2004. december 5-én nemmel szavaztam. Elérkezett az idő, hogy elmondjam, miért.

Nem a határontúliakkal szembeni ellenszenvem miatt. Semmi különöset nem érzek a nem Magyarországon élő magyar emberek iránt, ahogy belföldiek sem egy halmaz.
A legendás 23 millió román sem rémisztett meg, mivel nem a segédmunkásszférában szándékoztam már akkor sem elhelyezkedni, egyébként is látszott, hogy ez túlzás.

Azt azonban meg akartam akadályozni, hogy olyan emberek - akármilyen származásúak is - döntsék el az országom sorsát, akik nem itt élnek, és főleg nem ide adóznak. Mert a szavazati jog nélküll a kettős állampolgárság nem más, mint gesztus. Elfogadom, hogy van, akinek ez fontos, és a pozitív gesztusok ellen sincs kifogásom, de az ellen igenis, ha ez a gesztus az én káromra történik.

A határontúliakat szokás testvéreinknek aposztrofálni. Nekem legfeljebb a féltestvéreim. A külvilághoz képest persze közelebb állnak hozzám, mint mások, de azért nem annyira, mint akikkel egy családban, egy országban élek. Sem ők, sem én nem tehetünk erről a helyzetről, én éppen ezért nem is gondolom azt, hogy nekem (vagy a generációmnak) bűntudatot kellene éreznem amiatt, hogy én határonbelüli vagyok, ők meg nem. Sem a párizsi békeszerződésért, sem az azóta történt diktatorikus tébolyok és igazságtalanságok miatt nem vagyok felelős. Nem gondolom, hogy egy gesztusnál többel tartozom nekik. Utólag már úgysem lehet jóvátenni semmit.

Nagyon rosszul esik viszont, amikor egyesek - gyanítom, nem tiszta mélymagyar önzetlenségből - azt éreztetik velem, hogy kevésbé vagyok magyar csak, mert a nemzetközi jog szerinti Magyarországon születtem. Mintha én már a nemzetnek már nem is lennék fontos, pedig én még jogilag is magyar vagyok, nem csak származásilag.

Nagyon rosszul esik, hogy vadonatúj kormánypártok, amelyek tényleg majndem minden magyar választópolgár bizalmát élvezik, elsőként a kettős állampolgárság ügyével akarnak foglalkozni. A Magyar Köztársaságnak határokon belül is számos azonnali beavatkozást igénylő gondja van. Nem baj, ha foglalkoznak a határontúliakkal is, de minimum annyi figyelmet megérdemelnénk mi, akik végsősoron megválasztottuk ezt a kormányt, hogy először a mi legégetőbb kérdéseinket vetik föl. (Azért is zavar, mert ez egy populista húzás; gyakorlati haszna nincs, de sok törzsszavazót ezzel meg lehet nyugtatni.)

Ráadásul úgy teszik ezt, amelyről pontosan lehet tudni, hogy az emberek jelentős része nem támogatja. A Magyarok Világszövetsége nevű magyarlejárató, önjelölt szervezet által kierőszakolt, politikailag teljesen elhibázott népszavazás tanulsága nem az lett igazából, hogy a magyarok a határontúli ügyet elutasítják, hanem hogy nem nagyon érdekli őket. A túlnyomó többség el sem ment szavazni.

Aki viszont nemmel szavazott, az leginkább a Magyarok Világszövetsége féle avitt-reakciós tempó ellen és a magyarság sorskérdésének pártpolitikai aprópénzre váltása ellen szavazott. Ha vannak is averziói a határontúliak jogokkal való ellátásával szemben az embernek, akkor sem ellenük szavazott. (Aki mégis, az hülye, de azokkal úgysem lehet mit kezdeni.) Ezt a bántó csúsztatást pont azok terjesztették el, akik egy perccel korábban még a nemzetlélekért aggódtak. Ők azok egyébként, akik a határontúli területeket nem hajlandóak egy másik állam XXI. századi területének tekinteni, hanem lassan száz éve fenntartják a traumát, melyet Trianon okozott. Ma is székely góbékról adomáznak ahelyett, hogy megmutatnák, a szülőföld és a haza nem feltétlenül ellentétes fogalmak. Az nem hazaáruló, akiben van lojalitás az iránt az ország iránt is, amelyben született és amelyben él. Ezért szoktam is sajnálni kissé féltestvéreimet, nagyon fárasztó lehet éjjel-nappal magyarnak lenni.

Tudom, megértem azt a politikai realitást, hogy Orbánnak oda kell dobnia kisebb-nagyobb koncokat a hasznavehetetlen KDNP-nek, addig se akarjon beleszólni a valódi kormányzásba. De egyrészt a féltestvérek nevében kikérem magamnak, hogy a határontúliak kérdését semjének elé dobható koncnak tekintsék. Olyan oktondi indokokra hivatkozva, hogy a nemzetpolitika nem külügyi kérdés. De, sajnos, a mai viszonyok között az. Sajnos nem lehetséges a határontúli magyarokkal kapcsolatos döntéseket hozni a határ túlsó oldalán lévő államok nélkül. Ez nagyon intelligens, de hatékony és határozott diplomáciai munkát igényel. Ha tetszik, ha nem, a magyar Országgyűlés nem hozhat más államok fennhatóságát érintő törvényeket. Erre még a kétharmad sem elég. Illetve hozhat, de annak következménye nem garantáltan pozitív. Ez a kockázat nem éri meg.

De ha sikerülne is megállapodni szomszédainkkal, a választójog csak olyat illesen meg, aki tényleg itt is él. Nem csak nem fair a magyarországi magyarokkal szemben, ha országuk sorsát külföldiek (az országot esetleg nem is ismerők) szavazatai torzítják. De - mint a december 5-i sokak számára gyászos népszavazás eredménye is mutatja - arra is alkalmas, hogy összeugrassza a határon innen és túl élőket. Ez pedig a legnagyobb bukás, ami a nemzetpolitikában előfordulhat. Ez ellen szavaztam.

Sólyom László megfosztotta a drogterjesztésért jogerős börtönbüntetését töltő Farkas Pétert a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjétől, mert az érdemtelennek bizonyult. Csak annyit mondanék: nagyon helyes!

Amúgy Farkas elsőszámú támogatói, a Kendermag Egyesület, most vasárnap tartja a hiánypótló Globális Marihuána Menet című rendezvényt. Ez tényleg a mai magyar társadalom legégetőbb problémája, hogy nem legális a drog.

A céges tűzfal egyszerűen oldotta meg ezeknek a nyomoroncoknak a kérdését, l. a mellékelt ábrát.

A nagy Gondolkodó ismét megszólalt, a változatosság kedvéért most az MSZP-t szidja saját vereségéért. És hiába tény, hogy a frissen hivatalosan is bukott párt Gyurcsány nélkül is nagyon tehetségesen amortizálja magát, a szégyenletes eredményért mégiscsak az ex-miniszterelnök a felelős.

De figyelmeztetném a Fideszt, hogy már nyertek, már nem kell hajmeresztő butaságokat beszélni, csakhogy neki lehessen menni Gyurcsánynak. Bár a megtévesztés mestere most ügyesen játssza az erős embert, valójában nem az.

Ehhez képest a Fidesz egyik legszörnyűbb prominense, Pelczné Gáll Ildikó tegnap azt kérte ki magának az idős magyar nők nevében, hogy Gyurcsány a párt egyes kiszivárogtatóit pletykás öregasszonyokhoz hasonlította. Értem én, hogy miért ilyen érzékeny Pelczné, ha ostoba, idősödő nőket emlegetnek, még egy politikusnak is joga van személyes megtámadtatás esetén tiltakozni, mégis ez a hiszti már teljesen idejét múlt.

Először is: ez a kör már egyszer megvolt a lecserélendő öregecskedő feleségekkel. (Ami sokkal csúnyább gondolat.) Akkor persze olyan emberek prüszköltek miatta a leghangosabban, akikről lerí, végtelenül lenézik egyébként a nőket, de ha Gyurcsány mondja, akkora feminista lesz belőlük, hogy Emmeline Pankhurst is enyhe túlzásnak érezné. Ez már akkor sem jött be igazán.

Másodszor: ne csináljunk már úgy, mintha nem keserítette volna már meg legalább egyszer egy ilyen banya az életünket! Ne csináljunk már úgy, mintha nem lennének ilyen nők! (Ha már kapargatni akarjuk a dolgokat, és valaki nők helyzetével akar foglalkozni, inkább azon kellene fennakadni, miért sárkányosodnak el a nők középkoruk után olyan nagy számban, avagy hogy viszonyul a társadalom az utóvirágzását megélő nőkhöz.)

Pedig a hasonlat találó. Az MSZP manapság a magyar nyugdíjas groteszk karikatúrája. Nehezen mozdul, nehezen alkalmazkodik, nem érti és nem is akarja érteni a mai világot. Mindezzel elégedett, sőt büszke rá.

Ha a Fidesznek, de különösen Pelcznének lenne egy csöppnyi esze, nem támadná Gyurcsányt. (Főleg ilyen nevetséges hülyeséggel nem.) Hadd egyék meg őt a párttársak, vagy ha már mind fogatlan oroszlán, hát hadd jusson ismét magas pártpozícióba, és tartsa a pártot a megérdemelt helyén. Hadd foglalkozzék önmagával a számszakilag legnagyobb ellenzéki párt, azt a média is imádja. Közben lehet zavartalanul kormányozni.

A cég hangja - Viasat3, vasárnap 19:00

A Viasat3 rendületlenül gyártja saját műsorait, és bizony számos igen jó produkcióval álltak már elő. 2009 őszi - téli estéit például bearanyozta a Mesterszakács, melynek döntője az egyetlen nézhető szilveszteri műsor volt.

De a Lakatos Márk vezetésével útjára indított Szeretem a testem is felveszi a versenyt az angol eredetivel, sőt a műsor első évadjában még fejlődött is, megérdemelten szavaztak bizalmat a hamarosan kezdődő második évadnak.

A Téged akarlak! c. bugyuta társkereső show unalomba és ellenszenvbe fulladt ugyan, de a csatornánál nem csüggednek, máris itt a remek A cég hangja.

A műsorban rendre két munkahelyi csapat méri össze színpadi képességeit. A két műsorvezető, az irigy-mirigyes Sípos Péter és a quimby-s Varga Líviusz maguk castingolnak a jelentkező cégeknél, és az öt legjobb torkúból ad-hoc egy-egy bandát kovácsolnak, melynek élére is állnak. Az éneklő kollégák egy dal előadására vállalkoznak, de nem csak úgy kiállnak, mint valami karaoke-party-n, hanem kétnapos gyorstalpalót is kapnak énekből és táncból neves szakemberektől.

