Van nekünk egy művelt, intelligens, világot látott, nyelveket beszélő, szókimondó újságírónőnk, és nem becsüljük meg!
Pedig akár az európai MTV műsorvezetője is lehetett volna, de mégis itt maradt nekünk!
Pedig mindannyiunk szeme láttára, mindannyiunk okulására vallott magánélete, sőt lelke legmélyebb bugyrairól! (Könyv, CD a boltokban.)
Főszerkesztett nekünk filmes szaklapot, de nem értettük, ezért meg kellett szüntetni az ország legprofibb újságját.
Ennek ellenére ebben az országban őt egy kiégett, alkoholista nőnek tartják. Pedig ebben az országban mindenki iszik! Csak nem olyan bátor, hogy ezt ki is mondja.
Elgondolkodtam, mi a legellenszenvesebb Albert Györgyiben. Hogy az utóbbi években főleg magánéleti híreket hallunk róla? Hogy sokkal nagyobb számnak gondolja magát, mint ami? Hogy depresszióstól szokatlan exhibicionizmussal beszél, ír, nyilatkozik betegségéről?
És mégsem ezek, bár egyik sem enyhítő körülmény. A fő baj ezzel a nővel az, hogy egy kicsit emberibb, kicsit szerényebb hozzáállással az ország legjobb feje celebje is lehetne. Ha nem a mellét döngetné folyton, hogy ő mennyire jó, csak éppen nem tudják értékelni. A magánélet persze olyan téma, amellyel az igazi sztárok is szeretnek játszani, nem is lenne baj, ha kicsit erről is beszél. De már rég elveszetette a mértéket, ráadásul nagyon álságos, hogy mindig ő a jó, a másik fél meg a rossz.
És ahogy mindezt írom, rájöttem még valamire. Elvileg a szaktudásába, újságírói képességeibe nem akartam belekötni. Amikor ténylegesen dolgozik, olyankor ugyanis jó, élvezhető a teljesítménye. Mégis elgondolkodtató, hogy a sajtót jól ismerő, a médiában jártas újságíró miért nem érzékeli, hogy szereplései inkább negatívan hatnak karrierjére, megítélésére, mint pozitívan.
A hamburgi A Jövő Kérdései Alapítvány nyilvánosságra hozta reprezentatív felmérésének eredményét. Minden kérdés, minden aspektus egy felé irányult: milyen lesz az élet 2030-ban?
A legfontosabb újdonság, hogy véget ért a németek lassan másfél évtizedes depressziója. Ha az ember kicsit utánagondol, rájön, a német újraegyesítés utáni időszakban kezdődött rosszkedvük tele. A két Németország egyesülésétől a németek csodát vártak, és politikai értelemben a berlini fal, a hidegháború legkomorabb mementójának ledöntése csoda is volt. Ám a szürke hétköznapokban aztán mindenki csalódott. A keletiek, akik annyira vágytak nyugatra, azzal szembesültek, hogy úgy tekintenek rájuk, mint a szegény rokonra. Elviselik, de lenézik. Csórók és idegenek voltak a saját hazájukban. A nyugatiak előtt pedig nem az a politikailag elnyomott politikai hős bújt elő, hanem egy kicsit nyomi, kicsit kulturálatlan (pedig...) figura, aki semmit sem tud az életről. Főleg a munkáról nem. Ha meg a politikát nézzük, arra számítottak, hogy büszke ellenállókkal találkoznak, hamar kiderült, hogy az egykori NDK politikától még nem erfoldult tagjait sem kíméli a klasszikus poszt-szocialista feneség, a neo-nácizmus. Az ezredfordulóra kialakuló 10 % körüli munkanélküliségre a jóléti állam már rég nem aktuális rendszere nem tudott más választ adni, mint megszorításokat.
A kilencvenes évek generációját kissé maliciózusan Generáció Golfnak nevezték, a középosztályhoz való tartozás szimbólumának számító Volkswagen Golf után. Ezt követte a Generáció praktikum, mely ma dolgozik azon, hogy saját környezetét minél kényelmesebbé tegye. Húsz év múlva jön el a Generáció Bizalom ideje, amely egy más típusú társadalmat vetít előre. Ennek kialakulásával szemben azért némileg szkeptikus vagyok.
A jövő társadalmának hármas motorja lesz: a fiatalok, a nők és az idősek.
A német fiatalok nemtörődömsége, beszűkültsége számomra is nagyon megdöbbentő volt, mikor cseregyerekként ott jártam. Szegények rettenetesen buták voltak, és rendszeresen buktak meg a magyar szemmel szörnyen könnyű iskolában. A kivétel nagyon ritka volt. A kilencvenes években csak kicsivel több, mint az egy harmada utasította el ezt a közönyt a megkérdezetteknek, mára ez majdnem 60 %. A kutató szerint a fiatalság az élet értelmét a munkában elért teljesítményben fogja megtalálni. Egyébként a jövő vezető generációja nem a huszon - harmincéveseké lesz. Sokkal inkább a negyveneseké, akik már alig várják, hogy ötvenes éveikbe érve újraindítsák életüket. Ezt persze azok a mostani húsz-harminc körüli emberek mondták, akik húsz év múlva negyven - ötven évesek lesznek.
Számít az ún. Shanghai modell térhódítására is. Ebben a kínai városban ugyanis a cégvezetői székekben többnyire nők ülnek. Ennek valószínűsítése azon alapszik, hogy már ma is a gimnáziumokban és a felsőoktatásban a nők vannak többen. Ezt Magyarországon is tapasztalhatja, aki oda jár. Ennek oka leginkább az, hogy az oktatási rendszer inkább a női képességeknek kedvez.
Az a jelenség, hogy a politikailag korrekten ezüst generációnak nevezett idősebb néprétegek kegyeiért elindult a verseny, látható ma is. Számos reklám ígér nekik reális célokat: nyugodt öregkort életjáradékok formájában, internetszolgáltatást rock and rollal, külön divatházaik és dekorkozmetikumaik vannak (melyek például a májfoltokat is fedik)... A sokáig hanyagolt társadalmi réteg mára értékes piaci szegmens.
Összességében a németek derűsen néznek a jövőbe. Szerintük az individualizmus, az önzés kora már túlvan a csúcspontján, és egyre inkább közösségivé válik a társadalom. A jó életérzés fontosabb érték a gazdagságnál. Rosszindulatúan azt mondanám, ezt illik mondani. Ám tegyük fel, elhiszem, hogy így is gondolják. De azért ne feledjük, hogy bár a pénz nem boldogít, hiánya sem.
A pekingi olimpiának vége. Sajnálom, nekem nem tetszett. Elmondom, miért.
1. Baljós előjelek
A tradicionális fáklyás futás önmagában egy nagy fiaskó volt. Eredetileg az a funkciója, hogy az olimpiai szellemet és a világbékét hirdesse. Ehhez képest kezdettől fogva Tibettel szimpatizáló tüntetők zavarták meg a menetet. Tibet persze vitán felül Kína diktatorikus politikájának egyik legnagyobb szégyenfoltja, mégis - ahogy ezt már korábban megírtam - a kínai rendezés ellen nem az olimpia előtt két hónappal kellett volna ágálni, hanem már 2001 előtt meg kellett volna akadályozni, hogy Peking megnyerje a rendezés jogát. Pár európai országban felmerült a bojkott ötlete is, nálunk az SZDSZ Új Generáció vetette föl. Szerencsére hamar elvetették ezt a marhaságot.
2. Kolonics György halála
Egy hónap sem volt már hátra, amikor Kolonics szíve megállt. Nem tudom, talán senki sem tudja, mi lett volna, ha a mentő korábban érkezik. Mindenesetre két következménye volt az esetnek: egyrészt rávilágított arra, milyen szegényes körülmények között dolgoznak a legjobbak is; másrészt rányomta bélyegét a kajak-kenusokra, de valószínűleg a teljes olimpiai csapatra.
3. Amatőrségek
Az első ilyen pont a női kajakozóknál történt. Az idős edzőnő gőgje és a fiatal olimpikonok végtelen hite csapott össze egymással. Végül kenyértörés történt, Kovács Kati esetében az utolsó előtti pillanatban. A háromból két érem, amelyet a lányok nyertek, őket és döntésüket erősíti. Ettől függetlenül jobb lett volna, ha erre a cirkuszra nem kerül sor.
Ebbe a kategóriába sorolom Görbicz Anita sajnálatos balesetét is. Nyilvánvaló, hogy Görbicz nem tehetett erről, nyilvánvaló, hogy ő szenvedett emiatt a legtöbbet. Mégis! Egy felelősen gondolkodó kulcsember az olimpia előtt két héttel ne kerüljön ilyen helyzetbe, ill. ne hagyják, hogy ilyen helyzetbe kerüljön!
És még mindig kézilabda. Nagy baj, ha a szövetségi kapitány folyamatos hisztériával bomlasztja a csapat egységét, önző módon folyton csak magára gondol, vádaskodik. Az ilyen ramazuri csak elvonja, megosztja a csapat figyelmét, így nehéz koncentrálni. Valljuk be: nemcsak testileg voltak fölényben az ellenfelek, párszor teljesen szétesett a csapat.
Igaly Diána nem maga volt amatőr, sőt az egyik legsportszerűbb, legnagyvonalúbb nyilatkozatot tette, mikor nem túl jó teljesítménye után kizárólag magát hibáztatta. Az ő esetében a sportvezetés volt végtelenül amatőr. Elképesztő egyébként, hogy károgó vénasszonyok miatt nem tud rendesen készülni egy olimpiai bajnok...!
A fő amatőrök azonban a női párbajtőr-csapat tagjai voltak. Állítólag gyermeteg sértődések, hisztizések szőtték át a felkészülés utolsó időszakát. Sőt, még az olimpiai páston is beszóltak egymásnak, ami szerintem példátlan. Az igazi eredmény el is maradt. Talán a vívók maradtak el leginkább az elvárásokhoz képest. Emiatt gondolom, hogy a többieknél is voltak gondok, csak maximum nem ilyen alacsony emberi színvonalon. Ami miatt mégis érdemes volt nézni, az Mincza-Nébald Ildikó bronzérme, illetve a fantasztikus kommentátor.
4. Michael Phelps
Sokak szemében persze ő a pekingi olimpia hőse, és a számokkal nem is nagyon lehet vitatkozni, sőt ha belegondolunk, tényleg ő ennek az olimpiának a szimbóluma. Mindaz megvan benne, amiért a játékok nem tetszettek: a doppinggyanú, a sportszerűtlenség, a rekordok túlzott hajhászása, az emberi aspektus teljes kiiktatása. Igen, leginkább azért nem tetszett az olimpia, mert nem láttam embereket, csak egészen ritkán. Ezért nem nyűgöz le Kína egyébként fantasztikus teljesítménye, ami az aranyak begyűjtését illeti. Egyetlen kínai olimpikont sem tudok megnevezni, egyszerűen mert semmi személyiséget nem vittek az egészbe. Szóval amit a magyarok egyik-másik indulójánál éppenhogy kritizáltam, pont az hiányzott sokakból.
