Azokat az embereket szoktam piócának nevezni, akik egy kapott szívességet egyfajta folyamatos teljesítésről szóló, örökös szerződésnek tartják. Tehát, ha az ember megtesz nekik valamit csak úgy, akkor számíthat arra, hogy hamarosan újabb és újabb kis kéréssekkel keresi meg.

Mivel én elég nehezen mondok nemet, gyakran rám szállnak ilyen vérszívók. Az egész mindig egyre kellemetlenebb. Mert nem nagy dolgokat kérnek, csak fénymásold le ezt, nyomtasd ki azt, nézd meg a neten nekem ezt, hívjuk föl azt... Önmagukban apróságok ezek, amelyek semmibe sem kerülnek, semeddig sem tartanak. Nem is a rájuk fordított idő vagy energia a baj velük.

Hanem gyakoriságuk és az egyre elszemtelenedő stílus. Engem leginkább az dühít, amikor egyesek a harmadik - negyedik alkalomnál már azt hiszik, nekik ez jár, sőt ők tesznek szívességet valójában.

Mit tehet az ember, ha már elege van? Az első lépés gondolkodás nélkül: ennyi, nem csinálom tovább, menjenek a francba! Miután azonban jól kifortyogtam magam magamban, tenni is kéne valamit. Rögtön jön a kérdés, tényleg tenni kell valamit? Nem ér meg nekem egy kellemes munkahelyi/ szomszédi/ ismerősi kapcsolat, hogy lefénymásoljam Tibikének azt a három oldalas horgászengedély-kérő lapot? Ezen nehogy már egy emberi kapcsolat múljék...!

De mégis! Neki nem tűnik föl, hogy gyakorlatilag kihasznál; hogy a kapcsolatunkat, egyúttal az én jóindulatomat használja arra, hogy apró-cseprő ügyeit intézze. Neki ennyit ér a kollegiális/ szomszédi/ ismerősi viszony?

Ha aztán végleg betelik a pohár, újabb két út áll előttünk. Egyrészt a balhézás: be kell olvasni az élősködőnek. Elmondani neki, hogy már számtalanszor segítettem, elég volt. Oldja meg vagy keressen végre valaki mást!
Ennek csak első következménye, hogy az ember rosszfej. Én ilyenkor utólag rosszul is érzem (érezném) magam. Ha a pióca a gonoszabb vérszívók közé tartozik - jószomszédi viszony ide, ismerősi szolidaritás oda - elrontja az ember reputációját.

Vagy ott van a csendesebb, ám sunyibb megoldás is, egész egyszerűen úgy tenni, mintha nem hallottuk volna a kérést. Vagy feltételhez kötni, vagy elodázgatni, azzal a szándékkal, hogy nem fogjuk megcsinálni úgysem. Mert a pióca türelmetlen fajta ám! Ha nem kapja meg azonnal, amit akar, de legalább is egy ígéretet, hogy fél óra múlva meglesz, akkor sértődötten újabb áldozat után néz. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy legközelebb is próbálkozzon.

A cikk aktualitása sajnos azonban nem az alapeset. Most ugyanis a piócák (mert egy komplett családról van szó) közvetítő útján találnak meg. Egy egyébként kedves kollégám (nem dolgozunk együtt, csak egy helyen) telhetetlen, könyöklős családja talál ki nekem kis feladatokat, nehogy unatkozzam, ha már itt vészelem át a hőségriadót.
Azt hallottam, hogy a közvetítőnek is ránőttek a fejére, ez különösen azért undorító számomra, mert családon belül aztán igazán nem illik az ilyen.

Úgy kezdődött, hogy, nyelvtudásomat kihasználva, föl kellett hívnom valami vadidegen német nőt, aki a közvetítő lányának gyerekkori ismerőse. Felhívtam, nem voltak otthon, hagytam üzenetet, megadtam a lány telefonszámát. Gondoltam, ennyi. Aztán a lány kérte, hívjuk megint. Így lezajlott életem egyik legbizarabb hívása. Nálam csak a túloldalon lévő hölgy lehetett nagyobb zavarban, amikor a sajtpapíron lévő kérdéseket olvastam be neki. Azóta sem vették föl egymással a kapcsolatot...

Most hétfőn sok dolgom volt. Ezt nekik nem kell tudniuk. A lánya boltjának kellett szórólapot készíteni. Másnap reggel csináltam meg. Nem volt jó. Nem érdekelt, de duzzogva végül kijavítottam. (Jelzem, nem elírás vagy ilyesmi történt. Csak elfelejtettek valamit.)

Ma reggel már itt kezdett az alpióca. Egy dvd-t hozott, amin Pistike iskolalátogatási igazolása volt. Nyomtassuk ki! Kinyomtattam, letettem az asztalára, a folyosón még utánamszólt, ne haragudjak, nem mondta, de 4 példányban kellene. Fénymásolja le, válaszoltam, és bejöttem az irodámba.

Várom a következő ötletüket...