A zsűri (Soma, Novák Péter és Hajós András) és a közönség előtt egy-egy dalt kell előadni a csili-vili színpadon, és egyből kiderül, melyik csapat jut tovább. A döntőben aztán 5 csapat verseng majd egymással 3 millió forintért és laptopokért.

Az első adásban a Media Markt és egy nem megnevezett pénzügyi cég dalnokai csaptak össze. És ez így máris túlzás, nem volt semmiféle vérre menő harc, csak játékos vetélkedés. Media Markték az LGT Embertelen dalát kapták; a pénzügyesek Mondd, mi lesz velem...-et szintén az LGT-től. Jó választás, mindkettő ismert és kedvelt, de egyik sem túlságosan az. Gondolom, a koncepció része, hogy magyar dalokat énekeltessenek a versenyzőkkel. Novák Péter, aki egyben a műsor zenei producere is, mindenféle magyar számot ígért. Jól választott, mert nagyjából azonos nehézségű feladatot adott a csapatoknak.

A műsor követi az eseményeket: mutatja, hogy énekelnek be a versenyzők, ahogy az első néhány, még kissé esetlen tánclépést is. A fellépés előtt maga Lakatos Márk veszi kezelésbe a színpadszűz játékosokat, és a Megasztár első két szériájából ismert stílus némileg letisztult formában alakítja a karakterekre. Így kell az energikus értékesítési igazgatónak vörös bőrnadrágba bújnia, a szolid adatrögzítőlánynak meg cilindert húznia, és a kissé o-lábú exfocista rocker haját pedig két vékony varkocsba fonják. De jól áll nekik, valahogy nem gúnyos nevetés csal ki a nézőből ez, hanem inkább a megdöbbenést: milyen más lehet egy ember, ha stílust vált.

Az arcokra aztán profi smink kerül, a főpróbán megismerkednek a színpaddal, melyen aztán egyáltalán nem ironikus értelemben élvezhető produkciókat adnak elő. A zsűri értékel, próbál kritizálni, de láthatóan őket is meglepi, hogy a két számmal mennyire profi módon, mennyire lazán, mennyi élvezettel álltak ki az amatőr együttesek.

Végül a pénzügyesek nyertek, de akkor sem lett volna semmi baj, ha a Media Markt zenei válogatottja győzedelmeskedik. A két produkció egyformán erős volt, nem hibátlan, erős. A pénzügyeseknél jobban szerepeltek a lányok, de az értékesítési igazgató kicsit túl soknak tűnt. A színes ruhába bújtatott "Embertelenek" kicsit szétestek már az elején.

A cég hangja sokkal frissebb, életszerűbb és lendületesebb, mint a két "nagy" tévé tehetségkutatói. Az egyetlen megjátszottság a két műsorvezető mű-rivalizálása, ami már önmagában is a paródia paródiája. Annyira gagyin ugratják egymást, hogy az már önmagában élvezetes.

És ez azért különösen szívderítő, mert a művészek mögött ugyanúgy profi stáb áll, a színpad is igazi és a zsűri tényleg hazaküldi a gyengébbnek ítélt csapatot. Csak pont attól tisztították meg a valóságshow-val felturbózott tehetségkutat kicsit unalmas műfaját, amitől lassan mindegyik nyúlós, sivár műanyag lesz. Az ilyen monstre műsorok a hülyék - egyébként jogos - alázásával kezdődik, amit szívesen nézünk, de azért valljuk be, ez nem az emberi természet legnemesebb vonása. (Ahogy az önismeret ilyen fájdalmas hiánya sem az. Szóval egálban vagyunk.) A hagyományos értelemben vett tehetségkutatásnak ez csupán olcsó mellékvágánya. Ennek lehetőségét A cég hangjában igyekeztek a minimálisra leszorítani, senki megalázása sem cél. (Egyúttal szerencsére nem is sztárolnak hülyéket, ami szintén dicséretes.)

Mire viszont eljön a döntő, már sajnos túl sok emberrel elhitetik, hogy aki ott áll, az már sztár. És a sztár mai kor arisztokratája, térdre kell esni előtte.

A nyeremény nem kicsi, de nem is óriási. A nagy pénzt a csapat közösen kapja; vagy elosztják, de az egy főre jutó összeg (600 ezer forint) nem eget rengető, még a mellétett számítógépekkel együtt sem, vagy a verseny során valódi kis baráti kör alakul az alkalmi dalárdából, és valami közös jóra költik. Így azok a szerencsétlenek is ki vannak szűrve, akik egy tévéshow-val akarnak a szegénységből vagy a munkanélküliségből kimászni. (Mennyien voltak a múltheti Megasztár előzetesben is, te jó ég!) Ezt segíti elő az is, hogy itt nincs hosszútávú beköltözés valami bekamerázott luxusvillába. Mindenki megmarad annak, aki, a magánemberről szinte semmi sem derül ki. És ez is üdítő. Ahogy szerencsére ez a munkahelyi válogatás eleve kizárja, hogy gyerekek, kutyák vagy valamilyen sajnálatra méltó alak miatt elhomályosodjon az ítészek szeme, ill. látása. Ezek nem valók egy ilyen műsorba!

A műsor jól szerkesztett, életteli és nagyon szórakoztató. Semmi sincs véresen komolyan véve, csak a produkció, de az is csak annyira, amennyire az énekesek akarják. Pedig a könnyed nevetgélés mögött látszik a jól megtervezett koncepció, néha kicsit túlságosan is (pl. amikor a két műsorvezető a zsűrit kérdezgeti), de ez még mindig sokkal jobb, mint az üres, felszínes, majd megy magától minden hozzáállás.

A Viasat ismét előállt egy jópofa ötlettel, amelynek én külföldi eredetijét nem ismerem, tehát lehet, hogy saját műsor. Ha esetleg van ilyen a dán vagy a mexikói tévében, akkor meg sikerült lefordítani magyarra, és ez is szép teljesítmény. Csak már megint rossz időpontra tették, a vasárnap hét óra műsorok elsüllyesztésére alkalmas, de egy ilyen alternatív show-nak nem. Jó az elképzelés, jó a kivitelezés, megérdemelné a szombat estét.

Értékelés: 9/10

A Daróczi-ügynek nevezett gusztustalan trutymóban végre elhangzott egy értelmes gondolat.

Id. Daróczi József sok zagyva nyilatkozat után végre kimondta azt, amit én mindig is a háttérben sejtettem. Fia a díszcigányságba halt bele. Ő persze egészen másképp fogalmazott, számba vette azt a néhány közkedvelt cigány származású művészt, akik a népétől rendkívül idegen módon öngyilkosok lettek. Szécsi Pál és Domján Edit a két példa. Id. Daróczy szerint ők is azt nem tudták elviselni, hogy hiába tudtak beilleszkedni, a befogadás nem sikerült. Érdekes felvetés ez, mert sem az énekesről, sem a színésznőről nem az ugrik be elsőnek, mekkora művészek voltak, pedig cigányok. Sőt, Domján Editről nem is nagyon tudatosult bennem eddig ez.

Daróczi Dávid ellenben sajnos már életében is kirakatba kitett díszcigány lett, a roma jogvédők bezzeggyereke. És amit a halála után és főleg a temetésén műveltek ezek a népükért rettenetesen aggódó mihasznák, az nagyon bántó. Mi a fenét csinált ott Győzike? Minek ment oda Kolompár Orbán? Rokonai, netán barátai voltak az elhunytnak? Nyilvánvalóan nem. Kizárólag azért mentek oda, mert cigány volt. Illetve olyan cigány volt, aki a mai cigányképtől erősen eltérő életet élt. Sütkérezni a nekik nem járó tiszteletben csakis származási alapon, eljátszani egy újabb fejezetet a hamis aggodalomból, melyből egész szép tőkét kovácsolt ez a két ember. A két megnevezett személlyel ellentétben Daróczi Dávid sosem hivatkozott származására, és nem járatta le a népét piti bűntettekkel, ill. kártékony és buta kijelentésekkel vagy saját ostobaságának önfeledt és magamutogató ünneplésével.

Daróczinak abból lett elege, hogy állandóan konfrontálódni kellett származásával. Valós személyisége, eredményei szinte mellékesek voltak, mert végül minden gondolat zárása az volt, pedig cigány. Daróczi bármennyire is próbálta levetni magáról mindazt, amit a származásával összefüggésbe hoznak, a cigányság ellenségei még a minden embernek kijáró kegyeletet sem adták meg. Egy dzsippónak, minek? Pedig ő aztán minden nem-cigány által egyre hangosabban számonkért elvárást betartott: tanult, dolgozott és nem cigánybűnözött. A rasszizmussal népszerűséget szerző kuruc.info már halálának másnapján megengedte magának azt az ócska poént, hogy tényleg példamutató a többi cigánynak Daróczi tette, akasszák föl magukat mind.

De mi mást várhatnánk tőlük? Ők a megélhetési nácik, ugye. (Oppardon! Nem szabad őket nevükön nevezni, mert az nagy-nagy sértés. De azért a szívüket megdobogtatja a büszkeség e címke hallatán.) Mit számít, hogy valaki mit tesz, a cigány az már csak cigány marad egész életére.

De a cigányok is fújtak Daróczira, természetesen csak addig, amíg élt, és amíg elsőszámú kommunikátora volt az egyik legálisan működő uzsoracégnek. Például a szuperintelligens Balogh Artúr blogján egyenesen Daróczi-klánról ír szívderítően szellemes, egy évvel ezelőtti posztjában. Most meg már persze ő is siratja, de persze ezt az esetet is arra használja, hogy jól beszóljon a büdös gádzsóknak. Ahogy a többiek is, akik most hirtelen nagy tisztelőivé váltak ennek a nagy formátumú majdnem - politikusnak.

Id. Daróczi szerint azért lettek öngyilkosok Szécsiék és fia is "Mert magyarok akartak lenni, de nem fogadták el őket magyarként." Kemény mondatok ezek, Szécsiékről nem tudok nyilatkozni, messze az én időm előtt zajlott az életük. De Daróczi mindent megtett azért, hogy ne csak egy véletlenül magasra-jutott-pedig-cigány legyen. Akár igyekezett kompetens kormányszóvivő lenni, akár nagyon mélytengeri bulvárkodásra szánta rá magát Claudiával, nem az volt az ember első gondolatata róla, hogy cigány. Lehet, hogy nem volt szimpatikus, de nem volt fontos a származása, mert Daróczi kifelé nem ezt mutatta elsőszámú identitásaként. Ez mindenképpen rokonszenves dolog.

Azok rángatják szerencsétlent még mindig vissza a bezzeg-cigány sablonjába, akik elvileg nagyra tartják. Kár, hogy nem értik, a megkülönböztetést nem lehet féloldalasan megszüntetni. Ne csak akkor ne legyen valaki cigány, amikor rosszat tesz, akkor se, ha elér valamit! Daróczi példája ugyanis nem a cigányságról szól, hanem bármelyik ember előtt állhat. Ha az ember szülei rendesek, és ő maga is hajlandó tenni a jó sorsáért, akkor sikerülhet. Aki ebbe a cigányságot beleerőlteti, az nem is érti az egészet, inkább ne is szólaljon meg!

