A félmeztelen lány Mick Jagger (rocksztár) és Jerry Hall (topmodell) gyermeke. A nevét sajnos nem jegyeztem meg, majd, ha fontos lesz.

A sztárevics haját édesanyjától, ajkait édesapjától, réveteg tekintetét pedig vélhetően Keith Richardstól örökölte. Szép, magas, fotogén - ez kétségtelen. De modellként tizenkettő egy tucat, semmi érdekes nincs benne. Ráadásul véletlenül lett ő az illusztráció az én legfrissebb (bár már régóta fogalmazódó) költői kérdésem mellé.

Miért van az, hogy a híres emberek ivadékai szinte mindig a show businessben kötnek ki?

Azt természetesen értem, hogy ilyen összekötettésekkel bárki megkapja az esélyt a bizonyításra, sőt általában többre is.
Az nem fér a fejembe, miért csak ez jut a sztárgyerekek eszébe. Miért nem akarnak tűzoltó, katona vagy mondjuk, vadakat terelő juhász lenni? Hiszen anyagi gondjuk nincsen, a szüleik vagyona kisebb államok éves GDP-jével vetekszik, több generációnak is elég. Szóval az a probléma a polgári foglalkozásokkal, hogy nem fizetnek elég jól, nem áll fönn. Nyugodtan választhatna valami olyan munkát, ami izgalmas, kihívásokkal teli, csak éppen nem a nyilvánosság előtt zajlik és nem jár érte sztárgázsi.

Miért nincsenek olyan cikkek, amelyek a Presley örökösnőről, mint St. Louis-i óvónőről szólnak? Vagy hogy Rod Stewart lánya Kelet-New Jersey legkedveltebb zöldségese? Esetleg beszámoló arról, amint az ifj. Delon művészi szinten pecsételi le a leveleket a dijoni postahivatalban?

Ehelyett általában középszerű énekesek, halovány színészkék, átlagos modellek vagy meghatározhatatlan médiatényezők szerepelnek az újságokban. Süt róluk: ha nem az lenne az anyjuk/ apjuk, aki, soha sem hallanánk róluk.

Ez alól üdítő kivétel Stella McCartney, akinek ugyan nyilván jól cseng a neve, de valószínűleg önállóan is messzire jutott volna. (Ezt bizonyítja az is, hogy divattervezői karrierje hajnalán nem mindig saját nevén mutatkozott be. Pont azért, mert nem akarta, hogy apja miatt alkalmazzák.) De manapság természetesen kellemes kis publicity-t kap neve révén még mindig, és hát ő sem a felmosórongyot rázza...

A divatszakma rendszeresen fájdítja a szívünket, mennyire nehéz ott dolgozni. És ezt el is tudom képzelni, hiszen például rólam még egy jó kép sem készült soha, szóval igazi tudomány lehet pózolni meg nézni. Ráadásul egy modell folyamatosan ki van téve - mint most is - a mindenféle fanyalgóknak; egy nyugodt perce sincs az embernek! Folyton jól kell kinézni, folyton követik az embert, folyton emberfeletti igényeknek kell megfelelni... És még normális emberekkel sem lehet kapcsolatban az ember. Mert hiába van a szülöknek - akik még civilként születtek a régi, hírnév előtti életük, a sztárgyereknek állandóan gyanakodnia kell barátaira, akikből meglepően sok van. Aki normál emberek között forog, az talán össze is barátkozik párral. Talán olyan házastársa is lehet, aki el bírja viselni, ha az illető lesz a Tescóban a hónap dolgozója, és nem hagyja ott valami szinte kiskorú sztriptíztáncosnőért.

Szóval nem értem én ezeket, miért teszik ki magukat ennek. Sokkal könnyebb lehetne az életük, ha mernének azok lenni, amik. Híres emberek nem híres gyerekei.

Mint a morál apostola természetesen a meztelen test látványától is enyhén émelygek, így kérem, értékeljétek, hogy alászálltam a fehérmájú pokolba, és visszafojtott lélekzettel leszakítottam a netes aukciósház három romlott gyöngyszemét. Félig befogott szemmel rangsoroltam ezeket a tisztességes emberhez nem méltó, állítólag örömszerzésre való holmikat. Csak a blog oltárán hozok ekkora áldozatot!

3. helyezett: Bajorok a pácban - VHS

Bár még nekem is van videóm, és ami rosszabb, használom is, azért műsoros VHS-kazettát már nem hiszem, hogy vennék. Eme alkotás esetén azonban kivételt tennék, hiszen ez a film VHS-en a legautentikusabb. Szinte biztos vagyok benne, hogy messzeringó gyermek- vagyis inkább kamaszkoromban láttam ezt a filmet. A SAT 1-en szombat este, a Wochenshow után. Bár a szép, de kissé halovány emlékű Szív TV magyar szinkronnal bemutatta a műfaj másik nagy alkotását, a Svéd lányok Tirolban, azért meglep, hogy ezt a filmet Magyarországon is kiadták. Aki azt merné feltételezni, hogy ez valami olcsó kéjelgés, arra ráküldöm I. G. Meuzewet! Aki nem tudná, ki ez a filmtörténeti fenomén, annak el kell mondjam, a Svéd lányok... egyetlen olyan szereplője, aki nem szexel, és - ez bizony a színvonal megdönthetetlen bizonyítéke - maga Kézdy Virág doktor György szinkronizálta.
Felhívnám a figyelmet a kazettát bemutató fotó retrós hátterére. Korrajzból ötös.

2. helyezett: Szexkacsa

Megérdemelné az első helyet is, merthát gesamtkunstwerkről van szó. Ez a 35 centis madárka ugyanis a pedofília és a zoofília határán egyensúlyoz, bravúrral. Arról nem beszélve, hogy még a Brehm-féle állatenciklopédia legtapasztaltabb szerkesztője sem hallott még olyan kacsáról, amelynek vaginája van.
Mint ősi Homárblog-olvasó rég tudom, a felfújható állatok piaca virágzik. Ehhez a gumikacsához is úgy jutottam el, hogy a Homáron bemutatott bárány aukciójának részleteire klikkeltem.
De, úgy gondolom, a dugható gumikacsa paradigmaváltás a hűséges gyapjashoz képest. Az ugyanis - többé-kevésbé - élethű, míg ez már egy állatutánzat utánzata, a gyerek- és felnőttjáték izgalmas ötvözete, játék és valóság egyben. Figyelem, a mámor pillanatában hápog (!) is!

1. helyezett: Playmate - házhoz

Hát ezek után mondja a képembe az a pornóbolond hozzászóló, hogy irigységből megyek neki a bérnőknek!
Négy éve beválogatták ezt a hölgyet az Év Playmate-je versenybe, de persze nem ő nyert. Apropó, arra a hölgyre emlékszünk, aki végül 2006-ban megnyerte? Ennyit erről a nagy-nagy karrierlehetőségről!
A hirdetés a klasszikus minden érdekel-kategória gyöngyszeme. Ha kell háziasszony, ha kell sztriptíztáncos. (Lehet, hogy ez az ideális nő burkolt házassági hirdetése? Ha mégkockafeje is lenne...) És, ha jól értem, az aukcióban szereplő 45 000-ért akár "az igazi énjét" is meg lehet ismerni. Amúgy az árfekvés elég alacsonynak tűnik, ennyi pénzért Mary Zsuzsi is csak egy fél számot énekel el.
A bumfordi hirdetés egy az egész miliőhöz illő poénnal zárul: "...csapd le őt!" Naja. Annyira azért nem nevetek.
Kedvcsinálónak elhelyeztek egy igen izgató fotót. Gondolom, más is ezzel az elegáns, finom nővel szeretné feldobni a rendezvényét. (Persze abba a világba, amit nálunk erotikavásárnak neveznek, ez a hölgyemény bőven belefér.)

Gyurcsány tegnap addig lelkesítette a nyuggereket*, amíg maga is elhitte, hogy nem egy összedőlni készülő disznóólt ad majd át utódja Orbánnak pár hét múlva.

Pedig az a bukás holtbiztos jele, ha már a Barátok köztben is kritizálják az ember kormányát. Tegnap ugyanis váratlanul beállított Berényi András fia. Dani súlyos skrizoféniáját zárt intézetben kezelték eddig, ám azt egyik napról a másikra bezárták, a betegeket szélnek eresztették. Majd értesítik őket - ahogy Dani fogalmazott - pár nap vagy hét múlva, hova lehet majd ismét befeküdni. Addig is menjen mindenki Isten hírével... Dani nem egyedül érkezett, hanem magával hozta bájos betegtársát is, akihez gyöngéd szálak fűzik, ám a lány kevésbé szerencsés, őt nem várja haza a családja. Úgyhogy ő is Berényiéknél táborozik, amíg megjön a behívó.

Véletlenül pattant volna ez ki a sorozat íróinak agyából? Esetleg érzik ők is azt a közhangulatot, amelynek feltűnt, mennyi riasztó erőszakos bűncselekményt követknek el olyan emberek, akikre ráférne a szakszerű, orvosi kezelés? Csakhogy egy ideje nincs hova menni...

*2010-ben Gyurcsánynak tapsoló idős ember. Megérdemli, hogy így hívjuk.

Szinte a komplett sajtó – beleértve az írottat és az elektonikusat, a jobboldalit és a baloldalit, sőt a bulvárlapokat is – kajánul röhög a Jobbik „lebukott”, most már ex-szóvivőjén. Király András a párt funkcijaként sokszorosára nagyította értékalapú, keresztény neveltetését, és mélyen hallgatott kicsapongó ifjúságáról, amikor is melegekkel és transzvesztitákkal fotózkodott, füvet szívott és részegen inzultálta a járókelőket. Ezekről a modern bunkók stílusának megfelelően felvételek is készültek.
 
Király András aztán szélsebesen lemondott szóvivői tisztségéről szűkszavú kommünikéjében. Természetesen az ember a párt jellegéből kiindulva feltételezi, azért ezt a döntést felülről is sugallták, de azt el kell ismerni, a Jobbik ebben az ügyben is profin kommunikál. Csak a rendpárthoz kapcsolódó előítéletek miatt gyanús a vezetőség ráhatása.
 
Persze mindenki, akiben pont azért érzi ellenszenvesnek a Jobbikot, mert egy meglehetősen szűklátókörű szemléletet kíván meghonosítani, most dörzsöli a markát. Tetszik látni, a Jobbik se jobb! Képmutatók és álszentek.
 
Semmi kifogásom az ellen, ha a Jobbikot nevetségessé teszik, nyilvánvaló, hogy a párt hasznavehetetlen szájhősökből áll. Csak ezt most sokan nem látják, ill. nem akarják látni. De ismételten a dolgok vészes relativizálása és elmosása fenyeget, közbe kell hát lépnem. A magam módján persze.
 
Fontos különbséget tenni ugyanis azok között a dolgok között, amelyek a szóban forgó videókon és fotókon zajlanak.
 
Értem én, hogy a mélymagyar idióták nem tudnak mit kezdeni a homoszexualitással és a transzvesztitizmussal, de hogy a ballib bulvárban is rögtön „melegbotránynak” tituláljanak egy bőrszerkóssal közös fotót?!  Egy normálisabb világban a „melegbotrány” kifejezés az lenne, ha valaki önmagából kifordulva ordítozna ocsmányságokat egy melegnek, vagy mondjuk, megverné. De együtt mutatkozni vele, semmi. Aki ezt mint pejoratív fotót bemutatta, maga is tendál a homofóbiához. Nem az utóbbi években látható, véresszájú fajtához, hanem ahhoz típushoz, aki azt mondja: nem zavarnak a buzik, de ne előttem csinálják. Egyszerre röhögnek az ilyenek a jobbikos erkölcscsőszökön, meg a buzikon is.
 
Ellenben azt már sehol sem írják, hogy „suttyóbotrányba” keveredett a jobbikos szóvivő. Mert a szar ember profilja nem a kanadai meleg-dzsemborin rajzolódik ki, hanem inkább a videókon. A nyilvánvalóan részeg leendő szóvivő bunkó módon ordítozik idegen emberekkel, egy idős embert inzultál, végül kifejti magasröptű véleményét a görög borokról. Utóbbi legalább egyértelműen hiteles, nagy tapasztalata lehet alkoholos italok terén.
 
Azért nagyon ciki ez a Jobbiknak, mert a szíve mélyén mindenki tudja, a csőcselék az pontosan ilyen. Senkit és semmit sem tisztel, bunkó módon hőbörög, és mindenáron rá akarja erőltetni a saját véleményét másokra. Ha azok nem hagyják, rájuk támad. Rá nem vonatkoznak a szabályok, mindenki máson viszont folyamatosan számonkéri a saját ún. értékrendjét.
A lebukás itt nem az, hogy a kizárólagos és a feltűnően sokszor hivatkozott értékrendtől elég távol áll az átlagos magyar fiatal viselkedésmódja, még csak nem is a képmutatás. Hanem az, hogy a párt prominensei a jól szabott zakók és az ügyes médiaszereplések mögött ilyen talajmenti alakok, mint Király András, állnak. Azt meg csak remélem, szavazóik titokban azért rosszul érzik magukat, ha ilyen antiszociális figurákat látnak. Elvileg az a vonzó a Jobbikban, hogy kérlelhetetlen a renitensekkel szemben.
Lehet persze a szokásos olcsó szöveget nyomatni, hogy a csúnya másikok le akarják járatni, ahogy Király fogalmaz „ferdített valóságtartalma rosszindulatú irigységből fakad”. Sajnos azonban ezen nincs mit ferdíteni, a képek, és még inkább a videók magukért beszélnek. Semmit sem kellett rajtuk ferdíteni, a valóságtartalmat maga a főszereplő szolgáltatja. A legjobban amúgy az ilyesmit úgy lehet megakadályozni, ha az ember nem piál be, vagy ha mégis, akkor nem másokon vezeti le tahó indulatait. De legalábbis kikapcsolja a kamerát, amikor ilyen. Akkor bizonyítékok hiányában elmarad a csúfos lebukás.
 
