Nincs bizony! Egyrészt már várom a szabadságomat, amely végre a szerdán elkezdődik. Csak két nap, de ilyenkor ez már-már kibírhatatlan. Szeretek dolgozni, de most már jó lesz pihenni.

Az egyik dolog, ami miatt elegem lett, az pont a munkahelyemmel kapcsolatos. Nehéz erről írni, mert lehetne ennél nagyobb baj. Például, ha nem lenne most miről értekezni...
Ettől függetlenül mocorog bennem az igazságtalanság érzésének egy pár apró tüskéje. Az elmúlt két hétben helyettesítettem a kolléganőmet, ami ilyenkor természetes, nem is ezzel van a gond. Hanem azzal, ahogyan a majdnem főnököm viselkedik velem. Tudni kell róla, nem szívesen dolgoznak vele mások, mert hajtós, nagy tempót diktáló ember. Engem ez eddig sosem zavart, mert én sem szeretem a szarakodást. Bizonyos fokig kihívásnak is tartottam a vele való munkát.
De amit most, az utóbbi napokban művelt, nem tudom lenyelni. Én mindent megteszek, amit csak kér, messze túl a kötelező feladataimon. Bármikor, szó nélkül. Cserébe nem várok fizetésemelést, előléptetést vagy kitüntetést, csak azt, hogy velem ne azon a hangnemen beszéljen, amelyen az általa lustának titulált kollégákkal.
Egyébként mostanra rájöttem, hogy emiatt nem teljesítik mások szívesen a kéréseit. Mert nem érdemes. Kár, hogy pont az az ember, akinek foglalkozásában a legfontosabb elem pont az emberekre, igényeikre való ráhangolódás, a közös hang megtalálása lenne (értékesítőről beszélünk), pont az nem érti, ha csak szemétkedik, meg vagdalkozik, akkor azzal kevesebbet ér el. Nálam legalább is sértődöttséget és dacot. Ez nem szokott a munka javára válni.
Attól meg aztán pláne ki vagyok akadva, hogy a ventilátoromat sem kapcsolhatom be. A légkondit sem, mert fázik meg fáj a nyaka tőle. Jól van. A ventilátorom meg zúg.
Egy gyár szívében dolgozunk, mindig zaj van, de ő az én kis asztali gépecském miatt nem tud gondolkodni... Én meg melegben vagyok képtelen bármire is.

A másik dolog inkább elszomorít. Bő két hete kaptam egy meghívást, hogy társuljak be. Elfogadtam, és azóta szinte csak én voltam aktív. Erre a meghívóm másik helyén azt írja valaki, hogy azóta nem nagyon olvas ott, ahol én is írok. Nem kell persze mindenkinek szeretnie a stílusomat, de akkor is rosszul esik...