A Fidesz megérdemelten győzött a választásokon. Nem csupán azért, mert az előző (ill. még jelenlegi) kormány működése csak ellenszenvet váltott ki a szavazókból. A Fidesz nem csak rekordtámogatottságával írt történelmet, hanem azzal is, hogy képes volt legnagyobb riválisát elkalapálni, sőt ennél többre is, logikusan cselekedni.

Az első figyelemre méltó gondolat annak felismerése volt, hogy az igazi ellenfél nem a döglődő MSZP, hanem az erőtől duzzadónak látszó Jobbik. Amikor a fasisztoid párt mindenkit meghökkentve 14%-os eredménnyel végzett az EP-választásokon, két részre szakadt a közvélemény: egyesek szerint a Jobbik a klasszikus értelemben baloldali szavazótáborból csípett le magának egy jókora darabot, mások a Fidesz fölényes győzelmének megakadályozóját látták bennük.

2010-ben Kelet-Magyarországon és általában az ország elmaradott területein a Jobbik el is érte azt, amit célul tűzött ki: 25 - 30% körüli, itt-ott azt meg is haladó szavazatarányt. De a fejlettebb, gazdagabb területeken és főleg Budapesten nem szerepeltek fényesen. Még a forrongó hangulatú, nagyon elégedetlen közállapotok között sem sikerült sokkal jobban teljesíteniük, mint ahogyan egy mindenkori szélsőjobb párt szerepelhetne, ha ügyes.

Ez kétségtelenül a Fidesz érdeme. A Jobbik terve - felszipkázni a csalódott és ingerült embereket - csak felemásan sikerült, csak az MSZP egykori szavazóival, főleg a kiszolgáltatottságban élő vidékiekkel lehetett elhitetni, hogy a csúnya múlt megidézésével érhető el a szebb jövő. A Fidesz megértette a feladatot: az igazi ellenfelet, a Jobbikot kell legyőzni. És, hogy a dolog tényleg ne legyen egyszerű, a legyőzés itt nem azt jelentette, hogy jobb eredményt érnek el, mint a Jobbik; ez mindenképp várható volt. Hanem bizony a győzelem csak akkor az igazi, ha a Jobbik nem lesz erősebb, mint az EP-választások után. Szűk egy éve még tabu volt fideszes körökben arról beszélni, hogy a Jobbik mekkora rivális, pedig legkésőbb az EP-választások után egyértelművé vált.

Szerencsére a Fideszben rájöttek, sőt egyre hangosabban ki is merték mondani, a Jobbik igazi szálka a köröm alatt: semmire sem jó, például nem tudja megnyerni a választást, tehát nem lesz belőle kormányzati erő, arra viszont képes lehet, hogy fontos százalékokat orozzon el a Fidesztől. Ez jobb esetben csak a kétharmadot veszélyeztette volna, rosszabb esetben pedig egy kicsit más politikai hangulatban akár az MSZP-nek is kedvezhetett volna. Ha a szocialisták nem ennyire szerencsétlenek, ki tudnak állni egy épkézláb miniszterelnök-jelölttel, nincs a BKV-botrány, és talán valami kampány is folyt volna, akkor ez az elképesztő Fidesz-előny továbbra is csak Orbán Viktor vágyálma maradt volna. Ha a baloldali média megfelelően keveri a kártyákat, és sikerül a balosokat kellően megrémiszteni, a szélsőjobbot meg kellően felbőszíteni, a Fidesz nagy kelepcében találhatta volna magát.

De a Fidesz nem hagyatkozhatott csak a szerencsére és arra, hogy az MSZP tényleg a sárga földig amortizálja magát. Ez volt a nagy fölismerés. Az Orbán Viktor által hirdetett, eleddig ellenszenves egy a tábor, egy a zászló (egy a vezér!) gondolat most hasznosnak bizonyult. Orbán rájött, meg kell húznia a Fidesz határait jobb felé is. A Jobbik legyen boldog a saját fanatikusaival (ideológia szempontból a Jobbik továbbra is maximum éppen a küszöb felett van; a neonáciságban nincs több), vigye a hozzájuk csapódó volt-szocikat is (akik amúgy sem szavaznának a Fideszre), de a Fidesz Orbáné. A feladat nem volt kicsi: vissza kellett szerezni jópár volt-fideszest és meg kellett győzni a többi párt szavazóinak nagy részével is, a Fideszre érdemes szavazni.

Mindezt remekül kommunikálták is. A Fidesz kampánynyitóján, március 15-én ellentmondást nem tűrő iránymutatást adtak szimpatizánsaiknak, a listás és az egyéni szavazatot is a Fideszre kell adni. Fölvállalták, hogy nekimenjenek a Jobbiknak, sajtójuk nagyágyúját, a nem túl cizelláltan fogalmazó Bayer Zsoltot is bevetették. Bayer ugyanazzal a szenvedéllyel osztotta a nem sokkal korábban még szimpatikus ifjú titánokat. Nagyon hatásos és retorikailag jól felépített nyílt levelében jobban leplezte le a Jobbikot, mint bárki más, beleértve a baloldal fasisztaradarjait is.

Ez pedig öngerjesztő folyamat: a szélsőjobbot egyértelműen elutasító, a legvacakabb populizmussal felhagyó Fidesz valós alternatíva a csalódott, de értelmesebb baloldaliaknak is. Erre a pártra ugyanis nyugodt szívvel szavazhatott az is, aki a változást óhajtotta, de a radikalizmust még egy ilyen siralmas és azonnali beavatkozást igénylő helyzetben sem tudja elképzelni.

Orbán tanult Gyucsánytól is. A 2006-os és későbbi zavargásokból azt a helytálló következtetést vonta le, hogy a magyar emberek tömegesen és hosszú távon nem a rendbontókat támogatták. Gyurcsányt pont ezek a kukaborogató, gyújtogató, maszkos bűnözők tartották hatalomban, a volt miniszterelnök egyetlen, cérnavékony legitimációja maradt: de azok legalább nem mi vagyunk.

Azok a hülyék, akik azt hiszik, a randalírozás hazafias cselekedet, már úgyis a Jobbiknál vannak, de a többség utálja az ilyen bajkeverőket. Van értelme jelezni, a Fidesz nem égő barikádokról akarja megteremteni a rendet. Van annak színvonalasabb, békésebb módja is. (Egy gesztust azért tett feléjük, de ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. A Lázár János által bemutatott 10 + 1 ügyben ott van a 2006. október 23-i események tisztázása.)

Az igazi nóvum azonban az volt a Fidesz kampányában, hogy az emberek józan eszére apellált. Az ultima ratio ugyanis az volt: csak a Fidesz képes a változtatásra. Valaha a Fidesz elsőszámú jellemzője a pragmatikusság volt egy olyan világban, húsz évvel ezelőtt, amikor a politikáról még azt hitték, a világ megváltására való. Mostanra kiderült: a szép eszmékről való pofázás már senkit sem érdekel. A Fidesz második nagy ötlete az volt, hogy a 1998-ban sikeres ideológiai fegyverkezés mellé odavette a korai pragmatizmusát. A programja is ilyen: egyrészt víziókat vázol, másrészt nagyon is egyértelmű, hiába próbálta az MSZP azzal kikezdeni, hogy nem elég konkrét. A már kiszivárgott 2/3-os törvénymódosítások is ebben a szellemben lettek kitalálva: a kézzel fogható hasznosságot szolgálja a választójogi törvény és az önkormányzati törvény várva várt reformja, de az ideológiai kormányzás szerelmeseit is kedvez a határon túli magyarság jogállásának átalakításával is; átmenetet jelent a ráció és az emóció között a médiatörvény rendbetétele. Újabb ügyes visszacsalogatási manőver a Jobbikhoz átpártoló embereknek, de egyúttal érződik a megfontoltság és a kulturált megoldás is. Vesszen Trianon, naná, csak ezt ma már nem így mondjuk, mert manapság ezzel csak egy falusi kocsmában érhet el sikereket az ember. Ma ezt már úgy mondjuk, hogy mindent megteszünk a határon túliak érdekében, amit jogilag lehet. A határon innenik gyanakvását a kintiekkel szemben meg azzal csillapítjuk, hogy az ország külügyminiszterének kinevezzük a rendkívül kulturált, kellemes modorú, és nem utolsó sorban kolozsvári születésű Martonyi Jánost. Egy középen álló pártnak ez a stílusa.

Az sem véletlen, hogy ő volt az első (és jelenleg még az egyetlen) Orbánon kívül, akit az új kormányból már hivatalosan ismerhetünk. A Fidesz nem is titkolta, szerette volna jelezni a külvilág felé, ki lesz Magyarország első számú diplomatája az elkövetkezendő időkben. Ez külpolitikai szemléletváltásra utal. Az első Orbán-kormány elég esetlen külpolitikát folytatott - igaz, akkor is Martonyival, akinek személye önmagában sokat segített már akkor is a párt időnként szinte ijesztő nemzetközi megnyilvánulásainak tompításában - külföldről nézve kissé ellenséges, magánakvaló országnak tűnhetett akkor Magyarország. Ahhoz képest a nagyon szerencsétlen orbáni mondathoz képest, hogy a Unión kívül is van élet, ma ott tartunk, hogy tudatosan készülnek az uniós elnökségre. 

A korábbi Fidesz-kormányzás eredményeiből nagyon sokat elvett az akkori koalíciós partner, vagyis a rossz emlékű kisgazdák. Most is van egy szatellitecske leginkább, gondolom, megszokásból a Fidesz mellett, az önmagában mérhetetlen KDNP. A néhai FKGP sokkal nagyobb támogatással rendelkezett, mint ők, és elvileg nem is volt a Fidesz szövetségese, a helyzet tehát meglehetősen különbözött a mostanitól. Azt mindenesetre megtanulták, túl nagy hatalmat nem szabad a kereszténydemokrata álnév alatt ügyködő ostobáknak adni. Semjén Zsolt szerencsére nem kap tárcát várhatóan, de ő lehet a miniszterelnök-helyettes. Üsse kő! Egy ilyen miniszterelnök mellett úgysem látszanak a helyettesek, így a szövetséges nemcsak pénzügyileg nem képes a károkozásra, de talán politikailag sem.