Azért valamit még tisztázzunk! Kikérem magamnak, hogy Király viselkedését egyesek igyekeznek normálisnak beállítani. Sem a drogozás, sem a részeg randalírozás nem normális, nem tipikus a magyar fiatalokra. Az, hogy sokan csinálják, még nem felmentés senkinek. Utálom, amikor a valós devianciákat jófejségnek szokás beállítani; ez még egy képmutató szélsőjobbos kárára sem megengedhető!

Az idei dél-afrikai foci-vb-re való regisztrálásnál elkerekedett a szeme a német sportújságíróknak. Amikor hazájukként Németországot jelölték be, jött a választási lehetőség: NSZK vagy NDK, ill. ínyencek számára az egykor Franciaországhoz tartozó Saarland - így megkülönböztetve.

De ez nem az egyetlen olyan geopolitikai változás, amely a futballszövetség figyelmét elkerülte. 2010-ben Dél-Afrikában szívesen látnak jugoszláv és csehszlovák riportereket is. Sőt! Ha rajtuk múlik, bizony Rodézia is kiküldi tudósítóit, pedig immáron 1980 óta Zimbabwe néven ismerjük az afrikai országot. Főleg azért kellemetlen ez, mert a vb-rendező államnak szomszédja, feltűnhetett volna tehát az pár apró változás...

Mondjuk ez semmi ahhoz képest, hogy Izrael és Jordánia még a Brit Birodalom érdekeltségi területéhez tartozik. Szinte már-már meglepő, hogy olyan modern országok, mint a ma még csak 93 éves Szovjetúnió már fönt van a FIFA világtérképén. Kár, hogy azóta már meg is szűnt.

Miközben persze ez nyilvánvalóan adminisztrációs hiba, azért rosszmájúan eszembe jut, a focistákat nem az eszükért szeretjük, most már tudjuk, a fejétől bűzik a hal.

Forrás: eurosport.yahoo.com

Alice Csodaországban - filmkritika
 
Vajon mi lesz a következő? Micimackóék gépágyúval, esetleg Alien vs. Pinokkió vagy végre elkészül a Jézus élete a Mátrixban?
 
Ha a 3D mozi jelenlegi tendenciáit nézzük, bizony nem nagyon számíthatunk másra, mint a látvány érdekében feláldozott történetre. Csak érvényesüljön jól a vadonatúj technika! Erre jön a nép!
Az Avatar esetében kevésbé vérzett persze a szívem, a Farkasokkal táncoló hupikék törpikés változatától semmit sem vártam. Szerencsére az amerikai filmakadémiánál is észnél voltak, és csak azt ismerték el a filmben, amit el is lehetett ismerni, a technikai újításokat.
 
De egész más a helyzet, ha egy igazán izgalmas, sőt varázslatos mesét szemel ki magának a Disney. Az Alice Csodaországban ugyanis egyedülálló kaland, bár talán a gyerekeknek szól a legkevésbé, viszont már én is sima meseként olvastam réges-régen, szóval ez nem az ő hibájuk, így alakult. Kissé zavaros történet, melynek rejtett tartalmát egy gyerek nem nagyon foghatja föl. Hivatalosan, ugye, az Alice a viktoriánus kor társadalomkritikája. A kevésbé szalonképes verzió szerint pedig drogos álom. Mindkettő hihető.
 
A hatalmas promócióval beharangozott film készítői egyszerre akarták az összes értelmezést, és ha ez nem volna elég, hát még ráeresztették a 3D-animátorokat is. Csak azt felejtették el közölni, hogy a film sokkal inkább az Alice Tükörországban, mint a Csodaországban, vagyis a híres mese folytatása, melyet szintén Lewis Caroll írt, csak sokkal kevésbé ismert. Ehhez még hozzáillesztettek egy sablonos, bénácska kerettörténetet is, melyben Alice nem akar férjhez menni, inkább a kínai piacot meghódító őskapitalista üzletasszony lesz. Gondolom, az ilyen nők miatt lett a szerző pedofil…
 
Mindennek eredményeképp egy rendkívül szabálytalan ritmusú, giccses mű született meg. Alice-szal hosszasan csámborgunk Csodaország girbe-gurba, kissé baljós varázserdeiben, és állandóan speedező állatokba botlunk. Mintha az egész ország valamilyen kábítószer bódulatában fetrengene/ tombolna. Csak éppen a gonosz vörösek gyorsítókat, stimulálókat szednek, míg a bárgyú fehérek a nyugtatók rabjai.
 
Tim Burton rendező semmit sem akar elmesélni, csak egy lehetőleg minél groteszkebb külsejű világot akar ránk tukmálni. Miközben képei persze lélegzetelállítóak többnyire, a történet alakulása nem érdekli, talán untatja. Ezért hosszú snitteken keresztül láthatjuk az Őrült Kalapost parádézni, de hogy Alice miért is vállalja ismételten Csodaország megmentését, nem érthetjük meg. Csak. Mert ő Alice. Még az sem fontos, hogy a szereplők egymást értsék, harsány robotok farsangja ez, nem egy szellemes mese, aminek indult.
 
A szereplők közül egyedül Helena Bonham Cartert lehet pozitív értelemben kiemelni. Zsánerszerepet játszik – a sértett, elviselhetetlen és gonosz zsarnokét – viszont jól. Játéka a sok smink és trükk közül is kiviláglik.
Az ellenlábasát alakító Anne Hathawayről még nem döntöttem el, hogy szándékosan volt cinikus, ez esetleg a koncepció része, vagy egyszerűen csak újra bebizonyosodott: nehéz jónak lenni modorosság nélkül. Bevallom, főleg miatta néztem meg a filmet. Alíz nevű (!) nagynénémmel azon rötyögtünk egyszer, hogy a színésznő tiszta Kiszel Tünde ebben a moziban. De aztán a 3D hatása alatt rájöttünk, inkább Cicciolina.
 
Erősen érdekelne viszont, hogy Johnny Depp végleg elszegődött-e az Égből pottyant mesék társulatához, vagy egyszer azért még látjuk a korosodó szépfiút emberként is a vásznon? Értem én, hogy szeret beöltözni mindenféle látványos gúnyákba, és már sokszor jól is állt neki a különcködés. De ebben a filmben az egyetlen teljesítmény, amit nyújtott, az a maszkmester székében eltöltött türelmes várakozás volt. Az Őrült Kalapos excentrikus figurája élettelen és unalmas. Hol van már a szintén elég extrém kinézetű Ollókezű Edward drámaisága, fájdalma? Vagy Don Juan de Marco elszánt hite saját téveszméjében? Pár millió dollárral és egy Karib-tengerrel odébb, gondolom.
Az eddig ismeretlen főszereplő, Mia Wasikowska viszont nem volt rossz. Az eredeti mesében Alice személye egyre inkább háttérbe szorul, hogy aztán a nagy fináléban előtörhessen, és hős lehessen. Ezt kivételesen ebben a filmben is jól csinálták.
 
Most láttam először (részben) 3D-filmet. Érdekes, különleges, de amíg azt hiszik a nagy filmgyárak, hogy ez helyettesíti a forgatókönyvet, a rendezést és a színészi játékot, addig köszönöm, maradok a hagyományos filmeknél. Elég zavaró ugyanis, ha egy egyébként is szerte-szétkent filmet még az effektek kedvéért is megszakítanak egy-egy 3D-ben az orrunk előtt lehulló falevéllel. Szép. De semmi értelme. A film kifejezetten unalmas időnként, a párbeszédek értelmetlenek, de ez nem carolli értelemben vett non-sense, hanem nyögvenyelős, erőltetett különcködés. Ha valahol mindenki bohócsapkában van, akkor ott a baseball-sapkás lesz az egyedi. Sajnálatos, hogy Tim Burton mindenáron furcsának akar mindent, és előbbit már teljesen elfelejtette. Ezzel ugyanis csak egy irritáló és egyszerhasználatos filmet készített.
 
A filmtől független költői kérdésem: vajon miért nem tanítja meg a sok tisztelt, magyar szülő csemetéjének, hogy vetítés közben nem szokás hangosan beszélni? Illetve, ha ezt a gyerek még nem tudja felfogni, akkor mit keres egy 12 éves korhatáros filmen?
 
Értékelés: 6/10 – Egyszer meg lehet nézni. Többször nem érdemes.

Szűk négy héttel a választások első fordulója előtt Petőfiék csupán kellékek a politikai színjátékokon. Valamiért minden párt úgy érezte, ki kell állni ma. Már írtam: egy ünnepnek nincs értelme, ha kötelező. De sebaj! Az újításokhoz gyáva közéletünk minden résztvevője emelvényre ugrasztotta egy-egy emblematikus figuráját, hadd beszéljen. Egy ilyen rendezvényt leszámítva kérdezem: minek?

Az MSZP szánalmas, fáradt és főleg unalmas ünnepséget rendezett. Párszáz rosszarcú nyugdíjas előtt vinnyogott a szoci körökben népszerűnek gondolt Horváth Csaba a szokásos témákról. Már nem is nagyon emlékszem, pontosan miről, csak annyira, hogy szó szerint megismételte a tegnapi beszédének egyes részeit. Az ő szereplése csak osotba és fölösleges rutin. Ellenben a tegnapi apropó - a 1848 - 49-es szabadságharc zsidó áldozataira való emlékezés - enyhén szólva erőltetett és értelmetlen. Eddig ilyen nem volt, az egész arra szolgált, hogy a pár kóválygó, a zsidó-kérdésre érzékeny, valószínűleg idős szavazót magukhoz vonzzanak. Ha már az SZDSZ-re nem tudnak szavazni... Átlátszó és hitvány próbálkozás.
Horváth mai beszédének fénypontja mégis a Dessewffy név fonetikus kiejtése volt.

Mesterházy Attila harmatos Gyurcsány-paródiája előtt még két bejátszással igyekeztek a megfogyatkozott hitelességüket kissé megalapozni. Szegény, öreg Jancsó Miklós beszélt a szabadságról a kivetítőn, őt követte Ungvári Tamás hasonló fejtegetéssel. Kár értük! Főleg, hogy szerepeltetésük teljesen műfajidegen volt. A koratavaszi szélben fagyoskodó nyugdíjast - aki már úgyis meg van győzve - nem túlzottan lelkesíti két öregúr, akik a meleg szobában bölcselkednek. Én meg csak sajnálom, hogy ezek az okos emberek még most is hajlandóak ilyesmire. Egy Mesterházy kedvéért?

A Hír TV rendkívüli híradásban számolt be arról, hogy Demszky Gábor szokásos beszédét szokásos módon füttykoncerttel zavarták meg. Nem egészen értem, mi ebben a rendkívüli. Általában nem szeretem az ilyen bunkó viselkedést, de a mai helyzetben igenis élvezetes volt hallani, ahogy kb. ezren skandálják a bomlott elméjű főpolgármesternek: "Hülye vagy!". Az meg már erre a kis időre egyáltalán nem zavar, hogy Demszky saját személyét illető tévképzetét - hogy ő a bátor, nagy formátumú történelmi személyiség - hízlalja a csőcselék rigmusaival. Az viszont kissé riasztó, hogy a Hír TV forradalmazó tudósítóját, Császár Attilát a hőbörgők egy része már nem fogadta túl nagy örömmel. Már ő sem elég radikális.

A főműsor persze a Fideszé volt. A Hír TV napok, sőt hetek óta verte a mellét, ők fogják közvetíteni. Ehhez képest kb. tíz percről lemaradtunk, mert egy méregdrága felmosórongyót kínáltak hosszadalmasan. Sajnos pont Kósa Lajos szellemes beszédét mulasztottuk el majdnem.
Helyette volt minden, ami egy korszerű, hazafias hangvételű show-ba kell: huszárosan doboló tánccsoport, Varga Miklós és Palcsó Tamás duettje - spontán félplayback-kimaradás inkluzíve, és egy hegedűs hölgy, aki népdalokat húzott az egybegyűltek talpa alá. Igazi parasztvakítás, műmagyar művészkedés.

De persze senki sem ezért ment oda, a mestert várták. Orbán Viktor a valóban óriási tömegtől, de leginkább önmagától meghatódva lépett a pulpitusra. Beszéde semmiről sem szólt, de ezt nem is kell rajta számon kérni. Egy hónapra a választásoktól, egy ilyen kiüresedett - vagyis bármilyen tartalommal megtölthető - ünnepen nem kell okosakat mondani. Lelkesíteni kell! Mert most a legnagyobb veszély az elkényelmesedés. Ha a változást akaró alkalmi fideszesek, aki Orbánnak a 60%-os eredményt összehozták az EP-választásokon, azt hiszik, nekik már nem is kell elmenni. A törzsfideszek hangosak és elszántak ugyan, de önmagukban 50% fölötti, vagyis létfontosságú arányban nincsenek. A Fidesz nem követheti el ismét azt a hibát, ami miatt már bukott egyszer. A választások másnapjáig nem bízhat a győzelmében. A különbség most annyi, hogy nem pusztán a tutyimutyi, enyveskezű dilettánsokat kell legyőzni (ez már megtörtént), hanem az MSZP-vel és SZDSZ-szel közösen megerősített szélsőjobbot is.