5. Kammerer és a politikusok
Állítólag az egyik magyar politikus megszólta Kammereréket, amikor azok az első osztályra tartottak, mondván "Ilyen jól megy a MOB-nak, hogy a sportolók is az első osztályon utaznak." Nem tudni pontosan, ki engedte meg magának ezt a végtelenül ízléstelen megjegyzést. A hírbe hozott Szekeres Imre sietett nyilatkozni, hogy "neki volt gyerekszobája", mintha ezzel a szöveggel az lenne a baj, hogy kimondták. Nem, honvédelmi miniszter úr, az a baj, hogy a mi pénzünkön Pekingben szórakozó politikusokról bárki el tudja képzelni ezt a hozzáállást.
6. A nyitóünnepség fonákságai
A nyitóünnepség elsöprő volt. De pár hülye, fontoskodó újságíró megint óriási lényeglátásról tett tanúbizonyságot. Sikerült például rálelni arra a kislányra, aki valójában énekelt, de a szervezők egy szerintük szebb lánykát mutattak. Enélkül az információ nélkül nem is bírtuk volna!
7. A háromnapos olimpia
Magyar szempontból sajnos csalódás volt az olimpia. Természetesen a részvétel, és a magyar sportolók tiszta játéka is fontos, de valljuk be, mindenki győzni akar, aki odamegy. Amennyire én a sportot értem, ez a lényeg. Eléggé zavar ez a mostanában divatos relativizálás. Az eredmények sokkal jobbak is lehettek volna, sokszor apróságokon múlt az egész. Egyébként a végelszámolás szerint nem is állunk olyan rosszul: három aranyunk, öt ezüstünk és két bronzunk, továbbá számos pontot érő egyéb helyezésünk van, ami az összesítésben a 22. helyre röpít minket, pont a brazilok elé. Szóval az eredmény kijózanító, de azért ez még nem a vég.
Az első napokban Cseh László tartotta a lelket a magyar szurkolókban, egy - két meglepetés mellett. De az arany nem akart jönni. Végül a tuti befutók hozták azt is. Gratulálok és köszönöm Vajda Attilának, a kajakosoknak és persze a vízilabda -válogatottnak szép szereplést! Nélkülük nehéz lenne most büszkének lenni. Egyébként a legemberibb pillanatot a kenusoknak, vagyis a Kozmann - Kiss párosnak köszönhetjük. Teljesítményük, motivációjuk rendkívül szimpatikus volt. Jó, hogy nemcsak gépeket lehet látni a legjobbak között!
Szóval véget értek a 29. Nyári Olimpiai Játékok. Nem ez a legszebb emlékű olimpia, de majd kiheverjük. Érdekes beszélgetés zajlott egyébként a nem sokkal a vízilabda döntő után Baló György és Gyenesei István önkormányzati miniszter között. Gyenesei kifejtette, hogy nem kell annyi sportban jelen lenni, például kajak-kenuban nem kell minden számban indulni. Magyarán még kevesebb jut majd élsportra, de azt koncentráltabban adják oda...
A dolog ki is merül a látásban, lévén egy festményről van szó.
A világ egyik legkeresettebb kortárs festője, a skót Jack Vettriano festette 1992-ben. Ekkor a Skót Művészeti Akadémia még elutasította a képet, 2004-ben egy gazdag gyűjtő 744 500 fontot fizetett érte, amely ma is élő művészek esetében az egyik legnagyobb összeg, amelyet kifizettek.
Vettriano művészetét a szakavatott kritikusok általában "ötletelennek és giccsesnek" tartják. Még szerencse, hogy én csak hobbi-sznob vagyok, nem hivatásból kell mindent utálni, ami ugyan XX. századi és mégis föl lehet ismerni, hogy mit ábrázol... Sokan a film noir jegyeit látják viszont Vettriano munkáiban, amivel csak részben tudok azonosuni. A film noir ugyan szintén mindig tele van ezekkel az elmosodó, rejtélyes részletekkel, ezzel az eleganciával, de Vettriano képei (az internetnek hála elég sokat láttam) nem sötétek vagy nyomasztóak többnyire. Márpedig a film noir szerintem leginkább erről szól. Vettriano inkább szentimentalista, módszere pedig az impresszionalizmust juttatja az eszembe, nálam ez egyébként már fél siker. Nagyon kedvelem azt a korszakot. Ha elszakadunk olyan izgalmas, bár jelen sorok szerzőjétől távol álló, titkoktól mint a vonalvezetés vagy az ecsetkezelés, akkor szintén az impresszionalizmus jut az ember eszébe. A technika kialakulásának veleje pont a pillanat megragadásának igénye, egyfajta képzőművészeti válasz volt az akkor lassan, de biztosan terjedő fotózásra. Ezért jó, hogy Vettriano nem esik bele abba a csapdába, hogy 1989-ben nem az 1889-es Párizst akarja megfesteni, hanem egy olyan világról közli benyomását, amelyet ő maga is tapasztalhatott. Ennek ellenére legtöbb képe a képzelet szülöttjének tűnik.
Mégsem lehet őt egyszerűen impresszionistának nevezni. Majdnem mindig embereket fest meg, tájképeket sokkal ritkábban, mint századelős elődei. Az élethelyzetek, melyeket bemutat finoman elegáns, romantikus világot mutatnak be. Aki szereti a régi, klasszikus hollywood-i filmek képi világát, ezeket a képeket is szeretni fogja. Másrészt a technika sem mindig a klasszikus elmosodó, eltünedező kontúrok világát idézi.
Az éneklő inas (The singing butler) Vettriano leghíresebb munkája, sokan ezzel a képpel azonosítják, és szerintem is egyik legjobb műve. Vessünk egy pillantást a kompozícióra! Egész egyszerűen tökéletes! Csak a végtelen, nyitott tér és a négy alak. A kép központjában a táncoló pár áll, valószínűleg keringőznek, szabályosan, a tánciskolában tanultaknak megfelelően. Öltözékük alapján valamilyen estély vagy bál vendégei. Alakjuk feszültségét nemcsak természetellenes pózuk kimerevítése adja, hanem a szenvedélyük és a tánc merevsége közötti mély szakadék. A másik két alak a hölgy szobalánya és a férfi inasa, utóbbi a kép címszereplője. Itt a következő izgalmas ellentét: ugyan ők is egy férfi és egy nő, de semmi közük egymáshoz. A munkájukat végzik, míg gazdáik mulatnak. Nem könnyedek, nem légiesek, nincs bennük szenvedély. A szobalányban van némi kétségbeesettség, melyet azzal próbál leplezni, hogy kalapjába kapaszkodik. Az inas, aki valószínűleg egy idősebb férfi, méltóságteljesen, ám kissé instabilan tartja fiatal gazdája fölé az ernyőt. Így a személyzet két tagja között is vannak ellenpontok: a koruk, a viselkedésük.
A fő ellentét azonban a jelenlétben van. A táncosok annyira elmélyültek a tánc okozta varázsban, hogy az időközben eleredt eső és az erős szél sem zavarja őket. Valószínűleg nem is vették észre. Annál szemfülesebbek voltak szolgálóik! Az nem megengedhető, hogy az ő figyelmetlenségük miatt megfázzék a hölgy vagy az úr! Először nyilván rendkívül udvarias hangon, de szóvá tette az inas, hogy talán a belső termekben kellene folytatni a táncot. Majd mikor erre valószínűleg nem is érkezett reakció, kötelesség tudóan szerzett egy esernyőt, melyet a táncoló férfi fölé tart. A fiatal szobalány pedig elfogadja idősebb, tapasztaltabb kollégája ötletét. Nyilván elég komikusan néz ki, ahogyan a légiesen elsuhanó elegáns emberek mellett két munkaruhában igyekvő ember is sasszézik, ernyővel a kezükben, melyet fúj a szél. A pár a bolondos, gondtalan életöröm képviselője, a szolgálók a kötelességtudaté. Vettriano meg tudja jeleníteni egyetlen képen az eget és a földet. A fantáziát és a kitartást. A mozdulatlanságot, melyet inkább a pár jelent, annak ellenére, hogy ők szánt szándékból mozognak, és a dinamizmust, melyet a másik két alak küzdelme az elemekkel jelent. Az ég és föld ellentét szó szerint is ott van a képen: a felhős, szürke ég - mint a rossz idő egyértelmű jelképe; és a díszes, kerti táncparkett talán márvány, de mindenképp valamilyen simára csiszolt kő esőtől nedves, csúszós felülete.
Sok apró egyéb bravúrt lehet megfigyelni még: a szél gyönyörű, hatásos, valósághű ábrázolását. A szél alapvetően a szabadság jelképe, de a szobalánynak csak egy újabb zavaró tényező. A fényekkel való játék, szinte mint egy tanulmány a fény eséséről. Színekből nagyon kevés van, de ezek nagyon erősek: dominál a fekete, de a táncoló nő borvörös estélyije a kép leglátványosabb momentuma a képnek, valószínűleg először arra fókuszál a szemlélő.
A legnagyobb bravúr azonban az, hogy a megszámlálhatatlanul sok ellentét ellenére a négy alak egy csodálatos egységet alkot. A kompozíció zárt, befejezett, harmónikus. És ezekbből a pillanatnyi kis konfliktusokból egy nagyon hangulatos kép bontakozik ki.
Remélem, a mai aranyérem után Fábiánné Rozsnyói Katalin nyugdíjba vonul. Ha a lányok egymásba, ill. kettejük varázslatos kombinációjába fektetett hite nem ilyen óriási, akkor most helyettünk a németek vagy a franciák örülhetnének egy újabb aranynak.
De a két lány megmutatta, hogy a hűség és a bizalom erősebb, mint egy nyilvánvalóan kiöregedett edző személyes sértettsége. A lányok igazi profiként viselkedtek. Le a kalappal Janics Natasa előtt, aki szembe mert szállni az ellene irányuló ellenségességgel, és kiváló munkáját folytatni tudta Szegeden. Le a kalappal Kovács Katalin előtt, aki mert jól dönteni! Nem akármilyen kockázatot vállaltak, de végül bejött. Köszönjük, hogy végül megmentették a magyar olimpiai csapat becsületét. Nem rajtuk múlott, hogy úgy sikerült az olimpiai szereplés, ők megtették a magukét.