A Fidesz felelőssége az, hogy képes lesz-e ezen az úton folytatni a tevékenységét. Jó jel, hogy már hetek óta kvázi árnyékkormány-ülések zajlanak, mint az pont ma kiszivárgott. Nagyon ránk férne, ha hosszú évek után valódi és minőségi politikai munka folyna a minisztériumokban, a parlamentről nem beszélve. A kétharmad nem antidemokratikus, mert hajszálpontosan fejezi ki az emberek véleményét: azt akarjuk, hogy végre dolgozzanak, márpedig ehhez stabil többség kell. A demokráciára leselkedő legnagyobb veszélyt, vagyis a szélsőjobb előretörését, a Fidesz tudatos munkája akadályozta meg. Az pedig, hogy ez önös érdeke is volt, mától lényegtelen.

Sokat fogjuk az új kormányt is kritizálni, szidni biztosan. De ma még erősebb a bizalom, hogy a lehetőséggel élni fognak, és csak egész kicsit visszaélni. Ez is önös érdekük egyébként, és már bizonyították, hogy azért képesek másképp csinálni. Gratulálok, és jó munkát kívánok!

Kovács László a ma reggeli Jamben (a baráti ATV-n) azt fejtegette, hogy ha egy étterem csődbe megy, nem elég a cégért átfesteni. A jó szándékú Bánó András a legdörzsöltebb vendéglősnek álcázott gengsztereket is megszégyenítő magabiztosággal biztatta a külügyért, hátha akkor majd az hiszik a vendégek, ez egy új hely, és újra betérnek.

De Kovács szerint az a néhány vendég is hamar rájön, itt továbbra is rettenetesen főznek és udvariatlan a kiszolgálás, megint beáll a földbe az üzlet hamarosan. Akkor ki kell rúgni a szakácsot! - javasolta lelkesen Bánó.

Az eredeti kérdés arra vonatkozott, hogy nevet és logót változtat-e az MSZP...

A demokrácia ön-felkent papjai vészmadárkodnak, féltik a demokratikus közéletet. Kár, hogy nem tudják, mi az.

Lendvaiék szerint ugyanis, ha a választók jól szavaznak, akkor a demokrácia meg van mentve, a Patás pártja nem tehet, amit csak akar. Ha viszont a választók rosszul szavaznak, akkor vége a magyar demokráciának, megkezdődik az antidemokratikus viktorianizmus.

A gond csak az, hogy a demokrácia léte/ nem-léte független attól, hogy az emberek kire adják a voksukat; a demokrácia csupán annyit jelent, hogy leadhatják a voksukat. Jó vagy rossz szavazat a demokrácia szempontjából nem értelmezhető.

A diktatórikus hajlam persze nem csupán ebben a félreértelmezésben nyilvánul meg. Sokkal látványosabb az a kígyómozgás, amellyel a szocialisták az LMP körül csúsznak-másznak. Hol negédesen hízelegnek, hol vádaskodnak, sőt manapság már lmp-snek álcázzák magukat.

A demokráciáért reszkető MSZP ugyanis még mindig a régi reflex-szel dolgozik. Azt hiszik, csak szólni kell, és az LMP szíves-örömest végrehajtja a pártközponti utasítást. Ha nem ugranak azonnal, akkor jön a fenyegetőzés. Az LMP fafejűsége miatt pusztul el a demokrácia. Pedig az LMP semmi egyebet nem tesz, mint a választói akaratát teljesíti, vagyis bizonyítja, ha feltűnik a színen egy nem-náci, nem-fideszes társaság, az még az MSZP szatellitje. Többek között ettől más a politikájuk.

Az MSZP szegényes fölajánlása, a négy tenor visszalépése, értelmetlen és akarnoki gesztus. Senki sem kérte, semmire sem jó, még a zsarolási potenciálja is harmatgyenge. Az LMP a lehető legjobban reagált azzal, hogy komolyan sem vette a kérdést, és minden versenyben maradt jelöltjét versenyben is tartja.

A legújabb pofátlanság, amelyet az MSZP megenged magának, hogy az LMP hét és fél százalékot érő szlogenjét, alapfilozófiáját teszi sajátjává. Tudjuk, az MSZP nincs teljesen tisztában azzal, hol húzódik a magán-és a köztulajdon határa, ill. ezen fogalmakat mindig a helyzetnek megfelelően kezeli. Olyat is láttunk már, hogy az egyik párt átcsempészett egy-egy ötletet mások programjából a sajátjába. De az példátlan, hogy az egyik párt ellopja a másik párt nevét!

A kelenföldi szocialista jelölt, Molnár Gyula szó szerint rányomtatta a plakátjára, hogy lehet más a politika, sőt a kormányközeli lapok egész oldalas hirdetést közöltek ezzel a szöveggel: "Igen, lehet más a politika."

Olyan ez, mint amikor a kínai piacon 1500-ért kínálják az Adios márkájú edzőcipőt, hátha akad olyan, aki Adidasnak nézi, és élete nagy üzletét látja a bóvliban.

De lépjünk túl azon, hogy Szigeti "Fiaskó" Péteréken és a szocikon kívül mindenki más tudja, ez olcsó átverés csupán, mert még mindig értelmezési kérdésekkel kell foglalkozni.

Mit is jelent a másság? A valamitől való különbözőséget. Vagyis a másság értelmezhetetlen a viszonyítási pont nélkül. Persze az LMP a Fideszre és a Jobbikra (MDF-re, kisgazdákra stb.) is vonatkoztatja különbözőségét, mégsem lehet véletlen, hogy pont az elmúlt négy év alatt alakultak és erősödtek meg. Lehet más a politika - a szocialisták (és liberálisok) kormányzásához képest. A 7,5 % többsége erre szavazott.

Bár az MSZP már majd' két évtizede elsősorban a demokrácia féltéséből él, azért elegánsan hagyják elmenni a fülük mellett az LMP erős, de egyúttal kézenfekvő érvét. Az orbáni kétharmad nem azért jön össze, mert az LMP az utolsó utáni pillanatban nem úgy táncolt, ahogy Lendvaiék fütyültek. A Fideszbe vetett óriási bizalmat az MSZP gyatra kormányzása idézte elő. Az MSZP az elmúlt években mindent megtett azért, hogy megbukjon. A 2010-es választás minden eredménye az MSZP műve.

Volt itt politikai botrány (Őszödöt akárhogy szemléljük, ha másért nem, a következményei miatt tekinthető annak), korrupciós botrány (három betű: BKV) és gyenge minőségű kormányzás (semmittevés, előkészítetlen reformok).

Arról nem szólva, hogy nagy demokratikus elkötelezettségükben 2008 óta kvázi kisebbségben kormányoznak. Az a faramuci helyzet pedig, hogy a néhai SZDSZ  és az MDF névleg ellenzéki pártok voltak, ám a fontos pillanatokban támogatták a kormánypártot, csupán az agóniát hosszabbította meg. Az MSZP jól előkészített bukásához az is hozzátartozik, hogy teljesen leamortizálta a szövetségeseket, ráadásul teljesen fölöslegesen. És nem látszik rajta, 

Mindenesetre jól mutatja az MSZP gondolkodásmódját és munkamódszerét, ahogyan most próbálkoznak. Igaz, hogy még ezt a 20%-ot sem érdemelték meg, de egy kis trükközéssel esetleg keresztbe tudnának tenni a Fidesszel, még az esélyt se kapja meg a jobbközép párt arra, hogy rendbe tegyen számos megoldandó kérdést. (És sajnos hiszek Kósának, az egész cirkuszt a mentelmi jog miatt rendezték.) Az egész kormányzati munka is pontosan ilyen volt: látszat, megtévesztés, fenyegetőzés és vádaskodás. Vagy, ahogy Váncsa István fogalmazott: "kormányzás címén előadott Rocky Horror Picture Show".
Az LMP-nek amúgy nagy szerencséje, hogy az MSZP csak erre képes, ezt könnyű elutasítani. Törhették volna a fejüket, ha tényleg visszautasíthatatlan ajánlatot kapnak.

Pedig nagy feladat vár az MSZP-re mint legerősebb ellenzéki pártra. Nem most, hanem a jövőben. Ha ugyanis a Fidesz mégsem tesz csodát, és sokan csalódnak benne, akkor bizony a következő választáson megnőhet a Jobbik esélye. És akkor kelleni fog egy váltópárt, amelyik a Fidesz helyett kormányozhat. Az MSZP történelmi szerepe lehetne, hogy megakadályozza a valóban veszélyes szélsőségek uralmát. De a mai MSZP a rövidlátók pártja, ilyen távlatokban senki sem tud közülük gondolkodni. Ezt összevetve azért érdemes elmélázni azon, ki is veszélyezteti a demokráciát ténylegesen.

Meghalt Popper Péter. És én szinte siratom.

Előbb elmondom, hogy miért szinte, aztán azt is, miért siratom.

Nem szoktam nem-személyesen ismert embereket gyászolni. A kollektív gyászban nem hiszek, nincs még egy olyan magányos, kitaszított állapot, mint a gyász. Polcz Alaine írja a Gyászban lenni c. könyvében, hogy a gyász a természetes depresszió. Na, most képzeljük el a kollektív depressziót! Fából vaskarika. Überkorrektség, eljátszott fájdalom avagy sima csordakövető butaság.

Gyászolni csak azt lehet, akit ismertünk. Talán mentség a híres emberek nyilvános gyászolóinak, hogy manapság az ember hajlamos azt gondolni, ismerőse az, akit a tévében rendszeresen lát. Egyszer például én is köszöntem ifj. Galán Gézának (az Életképek ifjú főszereplője volt) a 123-as buszon. Ismerősnek tűnt valahonnan, a biztonság kedvéért köszöntem neki. Később jöttem rá, ismeretségünk egyoldalú.

Popper is gyakran volt a tévében. Érdekes, sztoikus hanghordozással beszélt, nyugodt arckifejezéssel és mindig csak fekete garbóban láttam. Majdnem minden könyvét olvastam, ezért éreztem szinte a saját halottamnak. Ez is csak olyan érzékcsalódás, mint a tévénézőké. Talán kicsit bensőségesebb.

Tizenegy évvel ezelőtt kaptam rá az írásaira. Akkor indult a zsebkönyv-sorozat, amelynek ő volt a főszerkesztője, s hogy írásra sarkallja a többi gondolkodót, jó példával járt elől. Az Élet dolgainak első részeit ő maga írta. Az első kiskönyv a hazugságról szólt. Szegeden vettem, a Virág cukrászdával szemben lévő könyvesboltban. (Ahol egyébként árkedvezményt adtak az I LOVE APEH feliratú pólóm miatt.) Hazaérve egy nap alatt kiolvastam, és már mentem is a következőért. A könyvesboltba járás fáradalmait egy időre levettem az öcsém a vállamról, mert pár évig mindig az aktuális Popper-könyvet adta születésnapra/névnapra/karácsonyra. Nekem csak lazán meg kellett említenem, hogy megjelent az új, és ő értette a célzást.