A gyűlés két pozitívuma: a Navrasics által elmondott Szíjjártó-színvonalú beszéd nem volt túl hosszú, a "nagy" szövetséges KDNP pedig még említés szintjén sem bukkant föl.

Az MDF  - tegnapi szambázása óta sajnos tudjuk - kabalaállata, Bokros Lajos pár tucat embernek, többségük riporter, elmondta, gondolom, a szokásosat. A kopogtatócédulák körüli gondjaikat ők maguk is elég kínosnak érzik, nem is akartak az ünnepen ilyen obszcén dolgokról beszélni.

Az LMP is rendezett valamit, de a nem megszálott híveikkel elfelejtették közölni, hol és mikor. Na nem mintha elmentem volna, én bőven eleget kokárdáztam már a márciusi ifjak emlékére iskolás koromban.

Így lesz ebből a forradalomból bianco-ünnep, mindenki azt csinál belőle, amit akar. Továbbra is hiánylom ellenben az igazi magyar felemelkedés kulcseseményének, a kiegyezésnek méltó megünneplését. Persze az, hogy két okos politikus aláír nem annyira látványos, mint a huszárok felvonulása. Meg megérteni is nehezebb.

Tegnap váratlanul meghalt Corey Haim. Nem hiszem, hogy sokaknak azonnal beugrana, ki is (volt) ő. Pedig bő húsz éve számos nagyon sikeres filmben szerepelt.
 
Én is csak azért emlékszem rá, mert életem első horrorfilmjének egyik főszereplője is ő volt. Az elveszett fiúk hősei mind húszon aluliak ugyan, a mai értelemben vett tinihorrornak mégsem nevezném azt a filmet. Sokkal félelmetesebb és zordabb, persze egy átlagos idegrendszerű felnőtt nem tojna be rajta.
 
Corey Haim leghíresebb szerepe egyben. Ő volt a menő, szőkített hajú (!) kiskamasz, akinek nemcsak szülei válásával kell megbarátkoznia, hanem azzal is, hogy izgága édesanyja egyből a vámpírkolónia vezérével randizik. Idősebbik, majdnem felnőtt fia, aki akkortájt nagyon lazának tűnt, valójában birkasága és egy lány miatt haverkodik a vámpírokkal (a vámpírgaleri vezetője az ifjú Kiefer Sutherland erősen Billy Idolnak maszkírozva; ha másért nem, hát ezért megéri megnézni). Öccse viszont fontoskodó, ám lúzer kamaszokkal barátkozik, akik képregényekből és B-mozikból gyűjtik össze a vámpír-ölők know-how-ját.
 
Természetesen a felnőttek annak ellenére nem hisznek az elszánt bandának, hogy folyamatosan tűnnek el a fiatalok a kaliforniai kisvárosból. A rejtelmes – sejtelmes történet végül nagy összecsapásba torkollik. Az egyik oldalon a gyilkolásban jártas, bőrszerkós vámpírok – a másikon a szentelt vízzel feltöltött vízipisztollyal támadó különcök. Ki fog győzni vajon?
 
Egy osztálytársamtól kaptam kölcsön videokazettán, legalább huszonötödik másolat volt. Igazi tankönyv arról, mi jelentette a menőséget a nyolcvanas években. Nem csoda, hogy kult lett belőle: a nagy földrengés miatt elsüllyedt építményben megbúvó hóka vámpírok, isznak, dugnak (ezt csak nagyon finoman mutatja be Joel Schumacher) és szabadok, mint a fene; fittyet hánynak ők minden szabályra és persze motorjuk berregésétől is összerezzennek a gyávább kívülállók.
 
Egy-két éve megcsinálták a folytatását, nem láttam, de azt hiszem, jobb is így. Corey Haim egyéként abban is szerepelt, de csak egészen kicsit. A zene is, a humor is és a szereposztás is messze jobb, mint akár az akkori tucathorrorokban, akár a kilencvenes évek tinihorrorjaiban. Kiefer Sutherland mellett nem csak a korszak másik nagy tiniidolja, Corey Feldman, tűnik föl, hanem Diane Wiest is, akit sok szerepéért becsülök, a Madárfészek politikusfeleségért viszont egyenesen imádok.
 
Corey Haim sok más, a maga idejében nagyon népszerű filmben kapott szerepet, de felnőtt korára kiégett. A szokásos sztori: túl fiatalon túl sikeres, túl gazdag, ez valamiért egyenes út a drogokhoz és a lecsúszáshoz. A felnőtt Corey egy említésre méltó alakítást sem hagyott hátra.
 
Most, 38 évesen, anyagilag tönkremenve, a drogból épp csak kigyógyulva, de más betegségektől (nyilván szövődményektől) szenvedve ért véget az élete. Ma már nem hagy nagy űrt maga után. De a legjobb filmjére mindig emlékezni fogok, mert az bizony első osztályú munka.

Ebben a sorozatban a választásokon legeselyésebb pártokat kívánom bemutatni a saját szempontból. Esélylatolgatás és személyes szimpátia.

A Lehet Más a Politika nevű párttal akartam kezdeni. De ma olyan fordulatot vett a kampány, amelyre, azt hiszem, azért nem számítottunk.

Az MDF-nek ugyanis vége. Ma kénytelenek voltak elismerni, fő bázisukon, a fővárosban képtelenek lesznek listát állítani, annyira kevés kopogtatócédula jött össze. Dávid Ibolyának sajnos az erőltetett MDF - SZDSZ választási szövetséget fölmondták.

Erről Lévai Zoltán, az MDF budapesti elnöke nyilatkozott az Indexnek. Jól jellemzi az állapotokat, hogy az azóta eltelt pár óra alatt Lévait ki is zárták a pártból.

Pedig mi már azon tanakodtunk, talán ez egy kommunikációs trükk. Az SZDSZ-szel való összeállás még azokban a választókban is visszatetszést (pontosabban: undort) váltott ki, akik számítottak az MDF-re. Hátha Bokrossal megerősödve lehet majd rájuk szavaznia mindazoknak, akik a nagypártokból nem kérnek, feleslegesen meg nem akarnak szavazni (hiszen az LMP nem fog bejutni a parlamentbe, bármennyire is szeretnénk).
Azt gondoltuk, ha az MDF látványosan megszabadul az SZDSZ-től, azzal felbátorodnak az SZDSZ miatt az MDF-től távolmaradók.

De nem erről van szó. Ezek tényleg összekaptak. Az SZDSZ ugyanis nem csupán azért volt rossz választás, mert ma már mindenki utálja őket ebben az országban, hanem mert - mint Lévai elmondta - az SZDSZ kényelmesen felült a listára, és a megállapodás semmilyen pontját nem tartották be. Se pénz, se posztó, se kopogtatócédula-gyűjtés.

Szerettem volna az MDF-re szavazni, de nem Ibolyáék miatt, hanem mert manapság Bokros Lajos az egyetlen olyan miniszterelnök-jelölt, aki mond is valamit, és aki - nekem ez még fontosabb volt - már bizonyította, tud kemény lenni, ha az kell. Márpedig itt az kell.

De az szdsz-es affér jól megmutatta az MDF igazi arcát. Azoknak, nekem is, akik próbáltak szemet hunyni Bokros kedvéért a Dávid - Herényi páros sajátos pártvezetési stílusa felett. Nem akkora kár egy Almássy Kornélért, annál jobban forgott az ember gyomra a Lengyel Zoltán-ügy láttán.

Annál inkább meglepett, amikor elindult a dörgölőzés a két párt között. Az SZDSZ azért nem mérhető ma már, mert mostanra mindenki - még a lassú felfogású mszp-sek is - rájött, az SZDSZ az elmúlt évtizedben csak ártott. Akkor is, amikor önzetlenül jót akartak tenni. Nem beszélve a rengeteg olyan esetről, amikor kizárólag azért nyilvánultak meg, mert az igazság egyedüli birtokosának képzelték magukat. Az arroganciát nem feltétlenül utasítják el a választók - a 2010-es választások két sztárpártja, a Fidesz és a Jobbik is meglehetősen nagyképű - de ha valakiről még az is kiderül, hogy mindent elront, amihez csak hozzáér, az védhetetlen. Ezt tette az MDF ígéretesnek tűnő maradékával is. Ennek ellenére kivételesen hálásak lehetünk nekik. Legalább kiderült, miféle emberek élősködnek Bokros nevével.

Választási esélyek: Budapest elestével a nullához közelítenek.  

Géniusz, az alkimista - minisorozat, m1

Egyáltalán nem zavart, hogy az m1 egy misztikus thrillersorozattal igyekszik hirdetni a pécsi kulturális főváros programját, ill. magát Pécset is. Ahogy az sem, hogy deklaráltan a Da Vinci kód ihlette a történetet. Sőt, tetszett, hogy elég okosak voltak ezt már jó előre tisztázni. Ahogy a sorozat promóciója is végre profi volt. Aztán jöttek a bajok.

Két nappal a premier előtt alaposan összezavarták a nézőket a kezdés időpontjával kapcsolatban. Elhangzott, hogy szerda helyett kedden lesz az első rész, aztán mégis szerdán kezdődött. Amatőr dolog.

Sajnos a sorozat egészét nézve nem nyerte el a tetszésemet. Elsősorban azért, mert a forgatókönyv rossz, és amit még az alkotók, a briliáns Tűzvonalban stábja egyébként, meg tudtak menteni, a vágóasztalon lett érthetetlen kuszasággá kaszabolva.

A bűnügyi filmek stílusbeli alapvetése a pontosság. Ahhoz, hogy a néző értse magát a bűncselekményt és a bűnösök felkutatását, szigorú ragaszkodni kell az események alapos bemutatására. Talán, ha a rendező megnézett volna legalább egy Poirot-filmet, tudná, mennyire elengedhetetlen egyértelműnek lenni az alaphelyzet tisztázásakor. Az első rész nem volt más, mint ide-oda csapkodás, nem lehet érteni, ki mit akar, és  sajnos később sem derül ki. Megszámlálhatatlanul sok szereplőt vonultattak föl, akikről semmi sem derült ki igazán, pár klisével próbálták őket jellemezni, de a szerencsétlenül sikerült vágás ezt lehetetlenné tette.

A második részben magához tért a film, már-már tetszett is, mert a hullámok csitulni látszottak, lassan kibontakozott a fősodor, mely kellően izgalmasnak tűnt. De aztán a harmadik résszel minden előzőekben elért eredmény fuccsba ment. A Géniusz végignézése után értetlenül ültem, nem értettem, mire volt ez a nagy felhajtás. A filmben és az életben egyaránt.

A sorozat nagy gyengesége a karakterekben és játszóikban is rejlik. Egyszerűen túl sokan vannak, és néhány kivételtől eltekintve, kifejezetten rosszak.
Stohl Andrást szívesen nézem, amikor színészi feladatot lát el, de ez most nem jött neki össze. De nem ő tehet róla, a karaktere egész egyszerűen felesleges. Sajnáltam látni azt a vért izzadós törekvést, hogy Brunner rendőr még nyomokban sem hasonlítson a Tűzvonalban Bordás őrnagyára. A drogosztagos alkimista-kutató apja meggyilkolását jön kinyomozni, de legtöbbször csak füvezni meg lövöldözni látjuk. Sajnos semmi eredeti nincs abban, ha egy drog elleni rendőr maga is drogos. Elég lett volna apja karakterének több teret adni - amúgy is öröm Blaskó Péter elegáns alakítását nézni - és nem az első percben lelövetni a tudóst. Arról nem is szólva, hogy az okkultszakértő nem csupán a sötét oldalra nézve veszélyes, hanem a pécsi alkimisták titkát is ismerhette, talán pont azért, mert az érdekes módon belekevert rózsakeresztesek képviselője.
De ehelyett csak lelövik, és ennek semmi más értelme nincs, mint a folyton keménykedő drogrendőrt Pécsre hívni.

Ez az erőltetettség egyébként alapmotívum a szereplők kitalálásában. Alföldi Róbert - spoiler! - aki maga a Géniusz, például kénytelen volt egyszerre titka elszánt védelmezőjének, szerelmes férfinak és cinikus, sokat látott "időutazónak" is lenni. Egy minisorozatban nem kell ennyi tuladonsággal megterhelni egy szereplőt, vagy legalábbis nem így. Sajnos a ma már nagyon ritkán játszó Alföldi kiesett a gyakorlatból, alakítása inkább volt idegesítő, mint feszültségteremtő.
Partnere, Tenki Réka a történésekre eltúlzottan reagál, az öröme és a bánata is színpadias. Nehezen hiszi el az ember róla, hogy generációjának legtehetségesebb diákja. Félig-meddig plátói szerelme a professzor (Alföldi) iránt elcsépelt és lényegtelen, a történet végére el is sikkad. Mintha rájöttek volna, hogy nem kell még ezt is beleerőltetni.

A másik oldalon, gonoszéknál, László Zsolt kapta a leghálásabb/leghálátlanabb karaktert. Furcsa, intelligens főgonoszt játszani kellemes dolog, de talán úgy gondolta a forgatókönyvíró, túl egyszerű, ezért olyan mondatokat ad a karakter szájába, amelyek miatt talán még Csűrös "Etus" Karola is tiltakozott volna, annyira életszerűtlenek. Az sem segített, hogy az amúgy is feltűnő alakot miért kellett ufónak maszkírozni. No nem kis szürkének, hanem inkább magas szőkének, hidrogészőkének egész pontosan. Semmi feltűnést nem kelt egy fegyveres őrökkel közlekedő, a rosszemlékű Scooter énekesére hajazó osztrák feltűnése egy kisvárosban. Így lehet csak igazán brutálisan elrabolni a vázát, hogy aztán annak segítségével alkimistáskodni lehessen! Gondolná az ember, de a csavar az, hogy a főgonosz családjának titkát próbálaj felkutatni. Darth Vader szerepében a kissé hányaveti Alföldi Róbert...

