sara, ő tett a legtöbbet érte. A szakszervezetiség nevetséges színjáték ma. Akik nem a feneketlennek látszó állami szférában dolgoznak, nem ismerik, nem engedhetik meg maguknak. A többiek meg két csoportra oszthatók: vagy nincs jelentősége a sztrájkjuknak (Belereng-e a föld, ha elmarad egy matematikaóra?), vagy erkölcsileg megkérdőjelezhető (pl. eü-ben). A tűzoltók is tüntettek, de csak azok, akiknek épp szabadnapjuk van, mert a többiek kötelességtudatból nem hagyták el a parancsnokságokat.

Gaskó, akit ma már a saját emberei sem vesznek komolyan, nem csak a mávosokat árulta el ostoba szerepléseivel, hanem általában a sztrájkot, mint munkavállalói eszközt, tette lehetetlenné. Szegény sztrájk gyermekágyi lázban ment el Magyarországon, mert, ugye, az előző rendszerben nem létezett (hiszen minden a munkásért volt, gaz tőkések híján meg minek sztrájkolni, ugyebár), most meg eleve elvették a sanszot is, hogy kialakuljon ennek - mindkét oldalon - a kultúrája. Jelenleg a magyar munkavállaló védtelennek érzi magát, Gaskó "eredménye" ebben csak annyi, hogy már nem csak a multiknál, a magánszférában, hanem az állami tulajdonú cégeknél is.

Bajnaiék meg dörzsölhetik a tenyerüket. A mai sztrájk már nem érte felkészületlenül az embereket, akik buszra szálltak. Kényelmetlennek kényelmetlen volt biztos, de én nem hallottam nagy fennakadásokról. Vagyis a mai, vonalbezárások elleni sztrájk bizonyította, hogy vonat nélkül is működik az ország, csak szervezés kérdése. Hadd gratuláljak, ez ám az érdekérvényesítés!

A blog ókorában már elküldtem a fenébe a PETÁ-t egyszer, mert kezdenek a Greenpeace színvonalára lesüllyedni.

(Link: http://recklamal.blog.hu/2008/02/15/a_peta_embervadaszatra_megy )

Lényegében fenntartom, amit akkor írtam. De most újabb eset van, amely megint nevetséges.

Most Paris Hiltont próbálják ekézni, tényleg az amerikai sztársadalom legalját pécézték ki.

Paris kisasszony, aki imidzse szerint mindennek lelkes rajongója, ami édi, most egy csüngőhasú malacot szeretne, és hamarosan kap is egyet.

Tessék elképzelni! A PETA ennek nem örül. Hát először is, kit érdekel? Vagyis engem nagyon felbőszítene, ha egy ilyen okostojások gyülekezete beleszólna a dolgaimba. Igaz az is persze, hogy az említett hölgynek az a foglalkozása, hogy be lehet neki szólni.

Másrészt nézzük az indoklást! A PETA szerint Paris nem megfelelően bánik a háziállataival, divatos kiegészítőnek tekinti őket. 

Tényleg ez volna ma a legnagyobb állatvédelmi probléma? Hogy egy túlgazdag liba szereti kis édi rucikba bújtatni a csivaváit? Nekem is van kutyám, és bár nem nagyon öltöztettük semmibe, tapasztalatom szerint a kutya mindenféle törődést és játékot szívesen vesz. A kutya, mint faj, sajátossága, hogy minden más állathoz képest jobban alkalmazkodik. Ha szánt kell húzni, ha nyulat kell kergetni, akkor is lelkes. De ha babusgatják, öltöztetgetik, az is jó neki. Az aluljárók kéregetői mellett is szívesen üldögélnek, de elviselik a legfinomabb, legpuhább kutyaágyakat is.

Ha a PETA tényleg értene az állatokhoz, és tényleg az ő nevükben lépne föl, akkor nem ilyeneken akadna fönn.

Mert - bár a malacokat nem ismerem - nem hiszem, hogy annyira sanyarú sorsa lenne a kis vietnáminak. Egy darabig tündérkének lenne beöltöztetve, meg Eviant szürcsölgetne. Ha meg megunja a csaj, akkor is lesz legalább egy szolga, aki vele foglalkozik. Valami azt súgja, hogy vannak ennél azért megrázóbb állatsorsok is.

(A képen látható kismalac aranyos, de azért kutya is van rajta, mert mégiscsak az a háziállat No. 1.)