Popper nagy titka az lehetett talán, hogy soha sem gondolta magát irodalmárnak, mégis olvasmányosan, saját, felismerhető stílusban készültek munkái. Rajongott az szépirodalomért. És nem is jó ez a szó. Inkább úgy fogalmaznék, hosszú évtizedek jó barátsága fűzte az irodalomhoz. Távol állt tőle az irodalom mellett csak lábujjhegyen sompolygós, mű-áhítatos mű-élvezet. Minden írását gazdagon, jó érzékkel illusztrálta idézetekkel.

De nem lenne személyes érzés, talán fájdalom, ha Popper "csak" elgondolkodtató írások szorgalmas, intelligens, jó humorú szerzője lenne, ha nem lenne valami sorsfordító, megrendítő élményem vele kapcsolatban. A Bibliáról szóló, Bibliát magyarázó könyvében idézte a legszebb szöveget, amit valaha olvastam; eredeti szerzője Borges:

"Ábel halálát követően találkozott egyszer Ábel és Káin. A pusztaságban gyalogoltak, s messziről felismerték egymást, mert mind a ketten roppant magas termetűek voltak. A testvérpár leült a földre, tüzet rakott és evett. Hallgattak, ahogy a nap vége felé hallgatni szokott a fáradt ember. Előbújt az égen egy csillag, még nem volt neve. A lángok fényénél Káin észrevette Ábel homlokán a kő nyomát, leejtette a kenyeret, amelyet épp a szájába készült venni, és bocsánatot kért bűnéért.

Ábel ezt felelte:

-          Te öltél meg engem, vagy én öltelek meg téged? Már nem emlékszem; együtt vagyunk, mint hajdan.

-          Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál - mondta Káin -, mert a felejtés megbocsátás. Én is megpróbálok majd felejteni.

Ábel lassan felelte: 

-     Így igaz. Míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is." 

Ezek a szavak, akkor, ott... A sors bizonyítékai. Pontosan akkor és ott kellett őket elolvasnom, a legjobbkor jöttek szembe, és a legjobb tolmácsolásban. Poppernek ugyanis elhittem a sértett ember számára hihetetlent. Megbocsájtani, felejteni könnyű, egy életre megsértődni viszont piszoknehéz.

Köszönöm.

A Die Ärzte leforgatta saját véleményét a politikáról. Ez természetesen csak és kizárólag a kilencvenes évek németországi közéletéről szól.

Három órával a kampánycsend előtt, amit én úri passzióból betartok, elmondom, miért fogok az LMP-re szavazni.

Talán elég lenne annyi is, hogy a számomra hülyeségük miatt ellenszenves megszólalók kampányolnak ellene. Mintha riválisuk lenne! Az LMP a mai esélyes választékból egyedül az MSZP-nek okozhat kellemetlen perceket. Azokból a választókból, akiken a Fidesz és a Jobbik marakodik, nem visz el egyet sem. Szavaztam már az erőltetett előd SZDSZ-re is , és elmondhatatlanul dühös vagyok, hogy azoknak a fontos és értelmes emberhez méltó eszméknek a nevében micsoda önhitt rombolást végeztek lejáratva a liberalizmust.

Az LMP-t nem a gyűlölet vezérli. A társadalomban felgyülemlet feszültséget, a politikával kapcsolatos elégedetlenségüket inkább konstruktív ötletekbe öntötték.

Az LMP meglehetősen radikális párt egyébként. Programjuk - amely nem a legszerencsésebben összeállított iromány - számos olyan témát körüljár, amelyet mások nem. Ilyen például a választási rendszer átalakítása. A küszöböt alacsonyabbra tennék, a szégyenletes bohózattá leromlott ajánlószelvényesdit pedig morális kaucióval váltanák ki. Nemcsak azt mondják, ez így nem jó, hanem javaslatot is tesznek, hogyan kellene. Ironikus, hogy rajtuk kívül csak a Jobbik járt el hasonlóan, de azokból az ötletekből inkább nem kérek.

Vannak persze olyan hangok - e témában sikertelen hangok - akik megkérdőjelezik az LMP zöld elköteleződését. Én meg már azt is díjazom, ha valakinek legalább szóban ez az egyik alaptémája. Persze ebbe belekeveredik a hippis, komolyan nem vehető atomenergia-ellenesség, de ennyi populizmus tán megengedhető. Ha csak egy része megvalósulna annak, amit az LMP a fenntartható fejlődés égisze alatt hirdet, már egész más lenne a helyzet.

Mások a pártot máris elhelyezték a gonosz New York - Tel Aviv tengelyen. A párt programjában egyértelműen és kompromisszumok nélkül áll ki a magyar érdekek mellett- különösen a mezőgazdaság területén. Elképzelései egyértelműek és megvalósíthatónak tűnnek. Ez a vádaskodás bianco jár mindenkinek, aki a tartalom nélküli csikóbőrös kulacs - nagyboldogasszony - No Nato! szellemi Bermuda - háromszögön kívül pozícionálja magát, vagyis, ahogy mondtam, ajánlólevél.

Az LMP sikerét a politológusok a nevével magyarázzák. A változás óhajtása óriási a társadalomban, talán nagyobb, mint húsz éve. De nemcsak erről van szó: sok olyan ember van, hozzám hasonlóan, aki végre föllélegezve megy szavazni. Végre nem a legkisebb rosszra kénytelen szavazni (felelős állampolgárnak kötelező elmenni!), hanem olyanra, akivel szemben nincsenek majdnem elviselhetetlen averziói, akiket nem szégyell választott pártjának.

A bánatom csak az, hogy az LMP és a hozzá hasonló, elitista pártok sosem győzhetnek egy választáson. Pont az a vonzerejük számomra, ami miatt sosem lesznek néppártok, nem akarnak mindenféle populista marhaságnak megfelelni. Innen két út vezet. Az örökös ellenzékiség (egyébként alig várom már a beígért másfajta ellenzékiséget, azért az eddigiektől nem voltam sose elájulva; konstruktivitást remélek végre) vagy a behódolás a hatalom kedvéért. Bármi lehet persze később, de ha nem hinnék az LMP következetes tisztességében, nem szavaznék rájuk. Felemelő érzés, hogy lehet hinni egy párt tisztességében. Lehet így is.

Civil Mozgalom

Seres Mária új műfajt teremtett: az apolitikus politikusét. Első akciója, a költségtérítési maszatolások tisztázása érdekében, kútba esett ugyan, de bizonyította, igenis lehetséges a semmiből indítani olyan kezdeményezést, amely a közéletet alapjában változtatná meg. Az csak az Országgyűlés szegénységi bizonyítványa, hogy erőfölényükben elgáncsolták ezt a korrekten megfogalmazott és sok ember által támogatott ügyet.

Seres Mária állhatatossága népszerűséget eredményezett, és végül a választásokon pártként indult az általa alapított Civil Mozgalom. Mindenkit - engem is - meglepett, hogy ennyi helyen sikerült listát állítaniuk.

A Civil Mozgalmat ennek ellenére alig veszi komolyan a média, alig szerepeltetik. Pedig profi honlapjuk is, épkézláb programjuk is, sőt arcuk is van. Bár népszerűek bizonyos körökben, attól tartok ismeretlenségük révén nem a küszöb alatt maradnak.

Civilségük ékes bizonyítéka, hogy programjuk annak ellenére, hogy nem mentes a szóvirágoktól, őszintének tűnik. Sajnos azonban talán túlságosan is civilek, mondhatnám úgy is, amatőrök. Seres Márián kívül pedig láthatatlan emberek gyülekezete.

MDF

Húsz éve ők voltak a tökéletes rendszerváltó párt. Egészen mások voltak, mint a szocializmusban megszokott arcok, és egyúttal nagyban különböztek a nagy riválistól, az SZDSZ-től is. Antall József, aki ennyi idő távlatából mindenképpen államférfi, híd volt a tömegek és az elit között.

Mára az MDF-nek már egyikhez sincs köze. A néppárti státuszt már 1994-ben elvesztette, és Dávid Ibolya révén ugyan még köze lehetett egyszer a kormányhoz, a régi támogatottság már sosem tért vissza. Az elitizmusról meg sajátos hatalomtechnikai machinációi miatt kellett lemondania. Bár ezt nyilvánosan sosem tette meg, kicsit még szeret most is azzal udvarolni magának, hogy mennyire különleges.

Pedig volt remény. Négy évvel ezelőtt, 2006-ban az MDF rendkívül karakán módon viselkedett, ezt a Fidesz azóta is főbűnként tartja számon. Az már más kérdés, hogy kitartásával az MDF segített kicsit Gyurcsányéknak, de mentségükre szóljon, ők sem tudhatták azt, ami pár hónappal később kiderült. Az MDF akkori szempontjából pedig igenis teljesen jogos volt, hogy elutasították a Fidesz sunyi, halálos ölelését. Az akkori MDF azzal született újjá, hogy nem az egyszerű belesimulást választotta, hanem a küzdelmet.

Bár szépnek én sem nevezném, ahogyan a Dávid - Herényi páros megszabadult a fidesznyaló belső ellenzéktől, egy percig sem vérzett a szívem. Egy Lezsákért vagy jóval később Almássy Kornélért? Ugyan már!

De volt két töréspont: az elmeháborodott Lengyel Zoltán felvétele a frakcióba, és a kegyelemdöfés, a szövetkezés az SZDSZ-szel. Nem is értem, hogy egy olyan dörzsölt politikus, mint Dávid Ibolya, nem vette észre, eddig mindenki rosszul járt, aki a szabad demokratákban megbízott. Az MSZP is, az ország is.

Bokros Lajos aztán felpörgette az eseményeket. Örültem neki, sőt, elhittem, ő olyan fecske, aki akár egyedül is nyarat csinál. Az MDF és Bokros programja egyáltalán nem rossz. Igazi lightos liberális program, elszánt és alapos munka. Néhol még izgalmas és merész is. Bokrosról hihető, nem tántorodna el a végrehajtásától. Kemény ember, a kampányban bizonyította, akármire képes a siker érdekében, akár egy buta és igénytelen, de nézett műsorba is elmegy hülyéskedni. Holott látszott rajta, hogy semmi sem áll tőle távolabb.

Csak azzal nem számolt, amire talán már az elején rá kellett volna jönnie: nem létező párttal nem lehet választást nyerni. Az MDF elsősorban azért nem kerül be a parlamanetbe 2010-ben, mert a választók már abban sem hisznek, hogy létezik.

A Kubatov-ügy jól illusztrálja, miért fázom attól, hogy a Fideszre szavazzak. Na nem az, hogy listákat állítanak össze a választókról. Ez engem hidegen hagy. Ha igaz volna, amit az MSZP rettegő tagozata pedzeget, akkor sem arra kellenek ezek a névsorok, hogy tudja a mezei fideszes, kit kell leköpni az utcán. Nem szolgálnak ezek az adatbázisok mást, csak az ésszerű kampányolást, hova érdemes bekopogni, hova nem.