Bár e blog olvasóit abszolút hidegen hagyta a gyöngyösi gumigyár felépítésének fideszközeli megtorpedózása, engem továbbra is foglalkoztat az ügy. Egyszerűen dühít, hogy pusztán azért, mert Gyurcsány Ferenccel paroláztak az Apollo Tyres fejesei, a nemzetközi protokollnak megfelelően, továbbá mert Gyöngyösön a létesítés idején éppen mszp-s a polgármester, a helyi Fidesz túlbuzgó debiljei föltüzeltek néhány helyi hülyét. Sajnos egészen a népszavazásig jutott az ügy, melynek ürügye a környezetvédelem volt.
Mostanra azonban kiderült, más településeken nem lenne annyira nagy a szennyezés mértéke, amely miatt lemondanának egy külföldi, zöld mezős befektetésről, és persze az ezer új munkahelyről. Köztük több fideszes vezetésű önkormányzat is ajánlkozott.
Először az intelligenciáját csak szimpatikusságában felülmúló Szíjjártó Péter nyilatkozott óvatosan, a párt vezetése helyi ügybe nem szól bele. Most már a legalább annyira rokonszenves Pelczné Gáll Ildikó is akcióba lépett. Ő már "mélyebb okokról" és kommunikációs félreértésekről beszél. De abban is biztos, nem a Fidesz miatt ment el Gyöngyös milliárdos beruházásával. Ez kicsit olyan, mint amikor egy verekedés úgy kezdődik, hogy a másik visszaüt...
Rendben, a Fidesz nem szereti a külföldi tőkét, és elkötelezettje egyúttal a környezetvédelem szélsőséges irányzatának. Tartson ki hát ezen értékek mellett akkor is, ha ez éppenséggel nem népszerű. Miközben a pokolba kívánom a mai tehetetlen, hiteltelen bandát, mindig egyre szkeptikusabb leszek a jövőt illetően.
Lassan vége az pekingi olimpiának, és magyarként az ember finom fogalmazva nem túl elégedett.
Nem tartom magamat sportlexikonnak, de azt hiszem, nem volt olyan olimpia, ahol egyetlen aranyat sem nyert a magyar csapat. Talán a kajak-kenusoknak vagy a vízilabdaválogatottnak hála elkerüljük ezt a szégyent, de sajnos már többször bizakodtunk hiába.
Nem akarom újra fölsorolni, melyek voltak a legnagyobb csalódások, sajnos több olyan is volt, amelyre nincs igazi magyarázat. Persze a pénz hiánya, persze a béna sportvezetés, mások doppingolása, a sor folytatható. Őszintén szólva nem nagyon érdekelnek a kifogások. A magyar ember (és most kivételesen szeretnék nemzetkarakterológiai kitételeket tenni, bár egyébként nem hiszek benne) nagyon ügyesen meg tud magyarázni mindent. (Milyen tökéletes szó: magyarázni!) Arra vagyok kíváncsi, valaha kiderül-e, mi történt ezekkel az egyébként kiváló sportolókkal? Vajon a tényleges szakemberek megfejtik-e a pekingi kudarc velejét?
Ugyanis mostanra meg vagyok győződve arról, hogy a probléma pszichológiai. Egyrészt. Másrészt ugyanis bekövetkezett az elkerülhetetlen: a magyar sport amatőrizmusa visszaveti a legjobb teljesítményre képes versenyzőket is. De ez sem új jelenség. A magyar sport körül évek (évtizedek?) óta olyanok sertepertélnek, akik pofázáson kívül nemigen képesek másra. Ennek csúcsa természetesen a pénztelenségre pont az olimpia közben rádöbbenő Schmidt Pál. Két hete még reálisnak érezte a háromszor hat érmet, de azóta megvilágosodott... De igazságtalan lenne csak rajta elverni a port. A többi sportvezető sem képes semmire. A magyar sportdiplomácia nem rossz, hanem nem létezik. És akkor nem beszéltünk olyasmikről, hogy az egyik birkozó orvosa nem fér föl a gépre, vagy a vívólányok között gyermeteg hisztik zajlottak a fontos pillanatokban.
De a pszichés faktorra visszatérve, nem lehet könnyű magyar olimpikonnak lenni. Az ember folyamatosan skizofrén állapotban van. Sztárolják őket, de emberhez nem méltó körülmények között kell dolgozniuk. Az elvárások óriásiak, de ha az eredmény elmarad, akkor vége a világnak. Több helyen leírtam már, hogy mennyire elégedetlen vagyok sok mindenkivel, de mindig megdöbbenek, amikor azt a maró gyülöletet látom egyes kommentekben (sőt, néha blogbejegyzésekben is), amellyel a gyengén teljesítő magyar klasszisokat illetik. A sportoláshoz nem értek, soha, semmilyen sportegyesületnek nem voltam a tagja. De úgy gondolom, rengeteget kell dolgozni, amíg valaki kijut az olimpiára. Csodálom, hogy ezzel sokan mennyire nincsenek tisztában, ill. mennyien hagyják figyelmen kívül ezt a tényt. Szóval kritizálni, dühöngeni lehet, sőt sok esetben teljesen jogos is, de ez gyülölet (elnézést a szóismétlésért, de nincs jobb) számomra érthetetlen, igazságtalan és méltatlan. Az aránytalanságokat jól mutatja például az a komment, amikor valakinek Cseh László három ezüstje sem elég jó teljesítmény... Magyarán még a becsülendő teljesítmény sem elég. Nagyon sajnálom ilyenkor a sportolókat, elég büntetés nekik a kudarc.
A magyar közvélemény át lett verve, túlságosan sok érmet ígértek neki, és most infantilis módon fejezi ki csalódottságát, durcáskodik, vagdalkozik, de azért reménykedik. Ha tényleg megundorodott volna a magyar olimpikonoktól, akkor egész egyszerűen nem nézné. Egyébként ez lenne az olimpiai indulás valódi kudarca. Ha az emberek elfordulnának a sporttól.
Viszont marad egy feloldatlan kérdés: mi is az olimpia értelme? Vajon érvényes-e a coubertin-i iránymutatás, miszerint a részvétel a fontos? Vajon miért kellett már az olimpiai mozgalom hajnalán ezt kijelenteni? Lehet, hogy az olimpia mint a nemzetek tornája már akkor is képmutatás volt, csak a magyar sport mostanáig erről nem vett tudomást?(Egyébként dehogynem. Az átalam követett olimpiák után mindig voltak kisebb botrányok, de a nemesfémek csillogása elhallgatatta ezeket a hangokat. A siker sok mindent igazol.)
Tehát lehet, hogy mostani csekély sikerességünk oka a cél nem egyértelmű meghatározása. A világ élvonala már válaszolt a fenti kérdésre, szerintük a részvétel a fontos, de fontasabb a győzelem. Sajnos egyre inkább minden áron, aminek kézzel fogható bizonyítéka a dopping, akár kimutatható, akár csak sejthető. A magyar sport jövője attól függ, hogy színt mer-e vallani: kicsi és idealista nemzet kíván lenni, amelyik megelégszik a kisebb eredményekkel, vagy megpróbálja felvenni a versenyt a mostani élmezőnnyel, ki tudja, milyen eszközökkel.
A mostani olimpia elmaradozó sikerei jó kiindulópontot jelenthetnének a kérdés megválaszolására. Sajnos azonban nem vagyok optimista. Miért pont ebben lenne végre egyértelmű, közös akarat?
Itt az ideje a nagy bevallásnak: nagyon nem szeretem a nyarat.
Az elsődleges ok az időjárás. Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek 20 fok fölött már melegük van, és ami ennél is rosszabb, izzadásra is hajlamos vagyok. Persze ez alkati dolog, igyekszem alkalmazkodni hozzá. A lakó- és munkahelyemen ventilátorok könnyítik a szörnyű hőmérsékletek elviselését. A napsütést sem szeretem túlzottan, mivel fényérzékeny a szemem. Szóval, ha tehetem nem mozdulok ki az árnyékból.
Nem szeretem továbbá a szabadságolásokat. Persze mindenkit megillet a jól megérdemelt pihenés, mégis alig van pótolható ember, ahogy megfigyeltem. Ha tudják (márpedig tudják, a legtöbb munkahelyen szabadságtervet kell készíteni), ki mikor megy szabadságra, akkor miért nem készülnek föl erre az időszakra?
Persze én azért is értetlenkedem, mert nem járok nyaralni. Azt sem szeretem igazán. Két éve még barátokkal eltöltöttünk pár napot Balatonfüreden, de hogy őszinte legyek, már ez sem dob(na) föl igazán. Amiko először voltunk ott 16 évesen, még egész más életet éltünk. Ma már többségünk dolgozik, van olyan is, akinek komoly kapcsolata van... Nem túlzottan kivitelezhető ez már tehát. Általában az utazás számomra akkora stressz (a munkában is az fáraszt a legjobban, hogy el kell ide jönni), hogy maga az ottlét valahol már nem éri meg. És kicsit nyomasztanak a régi, családi nyaralások emlékei is. Valahogy mindig úgy alakult, hogy összeveszett valaki valakivel. (Általában az apám velem.) Ha manapság az anyámmal mennék, az meg nekem nagyon unalmas lenne, mással meg kivel menjek...? Szóval inkább nem erőltetem. És bevallom, sajnálom erre költeni a pénzemet. Jobban szeretek vásárolgatni...
Szóval a üdülés kilőve, de Budapest így is elég kellemetlenséggel kínozza a lakóit. Egyrészt az útlezárások, a tipikus nyári program minden fővárosinak. Engem szerencsére nem nagyon érint. Amibe viszont többször is beleütköztem: a lezárt Lánchíd. Mert a város vezetése úgy gondolja, attól élhetőbb és kulturáltabb lesz Budapest... A közlekedési gondokat csak tetézik a nagyszámú kerékpáros. Már írtam róla, hogy egyes biciklisták milyen udvariatlanok és veszélyesek a gyalogosokkal szemben. Ha többen vannak, több köztük a bunkó is.