Zoli fölöslegessé tette a cigányokról szóló írásokat a blogon az én tollamból, mert kiváló írásában megfogalmazta az én örök vesszőparipámat cigányügyben. Vagyis a kettőn áll a vásár - alapelvet.

Link: http://zolivagyok.blog.hu/2009/10/13/roma_2

Ez talán a legjobb:

"Emlékezetem szerint ez ugyanis eredetileg úgy hangzik, hogy "munkát, kenyeret!" - higgyétek el, oka van a sorrendnek. Előbbiért jár az utóbbi."

A cigány-kérdés csak a cigányokkal együtt oldható meg, és én is elvárom, hogy a cigányok belássák végre, hogy rajtuk is múlik minden, hogy nem csupán passzív résztvevői (áldozatai?) az eseményeknek. És főleg: nekik is tenniük kell. Ennek megfogalmazása pedig végre egy olyan cigány politikai elit feladata lenne, aki végre a saját népét vezeti. Aki elmegy a legkisebb faluba is, és ott is elmagyarázza mindazt, amit Zoli megfogalmazott.

Nem is tudom, hogy csupán az a tény, hogy éppen lovat sütök, és azért arra figyelni kell, vagy pedig az, hogy a következők nem érnek teljes posztot, de most egy kis egyveleg következik.

Nincs nekeme semmi bajom Obamával, sőt mondhatni kifejezetten következetes politikus létére. De máris Nobel-díjat érdemelne? Nem tudom.
Szerintem hivatalban lévő politikusnak Béke Nobel-díjat adni sajátos, nehezen magyarázható döntés.
Oké, oké, az elődjéhez képest persze óriási előrelépés, de mondjuk még Csintalan Sándor is az lenne. De akkor is.
Lehet, hogy a szívem mélyén szunnyadó, szigorúan elnyomott rasszista felhorkanása csupán, de attól tartok Obama mindenek előtt bőrszínéért kapta a díjat. Az európai liberális gondolkodású értelmiség elájult a gyönyörűségtől, amikor eljött a történelmi pillanat: az USA megválasztotta első színesbőrű elnökét. Ennek jelentősége persze fontos, de sokkal fontosabb, hogy Obama miket vállalt, és ebből miket teljesít. Ezért lett volna érdemes várni pár évet, mert ez így még magát Obamát is meglepte.

Éberségi díjat viszont én érdemelnék. Amit rögvest meg is osztanék Fáy Miklóssal, hiszen a hétvégi nagy tévés téma nélküle nem az RTL felé irányult volna. (Vö. Kit érdekel a Csillag születik?) Mert eredeti terveim szerint a jövő heti maffiózó-fordulót cikiztem volna. A TV2 ugyanis - ahogy ezt egy olvasó meg is jegyezte - hétfőtől valódi bűnözők kevergetik majd a levest. Fogalmam sincs, ki az a szőke misz csaj meg Pápai Joci, és Zalatnayt sem tartom nagy halnak. De azért ahhoz kell vér a pucába, hogy két igazán nehézfiút, Stadler József és magát Don Tasnádi Péter sütögesse a rablóhúst a kamerák előtt. Le akartam írni, hogy ezeket én ugyanebben a műsorsávban, csak az egyesen, a Kékfényben szeretném látni, ha már szerepeltetni kell a társadalom selejtjét mindenáron. De ilyet természetesen mégsem írhatok.
Mert még úgy járok, mint Tóth Vera, aki a Facebookon nyilvánította ki nemtetszését. (Tegyük hozzá, a Facebook magánközlés.) A bűnöző úriemberek és hölgyek ezen mélységesen fölháborodtak, és fejenként ötmillióra perelték az énekesnőt. No comment.