De még erről sincs szó. Csak a tipikus fideszes nagymellényről. Kubatov Gábort pár hónappal ezelőtt ismertem meg, amikor az Echo tévén nyilatkozott. Már akkor nyilvánvaló volt: öntelt hólyag. Ez a hangfelvétel pedig nem más, mint ennek bizonyítása. Egy kisember fontos lesz, és halálbüszke magára, fényezi magát, nem tudja a biztos győzelmet elegánsan viselni.

A Fidesz programja szerencsére mentes ettől a kicsinyes fontoskodástól. Elegáns, konzervatív és lelkesítő. A múlt kritikája is szelíd, a hangvétel szinte végig pozitív. Az egyes részeket a párt egyes arcai írták, Orbán Viktor csak a bevezetőben szólal meg. Különösen jól megírt rész a közbiztonságról és a gazdaságról szóló, előbbit a hódmezővásárhelyi Lázár János, utóbbi Matolcsy György állította össze. Szerencsére megszabadultak Mikolától, és a médiában ellenszenvesen szereplő utódja, Pesti Imre egészségügyi fejezete meglepően érdekes, megalapozott (az MSZP-nek üzenem, még konkrét számok is vannak benne) és érthető.
Ahogy szinte várható volt, a gyenge pont a KDNP által hozzáadott anyag, vagyis a Soltész Miklós által megírt szociális témakör. De hála Istennek, azért nem semjéni sötétsége miatt, csupán azért, mert nem konkrét, hemzseg benne a sok szószátyár általánosság.

Orbán kivételesen ügyesen választotta ki a legmegfelelőbb embereit. A sort a párt hallgatólagos bölcse, Navracsics Tibor zárja a dokumentumot. Az ő munkája inkább átmenet az orbáni vízió és a szakmapolitikai programok között.

Érdekesség, hogy nagy fideszes generáció közül csak Orbán van jelen. Áder, Deutsch, Pokorni, Szájer, Kövér nincsenek sehol. Megérdemelték volna, hogy most, amikor a Fidesz tényleg történelmet írhat, ott legyenek a startvonalnál. De legalább az égető alakokból sincs senki.

A program legvonzóbb tulajdonsága azonban az, hogy megvalósulhat. A Fidesz és különösen Orbán Viktor felelősségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ez már egy egészen más feladat, mint a '98-as. Akkor egy működő országot vehettek át, most viszont a szétesett Magyarországból kellene a lehető legtöbbet kihozni ráadásul két tűz között. És hát micsoda tüzek ezek! A Jobbik populista radikalizmusával és az MSZP sajátos logikájú (de írhatnám: buta) doktrínerségével küzdve kell felvirágoztatni.

Ha Orbán erre képes, akkor megérdemelten kapja majd meg a mai alkotmányos berendezkedés melletti teljhatalmat, a kétharmadot. Ha viszont az elmúlt nyolc év marketingkormányzásának nemzeti színű, ájtatoskodó megismétlésére lesz képes, akkor ő sem jobb a mostaniaknál. Így a Jobbiknak lenne igaza, de azt épeszű ember nem akarhatja. Úgyhogy húzz bele, Viktor!

Az az MSZP tragédiája, hogy az átlátszó hülyeségeiket már csak ők maguk hiszik el. Nagyon fontos: tényleg elhiszik, hogy az elmúlt négy (nyolc) év sikertörténet.

Ezek tényleg azt hiszik, a kormányzás az valami permanens ötletroham, valami marketinges szlogengyártás, félvállról vehető melléktevékenység. Ha valaki azt gondolná, ez csak a rosszindulatú, az ellenfelek által keltett látszat, nézzen rá a párt választási programjára! Én sajnos megtettem.

Ezért az igénytelen tákolmányért verték a mellüket, hogy nekik bizony van programjuk, a Fidesznek meg nincs? A mindössze 15 oldalas iromány nagy részét a dicső múlt teszi ki. Hihetetlen, hogy az MSZP-ben úgy gondolják, a legerősebb érv mellettük az elmúlt évek kormányzati munkája. Gazdasági válság ide vagy oda, azért a dupla ciklus egyedülálló lehetőségéből annyit kihozni, hogy mégsem omlott össze teljesen az ország gazdasága, hát csöppet szerény teljesítmény. Bár kétségtelen, hogy a pre – és a poszt-Gyurcsány időszaknak vannak eredményei. Nagyon itt volt már az ideje az általános és jelentős közalkalmazotti béremelésnek, és tény, hogy csak az IMF segítségével lehetett megúszni a krízist. Csak éppen a Medgyessy féle osztogatáshoz nem volt elég gazdag az ország, a Bajnai féle pénzügyi rendrakás következményeit meg még nem látjuk teljesen.

És akkor még nem beszéltünk a Gyurcsány-korszakról! A látszatkormányzás elpazarolt idejéről, a pattanásig feszített közhangulatról és persze a hatalom körül sertepertélő gyanús alakok uralmáról. Gyurcsány a maga messianisztikus vízióival nemcsak Magyarországot veszélyeztette, de saját pártját is tönkretette. Éppen ezért érthetetlen, miért kapta meg a negyedik, vagyis biztosan befutó helyet a listán. Azért sejthető, az MSZP koncepciótlan tesze-toszasága miatt. Aki Gyurcsányt még mindig szereti, az a kritikátlan rajongója, és a pártját is gondolkodás nélkül elfogadja. Azt is érzik viszont, hogy azért ez a kisebbség, így a kampány a Bajnai-kormányról szól, mintha a szűkszavú, szürke politikus egy évéhez lenne csak közük, a Gyurcsány-éra meg csak egy lázálom lett volna. Inkább nem is beszélnek róla, ahogy Gyurcsány értelmetlennek látszó és hatástalannak bizonyuló magánszámát sem díjazták túlzottan a párt korifeusai.

Nem kis teljesítmény Mesterházy Attilától, hogy már jóval a választások előtt képes volt megbukni. Minden karizmát nélkülöző személyisége, unalmas közhelyei, görcsösen lazulós – stréber viselkedése semmit sem vált ki az emberből, legfeljebb az ilyen talpnyaló eminenseknek kijáró ellenszenvet. Híján van mindennemű kormányfői kompetenciának, nincsenek saját víziói az országról, hiányzik a kreativitás, és még lelkesíteni sem tud. Mesterházy közepes színész, aki túl nagy szerepet kapott. A szövegét fel tudja mondani, bizonyos manírokra is képes, de minden más fals. Pont az hiányzik, ami miatt színházba megyünk: az ész és a szív.

A program többi része ideológiai kinyilatkoztatás. Az MSZP továbbra is rettenetesen büszke arra, mennyire demokratikus országot teremtett. Az ő országlásukkal köszöntött be a modernitás, a civilizáció és a bölcs polgárok jóléti állama.

Kár, hogy az általuk oly’ mesterien felépített demokráciában bukkantak föl a rendszerváltás óta legerősebb szélsőségesek. Kár, hogy az általuk nagy szakértelemmel gyámolított cigányoknak most sokkal rosszabb, mint annak előtte volt. Kár, hogy a szakértői kormány mítoszát ügyesen fenntartó MSZP-SZDSZ koalíció egyetlen valódi cselekedetét, az egészségügy reformját, elsöpörte a népszavazásban testet öltő népharag.

Gyurcsány hazugsága nem csupán azért ítélendő el, mert hazudni erkölcstelen dolog. Hanem, mert a politikus megbízhatósága, hitele az MSZP által hőn imádott demokrácia alap-energiaforrása. Egyrészt lehetetlenné tette a döntés helyességének lehetőségét a valóság ismeretének hiányában, másrészt pedig – és 2006-ban ez történt – lenézte az emberek ítélőképességét. Gyurcsányék kvázi azt mondták: a magyar emberek nem képesek felfogni, mi a jó nekik, ezért valahogy – trükkök százaival, ugye – hatalmon maradunk, és majd saját belátásunk szerint kormányzunk.

Ez egyfajta puha, sunyi diktatúra. Akkor is az, ha a magyar választók már hoztak pár érdekes döntést. Ennek véleményezése nem a politikus dolga, ill. hangoztatásakor felmerül az antidemokratikusság gyanúja. Az sem lehet kibúvó, hogy esetleg más is ezt tette (volna). Senkit sem ment föl mások viselt dolga a saját disznóságai alól.

A gyurcsányi csőd azonban nem az őszödi beszéd. Hanem az utána következő kormányzás. Illetve annak hiánya. Erre az önteltségre, hogy a miniszterelnök magához ragadja a döntés jogát, egyetlen mentség van: a jó kormányzás. De ezt az országot az utóbbi négy évben senki sem irányította, három hetente rendre újabb irányt jelöltek ki, a szakmai programok (ill. az az egy, az eü-reform) meg előkészítetlen és megalapozatlan volt. A káoszban megszületett az igény az erőskezű kormányzásra. Jócskán van, akinek már a Fidesz sem elég.

Most régi önmagukhoz képest nagyon nagyot buknak majd. Attól tartok azonban, hogy nem elég nagyot, Szekeres Imre is ott ül majd a parlamentben, Gyurcsány is pont ma fenyegette meg az országot, hamarosan aktivizálni fogja magát, és mérget veszek rá, hogy a sajtójuk sem üt meg szinte semmilyen kritikus hangot.

Mit mondanak ma az őszödi beszédet igazságbeszédnek, a megtisztulás szózatának titulálók? Gyurcsány nemcsak a nagy átverésről beszélt, hanem arról is, hogy a pártból ki kell seprűzni minden tisztességtelen gyakorlatot. És elég csupán egyetlen betűszót megemlíteni, máris látszik a cinkos elvtársak egy szót sem fogtak föl abból, amit jóhiszeműen Gyurcsány ébresztőjének tekinthettünk. A BKV féle vircsaft védhetetlen, és a lebukás maga láttatja a párt igazi arcát. Ez sok kis piti alak azért hullik most mind a levesbe, mert még a bűnözéshez és a korrupcióhoz (ami, ugye, a munka könnyebbik alternatívája) lusták és amatőrök voltak.

Valaha a baloldali táborhoz tartoztam, sőt, Gyurcsány Ferencet első megnyilatkozásától fogva a miniszterelnöki posztra érdemesnek tartottam. Politikai kalandorságának következményeképpen azonban keserűen kellett konstatálnom, hogy lassan minden igaz lett az MSZP-re, amit ellenfelei állítottak róla: hazug, képmutató tolvajbanda lett belőlük végleg.

Mert az, amiről Gyurcsány csodálatos parlamenti beszéde („Ha a cigányokat bántják, akkor én cigány vagyok…stb.”) szól, továbbra is vonz, továbbra is lelkesítene, csak éppen ezekről a trehány és sunnyogó alakokról nem tudom elképzelni, hogy értik egyáltalán, mit jelent ez. Gyurcsánynak pedig üzenném, hogy március 9. után nem március 10. jön, hanem április 11.
 