A nyár - pont a zimankó hiánya miatt - alkalmas a szabadtéri fesztiválok megtartására is, így a Szigetére is. Nekem a Sziget nem túl szimpatikus rendezvény, de ez csak előítélet, mert sosem mentem ki. De pont azért nem jártam ott, mert nagyon nem vonzott. Agorafóbiás is vagyok, pórisabban szólva nagyon nehezen viselem a tömeget. Ez már eleve visszatart. Bár elismerem, néha kifejezetten izgalmas koncertek is vannak (csak az idei választékból: R.E.M., Sex Pistols, Alanis és persze a nagy német kedvenc, Die Ärzte, amiért külön vérzik a szívem), a beugrót mindig sokalltam. (Már megint ez a zsugoriság...) Másrészt engem határozottan megrémiszt az a viselkedésforma, amiért a szigetlakók kimennek. Nevezzenek bár besavanyodott vénkisasszonynak, valahogy nem tudnám magam jól érezni, ha napokig nem tudnék rendesen tisztálkodni, ha sok bódult állapotú ember között kellene szórakoznom, ha sártengereken keresztül jutnék csak el A-ból b-be. Aztán ott vannak például a Kordáék. A magyar könnyűzene abszolút hanyatlásának tartom, hogy ilyen pákól, benedek bácsi és kiöregedett táncdalénekesek ennyi embert vonzanak. Egyszer vicces volt, de minden évben? Régebben testvérem is minden évben kiment egyik nap. Ma már ő is távolmarad, többek között a fönti okok miatt. Ezek szerint aki járt már ott, annak is lehet belőle elege. És a fő ok, amiért a Sziget ellenszenves: a körülötte zajló médiacirkusz. Egyszerűen nem érdekel, mi történik ott! És még a királyi Híradó is bekapcsol egy unalmas riportert, aki elmondja, hogy az Iron Maiden milyen jó volt. Azt látom ebben, hogy egy csomó már nem tini így próbál a mai fiatalok előtt is jófej maradni, hogy odavan a Szigetért.
És alig lesz vége a Szigetnek, máris jön augusztus 20. Repülőversenyestől, tisztavatásostól és persze tűzijátékostól. Nekem ezek sem hiányoznak, de ha valakinek örömet okoznak, annyi baj legyen. De van egy fogadalmam, amit egész jól be tudok tartani az utóbbi években. Tűzijátékot vagy élőben vagy sehogy. Mi értelme van a tv-ben nézni?
Lassan egyébként vége lesz a nagy szenvedéseimnek, mert beköszönt az ősz. Mindig van egy olyan reggel, amikor ugyan még nyár van, de elősör érződik az ősz jövetele. Ma ilyen volt, ez már önmagában jó érzés.
De aztán majd jön a tél, és akkor meg ónos eső lesz meg hótorlaszok. Szörnyű!
Nincs bizony! Egyrészt már várom a szabadságomat, amely végre a szerdán elkezdődik. Csak két nap, de ilyenkor ez már-már kibírhatatlan. Szeretek dolgozni, de most már jó lesz pihenni.
Az egyik dolog, ami miatt elegem lett, az pont a munkahelyemmel kapcsolatos. Nehéz erről írni, mert lehetne ennél nagyobb baj. Például, ha nem lenne most miről értekezni... Ettől függetlenül mocorog bennem az igazságtalanság érzésének egy pár apró tüskéje. Az elmúlt két hétben helyettesítettem a kolléganőmet, ami ilyenkor természetes, nem is ezzel van a gond. Hanem azzal, ahogyan a majdnem főnököm viselkedik velem. Tudni kell róla, nem szívesen dolgoznak vele mások, mert hajtós, nagy tempót diktáló ember. Engem ez eddig sosem zavart, mert én sem szeretem a szarakodást. Bizonyos fokig kihívásnak is tartottam a vele való munkát. De amit most, az utóbbi napokban művelt, nem tudom lenyelni. Én mindent megteszek, amit csak kér, messze túl a kötelező feladataimon. Bármikor, szó nélkül. Cserébe nem várok fizetésemelést, előléptetést vagy kitüntetést, csak azt, hogy velem ne azon a hangnemen beszéljen, amelyen az általa lustának titulált kollégákkal. Egyébként mostanra rájöttem, hogy emiatt nem teljesítik mások szívesen a kéréseit. Mert nem érdemes. Kár, hogy pont az az ember, akinek foglalkozásában a legfontosabb elem pont az emberekre, igényeikre való ráhangolódás, a közös hang megtalálása lenne (értékesítőről beszélünk), pont az nem érti, ha csak szemétkedik, meg vagdalkozik, akkor azzal kevesebbet ér el. Nálam legalább is sértődöttséget és dacot. Ez nem szokott a munka javára válni. Attól meg aztán pláne ki vagyok akadva, hogy a ventilátoromat sem kapcsolhatom be. A légkondit sem, mert fázik meg fáj a nyaka tőle. Jól van. A ventilátorom meg zúg. Egy gyár szívében dolgozunk, mindig zaj van, de ő az én kis asztali gépecském miatt nem tud gondolkodni... Én meg melegben vagyok képtelen bármire is.
A másik dolog inkább elszomorít. Bő két hete kaptam egy meghívást, hogy társuljak be. Elfogadtam, és azóta szinte csak én voltam aktív. Erre a meghívóm másik helyén azt írja valaki, hogy azóta nem nagyon olvas ott, ahol én is írok. Nem kell persze mindenkinek szeretnie a stílusomat, de akkor is rosszul esik...
Őt öregnek nem nevezném. Az én generációmnak ős és Michael Jackson jelentették a sztárt. A párhuzam olyannyira folytatható, hogy ő is idén augusztusban tölti be az ötvenet. De míg mellette elhaladt az élet, Madonnán nem látszik az idő.
Zenei karrier
Karrierje négy nagy korszakra osztható.
A bemutatkozás az első. Első, önmagáról elnevezett lemezén még elég gagyi számok vannak. Ezeket manapság már csak nagyon elvakult Madonna-hívők hallgatják. Ekkor az énekesnő még keresi magát. Amit ma a korai Madonna-stílusnak nevezünk, valójában a nyolcvanas évek Amerikájának, de leginkább New York-jának utcai divatja volt. De az akkori menő sztárocskák többsége azóta eltűnt, egyedül Madonnára emlékszünk, ill. arra az általa mindig is ügyesen használt képre, amikor a koncertkörútján mindenütt száz meg száz "kis-madonna" várta.
A Like a Virgin - Like a Prayer időszak volt Madonna igazi fénykora. Az az imidzs, amelyhez azóta is többé-kevésbé hűséges, ekkor alakult ki és tökélestesedett.
Ezután jöttek a kilencvenes évek, amely nehézkesen indult Madonna számára. Ám míg a legtöbb nyolcvanas évekbeli popsztár nem élte túl a váltást, addig Madonna rákapott egyik legizgalmasabb képességének gyakorlására: állandóan változik. Ettől függetlenül a klinecvenes években már nem volt elég pop királynőjének, hogy jó minőségű, igényes számokat készítsen. Egyrészt dalai mondanivalóval bővültek, másrészt pedig a zenei megvalósítás is egyre kidolgozottabb, technikailag kifinomultabb lett. És ezzel Madonna megcsinálta azt, amire csak egészen kevesen képesek. Megtartotta rajongótáborát. Akik a nyolcvanas években csitrik voltak, azoknak pont megfeleltek az olyan számok, mint a Papa don't preach vagy True Blue. Ahogy azonban idősebbek lettek, már inkább a Nothing Really Matters sztoikus nyugalmának és elektropopos vibrálásának érdekes elegye kellett nekik.
Érdekes dolog, hogy ez a korszak Madonnánál 2006-ig tartott. Ekkor jelent meg -némi magánélti és filmes kitérő okozta szünet után - A Confessions on a Dancefloor. Ez a diszkólemez Madonna legjobb mukáinak essznciája. Egyszerre nagyon bulis, egyszerűek és érdekesek a szövegek, továbbá saját hangzásvilágot alakított ki magának újra. Mostani lemeze, a Hard Candy bevallottan ennek a folytatása, inkább az első koppintása a szerző szerint.
Filmes karrier
Állítólag 22 filmben játszott, de szerintem még ő maga sem tudná felsorolni őket. Én párat láttam ezek közül, és általában nem tetszett az egész. Madonnának túl erős a személyisége valószínűleg ahhoz, hogy más emberek bőrébe bújjon.
Csak egy pár filmcím tehát, ami eszembe jut:
Shanghai meglepetés - egyetlen érdekessége életrajzi, a forgatáson ismerte meg későbbi férjét, Sean Pennt Ki ez a lány? - egy puma volt a partnere Dick Tracy - Warren Beaty-vel, aki nemcsak a filmben volt a párja. Ma Anette Bening férjeként ismert (pedig már akkor is az volt). A színész indulnu akart republikánus elnökjelöltként, ám állítólag a Madonnához fűződő viszony betett neki. Négy szoba - noha csak epizódszerep volt, de valószínűleg a legjobb film, amihez Madonnának köze volt. A második legjobb dolog - Madonna talán legnézhetőbb filmje. Sajnos az ígéretes kezdést béna befejezés követi. Cast away - talán Hajótöröttek magyarul? ijesztően unalmas film két nagyon ellenszenves ember sablonos kapcsolatáról (pedig ezt már Guy Ritchie rendezte).
A klipek királynője
Amennyire nem fekszik Madonnának a filmvászon, annyira mestere a videóklipeknek. Klipjei majdnem mindig szólnak valamiről. Mindig ügyel arra, hogy nagyon jól nézzen ki, nem kockáztatja jónő imidzsét a művészi kifejezésért sem.
Általában izgalmas, emlékezetes kisfilmek ezek. Nem túlzás, hogy Madonna zenei sikereihez nagy mértékben hozzájárulnak különleges klipjei.
Első igazán figyelemre méltó klipje a Material Girl, amelyben a csodált Marilyn Monroe-t utánozza. A ruha, a haj, a smink és jónéhány gesztus együttesen idézi föl a hatvanas évek ikonját. Sokan félreértelmezik a klipet, és nem érzik a szöveg egyértelmű iróniáját.
A már említett Like a Prayer vezetett aztán csak igazi fölháborodáshoz! A pápa haragját is kiváltotta, mert - hogy a Vatikánt idézzem - "keveri a szexuális és a vallásos képi világot". Azon túl, hogy az egyháznak, miért ez volt akkoriban a legnagyobb gondja, egyébként igazuk van. A dal lényege ugyanis az, hogy a profán szerelem mélységét Madonna csak az isteni szeretethez tudja mérni. Ebben persze utóbbi felmagasztalása is benne van, a klipben látható mai szemmel visszafogott szexualitás meg az eladásokhoz kellett... Egyébként annyira nem csinált jó vásárt Madonna sem, mert a Pepsi nem kockáztatta keresztény vásárlóinak kegyeit, és felbontotta az 1989-ben rekord értékű, 5 millió dolláros reklámszerződését a művésznővel.