Lengyel Zoltán, akit eddig rendőr-megtámadós, alsógatyás hisztériájáról, publikált, meztelen fotóiról és mdf-essé változásáról ismertünk újabb dolgot követett el, amely nem éppen épelméjűségre utal. Öngyilkossságot kísérelt meg. Hírt az érintett megerősítette, bár semmire sem emlékezik. Tragikus dolog ez, nem is akarnék vele viccelni semmiképp ezért csak komolyan megállapítom: azon a részeg, budapesti éjszakán minden összeomlott.
Mert addig a kutya sem tudta, hogy van egy Lengyel Zoltán nevű képvisleő, aki polgármester is volt akkor még. Próbálkozott azzal, hogy nem ő inzultálta a rendőröket, hanem ők őt, de úgy látszik, annyira egyértelmű volt a helyzet, hogy az ilyenre mindig szíves-örömest ugró Fidesz eztán Lengyelt rúgta ki. Innen Lengyel elindult a lejtőn, polgármesterségét is elvesztette, kiköltözése előtt bosszúból letarolta a szolgálati lakása kertjét.
Aztán az MDF frakció levelező tagja lett. A frakciót pár percig még nem kellett emiatt a lélegeztető gépről levenni, de végül mégis. Viszont egy ország nézte undorral a jellemtelen alak feltűnését.
Most bevette a nyugtatókat, mert egyedül áll az államapparátussal szemben... De még ez sem sikerült.

Abszurdisztán! - kiáltotta Kósa Lajos. Bár ne tette volna! Annyira olcsó, annyira elhasznált , annyira közhelyes. Amúgy Kósát kedvelem, egész mást gondolnék a Fideszről, ha a debreceni polgármesternek nagyobb szerepe lenne, esetleg főszerepe. De ez a viktoriánus jópofáskodás nem méltó hozzá. Különösen nem méltó az általa összehívott tüntetéshez. Mert ez végre egy valódi tüntetés volt. Nem valami tíz ember által összetrombitált alkotmányozó nemzetgyűlés - a többi tízmmillió számára (mint 2006-ban). Ez végre egy valós és megváltoztatható problémáról szólt, az önkormányzati működés finanszírozásáról. De sajnos, úgy látszik, mégsem ebben a szellemben zajlott a dolog. Ami ráaádásul még azért sem hatásos, mert ez a kifejezés, Magyarország ilyetén kifigurázása (tisztán hazaszeretetből) itt a neten, meg értelmiségi körökben bevett fordulat, de ahogy látom, nem része az általános köznyelvnek. Az Index kiemeli, az olvasói nyilván értik, ismerik, de a Fidesz törzsszavazói, a vidéki alacsonyan képzettek viszont nem. Viktor bizony jobban tudja ezt. Még szerencse, hogy nagyvonalúan vállalta a miniszterelnöki jelölést.

A két nagy szép kis moslékkínálattal hívogatja a nézőit hétvégén. A TV2-n szombaton debütál a Sztárral szemben, amelynek már a címe is Nyomasek Bobó díjas, hát még a tartalma! A halálra unt celeb most zsákban fut a néző ellen. Tilla meg kommentálja. Naja.

Az RTL Klub feléleszti eleve is halva született műsorát, a Csillag születik-et. Az egy dolog, hogy ilyen unalmas, fröccsöntött marhasághoz még a Budapest TV lelkes stábjának is össze kellett szednie magát, szar műsorok mindig is voltak. De az, amit azzal a szerencsétlen kölyökkel, Utasi Árpáddal (Nem, nem fogom leárpizni. Minden látszat ellenére nem egyszer használatos plüssmackó ő, hanem egy élő ember.) műveltek, Fábryval az élen, az erkölcsileg vállalhatatlan. A műsor persze megbukott, de azért jól jön az a kis pénz, amit a puszták népe sms formájában küld.

A zsűrit lecserélték, így nem Falusi Mariann, Fábry Sándor és a japán diplomata-feleség kinézetű Náray Tamást látjuk majd, hanem az elkurvulás útján öles léptekkel haladó Hernádi Juditot, Oroszlán Szonját, a színidirektor Szirtes Tamást és Fáy Miklós kritikust.

Nagyon szórakoztató elolvasni ítészi hitvallásukat, egyúttal nagyon jellemző is. Ahogy Hernádi már előre védi az egész műsort, nem Kernt vagy Gálvölgyit szeretnék újra megtalálni, hanem "mai kor hőseit". De emiatt kár volt mindenféle önjelölt mutatványost összetrombitálni, hiszen maga Gálvölgyi is végigjárta a devolúciót. Latinovicstól Latinovitstól a Gyúrunk, vazze?! primitívségéig, hogy egy kicsit sznobkodjak, egyúttal felkészítsem az olvasót a folytatásra.

Szonyácska szerint jó buli lesz. Gondolom, mint zsűritag is ilyen mélyenszántó, építő véleményeket fog mondani, vagyis csivitelni.