A programot olvasva, a Jobbik annyira fasisztoid párt, hogy talán maga Mussolini mester is elismerően csettintene. Az a határozott meggyőződés, amellyel a világot rendbe akarják tenni, talán csak a fasisztákra jellemző. Ne essünk bele abba a klasszikus hibába, hogy összetévesztjük a fasizmust a nácizmussal! (Elég baj, hogy maga a párt sem mindig tudja, hol a határ. De erről majd később.) A programban sehol sem érhető tetten az az agresszió, amellyel a Jobbikot vádolni szokás. Csak a radikalizmus a régi.

Voltaképpen szerencsések vagyunk, hogy a visszafogott populizmus csak írásban, leginkább ebben a nem túl sokak által olvasott jövőképben tapasztalható. Mert ha csak a programot olvassuk, nem látunk mást, mint a magyarságeszményre és kereszténységre alapozott rendpártiságot. Ez tényleg egy tökéletes fasiszta párt. Az a hit vezérli, hogy minden kérdésre létezik egyszerű és hatásos válasz. A rend a legfőbb érték, és erre igenis lehet radikális eszközökkel törekedni. Aki nem fér bele ebbe az elképzelt rendbe, vagy nem látja be ennek helyességét, az kívül reked a rendszeren.

A Jobbiknak konkrét elképzelései vannak. Érdekes, hogy önálló külpolitikai terveket szőttek, ezek radikális vonása, hogy az EU - és nyugatközpontúság helyett Kelet-Európa, ill. kifejezetten Oroszország felé fordulna.

Páran azzal vádolják a pártot, hogy az oroszok hozták létre és ők pénzelik, mert a régió több országában is megjelentek a Jobbikhoz hasonló alakulatok: radikális populizmussal hódítják meg a rendszerváltásban csalódott embertömegeket, viszont meglepően kelet-, ill. oroszbarátok. Az összeesküvés-elmélet kitalálói egyenesen Putyin pártjáig, az Egységes Oroszországig tudják követni a szálakat. Szerintük a Szovjetunió felélesztésén ügyködők ezeken a pártokon keresztül kívánják valamelyest kontroll alatt tartani a régi csatlósokat.

Ezt a teoriát igyekszik az is erősíteni, hogy az elszámoltatás kifejezetten az elmúlt húsz év bűneire terjed majd ki. A régi rendszerről nem nyilatkozik ugyan sehol sem elismerően - időnként kritizálja ugyan - de a nagy leszámolás elmarad. Az igazi bűnösöket a demokrácia évei alatt kormányzók között keresi, a régmúlt bűneit nem emeli külön ki.

A Jobbik közösségek halmazaként képzeli el Magyarországot. Az ország irányításának minden szegmensét alávetné a szubszidiaritás elvének, vagyis megnövelné a helyi döntések jelentőségét. Az nem világos, ez az önkormányzatok megerősítésével történne-e vagy létrhoznának valami más lokális szervet. (Ahogy a "helyi" kifejezés szinteken való elhelyezése is elmarad. Helyi = települési? És a nagyobb településeken, esetleg Budapesten mit jelent?)

Minden radikális elképzelését, szóljon ez az egészségügyről, oktatásról, a romák integrálásáról vagy a hajléktalanok ügyéről először helyben fölmérnék az igényeket, majd a központi elképzelésnek megfelelően át-, ill. kialakítanák a rendszert. Igazi fasiszta megoldás ez is. Kicsit eljátsszuk, hogy a polgárok közösségének véleménye számít, hadd mondják el! De azért már mindenre kitaláltuk a központi megoldást, amit majd végrehajtatunk. Ezt az is alátámasztja, hogy a programok közül a Jobbiké foglalkozik a legtöbbet a törvényalkotással. Úgy képzelik - és már megint visszaköszön a kissé szemellenzős, naiv rendpártiság - a világon azért van rendetlenség, mert senki sem szabályozta azt. A Jobbik szinte minden területen új törvényeket akar hozni, és az az érzésem, hogy parlamenti ténykedésük során folyamatosan terjesztenek majd be mindenféle törvényjavaslatokat.

A Jobbik programja leginkább attól fasiszta, hogy a saját környezetében kifejezetten logikusnak tűnik. Amennyiben elfogadjuk azt, hogy az a jó, amit a Jobbik vezetői annak kiáltanak ki, akkor nincs miért kételkedni a program részleteinek igazában sem. Ha viszont megkérdőjelezzük, akkor azzal automatikusan a rendszeren kívül találhatjuk magunkat. Vagyis a sok jó, amely várt volna ránk, nekünk legfeljebb csak fenntartásokkal adatik majd meg. Miattunk, az akadékoskodásaink miatt nem sikerül teljesen a felvirágoztatás.

A Jobbik programja ügyesen tesz egy gesztust a hagyományok felé, és többször hangsúlyozza keresztény elkötelezettségét. Láthatóan megértette, egy magyarországi néppártnak muszáj kicsit sutba dobnia a szélmagyar szívnek oly' kedves koppányi utat. És, hogy korszerűnek tűnjön, a környezettudatosság mellett teszi le a garast. Elsősorban az energiafüggőség csökkentését tűzi ki célnak.

Csak a két közéleti slágertémában lóg ki eleve a lóláb. A Jobbik visszaállítaná a halálbüntetést és megtiltaná (vallási alapon) az abortuszt. Most akkor abszolútérték az emberi élet vagy nem?

Ahogy mondtam, szerencsénk van, hogy a Jobbik programját sokkal kevesebben olvassák, mint ahányan látják megnyilvánulásaikat a médiában. Mert amikor Vona Gábor vagy Morvai Krisztina nyilatkoznak - még ha éppen vissza is fogják magukat - látszik, hogy valódi szélhámosok. Hiába szedték össze nagy és alapos munkával programpontjaikat, hihetetlen, hogy lenne annyi szellemi potenciál a pártban, amelyik ezeket a nagy ívű elképzeléseket működőképes rendszerré transzformálná. A Jobbik ideális kormányprogramot állított össze a Magyarország nevű önálló galaxisnak. De egy többféle szövetségben lévő, a környezetével együttműködni kénytelen államnak, amely nem a nulláról indul, nemcsak arra kell használnia a "régi" berendezkedést, hogy legyen mit megdönteni. Hanem bizony a létező rendszert kell jól működtetni.

A Jobbik tavaly erősnek látszott, mert kiabált. Igazi erejét viszont az mutatja, hogy folyamatosan próbálják lejáratni. Nem hiszem, hogy néhány ordenáré fotó vagy videofelvétel ismeretlen pártfunkcionáriusokról ártana a pártnak. Viccnek jó a hélótageciző ex-szóvivőt meg a péniszpumpával legénykedő arctalan platform-főnököt mutogatni, de ez nem egyéb, mint politikai bulvár. Az elszánt választót az ilyesmi nem rendíti meg, különösen azért nem, mert valóban következetesen jártak el, gondolkodás nélkül rúgták ki őket. Nem képmutatásuk miatt kompromittálók egyébként, hanem mert leleplezi a Jobbik igazi arcát. A Jobbik valójában ilyen utcán ordibáló bunkó.

Elgondolkodtatóbb Morvai "lebuktatása". Jól tudjuk, hogy mi sodort a túlmozgásos egykori jogvédőt a párthoz. Nem kapta meg a szerinte neki járó ENSZ-beli tisztséget, a hisztériájához kapóra jött az október 23-i zavargás és megtorlás. Morvai feltáró munkája közönséges kormányellenes propagandává züllött, ő lett a huligánok védőszentje, melynek abszurd záróakkordja a Budaházy kiszabadításáért való kardoskodása.
Köztudott dolog volt mindig is, hogy Morvai Krisztina dolgozott a mostani kormánypártoknak (is). Most ezt olvassák a fejére, akik le akarják járatni. Pedig nem az a baj, hogy turbómagyar létére valaha tanácsokat osztogatott jó pénzért. Pont fordítva! A kormánypártokra nézve kellemetlen, hogy valaha egy ilyen színvonalú ember a kormányzás közelébe kerülhetett, mégha áttételesen is.

A végére hagytam a Jobbik csodafegyverét, a verbális agressziót. Ez az a pont, ahol néha összemosódik a katonás rendet óhajtók és a neonácik vonulata. A Jobbik első, igazán önálló sikerét a cigánybűnözésről szóló honlappal érte el. Mindazt, amiért ma a hívek szeretik a pártot, a cigánykérdés szókimondó tálalásával szerezte meg. Ezt a retorikát aztán jó szélsőjobboldali szokás szerint kiterjesztették más, nekik nem tetsző kisebbségekre is. A balhét elvitették másokkal: Budaházyval vagy akár a Magyar Gárdával (akikkel ambivalensnek mutatják viszonyukat), és leszüretelték az eredményt. Nem a Jobbik szégyene, hogy erre ekkora fogadókészség van ma Magyarországon, ők csak észrevették, és nem voltak restek fölhasználni. Azok, akik túlérzékenységükkel hergelték a társadalmat, cinkosok a közbeszéd elvadulsásában.

A Jobbiktól félni viszont nem kell! Ha Orbánék jól kormányoznak, a párt forradalmi hangvétele értelmetlen lesz. (Tegyük hozzá, nem ez az egyetlen előnye.) Ha nem kormányoznak jól, és a Jobbik még jobban megerősödik, egyre kevésbé hagyatkozhat a szélsőségességre. Még bent sincsenek a parlamentben, és máris moderálják magukat.

Ha a Vona féle, értelmes vonalat lenyomják a sámándobos eszementek, akkor a normálisabb emberek kedve lassacskán elmegy, a párt zsugorodni kezd.

De leginkább az idő dolgozik ellenük. Jelenleg sok kiábrándult szocialista szavazó lelkesedik értük. De ahogy az MSZP vacak kormányzása egyre távolodik, és a Jobbik tehetetlensége nyilvánvalóvá válik, sokan visszaszivárognak a régi fészekbe.

A legfőbb szerencse mégis az, hogy a Jobbik tényleg a szájhősök pártja. Azoké, akik a kocsmában a leghangosabban óbégatnak, de soha semmit sem tesznek. A fehér ingen az a piros folt nem vér, csak pörköltszaft.

Még szerencse, hogy a Nike ilyen jól értesült!

Ezek szerint a világ legtúlfizetetebb sportolója tanult félrelépéseiből.