Ekkor jött Madonna legjobb klipje, amely e sorok szerzője szerint a klip mint műfaj csúcspontja is egyben. A Vogue képek nélkül is csodálatos dal, a divat adta életérzésről szól elsősorban, másodsorban pedig arról, hogy fantázia segítségével bármi elérhető. Ehhez forgattak egy fantasztikus klipet, melynek minden kockája tökéletes. Gyönyörű, igazi emberek vannak benne, csodálatos a fény, az egész maga a hibátlan elegancia.
A kilencvenes években sokféle próbálkozása volt: 1993-ban a Fever című klasszikus nem túlzottan sikerült feldolgozásának ezüstös űrlénye; két évvel később a bőrfetisiszta, szado-mazo hangulatú klip a Human Nature-höz; vagy a már említett Nothing really matters futurisztikus gésája. A legjobb ezek közül mégis a Ray of Light felpörgetett világa, ill. a What it feels like for a girl destruktív rohanása, amely újra kiverte a biztosítékot.
A már dicsért 2006-os visszatéréshez mindenképpen hozzájárultak a videók is. Főleg a Hung Up dinamikus, diszkós hangulata, amelyben a világ legszebb ázsiai fiúi ropják a szenzációsan kinéző Madonna mellett. (A fiúk bőven lehetnének a fiai, mégsem egy szombat esti családi kiruccanás jut az ember eszébe.)
Legfrissebb klipjében az Pharell Williams-szel tesznek - vesznek, de valahogy nincs kitalálva az egész. Igaz, Madonna ott sem fest rosszul.
Szép nő?
Nem, igazság szerint eredetileg nem az a babaarcú, modell alkatú sugárzó szépség. Korai, még sztársága (és főleg nagy vagyona megszerzése) előtti képekről ez kiderül: egy pici, vékony, aránytalan arcú lányt látunk. Az orra nagy és ferde (ezt azóta már korrigáltatta), a fogai sem tökéletesek. Éppen ideális volt ez a külső Madonna eredeti dédelgetett álmához, hogy kortárs táncművész legyen.
Madonna annak is az egyik legkiemelkedőbb művésze, hogy a szépség illúzióját úgy tudja kelteni, mint senki más. Igaz, az utóbbi időben rengeteget dolgozik, és a szóbeszéd szerint nem is riad vissza semmitől, hogy minél tökéletesebb legyen.
Mindenesetre becsülendő, hogy ő a bizonyíték arra, a szépség nem kötelező előfeltétele a jó kinézetnek.
Az amerikai popkultúra ikonja
Tagadhatatlanul a pop egyik legnagyobb alakja. De meg is dolgozik érte nap mint nap. És ez is imidzsének a része.
Az alapérték azonban két dolog volt mindig is: az önálló női szexualitás és a profizmus. A hangsúlyok és az árnyalatok azonban folyamatosan változtak. Eleinte fontosabb volt a női öntudat. Az Express yourselfben például arra buzdít, hogy ne elégedjenek meg a nők akárkivel, hanem csak a lehető legjobbal. A szexualitás túlhangsúlyozása a '90-es évek elejére jellemző. Ekkor már minden a szexről szól: Madonna kinézete, színpadi show-ja, klipjei, sőt kiadott egy könyvet is a félreérthetetlen SEX címmel. Most, gondolom, reménykedik, Lourdes, Madonna 11 éves lánya, nem talál rá.
Szóval régebben önnön szabadságát ünnepelte. Első gyermeke megszületése óta viszont próbálja a családot mint a legfontosabb tényezőt feltüntetni. Azért néha kilóg a lóláb. Például, mikor a 2004-es MTV Music Awards-on egész egyszerűen a tőle megszokott fülledt érzékiséggel megcsókolta az akkor még szalonképes Brtiney Spearst.
A vallásosság mint központi téma mindig is a Madonna-univerzum része volt. Ám míg kezdetben buzgó katolikus neveltetéséről beszélt, mára fölfedezte magának az ősi zsidó irányzatot,a kaballáht. A hedonizmus látszata a klipek világára korlátozódik, valójában Madonna egy ellenszenvesen szigorú, némileg rideg anya benyomását teszi az emberre. Két saját gyermeke szintén az imidzséhez tartozik. Sajnos Madonna sem tudott ellenállni a nem egészen normális Angeline Jollie által elindiított adoptálás-Afrikából trendnek. Nem akarom persze Madonna jószívűségét elvitatni, mégis azt hiszem, nem jön rosszul a mai amerikai új-prűdség korszakában a nagy család. S bár Madonna mindig is kritizálta az amerikai szemforgató magatartást, továbbra is idomulnia kell az amerikaiak ízléséhez, ha sikeres akar maradni. Márpedig ez Madonna fő célja.
A jövő
Biztosan több nagy dobás várható még tőle. Kérdés, hogy meddig akar még zenélni. El tudom képzelni, hogy még több évtizedig aktívan részt vesz a showbizniszben. Leginkább producerként. Sok a szokásos jókívánság után leginkább azt kívánom neki, hogy legyen benne erő ahhoz, hogy tudja, mikor kell abbahagyni. Ha ezt is meg tudja csinálni, akkor övé lesz a tökéletes karrier.
A magyar gazdaság most már permanens válsága immár közhely. Pár éve még sokan hittek a dübörgésben, ma már tudható, nehéz helyzetben vagyunk. Ehhez párosul a már szintén kezdetektől fogva lappangó szociális csőd is, mely mára olyan méreteket ölt, hogy nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Látványos következményéről, vagyis arról, hogy az emberek mindenféle ürügyekre hivatkozva egymás torkának esnek, itt is minimum heti rendszerességgel olvashatnak kedves látógatóim, máshol talán még gyakrabban. A mélyben zajló, igazi veszélyei viszont teljes néprétegek vagy, ha földrajzilag nézzük, komplett régiók elsüllyedésével járnak. Az ország mindenkori vezetői sajnos alkalmatlannak bizonyultak ennek megoldására. Ma igazából az a része működik rendesen az országnak, melyben új befektetők - legyenek hazaiak vagy külföldiek - fantáziát látnak.
Nyilvánvaló, ha az államon múlna kizárólag a gazdaság, rég lehúzhattuk volna a redőnyt. Az is belátható, hogy az állam maga nem képes munkahelyeket létrehozni. Feladata a jelenlegi rendszerben így sem csekély: minden erejével azon kell fáradoznia, hogy minél több beruházás legyen az országban. Az a település (l. a szabolcsi falvakat például), amelyik hosszú távon nem képes elegendő számú munkaerőt teremteni lakosainak, vagy elöregszik és - nagyon csúnya ez így leírva - kihal. Illetve a nyomornak és az ebből fakadó összes társadalmi bajnak, a bűnözésnek és a rettenetesen alacsony várható élettartamnak köszönhetően emberhez nem méltó életet "biztosít" azon szerencsétlenek számára, akik nem tudnak elmenni onnan.
Így a kilencvenes évek egyik kedvenc településpolitikai jelszava, a városverseny ma már versenyfutás az életért sok helyen. Ma a fő kérdés az, melyik település képes magát vonzóvá tenni a sajnos egyre ritkábban jelentkező befektetők számára.
Ezért érthetetlen számomra az, ami Gyöngyösön történt. A város nem a legelmaradottabb az országban, de a régió, amelyben található veszélyezetett, és lakói hétköznapjait immár lassan két vétizede mételyezi meg a munkanélküliség és az ehhez tartozó lecsúszás félelme. Az Apollo Tyres valamiért Gyöngyöst szemelte ki. Befektetéseük eredeti értéke 75 milliárd forintra rúgott. De úgy látszik, van olyan arrafelé, akinek ez nem elég nyomós érv.
Az ellenkezők fő érve a környezetszennyezés. A közeli erőmű (amely egyébként Magyarország legmodernebb erőműve) által kibocsátott károsanyagot már így is túlzottnak tartják. Természetesen az ilyen jellegű észrevételeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A modern állam, és így a modern önkormányzat nem lehet a gazdasági fejlődés gátja, viszont meg kell találja annak módját, hogy a lakosság egészségét, és tiszta környezethez való jogát is biztosítsa egyúttal.
Ez nagyon nehéz, el kell ismerni, de nem lehetetlen. Csak éppen az a gond, hogy a magyar igazgatási szakma nem érdekelt abban, ami ténylegesen a feladata. Alulfizetett, kontraszelektált emberek ülnek többnyire a hivatalokban. Az igazán tehetséges vagy legalábbis kicsit ambiciózus szakemberek hamar távoznak posztjukból, ha egyáltalán belevágnak a közszolgálatba. Sokszor egyébként nem is a közhivatalok abszurd légköre ijeszti el őket, hanem az a béna, korszerűtlen és átlaláthatalanul illogikus jogszabályi háttér, amely a rendes ügyintézést lehetetlenné teszi; a köztisztviselőt pedig paprikajancsivá az ügyfél előtt. Ez az egyik dolog, amiért az indiai gumigyár másik helyet keres.
A másik azonban az a barátságtalan fogadtatás, amellyel a helyi lakosság egy része és az ottani Fidesz is fogadta a befektetőket. Hivatkoznak persze a fönt említett környezetvédelmi kérdésekre, melyeket, és ezt újfent hangsúlyozom, nagyon komolyan érvényesíteni kellett volna. Főleg, mert a gumigyártás elég komoly környezetterhelést jelent. De Gyöngyös érdeke az lett volna, hogy körzetükben létesítsenek egy üzemet, amely a nem túl optimista becslések alapján is közel 1000 új munkahelyet jelentett volna. Az országnak erre van szüksége!
Az indiaik immáron hivatalosan bejelentették tegnap, hogy Gyöngyösön biztosan nem épül meg a gyár. Egyelőre keresik a megfelelő telephelyet, és már nemcsak Magyarországon néznek körül. Szakértők szerint valószínűleg az ország elesik ettől a beruházástól. És lehet, nem csak ettől. Mert a Távol-Keleten híre megy, Magyarországon nem látják szívesen a külföldi tőkét.
Mi van szerintem a háttérben? Persze, hogy a politika! Annak idején Gyurcsány nem bírta ki, oda kellett pofátlankodnia, mintha az ő eredménye volna az egész. Pedig nem. Több sem kellett a helyi Fidesznek, rögtön megtalálták ezeket a környezetvédelmi okokat, és népszavazást kezdeményeztek, hogy megcsáklyázzák, nehogy már Gyurcsánynak valami sikerüljön! Az, hogy egyúttal munkahelyek sem létesülnek, mindegy.
Jól megérdemlik ezek egymást: az egyik állandóan mások érdemeivel akar villogni, mivel sajátja nincsen, és sosem volt. A másiknak meg mindent megér, ha akadályt gördíthet az egyik elé.