Öröm látni, hogy Szirtes Tamás még mindig hisz az óriási, magyar, egyetemes tehetségben. Majd leszokik róla a hetvennyolcadik Michael Jackson-imitátornál.

(Nézzétek meg a saját szemetekkel: http://www.rtlklub.hu/cikk/281244 )

Na, de amiért ezzel a giccses baromsággal egyátalán foglalkozom, az a retteget, véres tollú Fáy Miklós nyilatkozata. Egy igazi gyöngyszem, már most tudható, Fáy kényelmesen fogja magát érezni Bakács Tibor Settenkedő megüresedett zsűriszékében.

De lássuk a Mester szavait:

"Utálom azokat, akik csak a billentyű mögött merik elmondani a véleményüket, én minden fórumon vállalom. Jó lecke lesz megtanulni kamera előtt beszélni. Azért is vállaltam a feladatot, mert hiszem, hogy vissza lehet hozni a jót a zsűri munkájába, ahol valóban a produkciókkal foglalkozunk majd és nem arra figyelünk, hogy nekünk mi áll jól. Mindig is izgatott az átjárás a tömeg és a magas kultúra között, kritikusként is mindig közérthetőre akartam fordítani azt, amit például egy operaszínpadon látok."

Érzitek, milyen emberi - szellemi - erkölcsi magaslatról tekint le ránk, vacak kis bloggerekre, fórumozókra a Mester? Utál minket, mert ő bezzeg vállalja. Arccal, névvel, ahogy azt a gerinces embernek kell. Kár, hogy a Csillag születik típusú műsor átlagnézőjének - hogy is fogalmaztok, Ti posztmodern filosz-félistenek? - fingja sincs arról, hogy ki az a Fáy Miklós, sőt, elárulom, utána sem lesz. Mert vagy egy kellemetlenkedő, de alapvetően értelmetlenségekkel operáló epés alakot látnak majd. (Ahelyett, hogy el lenne ájulva, vagy éppen Hol a fületek? táblákat gyártana. Nem értsük, na!.) Vagy ő lesz a gonosz verőember, igazi hiperbölcsészi feladat, nemde? Ahogy az is ügyes, ha valaki már előre kivédi más gonosz, de gyáva verőemberek véleményeit. (Pont, mint a másik phárosz, Dévényi Tibi bácsi. Ő is tisztességtelennek látta az arctalan netezők sunyi seregét.) Mert azt ő is tudja, hogy ez a műsor egy vicc. Ellenben, ha ezt olyanok írják, akik nem a tévében szerepelnek (arccal, névvel), akkor ez csak rosszindulatú hangulatkeltés. Persze az is lehet, hogy nem mindenki annyira önimádó, hogy akármiben részt vegyen, csak pofázhasson a tévében.

A régi zsűri hülye volt (mondjuk, ez igaz). Minden rossz volt, amit csináltak, de majd mi most! Szakszerűség mindenek előtt, a produkció a lényeg, nem a zsűri önfényezése. Őszintén meglep, hogy Fáy Miklós, aki tévékritikákat is szokott írni, én főleg ezeket olvasom, nem ismeri minden tehetségkutató alapszabályát: minden a zsűriről szól! Hogy éppen ki áll a színpadon, az mellékes, hogy ott mit csinál, még annyira sem fontos. A néző arra kíváncsi, amit a nagyokosok utána mondanak. A fellépő csak szükséges rossz, hiszen csak úgy a levegőbe bele nehéz lenne véleményeket mondani. (Bár Fáynak biztos menne az is. Neki és Chuck Norrisnak.)

De a csúcs most következik, mert a jóságos Mester lehajol a pórnéphez. Ez annyira jó, hogy még egyszer idézem, ízlelgessük csak:

"Mindig is izgatott az átjárás a tömeg és a magas kultúra között..."

Mint valami kulturális csillagkapu, amelyen Fáy Miklós, a Kritikus, ki-be jár, és mint a jó tanítókhoz illik okít. Nem középiskolás fokon. Én is sznob vagyok a javából, de ha meghallom, hogy valaki komoly arccal kiejti a "magas kultúra" kifejezést, menten röhögőgörcsöt kapok.

Szegény Fáy Miklós! Mekkora ökröt csinált magából. Ahogy már többször írtam, nincs viccesebb, mint egy önmagába szerelmes férfiember, mint ez a korosodó Prométeusz. De még miatta sem fogom nézni a műsort, és senkinek sem ajánlom.