Szegény László Zsoltnak saját partnereivel is meg kell küzdenie. A magyar filmekben bunkó drogos szerepekre szakosodott Kolovratnik Krisztián (Mix, Pánik) rendkívül buta és agresszív fejjel puffant le bárkit, de minek? Barátnője, a fekete mágust elcsábító lányka, érdekes karakter lehetne, ha nem Tilda1-re bízták volna. Talán nem szép a Barátok közttel jönni e zsenge színésznőcske kapcsán, de nincs más választásom. Erdélyi Tímea - immár bőven húszon túl - még mindig egy csinos-dögös kamaszlány. Nyávog és dacos képet vág, és néha látjuk a melleit. Így érthetetlen, hogy az okos és éretten sármos főnök miért vonzódik hozzá. És itt jön László Zsolt tehetsége a képbe. Mert - az egyébként csodálatosan, ízlésesen és izgalmasan fotózott - ágyjelenetük révén valami olyan mögöttes tartalom bontakozik ki, amely az ilyen misztikus-lélektani sztorik ékköve lehetne. Nem a kiscsaj bájai csábítják el az elszánt főgonoszt, hanem ő bizony manipulálja, ha úgy tetszik szexszel csalogatja át a saját oldalára. Mindezt még azzal is megspékelve, hogy átengedi a trófeaszerzés dicsőségét a kis cafkának, hadd higgye, az ő ellenálhatatlansága vette le a lábáról, és nem fordítva történt. Színészileg, azt hiszem, ez az egyetlen bravúr. Sajnos azonban csak mérsékelten éltek ezzel a lehetőséggel.

A többi szereplő teljeséggel felejthető. Különösen kínos a kereskedelmi szomszédtól ellesett módszer m1-es alkalmazása, mely szerint szerepeltetni kell a saját kikutatott tehetségeket. Talán a Társulatban zsűritagként feltűnő Alföldi nyomására kerültek be ezek az ebből a produkcióból is kilógó, amatőr szereplők. Azért ciki ez, mert Feke Pál már a castingba is végzett és foglalkozatott színszként érkezett. Ebben a filmben az, úgy látszik, túlságosan is testhezálló szerepet, a sztárolt, de tehetségtelen színészét, mégsem sikerült igazán megformálni. Mert inkább tűnik piti bűnözőnek, mint színésznek.

A Géniusz ötlete nagyon jó, miért ne lehetne Pécsnek, ennek a magyar szellemi fellegvárnak, is meg a maga titokzatos történelme, titokzatos jeles lakói? A tévéfilmekhez képest gyönyörűen fényképezett film a várost hízelgően szépnek mutatja. A közelik szépek, és nem véletlenül jók: tapasztalt filmszínészek kapták a főbb szerepeket.

A dialógusok terén fájóan nagy visszalépés történt a Tűzvonalban-hoz képest. Mesterkélt butaságok sorjáznak, a legtöbben küzködnek is ezzel, és rá is megy a természetességük.

A nézőnek sajnos nincs alkalma apró részletekre figyelnie, mert túl sok akciót és szövevényt szuszakoltak bele a szűk három órába. A végeredmény pedig egy nyögvenyelős, zavaros film lett.

Értékelés: 5/10

A drogtermesztő lebukik. A nyomozást követően a bíróság elítéli. A drogtermesztő a büntetés elől külföldre szökik, és ott hosszú hónapokig bujkál. Aztán elkapják, és hazahozzák. A repülőtéren a komplett sajtó és számos éljenző várja, akikre ő nagyképűen és diadalittasan mosolyog. Az egyik rajongó elkurjantja magát: „Te vagy a legjobb!”
 
Ugye, milyen abszurd ez a jelenet? Pedig pár napja Ferihegyen történt. A jogerősen elítélt drogtermesztő nem más, mint Farkas Péter, aki száz éve aranyérmet nyert az olimpián. Ez egyesek számára elegendő a felmentéshez, sőt a bűnözőt meg kell tapsolni.
 
Szerintem egyenesen fegyvereket kellene osztogatni az olimpikonoknak, hiszen ők fölötte állnak a normáknak. Amúgy is szomorú a sorsuk: csak pár vacak pluszpontot kapnak az egyetemi felvételin (a pécsi most úgyis a pisztolyhőseiről híres; ma már a fölösleges diákrektor – választásra is terroristának maszkírozva kampányolnak; megsúgjuk nekik, hogy elvileg tanulni járnak oda?). Alamizsnaként hajít nekik az állam valami százezres nagyságrendű életjáradékot havonta, továbbá akármikor beülhetnek szakérteni szenvedni a lassan megszámolhatatlan sportcsatorna egyikébe vagy edzősködhetnek valami noname kompánia mellett bagóért, esetleg akár egy teljes napon át kell reklámot forgatni szaros kis milliócskákért. Ez tényleg nagyon kemény! Jogos, ha az ember picikét letéved a helyes útról. Sőt! Az igazi magyar hős túljár a hatóságok csökött agyán is. Hej mekkorát csavarinhatott Ruzsa Sándor a bajszán büszkeségében a Hadak Útjáról letekintve, amikor Farkas a kendert locsolgatta!
 
Javaslom, hogy más szórakoztatóipari zsenikre is terjesszük ki a bűnözés jogát! Akinek aranylemeze van, az mostantól például ciprusi szabályok szerint adózik. Akinek Oscar-díja, az a közlekedésben kap teljesen szabad kezet. Írok is a Viktornak, hogy intézze el, Szabó Istvánnak holnaptól ne kelljen sehol a világon parkolási díjat fizetnie.
 
Amíg ez a jó és igazságos világ eljön, addig is üzenem F. Péternek (a híradóban nevezték így, nehogy valaki fölismerje), hogy jobban járt volna, ha marad a sportnál. Ki is néztem neki a számára különösen ábrándos hangzású lucha librét. A mexikói birkózásban a küzdő felek maszkot viselnek, ez nagyon praktikus lett volna az álcázáshoz. De még nem késő! Talán nem minden versenytárs üdvözli ilyen kitörő örömmel azt a bajnokot, aki miatt az olimpikonoknak járó juttatás feltételeit szigorították…

Már az nagyon ciki, ha valakiről azt híresztelik a kollégái, hogy iszik. Most meg kiderül, hogy a KDNP listáján indul képviselőjelöltként. Pálffyból könnyen Pálffy G. lehet. (Fiatalabb avagy feledékenyebb olvasóknak, ki is az a Pálffy G. István: http://comment.blog.hu/2007/05/28/title_5874 . Az itt röviden vázolt életút mellőzi azt a hőstettet, hogy Pálffy G. az Antall – kormány egyik túl lojális médiaharcosa volt. Később pedig – félretett és sértődött jobboldali módjára – sajátos hangvételű cikkekkel jelentkezett.)

A sajátos, ősmagyar igazságérzet megnyilvánulása a következő történet is, irritál is nagyon.
 
A gyanúsan ügyes, erkölcsi megfontolásból beépülő Benkő György története elég furcsa. Az autószerelőt felbosszantották hobbináci szomszédjának keménykedő monológjai a Magyarok nyilainál folyó akciókról, ezért úgy tett, mintha egyetértene az egységbe tömörült csőcselékkel , és azok meg óvatlanul felvették tagságukba. Amikor aztán Benkő elég bizonyítékot gyűjtött össze, és az Ecsődi László elleni merénylet célegyenesébe fordultak, följelentette bajtársait a rendőrségen. És most, számomra nem egészen követhető módon, kiállt a nyilvánosság elé névvel és arccal, csak épp azt nem mondta: ide lőjetek!
 
És ezek bizony lőnének is, ha lehetne végre. Ezt a sunyi és gyáva agresszorokból összeverődött kompániát az elvakultság és a gátlástalanság tartja össze, illetve mindenek előtt a gyűlölet. Szinte mindegy is, kivel szemben. Ha ezek híres, de vadidegen emberekkel szemben is megengedik maguknak az önbíráskodást, akkor vajon milyen düh fűtheti őket, ha egy személyesen ismert árulóval kell leszámolni?
 
Benkő sztorija inkább bénán összetákolt fedőtörténet, mint bármi más. Sok kérdést vet föl mindenesetre. Például azt, hogyan volt képes egy ilyen kémfilmbe illő akcióra? Persze, persze a Nyilak többnyire inkább felfegyverkezett lúzerek, mint dörzsölt politikai bűnözők; a hangfelvételekből is kibukik, a pofája nagy ezeknek, leginkább a balhé és a kérkedés kedvéért történnek az akciók. Attól, hogy valaki hősnek képzeli magát, még nem az.
De akkor is jogos a kérdés: egy szintén amatőr ember, aki felháborodásában csatlakozott hozzájuk, hogyan tudott több órányi terhelő hangfelvételt készíteni a legbizalmasabb beszélgetésekről?
 
Másrészt, ha hiszünk neki, hogy az, akinek mondja magát, miért nem épült be egy profi is? Hogy fordulhat elő, hogy Magyarországon működik egy ilyen önjelölt katonai szervezet, amely magára is vállal mindenféle súlyos bűncselekményt, és a titkosszolgálat nem akarja a jól bevált módszerrel belülről bomlasztani? Hiszen – mint minden szélsőséges agyament – az MNY tagjai is rettenetesen büszkék magukra és exhibicionisták is. (Sőt! Egy kicsit le is akarnak bukni. Mert akkor aztán végre megkapják azt a figyelmet, amit sajnos anyuciék még nem adtak meg nekik… Az igazán sikeres huligánból mártír lehet, vagy akár médiasztár is! Hát nem erről ábrándozik titkon minden oktondi kis neo?)
 
De a magyar közvélemény egy része nem ezeket firtatja. Hanem számon kéri Benkő Györgyön, a koronatanún, a betyárbecsületet. Milyen ember az úgymond, aki elárulja a barátait?
 
Először is: elmebeteg neonácikkal nem barátkozunk! Másrészt ilyenekkel nem is lehet; ha valaki azt gondolná, hogy a Magyarok nyilai tagsága baráti kör, téved. Az ilyen szervezetekhez nem jókedvében csatlakozik az ember. Nem a szimpátia (szeretet?) viszi oda, hanem pont a gyűlölet. Nem azért megy oda, hogy „önző” módon saját magával és a számára kedves emberekkel foglalkozzék, hanem azért, mert másokkal akar foglalkozni, olyanokkal, akiket bár általában nem ismer, de utál. Mert valamilyen téveszme folytán azt képzeli, neki kell rendet vágnia. Tőle azonban csak ilyen eszközök telnek ki: megverni az ex-politikus műsorvezetőt, rálőni a kulturális miniszter magánházára, vagy felrobbantani egy képviselőt. Hogy aztán ettől miért lesz jobb a világ, azt senki sem tudja.
 
Ezek az emberek bűnözők. Ráadásul nagyon veszélyes bűnözők, mert irracionálisan cselekszenek. Aki – pl. Morvai Krisztina – az ilyenek kiszabadulásáért küzd, felelőtlen. Értem én, hogy a túlpörgött, magát civil jogvédőnek képzelő nőszemély valamiféle népszerűséget vár attól, hogy politikai – foglyozik (menő bizonyos körökben még ma is), mégis fel kéne végre fognia: ezek az emberek súlyosan veszélyeztették mások testi épségét, talán az életét is. Nincs, nem létezhet olyan körülmény vagy hivatkozási alap, mely szerint jogos lenne a tevékenységük.
Arról nem is beszélve, hogy a Jobbiknak nagyon nem érdeke őket pártfogolni. Azt, hogy radikálisak, már kellően bizonyították. Ha tényleg nagy párt akarnak lenni, akkor kerülni kell mindenféle összefonódást az ilyen törvényen kívüliekkel. Csak egészen kis hányada szimpatizál őszintén az ilyen majdnem-terroristákkal.
 
Szívesen megkérdezném a Budaházyt vagy alattomos seregét éltetőket, mit is tettek a Magyarok nyilai, amitől nekünk, magyaroknak egy fikarcnyit is jobb lett? Semmit. Csak rombolnak és pusztítanak. Ráadásul mindezt a magyarságukra hivatkozva teszik. Nem, a magyarok nem ilyenek! Hála Istennek.
 
Finoman szólva is visszás Benkő erkölcsösségét megkérdőjelezni. Árulókat elárulni ugyanis nem bűn. Ezek pedig nem barátok, hanem ellenségek, mindenki ellenségei.

Franciaországban nagy botrányt váltott ki az a dohányzásellenes kampány, amelynek képeit én kitettem ide. A szöveg valami olyasmire figyelmeztet, hogy senki se legyen a dohány rabszolgája. Pedig valójában azt is írhatták volna: ne szívd meg!
 
A plakátok kritikusai a nyilvánvaló szexuális üzenet miatt követelték a valóban elég egyértelmű képek levételét. Büszke vagyok, mert a magyar folklór ennek pont az ellenkezőjét őrzi egy szakállas vicc formájában. Amikor az anyuka felsóhajt kamaszlánya orgiába fordult házi bulijába: Jaj, már azt hittem, cigiztek!
 