Azokat az embereket szoktam piócának nevezni, akik egy kapott szívességet egyfajta folyamatos teljesítésről szóló, örökös szerződésnek tartják. Tehát, ha az ember megtesz nekik valamit csak úgy, akkor számíthat arra, hogy hamarosan újabb és újabb kis kéréssekkel keresi meg.
Mivel én elég nehezen mondok nemet, gyakran rám szállnak ilyen vérszívók. Az egész mindig egyre kellemetlenebb. Mert nem nagy dolgokat kérnek, csak fénymásold le ezt, nyomtasd ki azt, nézd meg a neten nekem ezt, hívjuk föl azt... Önmagukban apróságok ezek, amelyek semmibe sem kerülnek, semeddig sem tartanak. Nem is a rájuk fordított idő vagy energia a baj velük.
Hanem gyakoriságuk és az egyre elszemtelenedő stílus. Engem leginkább az dühít, amikor egyesek a harmadik - negyedik alkalomnál már azt hiszik, nekik ez jár, sőt ők tesznek szívességet valójában.
Mit tehet az ember, ha már elege van? Az első lépés gondolkodás nélkül: ennyi, nem csinálom tovább, menjenek a francba! Miután azonban jól kifortyogtam magam magamban, tenni is kéne valamit. Rögtön jön a kérdés, tényleg tenni kell valamit? Nem ér meg nekem egy kellemes munkahelyi/ szomszédi/ ismerősi kapcsolat, hogy lefénymásoljam Tibikének azt a három oldalas horgászengedély-kérő lapot? Ezen nehogy már egy emberi kapcsolat múljék...!
De mégis! Neki nem tűnik föl, hogy gyakorlatilag kihasznál; hogy a kapcsolatunkat, egyúttal az én jóindulatomat használja arra, hogy apró-cseprő ügyeit intézze. Neki ennyit ér a kollegiális/ szomszédi/ ismerősi viszony?
Ha aztán végleg betelik a pohár, újabb két út áll előttünk. Egyrészt a balhézás: be kell olvasni az élősködőnek. Elmondani neki, hogy már számtalanszor segítettem, elég volt. Oldja meg vagy keressen végre valaki mást! Ennek csak első következménye, hogy az ember rosszfej. Én ilyenkor utólag rosszul is érzem (érezném) magam. Ha a pióca a gonoszabb vérszívók közé tartozik - jószomszédi viszony ide, ismerősi szolidaritás oda - elrontja az ember reputációját.
Vagy ott van a csendesebb, ám sunyibb megoldás is, egész egyszerűen úgy tenni, mintha nem hallottuk volna a kérést. Vagy feltételhez kötni, vagy elodázgatni, azzal a szándékkal, hogy nem fogjuk megcsinálni úgysem. Mert a pióca türelmetlen fajta ám! Ha nem kapja meg azonnal, amit akar, de legalább is egy ígéretet, hogy fél óra múlva meglesz, akkor sértődötten újabb áldozat után néz. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy legközelebb is próbálkozzon.
A cikk aktualitása sajnos azonban nem az alapeset. Most ugyanis a piócák (mert egy komplett családról van szó) közvetítő útján találnak meg. Egy egyébként kedves kollégám (nem dolgozunk együtt, csak egy helyen) telhetetlen, könyöklős családja talál ki nekem kis feladatokat, nehogy unatkozzam, ha már itt vészelem át a hőségriadót. Azt hallottam, hogy a közvetítőnek is ránőttek a fejére, ez különösen azért undorító számomra, mert családon belül aztán igazán nem illik az ilyen.
Úgy kezdődött, hogy, nyelvtudásomat kihasználva, föl kellett hívnom valami vadidegen német nőt, aki a közvetítő lányának gyerekkori ismerőse. Felhívtam, nem voltak otthon, hagytam üzenetet, megadtam a lány telefonszámát. Gondoltam, ennyi. Aztán a lány kérte, hívjuk megint. Így lezajlott életem egyik legbizarabb hívása. Nálam csak a túloldalon lévő hölgy lehetett nagyobb zavarban, amikor a sajtpapíron lévő kérdéseket olvastam be neki. Azóta sem vették föl egymással a kapcsolatot...
Most hétfőn sok dolgom volt. Ezt nekik nem kell tudniuk. A lánya boltjának kellett szórólapot készíteni. Másnap reggel csináltam meg. Nem volt jó. Nem érdekelt, de duzzogva végül kijavítottam. (Jelzem, nem elírás vagy ilyesmi történt. Csak elfelejtettek valamit.)
Ma reggel már itt kezdett az alpióca. Egy dvd-t hozott, amin Pistike iskolalátogatási igazolása volt. Nyomtassuk ki! Kinyomtattam, letettem az asztalára, a folyosón még utánamszólt, ne haragudjak, nem mondta, de 4 példányban kellene. Fénymásolja le, válaszoltam, és bejöttem az irodámba.
Most éppen egy képregény kapcsán megy a dühöngés oda-vissza.
Hogy miről is van szó, azt a Vastagbőr blogon beszélték meg páran. (Nyilván máshol is, én ezt olvastam végig.) A szerző ide be is másolta az ominózus képregényt.
Nincs mit szépíteni, a Tücsök és hangya ilyetén feldolgozása egész egyszerűen primitív. A legalantasabb ösztönökre próbál hatni, és hat is. De ez nem újdonság. A Móricka, az újság, melyben megjelent a szösszenet, erről híres. Mondhatnánk, hogy ez a fajta durva szókimondás a profilja. Amikor indult, jó 14 vagy 15 évvel ezelőtt kiskamaszként csak úgy kapkodtuk egymástól a friss lapszámokat, mert karikatúra stílusban rajzolt pornográfiához máskülönben nem jutottunk volna. Nem volt akkor még internet... Továbbá a Móricka, melyet nem áll szándékomban védeni, sosem volt a political correct szövegeknek vagy képeknek a tárháza. Mindig vaskosan, mocskos szájúan mondta el sajátosan sarkos véleményét a világról. Ellenszenves, beszűkült bunkók lapja, gondolhatnánk, és tán igazunk is lenne, ám ez egy vicclap. A maga ízléstelen és tahó módján humorizál, igazából azokat minősíti, akik szerint a benne olvasható, ill. látható tartalmak szellemesek. Leginkább csak gusztustalanok.
A legnagyobb vicc, hogy aki pont ezt a mesét válaszotta ki, nem értette az eredeti történet lényegét. Egyrészt azt, hogy a tücsök nem kártékony. Csak meggondolatlan és kicsit kényelmes. Fontosabb neki saját hóbortja, mint a munka, de nem bántja a hangyát, nem akadályozza a munkában. És csak akkor kér tőle segítséget, amikor már majdnem elpusztul. La Fontaine a hangyán keresztül figyelmeztet, hosszabb távon kell gondolkodni, a jövőről is kell gondoskodni. Ez pedig csak kitartó és lelkiismeretes munkával lehetséges. De hogyan is zárul a mese? A hangya végül megszánja a tücsköt és nem hagyja éhen halni. Vagyis elítéli, de segít neki. És ez az a mozzanat, amit ebben az országban alig ért valaki.
Mert a rajzoló, és a képregény kissé álszent hívei (Ez csak a Tücsök és hangya meséje! Rossz az, aki rosszra gondol - mondogatják magukat is győzködve.) egy nagy, karimás bőrkalap alá vesznek minden tücsköt. Persze a karikatúra felnagyítja a csúnyaságokat, de mindig konkrét személyre vonatkozik. Ez a képregény viszont nem. Nem az benne a rasszista, hogy bajszot meg aranykarikát ad a tücsöknek, hanem hogy minden tücsköt így ábrázol. Márpedig ez a rasszizmus, egy népcsoport minden tagját ugyanúgy kezelni, függetlenül az egyes emberek érdemeitől vagy éppen bűneitől. Ez akkor is így van, sőt annál inkább így van, ha a népcsoport egyes tagjai bűnözők, vagy egyszerűen csak nem a többség (?) által preferált életmódot folytatják. Szóval ítéljük el a bűnözőt, a pedofilt, az ingyenélőt mindenféle hovatartozásra való tekintet nélkül!
Viszont akkor hadd ítéljük el a bűnözőt, a pedofilt és az ingyenélőt mindenféle hovatartozásra való tekintet nélkül! A jogvédők legnagyobb hibája, hogy nem tudnak mérlegelni. Mi ez a Móricka? Pár infantilis fickó szórakoztatására kiadott ordenáré sajtótermék. Én mint nő ugyanígy megsértődhetnék, mert ebben az újságban minden nőnek látszó szexuális tárgy fehérmájú szopógépnek van ábrázolva. Komolyan kellene vennem? Nem hiszem. Éppen ezért az ügyben annyira felháborodott jogvédők kicsit járjanak utána, a Mórickát ilyen alapon az első lapszámnál be kellett volna tiltani. Mostani akciójukkal csökkent volna a rasszizmus Magyarországon? Nem hiszem, viszont még azokat is hergeli ez a folyamatos hiszti, már elnézést, akik békében megvannak. Elég a Vastagbőr kommentjeit végigolvasni. Ezek a hozzászólok többnyire nem gyülölnek senkit igazán, csak elegük van ebből a heti lerasszistázásból. Persze az is lehet, hogy ennyi elvakult, büdös náci van az országban, akkor meg már rég mindegy... Azt meg még a nem túl okos reggeli riporter is átlátta, ennél jobb reklám aligha kellett ennek az újságnak.
Ki érte el jobban tehát a célját? A jogvédők? Az előbbi levezetés is bizonyítja, hogy nem. (Most abból indulok ki, hogy a cigány politikus a cigányság egészének jólétéért küzd. Ha csak a tv-ben akart szerepelni, akkor igen.) Az újság? Sokkal inkább. Elkapkodták az összes példányt, sőt bizonyos körökben ez az igénytelen kompánia most még az igazság bajnoka is.
Egyébként az egész történet Magyarországot minősíti. Az is, hogy az emberek ilyen sarkított baszós-gyilkolós képregénynek tartják a valóságot; és az is, hogy ez nem teljesen alaptalan.
Még mindig a főzőversenyről van szó. Házibajnokságunkat az itt is néha kommentelgető Tritonus (nevezzük most így) nyerte.
A második helyen szintén rendszeres olvasóm, bár nem túl rendszeres kommentelő Zolimoni végzett. A bronzérem az Inda-világba még csak néhány kirándulást tevő, így nick-kel nem is rendelkező Zsuzsáé lett.
Mindhármuknak gratulálok!
Én a fiúkkal a futottak még kategóriát vezetem föl, de nem bánom. Hat kiváló estén (délutánon) vagyunk túl. Mindenki komolyan vette a feladatot, mindenki kitett magáért, többször gasztonómiai élmény lett a verseny nem mellékes végeredménye.
Mint a verseny kiírója mindenkinek köszönöm az aktív részvételt!
Néhány tanulságot azért le kell vonni egy ilyen két és fél hónapon át tartó versenysorozat után.
Egyrészt, egy technokrata megfigyelés: a pontozási rendszer nem volt megfelelő. Leginkább azért, mert nem adott alapot az összehasonlításra. Valószínűleg jobban szórtak volna a pontok, ha egyszerre értékeljük az összes teljesítményt. Ez akkor is így van, ha én az összes forduló tekintetében is Tritonust hoztam volna ki győztesként.
Úgy tűnik, a győzelem záloga az egyszerűség és a sok alkoholos ital felszolgálása. A végeredmény mindenesetre erre utal...
Végül a saját dobogóm:
1. Tritonus
2. Zolimoni
3. Testvérem
Szóval nagyjából egyetértettem a népítélettel, talán annyit megjegyeznék, hogy a szöveges indoklások néha bántóan illogikusak voltak. Személy szerint több kohenerenciára törekedtem volna. De az egész játék volt, a kritikus pedig pont a szubjektivitása által lesz az egyszerű versenybíróból műértő.
Rendhagyóan zajlott főzőversenyünk utolsó fordulója. Eddig ugyanis minden versenyző saját otthonában (többé-kevésbé) látta vendégül a konkurenciát, ám eheti indulónk a gödöllői kastély parkját választotta helyszínül.
A Pekingi olimpia bűvöletében, ill. a kínaiak iránti tisztelet jegyében Kína volt a piknik témája. A menüsort is e szerint állították össze, és az atmoszféra is ennek volt alárendelve.
A versenyző rendkívül nagy gondot fordított a hitelességre. Nem kis áldozatot vállalva alkotta meg azt a hangulatot, amely lefegyverző volt.
A menüsor tavaszi tekerccsel kezdődött. Be kell valljam, még sosem ettem azelőtt "házi" tavaszi tekercset. A versenyző ráadásul vakrepülésbe bocsátkozott, mert nem ismerte korábban ezt a fogást. De legalább nem zavarta meg a korábbi tapasztalat. Nagyon jó ízű volt, hiába félt tőle, ez sikerült véleményem szerint a legjobban.
Ezt az erős felütést követte a kínai stílusú csirkesaláta, melyet kínai kel ágyon szolgált föl az alkalmi szakács. Két részből állt: egy zöldségkeverékből, melyben tipikusan ázsiai ízek keveregtek - kavarogtak, ill. a csirkés ragu, amely sajnos sikított volna egy kis folyadék után. Nem volt száraz, csak a szósz kissé megdermedt, és ezáltal az egész egyfajta masszává alakult át. Félreértés ne essék, jó ízű masszává. Ám pont az a könnyed, leveses állag hiányzott, amely miatt én a kínai konyha nagy rajongója vagyok. De ez a mester gyakorlatlanságának tudható be.
A desszert gyümölcssaláta volt, amely majdnem tökéletesre sikeredett, ha azok a fránya alma- és barackdarabkák kisebbek és "érettebbek" (értsd: a saláta jobban összeérett volna ezekkel is), akkor nem lehetne kritizálni.
Összességében nagyon kellemes ebédet kaptunk. Különösen azért voltam, lenyűgözve, mert vendéglátónk egymaga még csak zacskós levest főzött korábban, és azt sem túl gyakran. Ehhez képest szinte kifogástalan menüvel várt minket. Szerintem tehetséges.
Mivel a verseny lezárult, elmondhatom, hogy 9 pontot adtam neki. A levonás nem lényegi, de a kisebb hibákból fakad.
Szerintem az ameriakai a legszörnyűbb. Amerika csúnyábbik felét mutatja, avagy azt, amiért nem szeretjük azt az országot, amikor épp nem szeretjük: giccses, ötlettelen, rágó gumi ízű.
Rögtön utána jönnek a modernkedő görög figurák.
Az élmezőny: Waldi, Honoki és Honusi és az idei ötösfogat. (Misa mackó éppen lecsúszott, volt benne valami oroszos báj, mégha szovjet is a lelkem.)
Az ideiek legnagyobb előnyének tartom, hogy összekeverhetetlenül kínaiak. Kedvesek és jellegzetesek. Amin Sportgéza mereng, hogy vajon emlékezetesek lesznek-e ezek a jól kiválasztott szimbólumok. Valószínűleg azért nem, mert sokan vannak.
Irigylem Németországot. A Bundestag szerint ugyanis a német gyerekekre leselkedő legnagyobb veszély a Kindertojás.
Már pedzegették korábban is, hogy ki kéne vonni a forgalomból a meglepetést tartalmazó csokitojást, de ennyire komolyan még nem gondolták, mint most.
Az indoklás önmagában nem akkora hülyeség, mint amekkorának az ötlet maga tűnik. Meg akarják ugyanis akadályozni, hogy a gyerekek a játékot és a csokit összekössék, vagyis indirekt módon a túlzott édességfogyasztást, gyerekkori elhízást megelőzendő. Szóval a cél nemes, ez vitán felüli.
Na de ez csak úgy megy, ha betiltanak egy csokifajtát? Megintcsak azt gondolom, hogy azoknál a gyerekeknél, akik koruknál fogva nem értik a különbséget, kizárólagoan a szülő határozza meg, mit ehet és mennyit a csemete. Aki pedig csokival tömi a gyerekét, mert rászoktatta, hogy nyugton legyen, az majd vesz Marsot vagy Balaton szeletet vagy bármit. Gondolom, minden csokit nem akarnak betiltani. Akkor meg nem mindegy melyiket majszolják a gyerekek?
Két dolog állhat a háttérben. Az egyik, az összeesküvés elmélet, mely szerint el akarja venni a jobban lobbizó konkurancia a Ferrerótól talán legsikeresebb termékét.
A másik, és én inkább ebben hiszek, az az európai politikai attitüd, hogy az európai politikusnak a részletekig menően kell irányítania a dolgokat. Nagyon szeretem a németeket (főleg a nyelvüket), de sajnos ennek a kialakulásában nagy a szerepük. Nem is lenne baj azzal, ha a "kis" kérdéseket is meg akarják oldani, csak sajnos a sok kis kérdés miatt nem jut idő, energia a nagyokra. Ezért béna az EU.
A Miniszter dúl-fúl, mert az ellenzéki sajtó folyton a bajszát huzogatja. Valamit tenni kell. Felvetődik hát az ötlet, hogy el kell rontani a riporterek hitelét. Hívatja a Kampányfőnökét, aki megkéri az Ügyvédet, eszeljen ki valamit. Erre a telepátiájáról is híres Díler felkeresi az ügyvédet, hogy nem segíthetne valamit. Az Ügyvéd érzi ebben a lehetőséget. Blöffből még nem létező rendőrségi nagykutya barátaira is hivatkozik.
A Díler megközelíti a riportereket. De azok annyira szimpatikusok lesznek neki, hogy ideológiai okokból átáll az ő oldalukra. Azt már együtt fundálják ki, hogy úgy csinálnak, mintha az Ügyvéd kábítószer álnok elrejtésével bízta volna meg. Azt is egyeztetik, hogy a Díler sütőporral érkezik drog helyett az előre gondosan nyitva felejtett autóhoz, és ott várja meg az ő letartóztatására érkező rendőröket. Majd nagyon meggyőzően lepődik meg letartóztatásán.
A harmadik felvonás a tv-stúdióban játszódik. Hétköznap reggel a korosodó műsorvezetőnő kérdezi az Ügyvédet a Dílerrel folytatott beszélgetésének felvételéről. Az Ügyvéd bemutatja a saját verzióját, mely az ő igazát látszik alátámasztani. Az utolsó jelenetben az összes szereplőt látjuk, amint együtt ülnek a kulisszák mögött, és röhögve nézik a tv-t, amint a stúdióban már szakértők találgatják, ki kezdte.
Kritika:
A szerző jól érzékelteti a XXI. század elejére oly nagyon jellemző mediatizált világ visszásságait. A cselekmény valódi veleje csak nehezen bontakozik ki, talán sokak előtt nem is világos, ki és mit csinált. Éppen ezért átlengi az egész művet ez a szinte csak balladákban tapasztalható homály, ez a misztikum. A karakterek kialakítására sok gondot fordítottak. Például a beszélő nevek: a Miniszter nyilván titkolt szégyenérzetétől Veres, a kétkulacsos, kisstílű Díler mindenki Baráthja, Viktor, a kampányfőnök neve pedig az ellenség, vagy akár sátán profán és egyértelmű megnevezése (Mit is mondanak a démonokról, sőt a sátánról himself? Ha megnevezed, elveszti fölötted a hatalmát.) És a csavar: ez a Viktor nem az a Viktor; csak jelzés: az ellenség keze már betette a lábát.
A katarzis viszont elmarad, a brechti színház legszebb hagyományainak követőjeként, nincs megváltás, nincsenek hősök. Csak a kiábrándító, meztelen valóság. Éppen ezért a songokat kicsit hiányoltam is. Például megnéztem volna a Miniszter előadásában a "Hogyha egyszer sok pénzem lesz" cinikus előadását; vagy az Ügyvéd amint előad egy számot a Chicago tárgyalótermi jelenetéből, csak hogy értsük, ő az Ügyvéd. Csupa beemelés, csupa idézet - a tökéletes posztmodern irodalom!
Ma este kellemes hangulatú levelezés után a következő üzenetet találtam a postaládámban:
nincs meg az a kurva blúz, mindent kétszer átnéztem, holnap átnézetem apáddal. hócipőm már tele van. utálom az összes rongyot, ezzel szarom el a sok időt, hogy mindent elkevferek
Nyilvánvalóan nem nekem szánta internetes aukciós partnerem a fenti sorokat, de muszáj volt közölnöm, mert nagyon vicces. Főleg, mert egy táska üzletelésünk tárgya.
Csütörtökön bedobtak egy szórólapot, hogy egyik kedvelt ruhaboltomban végkiárusítás lesz, az üzlet végleg bezár.
Így pénteken, munka után már ott is voltam. Hosszú ideje nem voltam elégedett a bolt által nyújtott szolgáltatással. Ez az üzlet ugyanis egy német divatcég magyar leányvállalataként működött. A neten bármikor meg lehet nézni, éppen mit tartalmaz az aktuális kollekció. Ehhez képest a magyar változat szegényes kínálattal várta a vásárlókat.