Sajnos az ellendrukkerek, akik szerint az orális szex nem vethető össze a dohányzás veszélyeivel, szintén nem nézték meg alaposan a fotót. Itt nem valami fincsin pikáns jelenetet látunk, ahol két egyenrangú fél okoz örömöt egymásnak. Nem, ezen a felvételen egy érett, felnőtt férfi előtt térdepelnek kamaszok. Ez már-már pedofília.
 
A dohányipart ilyen jól még nem láttam megtestesíteni. Egy elegáns(nak látszó), magabiztos, vagyonos férfi, aki skrupulusok nélkül használja ki „áldozatait”, teszi őket függővé. Ezt is remekül sikerül ábrázolni, mert a fiatal, ártatlan arcok ijedtséggel vegyes csodálattal nézik „megrontóikat”. Nem beszélve a felláció azon társadalmi – kulturális interpretációjáról (mely szerencsére rohamosan megy ki a divatból), hogy ez a pozíció a megalázásról, a megalázottságról szól.
 
A valóságban persze a cigiző kamaszok általában nem ilyen kis szendék. Illetve – ahogy az én időmben megfigyeltem, azóta változhatott a világ – pont azért kezdenek cigizni, mert ezzel is idősebbnek, érettebbnek próbálnak látszani. Nagy a csordaszellem, és aki nem áll be a sorba, az kimarad. Mindig szánalmat éreztem az ilyen törekvések láttán, nekem pont azért tetszik a plakát, mert én is mindig ilyennek láttam annak idején kortársaimat, és a mai pöfékelő tiniket is. Ám talán emiatt nem működhet tökéletesen a kampány. Talán nem szívesen azonosul vele a célközönség mondván, ezek csak a lúzerek, az élet császáraira, akiknek a kis pattanásosok látni szeretnék magukat, nem vonatkozik.
 
Másrészt viszont lehet, úgy sül el a dolog, hogy ráébrednek, ezeknek a gyerekeknek is cigi van a szájában, és mindennek kinéznek, csak éppen menőnek nem.

Viharsziget – filmkritika
 
Mit kezd a társadalom azokkal a veszélyes bűnözőkkel, akik egyúttal gyógyíthatatlan elmebetegek? Az ötvenes évek Amerikájában speciális intézetbe zárta, és próbálta kezelni őket. Ha minden csődöt mondott, akkor pedig egyszerűen csak távol tartani a társadalomtól. A Viharsziget egy ilyen helyen játszódik.
 
A baljós atmoszférájú elmegyógyintézetbe érkezik a rendőrbíró társával, hogy egy szökött ápoltat megkeressen. A nyomozás azonban folyamatosan falakba ütközik. Egyrészt a személyzet nem túl kommunikatív, másrészt a súlyosan háborodott tanúk elbeszéléseire nem nagyon lehet hagyatkozni. Ráadásul a rendőrnek egyre súlyosabb gyanúi támadnak, melyek szerint az intézet nem csupán lakat alatt tartja az USA legpokolibb bűnözőit, hanem bizony ezeken a társadalomból kihullott embereken kísérleteznek. Emögött pedig a rendőr által egykori náci kutatónak gondolt pszichiáter áll, aki immáron amerikai földön, amerikai pénzen folytatja rémtetteit.
 
Ez a rendőrt azért is nagyon megviseli, mert ő maga is ott volt Dachau felszabadításánál amerikai katonaként, és a halottak elképzelhetetlen látványát azóta sem tudta száműzni az álmaiból.
Ahogyan azt a gondolatot sem, hogy egy szörnyű tűzesetben elveszítette imádott feleségét. Ő is kísért minden éjszaka, s bár átmenetileg megnyugvást nyújt, mégis felzaklatott felriadásokba torkollik minden vele való találkozás.
 
A rendőr elnyűtt arcán egyre inkább látszik a reményvesztettség. Kezdetben úgy tűnik, azért kutatja az igazságot ilyen szenvedélyesen, mert már csak a munkájának él. Aztán kiderül, hogy nem véletlenül vállalta ezt az ügyet, ezzel az ürüggyel jutott be Ashcliffe-be, mert itt tartanak fogva egy embert a múltjából. Őt szeretné megtalálni, bár azt maga sem tudja, mit is tesz, ha sikerül.
 
Aztán a tomboló vihar mindent összezavar. Az áramkimaradás miatt a betegek ki tudnak jönni celláikból, és a nagy kavarodásban a rendőr bejut a legszigorúbban őrzött zárkákhoz is, ahol „régi ismerősét” sejti. De nem talál rá, csak egy másikra, aki megerősíti a gyanúját a kísérleti agyműtétekről.
A vihar csitulásával a rendőr kimerészkedik a sziklafalhoz, és összetalálkozik egy újabb olyan emberrel, aki osztja összeesküvés-elméletét.
 
Így kétségessé válik, hogy valaha elhagyhatja-e a szigetet, hiszen a „csúnya dolgokról” már túl sokat tud, lelepleződni meg senki sem szeretne. Társa is eltűnik, talán már ő a következő kísérleti alany…
 
A film legfőbb eleme a sokk. A rendőr keménynek mutatja magát, de a sokktól, amelyet átélt, képtelen szabadulni. És ez az érzékenysége az új sokkhatásokra is érvényes. Az események, a tapasztalatok magával ragadják, viszonylag hamar elveszíti józanságát és profizmusát. A kihallgatások során is alig tudja leküzdeni azonnali ítéleteit, alig tudja fékezni agresszióját. Viselkedése inkább hátráltatja a nyomozást, mint előremozdítja. És ezt ő is tudja, ezért van türelme egyre inkább fogytán.
 
De a film a nézőt is sokkolni akarja, és ebben nagyon jó. Klasszikus filmes műfajok elemei keverednek: a történet kriminek indul, de hamar rájövünk, ez bizony egy thriller. Később pedig – rendkívül biztos stílusérzékkel – a zombifilmek hangulata elevenedik meg; de hát pontosan erről van szó: mindenki, aki a kórházat alattomos kísérletekkel vádolja, a lobotómiáról sustorog, aminek közismerten az a következménye, hogy az ember biológiailag vegetál, de a tudata, a lelke már halott. Nem beszélve a bármelyik mészárolós horrort megszégyenítően naturalista képekről Dachau parancsnokáról, amint saját vérében fetreng.
Egy kis misztikum is keveredik a történetbe, de a film végére kiderül, ez bizony egy dráma. Mert a legtöbb dolog, amit látunk, nem biztos, hogy úgy van, ahogy gondoljuk. A fantazmagóriák, az álmok keverednek a valósággal, ugyanúgy nem lehetünk mi sem biztosak abban, mit látunk, ahogy a nyomozót is összezavarják érzékszervei. Végigjárhatjuk a stációkat: először komplett őrültnek tartjuk Ashcliffe lakóit; aztán úgy érezzük, az elmebetegség nem magyarázat mindenre, ezek az emberek gonoszak is; majd dolgozik bennünk az együttérzés, és részévé válunk a rendszernek. Végül meg már teljesen össze vagyunk zavarodva.
 
Di Caprio nagyon jó színész, de Scorsese szárnyakat ad neki. Sokszor egészen hihetetlen, hogy ő az, pedig nem sminkelték Frankensteinné. Már az Aviátorban is végigcsinálta azt a bravúrt, hogy a legjobb arányérzékkel mutatta meg a karaktert. Van, amikor ordítani kell, máskor pedig egy hunyorgás többet ér százoldalnyi szövegnél. És ő pontosan tudja, mikor melyiket kell alkalmazni. Szemben az excentrikus milliomosról szóló filmmel most egy bivalyerős, kőkemény, de briliáns forgatókönyvet kell megvalósítani.
Partnerei illendően teret engednek neki. Mark Ruffalo az első perctől fogva olyan, mint egy hibátlan karikatúra: minden lényeges vonást megmutat Di Caprio társaként. Az idős professzorok pedig különbözőbbek nem is lehetnének. Ben Kingsley elegáns, finom ember, akit félistenként tisztelnek az intézetben. Talán még sosem emelte föl a hangját, mégis mindenki fülét-farkát behúzza hatalmas tekintélye láttán. Míg az idős, német professzort alakító Max von Sydow, igazi megszállottja munkájának, másrészt viszont humora is van. A film feltétlen erőssége a jellemépítés.
 
Sajnos a halott feleség szála gyengébbre sikeredett. Ennek fő okát a szereposztásban látom. Michelle Williamsnek, úgy tűnik, túl nagy falat egy ilyen csavaros sorsú kísértetet eljátszani. Lehetséges, hogy a koncepció része az ő egysíkúsága, hiszen lényegében, ő a rendőr félelmeit testesíti meg csupán, de azért ebbe belefért volna még egy kicsivel több árnyalat. Ez főleg akkor lenne fontos, amikor már nem csak a rendőr fejében él, hanem mások is gondolnak rá.
 
A film hatásos, néhol talán kissé hatásvadász is, de ennek mértéke egyrészt nem zavaró, másrészt ezt tökéletesen ellensúlyozza, hogy az álom-részeknél nem próbálnak valami elcsépelt, füstgépes látványvilágot teremteni. A rémálmokban és hallucinációkban ugyanis az a legrémisztőbb, hogy teljesen valóságosnak éli meg az, aki látja.
 
A képek és a zene szintén a hatást kívánja mélyíteni, de ezek már sokkal kifinomultabb eszközök. A film nagy részében a domináns szín a szürke, mintha minden vizes, nyirkos lenne. A végkifejletre viszont elszállnak ezek a felhők, és színpompában ragyog az intézet kertje. A zene jellemző, visszatérő motívumát a cselló legmélyebb hangjain szólaltatják meg, kicsit olyan, mintha egy nagy, nehéz kaput nagy erőfeszítések révén nyitnának vagy csuknának. Sötét, disszonáns és méltóságteljes hangok ezek, a hely atmoszféráját érzékletesen mutatják be. Az embernek egy olyan perce sincs, amikor megnyugodhatna.
 
Értékelés: 10/10 – Lehet, hogy még egyszer megnézem most, hogy már tudom, amit tudok.
 
Bemutató: 2010. március 4.

A névtelen gyalázkodók egyik kedvenc célpontja Paudits Béla. Szerintem halvány fogalmuk sincs arról, kit is rugdosnak unalmukban, mintegy viccből.

Persze ezek a, gondolom, fiatalok nem emlékezhetnek a hetvenes – nyolcvanas évekre, hiszen én is csupán az utolsó pár évet fogtam ki egy nagyszerű karrierből.

Paudits ugyanis azon kevés magyar művész és híres emberek egyike voltak, akit sztárnak lehetett nevezni. Paudits Béla igazi revücsillag volt, minden szórakoztató műsor elsőszámú fellépője és közben pedig nem maradhatott ki a legnagyobb szuperprodukciókból sem (Macskák első szereposztása, József és a színes, szélesvásznú álomkabát címszerepe és a Kabaré konferansziéja). Minimum másfél évtizednyi folyamatos siker után aztán hozott egy végzetes döntést, és az akkor még alig negyven éves sztár elhagyta az országot és a magyar színpadot. Kanadában belevágott valamilyen már akkor is nagyon gyanúsnak hangzó gyémántbizniszbe, és szép lassan mindenét elvesztette. Pár évvel később szegényen, betegen és alaposan átverve volt kénytelen visszakullogni Magyarországra.

Magyarországon mindig is voltak népszerű emberek, akiknek egy picit több volt szabad, mint az egyszerű halandóknak. De csak kevesen merték ezt a nyilvánosság előtt felvállalni. A szocializmus amúgy sem kedvezett a bohém életmód élvezetének, és a rendszertől függetlenül az ún. egyszerű emberek meg pláne hajlamosak azt a pár kiválasztottat némi irigységgel vegyes lenézéssel szemlélni. De Paudits vállalta. Még hozzám, az akkori gyerekhez is eljutottak a művész úr luxus életformájának legendái: a szőrmebundák és a pezsgős kiruccanások híre. És Paudits ezt sosem tagadta (bár a nyolcvanas évek végén ez már minimális rosszallást váltott ki a Pártból; volt nekik nagyobb gondjuk is, mint egy fellengzős színész.) Sőt, volt benne mindig valami kivagyiság. Nem is volt túl szimpatikus.

De emellett a színpadon meg egyedülálló volt. Nem véletlenül soroltam föl pont ezeket a musicaleket, mert bizony életre szóló élményként őrzöm őket. Nem csak Pauditsnak volt köszönhető a varázs, de az is biztos, hogy Magyarországon ő volt ennek a műfajnak az első nagy egyénisége. Amikor bejelentette, hogy végleg távozik az országból, leginkább értetlenül álltam előtte. Mégis miért? Hiszen ez az ország imádja őt! A Madách repertoárjának minimum a fele az ő keskeny vállain nyugodott, szó sem lehetett mellőzésről vagy kudarcról.

Mikor visszajött, már nem volt sztár. Egy szerencsétlen ember volt, aki már képtelen volt hinni a saját maga által kitalált illúziókban. Lassan kiderült, Paudits gyerekkora óta lelki gondokkal küzdött (szuicid hajlam stb.), és a színpadon azért volt annyira kimagasló, annyira elsöprő, annyira hatásos, mert minden előadásba egy kicsit bele is halt. Ez a korábban nagyképű ember mélységes természetes alázattal beszélt a színpadról. Azóta kedvelem és értem is.

Aki csak ma ismeri őt, egy csontsovány, zavaros tekintetű embert lát, aki felváltva beszél marhaságokat és sajnáltatja magát. Nem nagyon csodálom, hogy sokakat irritál.