De nem volt ez mindig így. A boltra 2002-ben figyeltem föl. Pont a sokoldalú választék és a szakszerű, udvarias személyzet miatt szoktam oda. A két említett szempontból már az egyik megvalósulása nagy szó, de a kettő együtt fehér holló. Rendszeresen kaptam friss katalógusokat, melyekből rendelni ugyan nem lehetett, de már előre kinézhettem, miért megyek. Általában elégedetten távoztam, és a magas árak ellenére is arányosnak éreztem az üzletet.
Aztán történt valami, ami tipikusan magyar. A cég vezetése szétszakadt, és akik kiváltak, új üzleteket nyitottak máshol. A kedvenc boltom meg egyre alacsonyabb színvonalon működött. Egyrészt egyre szegényesebbek lettek a kollekciók, másrészt állandósult két eladónő (régebben öten voltak), akik tojtak az ember fejére, sőt közönséges diskurzusukkal abszolút kilógtak a bolt imidzséből, amely nem volt soha túl elegáns, de nem is a kínai piac bálás póló-boltjának a szintje. Régebben kellemes, halk (!) zene szólt, most ennek a két műkörmözött némbernek az üres locsogása. A fair play nevében el kell mondani azért, hogy udvariatlanok nem voltak, csak buták.
Nem csoda, hogy unatkoztak. Sokszor egyedüli vásárlóként csámborogtam a sok unalmas, vénasszonyos alapdarab között. Régebben az üzlet nagy előnye volt, hogy mindenféle igényt kielégített. Aki egyszínű T-shirtöt akart, az is megtalálta a számítását; aki műszőrme bundát, az is. Mostanra a kicsit rizikósabb darabok teljesen eltűntek, és a leghűségesebb vásárlók, mint például én is, átszivárogtak a másik cég boltjaiba. Ott képesek voltak fenntartani a színvonalat szerencsére.
Augusztus 24-én bezárja kapuit hát az az egykori divat-szentély, ahol én is rákaptam a vásárolgatás ízére. De ez a három hét már nem egy szebb napokat látott, de még mindig kívánatos díva érzékeny búcsúja lesz a közönségétől, mint a tegnapi újfent "sikertelen" vásárlásom után kiderült, hanem mintha csak lekapcsolnák a lélegeztetőgépről a menthetetlen beteget. Kicsit gyászolom.
Desirét az Alibiből ismerem, a melegbár pénteki transzvesztita show-jának állandó nyitószáma. Sajnos valamiért úgy gondolja, saját hangján kell énekelnie. Dehát megteheti, mert övé a hely.
Egyébként tényleg sok filmet forgatott már az amerikai belgyógyászból lett magyar transzvesztita csodadoktor. Ezek a filmek vagy Dr. Bill Nelson (aka Desiré Dubounet) akciódús és hősies harcát mutatták be a gonosz gyógyszergyártókkal. Sok - sok világmegváltó gondolattal, összeesküvéselmélettel, és hollywoodi hangulatú nagyjelenetekkel.
A másik témakör, mellyel Desiré szívesen foglalkozik, a cross dressing. Ilyenkor az Alibiből ismert hölgyek mint DDT (Desiré D Testőrei) veszik föl a harcot a buta és ügyetlen, de annál álnokabb Gonosszal. Ezeket a filmeket az akció mellett átszövi a humor is. Legalább is a szándék ez. Bár az a szöveg nem rossz, amikor a ENN riportere angolul kérdezi őket, és a válasz magyarul: mi csak más nyelven beszélünk.
És persze az említett magyar klasszikusokat sem szabad elfelejteni, vagyis inkább mégis a felejthető kategóriába tartoznak. Vigasztalja az Desit, hogy Andy G. Vajna '56-os, vízilabdás filmje sem tetszett.
Most elkészült egy újabb egész estés film. Remélem, a Budapest TV majd ezt is leadja egyszer, akkor majd megnézem. Desiré szerint azért nem akarják forgalmazni a filmjeit, mert félnek tőle. Vajon kik és miért? Avagy a filmipart is a gyógyszerkonszernek pénzelnék?
Mindegy. Desiré jó fej, és nagyon nem buta. Nem mindig mond butaságokat, és becsülendő, hogy hisz a világ jobbá tételében. Nekem egyébként is szimpatikus minden amerikai, aki Bush-ellenes. Magyar szóval őket neveznénk értelmiségnek. (This sentence is dedicated to Dyson.)
Ezzel a filmmel is csak az a bajom, hogy tele van élősködő senkikkel (Győzike, Kandech Evelin stb.). Desirének sikerült jópár tehetséges előadóművészt maga köré gyűjtenie, lenne kiből választania.
So go Desi! I'm looking forward to visit the new Bohemian Alibi. (Mégiscsak az Desiré főműve.)
Nemsokára megírom első Fika-posztomat. A téma már megvan, eredetileg ide szántam, de mivel ez egy igazán közérdekű téma (szerintem), jó lesz ottani bemutatkozásnak.
Érdekes dolog volt ez a felkérés egyébként. Tegnap reggel, miután megírtam a fórumos ismerősöm haláláról szóló bejegyzést, gondoltam körülnézek, mi a helyzet kedvenc blogjaimon. Ekkor láttam az azóta már nem aktuális hírt, Rékuc egyelőre befejezi izgalmas blogjának írását.
Nem tudom, hogy jutottam eszébe. Bár majdnem minden nap olvastam a Fikát, de nagyon ritkán szóltam hozzá. Nehéz egy olyan bloghoz hozzászólni, ahol száznál is több hozzászólás van... Mindazonáltal örülök és jól esik, hogy ennyire jó véleménnyel van Amál ténykedéséről. Köszönöm a bizalmat!
Ez a blog továbbra is marad, ami volt. Mindenféléről szó lesz, ami foglalkoztat. Személyes, filozofikus vagy éppen nosztalgikus témák nem is kerülnek a Fikára, ahogy (film)kritikákat is csak ide fogok írni.
A Fika kapja majd a fogyasztóvédelmi és általános bunkóságokról szóló írásokat. Konkrét politikát (vagyis pártpolitikát) viszont nem viszek oda, eddig sem volt, és nem is hiányzott.
Remélem, sok jó írás születik ebből az együttműködésből. Annyi előnye mindenesetre már megvolt, hogy a Fika megy tovább.
A mai nap másik szomorú, internetes híre, hogy Rékuc határozatlan ideig szünetelteti a Fika-blogot.
Az egyik legjobb, legszórakoztatóbb magyar nyelvű blog szerzőjét valamilyen komolyabb atrocitás érte pont blogja révén, melynek részleteibe nem avatta be olvasóit.
Találgatni nem szeretnék, csak annyit jegyeznék meg, komoly dologról lehet szó, mert Rékuc nem az az ijedős fajta. Vagy legalább is nem tűnik annak.
Sajnálom, hogy nem lesz Fika, mert nagyon élveztem. Népszerűségét, relevanciáját jelzi, hogy hetente címlapra került, általában jogosan. Úgy látszik, ha igaz az a mondás, hogy mondj igazat, betörik a fejed.
Szóval sajnálom, és nemcsak saját szórakozásom miatt, hanem mert számos olyan dologról lehetett élvezetes stílusban olvasni, melyek mindenki életét befolyásolják, de legalább is itt vannak körülöttünk. Azért is sajnálom, mert Rékuc azon kevesek egyike, aki a blog fogalmát úgy értette, ahogy én is. Hogy a blogger nem közszolgálati médium. Nem kell belemenni a profik között is átlátszó egyrészt/ másrészt-játszmákba. Leírhat bármit, és igenis kontrollálhatja a blog egészét. Ha valakinek ez nem tetszik, indíthat saját blogot, ahol leírhatja, hogy ki miért és hogyan hülye, beleértve természetesen a bármelyik blogger-társat is.
Ahogy már odaát kommentben leírtam, köszönöm a kellemes órákat, amelyeket a blogon tölthettem, hiányozni fog. Rékucnak, a magánembernek minden jót, és persze nyugalmat kívánok! Magunknak pedig, hogy minél hamarabb olvashassuk a fikáznivalókat!
(Aki még nem ismeri, az olvasgassa az archívumot: fika.blog.hu)
Na nem az igaziak közül, csak virtuális barát volt.
2004 szilveszterén találtam rá a "hivatalos" Queen-fórumra. Mivel az egyik kedvenc együttesemről lehetett szabadon csevegni, örömmel regisztráltam, angol-gyakrolásnak sem rossz. Ott ismertem meg számos kedves embert, bár sosem hittem a virtuális barátságokban, mert az ember azt mond magáról, amit akar, mégis örömmel fogadtam azoknak a többnyire nagyon fiatal embereknek a kedvességét, akik sokszor privát üzenetekkel is megkerestek.
Most olvastam, hogy egyikük, egy amerikai lány, a napokban meghalt leukémiában. Nem is tudtam, hogy beteg. Nem tagadom, megrázott.
Érdekes, hogy az internet, amelyet kritikusai a személytelenséggel, az emberi kapcsolatok erodálásával bíráltak, milyen mély szomorúságot tud egyszerre sok száz, ha nem ezer emberből világszerte.
Nyilván, ez nem ugyanaz, mintha személyesen ismertem volna. (Bár ebben sem vagyok biztos, attól, hogy mostanáig nem láttam a arcát, de ismertem a gondolatai, lehet, hogy sokkal jobban ismertem, mint egyébként. Ki tudja?) Mégis a gyász már egyáltalán nem virtuális, nagyon is igazi.
Elgondolkodtam, mi a legellenszenvesebb Albert Györgyiben. Hogy az utóbbi években főleg magánéleti híreket hallunk róla? Hogy sokkal nagyobb számnak gondolja magát, mint ami? Hogy depresszióstól szokatlan exhibicionizmussal beszél, ír, nyilatkozik betegségéről?
A hamburgi A Jövő Kérdései Alapítvány nyilvánosságra hozta reprezentatív felmérésének eredményét. Minden kérdés, minden aspektus egy felé irányult: milyen lesz az élet 2030-ban?
Azokat az embereket szoktam piócának nevezni, akik egy kapott szívességet egyfajta folyamatos teljesítésről szóló, örökös szerződésnek tartják. Tehát, ha az ember megtesz nekik valamit csak úgy, akkor számíthat arra, hogy hamarosan újabb és újabb kis kéréssekkel keresi meg.
Rendhagyóan zajlott főzőversenyünk utolsó fordulója. Eddig ugyanis minden versenyző saját otthonában (többé-kevésbé) látta vendégül a konkurenciát, ám eheti indulónk a gödöllői kastély parkját választotta helyszínül.
Desirét az Alibiből ismerem, a melegbár pénteki transzvesztita show-jának állandó nyitószáma. Sajnos valamiért úgy gondolja, saját hangján kell énekelnie. Dehát megteheti, mert övé a hely.