Komplexebb úgy a kép, hogy Paudits valószínűleg mindig is szenvedett az őrülettől, amely saját történetei alapján gyerekkorától űzte. A sors iróniája folytán abba rokkant bele, hogy eszeveszetten menekült a musicalek negédes, hamis világába. Gyenge szervezetét a végletekig hajszolta (csak most mondta el, nem csak a gyémántok csillogása vonzotta, hanem a nyugalom is; a Madáchtól nem nagyon kapott szabadságot), és most mégis inkább mellőzöttségbe, a kényszerű izolációba hal bele szép lassan. És mivel itt, a színpadon kívüli életben nem képes kiigazodni, folyamatosan hibázik.

Nem kellene hajdúpéterekkel szóba állni. Egyszer már megjárta, amikor a gyerekével kapcsolatban vájkáltak (a Mokka egyik legemlékezetesebb pillanatát okozva ezzel). Tegnap ismét elment a Frizbi lightba (mert a TV2-nek sikerült Hajdú bulvárizéjét kiherélni, Celebia disznófejű nagyura nem kellemetlenkedhet igazán).
Groteszk jelenet volt; egyedül Paudits, akit oly sokan előszeretettel hülyéznek le manapság, értette meg, mi is történik éppen. Az ún. normális emberek, a közönség önfeledten kacagott, mert intettek nekik, most nevetni és tapsolni kell. Paudits meg mosolygott, mert tudta, ő minden ellenére sztár marad most már mindörökre. Még a halálát is megtapsolják.

Kassza - Romák - nem romák

Az eheti Kasszában az egyik leghálásabb közéleti témát vették elő, a cigánykérdést.

A műsor remekül indult: már azt a véleményt sem osztotta mindenki, hogy létezik-e egyáltalán ilyen kérdés. A szerkesztők által kiragadott példatelepülés, Fadd község, polgármestere inkább a normákat tisztelők és nem tisztelők között húzná meg a választóvonalat - nagyon helyes álláspont, és végre elhangzik a tévében; míg a helyi kisebbségi politikus a szegénység általánosságáról beszélt.

Szóval jól kezdődött az adás, de aztán jött Zsigó Jenő, a Roma Parlament elnöke, és belekötött az egyik grafikonba és annak interpretálásába, és ettől nem tántorított a fennmaradó negyvenöt percen át.

Ezzel nem csupán Baló Györgyöt hozta ki a sodrából olyannyira, hogy a műsorvezető alig tudta titkolni ingerültségét, de bennem is felébresztett valami alapvető ellenszenvet a roma politikusokkal szemben; miért tartom nagyon károsnak mai működésüket.

Zsigó ugyanis félreértette az inkriminált kimutatást. Ez egyébként a munkanélküliség és a cigányok viszonyát kívánta bemutatni. Ugyan a riasztó adat, mely szerint a közel egymilliós cigány lakosság munkaképes korú részének kb. 80% nem dolgozik, elhangzott. De sajnos az is, hogy a munkanélküliség nem csupán cigányokat sújtó probléma, hanem bizony sok nem-cigány ember nyomoráért is felelős. Valójában a munkanélküliek között is a többségi társadalom van többségben.

Ez szerintem azt jelentette, hogy a munkanélküliség és ezen keresztül a szegénység nem csupán a cigányok problémája. Vagyis az az elég mélyen gyökerező előítélet, mely szerint a cigányok nem is akarnak dolgozni, enyhül azáltal, ha látjuk, bizony nagyon sok nem-cigánynak sem jut munka.

De Zsigó csak azt harsogta végig - enyhén rasszizmussal vádolva az e kérdésben teljesen tisztességes műsort és számos meg nem nevezett szakértőt, de a jelenlevőket is - hogy ezzel a beállítással próbálják elkendőzni, bagatellizálni a problémát. Mert bizony a cigányság nagy bajban van, és segítségre szorul, de a sok hozzá nem értő ötletel mostanában.

A roma politikus agresszív volt, vitaképtelen és főleg igazságtalan. Ez a műsor pont azért jött létre, hogy kivételesen konstruktívan lehessen a cigányokról beszélni. Az az alattomos próbálkozás, hogy Balóék igenis nagyon színvonalas, elegáns és objektív megközelítéseit összemossa a jobboldali tévék sokszor nem is leplezetten rasszista, sehová sem vezető hőbörgésével, egyenesen tisztességtelen!
Zsigó antiszociális viselkedése pontosan igazolta azok véleményét, akik a cigányokkal való együttműködés sikerességében finoman szólva kételkednek. Mert Zsigót egyik szakértő véleménye sem érdekelte, Baló akárhányszor adta meg neki a szót, csak vádaskodni tudott. Így mit tettek a többiek? Igyekeztek kellemetlen vendégtársukat figyelmen kívül hagyni. Éljen a sikeres kommunikáció!

Zsigó a történelmi csúsztatástól sem riadt vissza. Azt fejtegette, hogy bezzeg a vidéki magyarság háttere miatt mennyivel jobb helyzetben érkezett meg a kapitalizmusba. Volt képe felhalmozott vagyonról (!) beszélni. Ja, persze, a szocializmus arról volt híres, hogy a magyar parasztok nagy földbirtokon gazdálkodva megtollasodtak!

A lényeget, de gondolom, Zsigó Jenő ezt sem hallotta meg, egy nézői vélemény fogalmazta meg. Mindaddig, amíg a cigány politikus nem a "jó cigányokat" védi, és a cigányok által elkövetett bűncselekményeket el nem ítéli, a kisebbségi politizálás fabatkát sem ér. Most is felmerült Olaszliszka, erre Zsigó első reakciója az kellett volna, hogy legyen: aljas bűncselekmény, barbár viselkedés, el kell ítélni! Ehhez képest nehezményezte a település nevének felemlegetését, mert az szítja a rasszizmust.
Sajnos az igazság ehhez képest az - miközben el kell ismerni, hogy sok a rasszista érzelmeket kihasználó médium és politikai erő rá is játszik az ilyen esetekre - valójában az ilyen tettek növelik a rasszizmust. Mert ha ilyen nem történik, akkor nincs mit emlegetni. A roma politikus ahelyett, hogy ezzel - tételezzük föl, nem szándékosan - burkoltan védi az ilyen brutális bűnözőket, a normális cigány emeberek érdekeiért kellene beszéljen. Ne grafikonokon akadjon fenn, hanem mondja el, miért nem járnak cigány gyerekek iskolába, és az is érdekelne, hogy ő, az egyetlen autentikus szakértő, mit is tesz annak érdekében, hogy többen tanuljanak, többen dolgozhassanak.

Zsigó erőszakossága miatt elsikkadtak olyan fontos mondatok, mint amikor a szociológus megjegyezte, amit én is feltételezek, hogy a cigányok többsége igenis normálisan akar élni. Közhely? Igen, de a mai idegbeteg körülmények között ez igenis hangozzék el a köztévében, mert az arra való!

Beszéltek arról a 120 milliárd forintról is, melyet az utóbbi években címzetten a roma integrációra adott a költségvetés. Fontos szempont lehetett volna, Berki Judit szociálpolitikus mondott. Szerinte nagyon nagy hiba, hogy ennek az összegnek a felhasználásáról alig tudnak elszámolni, és - kiváló vadonatúj aspektus - helytelen volt a közvéleménnyel ilyen direkten közölni - a rendbetétel előtt - a számot, mert ez így csak arra jó, hogy sokan kidobott pénzt lássanak benne, pedig még ez is kevés.

De ezek rendes megbeszélésére nem maradt idő és alkalom, most azonban nem az erőltetett interaktivitás miatt, lassan ráéreznek a nézői vélemények megfelelő csepegtetésére, hanem egy igen agresszív vendég erőszakos fellépése okán.

A műsor ettől függetlenül az egyik legjobb volt, amit az utóbbi időben a kérdésben láttam, hitelesen ábrázolta azt, miért nem jutnak semerre cigányügyben. Ráadásul mindez a rasszista hangulatkeltés legkisebb jele nélkül. Bravó!

Nemrég láttuk az Orlandót. Ez a film már régóta mozgatta a fantáziámat. Egész pontosan azóta, mióta elkészült. A kilencvenes évek elején ugyanis olvastam egy cikket, melyet az időutazó elmélkedőről szóló film kapcsán írtak. Nagyon emlékezetes írás volt ez a Nők Lapjában, még most is fel tudom idézni azt a dupla oldalt, mely a nemi szerepekről szólt. (Jó sokat fejlődött vissza a világ. Gondoljunk csak bele, manapság milyen irományok jelennek meg nevezett lapban!) Kiváló volt, a szívembe és az eszembe is talált egyszerre. Orlando ugyanis I. Erzsébet kedvenceként fiúként kezdi négy évszázadon átívelő kalandjait, ám a történet végén nőként ébred egy XVIII. századvégi reggelen. És ekkor mondja azt, amit én is mindig gondoltam és éreztem: más testben van ugyan, de ugyanaz az ember. A nemnek nincs akkora jelentősége. A filmben a csodálatos Tilda Swinton játssza - természetesen - végig Orlandót. Az ő fiús alkata ránézésre is hitelessé teszi. (Az meg már csak a rendező zseniális trükkje, hogy az idős királynő szerepét a közkedvelt, transzvesztitizmusra hajlamos angol botrányhősre, Quentin Crispre bízta.)

De nem ezek miatt kezdtem bele abba az én életemre nagy hatású cikkbe. Hanem az Orlando szerzője miatt. Pontosabban: a szerző neve miatt. Virginia Woolf ugyanis az én általános iskolai legjobb barátnőm druszája. Érdekes volt az ő, magyar fülnek szokatlan nevét nyomtatásban látni.

Pénteken lett az "én Virgíniám" (így, hoszú í-vel, a magyar helyesírásnak megfelelően) harminc éves. Ösztönös barátság volt a miénk, ami azért érdekes, mert később, amikor már többet elmélkedtem a barátságról (tekintve, hogy Virgin kívül is lettek barátaim, és több rutinom lett a témában), úgy gondoltam, ez a legcivilizáltabb emberi kapcsolat. Nem elvetve ugyan a véletlent és a szimpátia sajátos természetét még mindig a barátságot tartom a legracionálisabb emberi érzésnek. Értékek, sőt érdekek mentén köttetik. Dyson mondta egyszer nagyon találóan, hogy ő érdekből van mellettem; az ugyanis alapvető érdeke, hogy jól érezze magát.

De Virgivel ez még nem volt ilyen tudatos. Mint a legtöbb barátság alapját, ezét is a hasonlóság képezte. Na nem a külsőre, úgy pont egymás ellentétei vagyunk. Hanem abban hasonlítottunk, hogy mindkettőnket eléggé utáltak az osztályban. "Kiváló" tanítónénink óriási érzékkel az új lányt (pár hónappal később érkezett) rögtön megbízta a házi feladat - felelős nem túl népszerű posztjával. Eleinte én is utáltam, ugyanis kellő határozottsággal, vagyis, jól végezte a feladatát. Ami ránk, ellenőrzöttekre, nézve éppenséggel hátrányos volt.

Talán nem a legemelkedettebb egy több mint húsz éves barátság szárbaszökkenéséről ilyen naturalista módon megemlékezni, de azt hiszem, bennünket egy hányás hozott össze. Szegény Virgi kiadta magából a reggelijét, ez önmagában is elég rossz, de a már említett nagy tehetségű Kati néni nagy együttérzésében még le is tolta, hogy miért nem ment ki a wc-re.  Erre ő sírva fakadt, én pedig megsajnáltam. Szünetben aztán odamentem hozzá, és szintén nagyon színvonalas osztálytársaink csufondáros megjegyzéseitől próbáltam elterelni a figyelmét. Ő is kénytelen volt mind a nyolc év alatt a kiskorú rohadékok folyamatos szemétkedését elviselni.

Nyolcadik után aztán eltávolodtunk. Ő már nagyon korán önállósította magát, és így nem is a környékünkön lakott. 2006-ban találkoztunk újra. Nagy-nagy meglepetésemre eljött az osztálytalálkozóra, előtte sosem. Ezen nem csodálkoztam, túl sok szép emléke nem lehet azokról az évekről. Őszintén remélem és hiszem, az én személyem kivételt jelent.  Ketten egy időre ki tudtuk kapcsolni a külvilágot, sokszor átmentünk egymáshoz (pár percnyire laktunk egymástól), tanultunk együtt, buliztunk együtt, és beszélgettünk, ahogy azt kell. Szilveszterekre és ezekre a februári születésnapokra is emlékszem (ő nem tarthatott bulit, ezért csak engem hívott meg, azt lehetett). Közös barbie-s Lutra-albumot vezettünk. Jó volt, na!

Az osztálytalálkozón nagyon megörültünk, és persze megígértük egymásnak, hogy mostantól tartjuk a kapcsolatot. Féltem, ez csak afféle szokásos szöveg. De aztán mégis találkoztunk. Többször meglátogattuk egymást.

Hihetetlen, hogy már harminc éves! Már több éve feleség és anya, másképp alakult az élete, mint az enyém. A kislánya azon kevés gyerekek közé tartozik, akik nem irritálnak. Nyilván, mert rendesen és normálisan nevelik őt. Ottjártamkor látszott a törődés és az odafigyelés. A gyerekszoba maga volt az álom: még a szőnyeg és a függönyök is rózsaszínek voltak. A férje is nagyon szimpatikus ember, engem, a Virgi régmúltjának ködös zúgából hirtelen előbukkanó barátnőt is, őszinte barátságossággal fogadott. Kicsit meg is lepett ez.

Két hete találkoztunk a buszon. Milyen sorsszerű dolog ez, hiszen pár hete már tervezgettem ezt a posztot. És tessék az elméletek világából előlépett a maga önálló és hús-vér valójában, aminél mi folyton agyaló emberek semmit sem tartunk izgalmasabbnak. Most is nagyon kedves volt, és azonnal meg is hívott az új lakásukba. Természetesen elmegyek hozzá.

Furcsa dolog ez. Régebben mindig azt hittem, minél idősebb az ember, annál inkább egyedül marad. Ilyenkor aztán megfordul a fejemben, talán ez mégsem törvényszerű. Talán csak meg kell tanulni alkalmazkodni a felnőtt élet szabályaihoz. Huszonkilenc és fél évesen ez lassan aktuális.

A linkblog kissé átalakult.

Az időközben saját honlapra költözött, melynek kézenfekvő címe: http://bkvfigyelo.hu/ .

Sajnos Loge ismét abbahagyta az írást. A helyét fenntartjuk, ha esetleg ismét visszatérne. Addig is betettem azt a nosztalgiázó blogot, amelyiknek bizony minden egyes szava számomra is már átélt történelem. Bizony a '90-es években voltam tinédzser, szabályosan arra az évtizedre estek a tizes éveim. A blog témafelvetései remekek, remélem a kiváló anyagot a jövőben még értőbben sikerül odaát feldolgozni.

Ruszkibaka mint fogalom már nem létezik, de az azonos nevű blog szerzője újra alkot. Sajnos mai beszólását annyira zokon vettem, hogy egyelőre két dobásból kimarad.

A már ajánlott Tévhit blog továbbra is kiváló. Mivel én is szívesen olvasgatom, jó szívvel ajánlom saját olvasóimnak.

Közismerten szeretem a tévés főzőversenyeket. A két csatorna hülyeségéből kifolyóan csak az egyiket láthatom, mert teljesen párhuzamosan adják a két műsort. Így az alapján szoktam választani, hogy éppen ki a házigazda.

Tegnap Bereczky Zoltán (Hal a tortán) és Erdélyi Mónika (Vacsoracsata) versengett a nézettségért. Előbbit választottam.

A TV2-nél gondoltak ugyanis egy merészet (nem túlózták el azért), és népszerű operettistákat ültettek egy asztalhoz. Mégsem lehet minden héten Zámbó Árpy és Kató néni! Hála Istennek, teszi hozzá a zs-kategóriás celebekbe erősen belefáradt néző. És kivételesen a tv2-sök dilettantizmusa és tájékozatlansága meglepően izgalmas műsorsorozattal kecsegtet. Ezen a héten ugyanis Bereczky Zoltán mellett Janza Kata, Mészáros Árpád Zsolt és a direktoruk, Kerényi Miklós Gábor látják egymást vendégül.

A dolog pikantériája, hogy a három musical-sztár láthatóan retteg az Operett Színház sajátos modorú igazgatójától. Kerényit ugyanis annak ellenére nem lehet tegezni, hogy már évtizede együtt dolgoznak, sőt megelégedéssel veszi tudomásul, hogy tanár úrnak szólítják. Persze ezeket az énekes-színészeket egytől egyig ő fedezte föl, mégis elég furcsa a viszonyuk. Mintha Bereczkyék komisz kölykök volnának…

A nyilvános kajálások első napja persze mindig kicsit merevebb, mint a többi. De ennek legtöbbször az az oka, hogy a résztvevők nem igazán ismerik egymást. De ebben az esetben évek óta együtt szereplő színészekről van szó, ill. a főnökükről. Tegnap este csak ideges álmosolyok és feszengés volt. Fagyos hangulatban telt az idő, és talán még soha ennyire nem bontakozott ki az ételgőzből a résztvevők igazi arcéle. Kerényi nem játszotta el, hogy ő most mennyire el van ámulva tehetséges, de szigorúan fogott patronáltja kulináris alkotásától. Minden egyes fogást kritikus szemmel vizsgált meg, és alaposan el is mondta, mi miért nem jó. Bereczky, akiről lesüt, hogy egy igazi eminens, meg majd’ belehalt, hogy a tanár úr ilyen sűrűn kifogásol valamit. Kritikusnak MÁZS is fölcsapott, és a húscsíkok vastagsága miatt kötött bele a debütáló szakácsba. Ez egy kicsit más típusú stréberség. Mészáros tudatos. A közönség előtt talán vagánynak akart mutatkozni, ő is talált valami nehezményeznivalót, de közben pontosan tudta azt is, hogy a legmélyebb hízelgés az utánzás. Ha Kerényi tanár úr szóvá teszi a bort, akkor ő is keres valamit, ami nem megfelelő.

Bereczky vad húzása a szerepjáték volt. A főétel és a desszert között ugyanis azt kérte vendégeitől, játsszák el, milyen lenne, ha egy bonviván jelentkezne nagy szerephiányában primadonnának a cinikus direktornál. Csakhogy a rosszmájú színházigazgatót Mészáros adta, míg pitiznie Kerényinek kellett. Mészáros nem bánt kesztyűs kézzel áldozatával, folyamatosan alázta pikírtebbnél pikírtebb megjegyzéseivel. Az, hogy ez maga volt a véresen komoly bosszú, abból látszott, hogy nagy hahotázás elmaradt. Nevettek a színészek, de nem őszintén; vagy úgy is fogalmazhatnék, a nevetésük e csak emberekre jellemző érzelemkifejezés legősibb funkcióját töltötte be, a félelem elhessegetését. Bereczky színpadiasan az asztalra borulva nevetett, ösztönösen elrejtette az arcát, nehogy kiderüljön, mennyire élvezi a hóhérakasztást. (Főleg, miután kiesett a számára oly kedves everybody’s darling szerepkörből.) Janza Kata láthatóan tétováskodott: szabad vajon most nevetni? MÁZS pedig nem viccelt, ill. vicces hangon beszélt, de a szemeiben egy szikrányi kedélyesség sem volt.

Kerényi két arca is igen szórakoztató, már ha az ember hozzám hasonlóan élvezi az ilyen hétköznapi thrillereket. Amikor a kamerába beszélt, a nézőkhöz, jófej, laza embernek mutatta magát. Nagy szeretettel beszélt munkatársairól, melyet eszem ágában sincs megkérdőjelezni. De amikor leültek, tényleg ő lett a zord főnök.

Először azt hittem, utálják színészei, de ez nem igaz. Félnek tőle, mert olyan lehet velük, és a kevésbé kedvencekkel meg pláne, mint amilyennek Mészáros bemutatta. Kemény és kíméletlen. A tény azonban az, hogy az ő vezetése alatt éli új virágzását az Operett, az eheti hobbiszakácsok pedig országosan ismert sztárok. Ez sokkal hasonlatosabb az idomár és a tigrisek viszonyára: félnek tőle, de tisztelettel lesik minden rezdülését; egyiknek sem jut eszébe, hogy széttépje, akármekkorát is csap oda az ostorral.

Ez olyan izgalmas, olyan összetett, amire nyilván egy ilyen műsor készítői nem számíthattak, és mi nézők sem, de én személy szerint nagyon örülök neki, végre egy gyöngyszem!
Sajnos ma a Beckham körüli cirkusz miatt nem lesz adás, de holnap folytatódik, és természetesen nézni is fogom.
Mára marad az RTL háztáji sztárocskája, Tabáni István, aki Mónikát, Ernyei Bélát és két majdnem egyforma sztárnőt etet…

Régebben nagy híve voltam a Valentin-napnak. Kis- és kicsit nagyobb kamaszként bulikat rendeztem, ahova általános iskolás koromban az egész osztályt, gimnazistaként a barátaimat hívtam el.

A gimnáziumi tényleg "csak" buli volt, ráadásul egyik legjobb barátomnak 13-án van a születésnapja, úgyhogy ez dupla ürügy volt.

Ámde az általános iskolai kettős hadviselést folytattam ilyenkor. Egyrészt - mivel az osztálytársaim nagy része, mit szépítsük, utált, a buli jó alkalom volt a népszerűségem növelésére. Erre hamar rájöttem: a házigazdát nem illik utálni, szóval legalább a bulit megelőző és a buli utáni héten javult némileg a megítélésem. Persze csak a "korrumpálható" osztálytársak körében, mert aki igazán utált, az - szerencsére - nem jött el.

Másrészt mint kiskamasz én is átestem a kötelező tetszéseken, és úgy gondoltam, a Bálint-nap, mint a szerelem ünnepe, talán kiugrasztja a nyulat a bokorból a célszemélyeknél. Nem ugrasztotta. De legalább lehetett reménykedni meg készülni rá. A karácsonyban is az advent a legjobb...

Évek óta nem rendeztem ilyen bulit, a Valentin-nap számomra felnőtt fejjel értelmezhetetlen. Giccses, gyermeteg dolognak tartom, melyet manapság kötelező megülni, legalábbis ez lehet az ember érzése, ha a médiára hagyatkozik. Pl. itt a blog.hu-n is megajándékoztak bennünket valami csiricsáré sablonnal. Ilyenkor kár, hogy már nem futtatják a Csók és könny beütésű blogot, melyben 4 nanométer mélységű lelkizéseket lehetett olvasni.

Nem akarok most arról hosszabban értekezni, mit is jelent a szerelem, mert elég szélsőséges nézeteim vannak. Mindig eszembe jut egykori rajztanárunk egyik legérdekesebb elmélkedése, melyet talán a legigazabb megközelítésnek gondolok. Szerinte ugyanis a mai ember életéből minden mítosz kihalt, egyedül a szerelem maradt. Ezért tartják ma annyira fontosnak, az élet értelmének kvázi, mert talán az utolsó hihető és természetes transzcendencia. Amiben elvileg bárkinek része lehet.

Most megint szegény Ruszkibakára gondolok. Remélem, eltúlzom az aggodalmamat amúgy. Mindenesetre ő megszállotja ennek a mítosznak. Az ő nyomorúságos életében, amelyben persze sokért ő a felelős, ez az utolsó pislákoló láng. És ezért áldozott föl sokmindent. Tavaly akartam vele közösen írni a Valentin-nap kapcsán a szerelemről. Érdekes, két pólusú cikk lett volna egy buzgó hívő és egy "ateista" párbeszéde. De elutasított, és utólag én is beláttam, ha leírnám, amit tényleg gondolok, akkor aztán vége lenne a blognak, mert az embereket mindenben meg lehet sérteni (hiába nem ez a cél; az emberek sértődékenyek), de a hitüket megkérdőjelezni halálos bűn.

A Valentin-nap számomra tehát egy gyanús bálvány imádása. A kifelé élt látványélet - amikor valaki azért van együtt egy másik emberrel, mert egyedül lenni lúzerség - giccsbe csomagolt ünnepe. Semmi közöm hozzá ma már.

Nagy reménytelenséget érzek. Sajnos számtalan esetben bebizonyosodott, a fiatal politikusok nem sokban különböznek a régiektől. 

Az MSZP folytatja a hagyományokat. Ez a szerencsétlen alakulat, amelyik most úgyis elég rosszul áll, megint olyasmivel égeti magát, amire senkinek sincs szüksége.

Fiatal jelöltjük, Oroszvári Péter, ugyanis a Facebookra föltett egy elég gyenge, jópofáskodó szöveget, melynek poénja arra utal, hogy Orbán Viktornak be kéne végeztessék. Ilyenből a közösségi oldalakon, és sajnos a privát, sőt néha céges levelezőrendszerekben naponta hemzseg egy tucat. Én általában olvasás nélkül szoktam törölni, mert a spam egy fajtájának tartom, de sokan kényszert éreznek ezek terjesztésére...

Azt is tudjuk, hogy a Fidesz könnyűtüzérsége, akiket én csak vidéki okoskodóknak nevezek magamban, lelkiismeretes gyöngytyúkként csap le az ilyenekre. A Fidesz kishülyéinek sosem volt humora. Sőt, ha belegondolok, a viccelődés joga egyedül Orbánt illeti meg, a párt első vonala is csak nagyon ritkán enged meg magának egy-egy poént. Tragikomikus, hogy a Fidesz részéről nem az érintett, vagyis maga az elnök, kérte ki magának ezt a „halálos fenyegetést”, hanem az egyik fidelitasos díszpinty, a nem túl bizalomgerjesztő Ágh Péter. Tőle már megszoktuk, hogy gondolkodás nélkül halad a szíjjártói úton; sosem rest hülyeségekkel fontoskodni. Rá bízza a párt azokat a sztorikat, amelyek még a szóvivői pároshoz is méltatlanok.

Egyetlen felmentést tudok csak adni Ághéknak, kampány van. És ilyenkor ki kell sajnos használni az ilyen ziccereket. Alapvetően az MSZP a hülye, hogy olyan emberekkel akar nekiindulni a választásoknak, akik nem értik, ilyet megengedhet magának bárki, mert tényleg csak egy harmatgyenge élc, de egy országgyűlési jelölt, aki nem mellesleg a párt ifjúsági szervezetének az alelnöke, nem. Mert kiszámíthatóan ez lesz belőle.

Szerintem is lépjen vissza Oroszvári Péter! De nem azért, amiért a Fidesz akarja. Hanem azért, mert Oroszvári alkalmatlan. Ha valaki nem ismeri még ennyire sem az ellenfelet, ha valaki nem ismeri a magyar közbeszéd színvonalát, ha valaki nem tudja, hogy ilyennel nem viccelhet, az semmit sem tud. Tudatlan emberek, akik még politikusnak is hülyék, meg nem nagyon hiányoznak.

De azért van slusszpoén is. Ugyanezt a szöveget nem csak a sekélyes humorérzékű szocialista jelölt találta annyira szellemesnek, hogy azonnal közölnie kellett ismerőseivel. Egy bizonyos Dr. Bagó Zoltán (szeretem a beszélő nevű politikusokat!) is fölhasználta honlapja színesítésére. Persze az inkriminált részbe nem Orbán Viktor dicső nevét helyettesítette be, hanem egyszerre Bajnai Gordonét és Gyurcsány Ferencét.

Persze nem ő, hanem Bács – Kiskun- megyei Közgyűlés Alelnökének egyik titokzatos rajongója, egy bizonyos Laci. Ez teljesen mindegy, mert afféle népköltésről van szó. Ha a Laci fedőnevű személy nem azonos Oroszvári Péterrel, akkor én semmi különbséget nem látok Dr. Bagó és a Societas–alelnök hülyesége között.

Mindketten kaptak egy Sasjózsi-díjas szöveget e-mailben, amely annyira megtetszett, hogy azonnal meg kellett osztania a világgal. Csak nyilván a szocinak szoci barátai vannak, ezért náluk a Orbán haláláról viccelődnek, Dr. Bagó meg polgári körökben forog leginkább, így Bajnai és Gyurcsány végórájáért fohászkodnak.
Apropó! Dr. Bagó 2008 óta KDNP–tag, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kamu imával vicceskedjék a honlapján.

Mert fájdalom, de ő kezdte. Bár sok jelentősége nincsen, először az ő honlapján publikálták a szöveget. Vagyis egészen addig, amíg a két nemzetrontót kívánták a föld alá, addig rendben lévőnek ítélték meg ezeket a mondatokat, vesszen a büdös kommunistája (a tárolt változat tanúsága szerint nem fűzött Dr. Bagó olyan megjegyzést közléskor, hogy ez lenne a színvonaltalanság elrettentő példája, és egyébként is csúnya dolog más halálával viccelni)!
Ellenben, ha maga Orbán Viktor Elnök Úr életére akarnak törni, akkor ezek a mondatok nem megengedhetőek! Hogy merészeli az az ifjúkommunista a Haza Megmentőjének borzalmas, elképzelhetetlen halálát vizionálni? Akár vicc formájában is (pláne! Viktorról viccelni sem szabad!)?

Ez különösen azért képmutató, mert kicsit más a Fidesz által üzemeltetett, hivatalos honlapon megjelentetni ezt a szöveget, és más beírni a Facebookra valami hülyeséget.

Nagyon jól kell majd kormányozni, hogy az ilyeneket el tudjuk viselni!

Döbbenetes dolog történt. Ruszkibaka eltűnt!
 
Az utóbbi időben nem jártam nála minden nap, mert aránytalanul sok filmet töltött föl, és nagyon keveset írt. Amikor meg blogolt, akkor is csak Kismókus álnevű barátjával folytatott édes-bús románcát énekelte meg. Kicsit nehezteltem is rá. Mert már megint föláldozta magát (szinte) semmiért egészen. Mi, az a maréknyi kis csapat, akik nem az ingyenpornóért vagy pocskondiázni jártunk oda, mindig bíztattuk, legyen erősebb! De ő képtelen volt nemet mondani a Kismókusnak.
 
Ezt a blogot sem olvasta, nem is tudom, mikor kommentelt utoljára ide bármit is. Egy túláradóan, már-már negédesen kedves bókot, valami egészen sajátos hangnemben előadott agresszívkodást vagy éppen a nácik szisztematikus kiirtásával kapcsolatos nézeteit. A blogján aztán január 27-én megállt az élet, nem jöttek újabb filmek sem. Most, mikor legutóbb odanéztem, új sablon keretezi be a nagy semmit, az összes poszt eltűnt, csak kék sirályokat látni messzire repülni. Ruszkibaka a blogjával együtt eltűnt…
 
Remélem, semmi baja, csak megunta a blogolást vagy még prózaibb, kikapcsolták az internetet.

Tegnap este néztem a Story Gálát, vagyis a Story médiavállalkozás díjátadóját.

Tabáni István rögtön két díjat is kapott. Egyrészt ő az Év zenei produkciója, ill. az Év internetes sztárja is. Utóbbi kategóriát nem egészen értem. Az „internet sztár” (sic!) nekem inkább valami Youtube-videó főszereplőjét jelentené, de gondolom, elsősorban olyan hölgyek szavaztak, akik egy másik „szaklap” itt már bemutatott kiadványából tanulták a világhálót. Elvégre a rossz nyelvek szerint Tabáni a korosodó hölgyek jóindulatából jutott oda, ahova.

Mert ki is ő? Az RTL Klub megaprodukciója, a Csillag születik tavalyi győztese, az éneklő teremőr. Tény, hogy a gyp-s Ki mit tud? egyik legvállalhatóbb résztvevője volt, meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy sikerült legyőznie a lihegő-halandzsázó MCDC-t meg a hallgatag parasztfiút. De aztán rögtön megértettem, azért kellett az énekesnek diadalmaskodnia, mert az RTL Klub következő, nagy tehetségkutatója énekverseny lesz, az Angliából importált X Factor.

Tabáni valószínűleg szép nagy kihívás a sztárkreáló szakmának. Nem túl jóképű, de nincs is benne semmi szánni való csúnyaság, nem volt börtönben, és mégcsak nem is buzi. Törhetik a fejüket, akik neki valamilyen imidzset hivatottak kitalálni. Maradt a szerény énekes nem éppen csillámporos képe.

Szóval tegnap a Story Ötcsillagos Díjátadóján Ómolnár Miklós főszerkesztő az ő kezébe nyomta a díjat. Látszott rajta, a közízlés legállhatatosabb kiszolgálóján, mennyire elégedett, meghatódott a tökéletes sztorin: a szegény fiú most itt lubickolhat a sikerben, a fényben, és ő, a jóságos gondviselő, minden celebek atyja emelte föl a csillagokig. Szinte vicces, hogy a nem létező magyar sztárvilág működtetői lassan maguk is elhiszik, hogy virtuális világuk annak összes legendájával létezik. Ómolnár büszkén szórta oda azt a kis csillagmorzsát Tabáni elé, aki a maga félszeg módján el is kezdte csipegetni.

Sajnáltam ekkor Tabáni Istvánt. Mert ez az egyébként teljesen súlytalan díj csak árthat neki. Az csak hagyján, hogy ez a papundekli Oscar-gála teljesen ellentétes a Tabáni féle szerénykedéssel, az énekes egyetlen azonosító jegyével. De mit ér ez a díj? Valaki az Év zenei produkciója úgy, hogy magyar színpadra pár hónappal ezelőtt lépett ki először? Tabáni karácsonykor nyerte meg azt a vásári mulatságot, vagyis, ha jól számolok, még két hónap sem telt el azóta. És erre a nagy munkásságra máris díj jár?

A második díjat a StoryOnline főszerkesztője adta át. Ekkor Tabáni már egyenes háttal és magabiztos mosollyal sétált ki az emelvényre. Számomra minden sármját elvesztette addigra. Mert az arcán már nem az a szimpatikus, hitetlenkedő kifejezés uralkodott, amit a vele történtek indokoltak (mégiscsak abszurd, hogy az ő közepes fölé éneklése lenne a legjobb produkció, amelyre tavaly a magyar emberek képesek voltak), hanem látszott, a csinnadratta megtette hatását, most már ő is sztárnak képzeli magát. Mondjuk, abban a világban, ahol Joshi Bharat lehet az Év műsorvezetője, ott Tabáni is egy kis popkirály…

Kassza – műsorkritika, mtv – csütörtök, 20:00

Végre újra van közéleti műsor a közszolgálati tévén csütörtök esténként. Ez azért is üdvözítő, mert a másik, a Szólás szabadsága az utóbbi időben – nekem úgy tűnik, mióta vasárnap nyolckor van az adás – gyengélkedik. Érdektelen témák, hosszú, unalmas monológok…

A Kassza jó kezdeményezés, mert nem siránkozni meg ujjal mutogatni kíván az ország nagy problémáit illetően, hanem kiutat, jövőképet akar fölvázoltatni. Elég sajnálatos azonban, hogy még a műsor készítői sem nagyon bíznak ebben, ennek elismerésével indult az első adás. Tiszteletre méltó viszont, hogy olyan témákat akarnak elővenni, és konstruktívan megvizsgálni, melyek első hallásra elcsépeltek (az első adásban a korrupció, de nemsokára jön a romakérdés is).

A műsor legnagyobb hibája, hogy túl jó, túl informatív, túl objektív akar lenni. Sajnos annyira nagyot akar meríteni az adott témából, ami 50 percre egy kicsit sok. A különböző szakértő vendégek egész serege fordult meg tegnap a stúdióban, egy idő után már nehéz volt követni, ki kicsoda, és miért van ott. A vendégek nem csak úgy érkeznek, mielőtt először megszólalnának, Baló felolvas egy idézetet tőlük, és ők már rögtön erre reflektálhatnak. Ez nagyon jó ötlet, mert ha jól állítják ezeket a szövegrészleteket össze, akkor érdekes látni, mennyire tud ebben a helyzetben azonosulni a saját gondolatával a nyilatkozó. Mondhatni, mérlegre kerülnek a legnagyobb ívű elképzelések is, felelőssé válhat bárki, aki a kérdésben véleményt fogalmazott meg. Ha másképp nem, hát úgy, hogy esetleg öt perccel később belép a téma másik nagy szakértője, hogy kivesézze az ő véleményét. De ez utóbbi sem ússza meg a szembesítést saját korábbi szavaival.

De egy ilyen nagy koncentrációt igénylő  struktúrát nem szabad megtörni, végig kell csinálni, különben oda a koherencia. Ehhez képest a műsor modernségét kidomborítandó nagyon, túlzottan törekedtek az interaktivitásra, és folyton, elidegenítő, ritmusból kiejtő elemként jönnek a nézői nézetek. Először a magyar televíziózás történetében nem csak az sms-falra lehet írni, nem csak szavazni lehet, hanem webkamerás felvételeket is küldhet be a néző, melyekből egyet-kettőt be is mutatnak, de minek? A kis videók érdektelenek voltak, semmi olyan nem hangzik el bennük, ami miatt érdemes lett volna a beszélgetést megszakítani. Mintha azt mondanák: bibi, mi ezt is tudjuk!
A nézői reakciók bemutatására külön műsorvezető-társ van, aki nem nagyon ura a szerepének. Erre a feladatra kellett volna valami csini nőt fölkérni, elvégre mégiscsak vizuális műfajról van szó, az e-mailek felolvasása meg nyilvánvalóan kellemetlen olyannak, aki maga is önállóan vezet évek óta műsort. A kultúrházas Erdős Gábor többnyire csak hebegett – habogott, hogy milyen sok e-mail érkezett, alig győzi. Nesze neked, interaktivitás!

A legsiralmasabb mozzanat mégis az utca emberének lapos megszólítása volt. A korrupció tipikusan az a téma, amelyben a kettős mérce kétségbevonhatatlanul jelen van. Mert a korrupció szó hallatán az emberek azonnal bedühödnek, és fekete Mercedesekkel furikázó vállalkozókat vizionálnak, amint fekete aktatáskákban viszik a sunyi politikusnak a kenőpénzt. Mégis a legtöbben minden további nélkül vásárolnak számla nélkül, vagy csúsztatnak hálával kibélelt borítékokat az orvosnak. Ha már mindenképp meglepett tekintetű járókelőket kell beszéltetni, akkor ne elégedjünk már meg néhány odavetett demagóg sablonszöveggel. (A kedvencem: „Le kell váltani a politikusokat!”)! Kérdezhették volna azt is, mennyire korruptak ők a saját kis életükben. Főleg, mert ezt az egyik szakértő és a helyzetet vázoló bejátszás is pedzegette ezt.

A műsor teljes élvezetéhez szükséges, hogy a néző „készüljön” a honlap információból. Ott ugyanis el lehet olvasni mindazt a háttéranyagot, melyre Baló hivatkozik. Megnézheti, kik is a vendégek. Az összes interaktív tartalom is újranézhető, sőt újabbakat is hozzá lehet adni. Az eheti szavazás sincs még lezárva, és már elindult egy újabb. A kérdés csak az, mit csináljon az a néző, akinek nincs internete; annak nem szól a műsor? Nem akarok nagyon maradi lenni, de azért még talán elvárható, hogy egy tévéműsor önmagában is értelmes legyen.

Összesességében támogatandó az elgondolás, de sajnos az első adás még nem tudta azt nyújtani, amit a készítők előre ígértek. Pont azokon a frontokon vérzett el, amelyeket újdonságként hirdetett. Baló továbbra is jól kérdez, jól uralja az interjúkat, de rögtön elveszik a sok, talán túl okosan végiggondolt különlegesség között. Talán egy ennyire élő adásba nem kellene ennyiféle helyszínt és eszközt belezsúfolni. Az viszont biztos, hogy a vendégek számát csökkenteni kell. Ennyi ember nem tud egymással rendesen beszélgetni, pláne, hogy folyton beléjük fojtják a szót valamilyen extra műsorszám kedvéért.

Jövő héten a kórházak jövőjéről próbálnak valamilyen elképzelést bemutatni. Reméljük, nem lesz ennyire kusza.

Értékelés: 6/10 – De fejlődőképes.