Emlékezzünk majd erre a hírre, amikor a Megasztár 5 és az X Faktor elindulnak.

http://velvet.hu/sztori/2010/04/05/pedofilok_zaklatjak_a_facebookon_a_britain_s_got_talent_11_eves_gyereksztarjat/

Sajnos ezekben a műsorokban eltörölték az alsó korhatárt, így mindenféle gyerek is indulhat. Ennek helytelenségét már jóelőre megmondtuk, Tóth Lüszi és túlmozgásos édesanyja aztán bizonyították is.

Továbbra is az a véleményem, hogy egy gyereknek semmi keresnivalója a szórakoztatóiparban! Kár, hogy a két kertévét semmi sem érdekli a saját hülye hírverésén kívül.

Esti Story - Stroy tv, vasárnap 21:00

Sajnos az élet már csak ilyen: még ki se örömködtük magunkat a Mónika show megszünte fölött, máris kiderül, mindig van lejjebb a magyar médiában. Tegnap este azt láthattuk ugyanis, hogy Havas Henrik és Ómolnár Miklós izzadtan, lihegve kullog Hajdú Péter nyomában. Ez több mint ciki.

Persze Hajdú a bűnös. A jogos közutálatnak "örvendő" tévés pénzéhségből otthagyta Ómolnár csatornáját, hogy több pénzért és elvileg nagyobb közönségnek készíthesse el bulvár-talk show-ját, a Frizbit. A műsor eredeti változata (az ATV-n és a Story-n) vállalta, hogy addig turkál a szemétben, amíg nem bukkan valamire, ami szaftosnak látszik. Ezt aztán - szintén nem titkolt cinizmussal - nagy szabású hírverés közepette tálalták. A Frizbi ideális kukabúvár adás volt. Aki szereti, ill. bírja az ilyet, nem csalódott benne.

De aztán Hajdú befurakodott a TV2-be, hogy ott aztán bértapsolók előtt a régi műsor kiherélt, finomkodó változatát elkészíthesse. Leszámítva azt a remek adást, amelyben az ufókkal cimboráló Pataki Attila látványosan bizonyította, szomorú dolog az, ha egy rocker megöregszik, továbbá Bokros Lajos eljárta államférfiúi haláltáncát, dögunalom és kínos tipródás a műsor.

A Story TV szerződészegéssel vádolja azóta is Hajdút, és most bosszúból elindította a saját Frizbijét Esti Story címen. Ebben a tegnap indult műsorban mindent lemásoltak a nagy elődtől. A stúdió, a műnevetések és a gagyi szereplők playbackelési is ugyanolyanok. Csak a épp a műsorvezetők gyengék. Igen, valaki Hajdú Péterhez képest gyenge.

Tegnap a témák is teljesen érdektelenek voltak, ez persze a Frizbire is igaz, de ott legalább úgy csináltak, mintha lenne jelentősége annak, amiről beszélnek. Másrészt, azt gondolom, egy új műsornak akkor van esélye, ha berobban. De ki a fenét érdekel Zámbó Imréné primitív dadogása, Kokó hímzőszakköri próbálkozásai vagy Papadimitriu Athina harminc éve elhunyt testvére?

Persze lehetne akár ez is érdekes, ha Ómolnár nem bánna ezekkel a szórakosztatóipari szakmunkásokkal kesztyűs kézzel. Miért nem lehet a Zámbó család tetszőleges tagjától, de különösen a magyar Courtney Love-tól megkérdezni, kicsit sem érzik cikinek, hogy tíz éve testvérük/ férjük/ nagybátyjuk stb. halálából élnek? Más létjogosultsága nincs Edit asszony és a többi parazita szerepeltetésének. Az nem riporteri munka, hogy megkérdezik, ugye, Jimmy nagy jó ember volt. Ez csak proliszív-vidító, népszerűséghajhászó álkérdés.

Aztán szegény Kokó. Már azt hittem, békénhagyják Kovács István sportolóból lett médiatényezőt. De nem! Azért hívták be... Miért is? Valamelyik szennylap megírta, hogy testvére a hatóságok látókörébe került. Maga Havas fejtette ki, miért értelmetlen Kokóval erről beszélni. Ha védi a bátyját, akkor azt hiszik, mentegetni akarja; ha nem, akkor meg azt írnak, amit akarnak. Természetesen az a büdös bulvársajtó, nem a Story-birodalom. Hiszen azt már Havas is elmondta a műsor kezdetekor, rangot akarnak a bulvárnak adni. Vagyis mindenki mást leszólnak, hátha attól majd ők maguk jobbnak tűnnek.

Végül jött a manapság meglepően sokat szerepeltetett, őszülő görög istennő, Papadimitriu Athina. Sajnos Havas itt is kimondta a lényeget rögtön a legelején: az utoljára az István, a király ősbemutatója körüli, magyarkodó szósszal leöntött hurráoptimizmus idején divatos színésznő stílusának elavultságára kérdezett rá. Aztán persze Ómolnár bokán rúgta, a minőségi bulvárban a sztárt nem szabad kényelmetlen helyzetbe hozni.
Ezután jött a szomorú történet Athina autóbalesetben elvesztett öccséről. Sajnos valami reinkarnációs maszlaggal körítve.

Az Esti Story teljesen felesleges műsor. Az eredeti, szintén sztársegg-nyaló változat minden vasárnap látható a TV2-n. Hajdú Péter viszont legalább nem álltatja sem magát, sem közönségét azzal, hogy ő valami emberi és szakmai magaslatról nyúl bele a magyar híresember-anyag újrahasznosítójába.

Értékelés: 3/10

Kuncze Gábor elmondta, kire szavaz.

Link: http://index.hu/belfold/2010/valasztas/kuncze_gabor_mszp-szavazo_lett/

Most felejtsük el egy pillanatra, hogy rég összenőtt már, ami összetartozik! Nézzük meg, szó szerint mivel indokolja Kuncze úr szocialisták iránti szimpátiáját.

"...ez nem annak szól, hogy mennyire jól kormányoztak (a szocialisták), vagy hogy mennyire jó kampányt csináltak, hanem ez a többieknek szól."

Hát igen! Amióta szavazhatok, mindig ez volt a legfőbb motivációm, megakadályozni, hogy a legundorítóbbak hatalomra kerüljenek. Akkor is, amikor az SZDSZ-re szavaztam.

Akkor úgy mondtuk, a legkisebb rosszat választjuk. Ma ez a kifejezés még mindig illik a magát liberálisnak nevező társaságra egyébként. Csak most már más a jelentéstartalma: a legkisebb a támogatottságra utal, a rossz pedig az elmúlt évek (talán pont az a tizenkét év, mióta nekem is van szavazati jogom) politikáját jelenti.

Bibliotéque Pascal - filmkritika

Ha úgy vesszük, a Bibliotéque Pascal tényleg könyvtár. A karibi bevándorló liverpooli elitbordélyában az irodalom van a középpontban. A titokzatos hely speciális szolgáltatása ugyanis az, hogy a műértő, bár finomnak nem nevezhető közönség regény- és drámahősökkel tölthet el egy bizarr pásztorórát.

Pascal kegyetlen mesevilágába csöppen bele Mona, a Romániából importált lány. Megkapja az orléans-i szűz szerepét, ami meglehetősen sajátos dolog egy prostituált esetében. A nem önszántából kurválkodó nő szökési kísérlete nem sikerül, így keményebb feladatot kap: ő lesz fulladásos szex kedvelőinek kiszolgálója (DesdeMonaként, szörnyű, koromfekete humor). Egy üres teremben kell a beteg kuncsaftra várni, tetőtől-talpig fekete latexben. Ketten érkeznek, a segéd beleteszi Monát az ún. vákuumágyba, és egy porszívóval kiszívja majdnem az összes levegőt, hogy a fizető vendég (az angol felső tízezer tagja állítólag) megkefélje a fuldokló nőt. Ha esetelg túl messzire megy a játék, az sem baj, Pascal majd vesz egy újabb gyanútlan, kelet-európai lányt párszáz Euróért a szexrabszolga-piacon.

Szerencsére azonban az utolsó pillanatban megjelenik Mona apja és katonazenekara, és kimenti őt is meg a többi irodalmi alakot is, Pinokkiót, Lolitát, a Kis Herceget, pontosabban élethű eljátszóikat. A dolog érdekessége, hogy a papa halott, és Mona lányának álmából lépett elő. A kislány ugyanis örökölte apjának azt a képességét, hogy álmai megelevenednek. (Melyet odahaza fizető közönség bámul.)

A gyámhatóság munkatársa nem hiszi el Monának a fenti történetet. De jólelkű ember lévén segíteni akar a lányát visszaszerezni kívánó asszonynak. Jól ismeri a szokásos történetet. A fiatal nő nem boldogul, külföldön vállal munkát, ami legtöbbször üzletszerű kéjelgés. De az a pénz, amit egy ilyen nő nyugaton kereshet, kevés a felemelkedéshez.

Hajdu Szabolcs sokszorosan díjazott filmjének cselekménye mindkettő lehet. Akár egy színpompás megmártózás a mocsokban, akár csak maga a közhelyes, gusztustalan mocsok, mely csak a szabadjára engedett fantázia segítségével élhető túl.

A népmesei történetépítés, a már-már szürrealista látvány, az abszurd fordulatok egyszerre utalnak azokra a klisékre, amelyeket a kelet-európai emberekről gondolni szokás, és mégis valódiak és erőteljesek. Nem szégyellik hagyományos módon elmesélni a történetet, és az ember mégsem érzi azt, amit a klasszikus népművészet mai előadásakor sokszor, hogy modoros és hamis. A mai dolgok adják ugyanis a történet gerincét: az emberkereskedelem, az unatkozó, elkényeztetett elit beteges szexuális szabadossága, a kelet-európai emberek lenézettsége és persze az átalakuló állam, mely bürokratikusságában őrzi már csak a diktatúrát, de szép lassan emberszerűsödik. Mindez pedig kártyajóslással és megelevenedő álmokkal körítve.

Csodálatosak a párhuzamok és az ellentétek. A cigányélet cifra nyomorúsága és a kögazdagok steril, monokróm világa. A boldog szegények és a jódolgában már tehetetlen elit. A lenézett, szutykos Románia szemben az elegáns, finom angolok kegyetlen, szórakozásból gyilkoló fertőjével. Az első és egyetlen éjszaka utáni álom a fenséges mennyegzőről és a vákuumszoba sivársága.

De ez nem valami erkölcsi prédikáció. Mindenki mocskos valahol, és közben mindenkiben van jóság. Mona apja - mielőtt az emberkereskedők megölnék - eladja lányát, ráadásul hazugsággal csalja magával. (Mennyire feldolgozhatatlan ez! Később úgy látszik, mintha ő mentené ki a perverzek markából.) És Pascal is mindaddig jól bánik alkalmazottjával, amíg az rá nem támad. Szinte tisztelettel és szeretettel, és persze droggal, szelídíti meg lányait.

Szép, de kemény filmet készítettek Hajduék. Ügyesen elkerültek minden sablonosságot, gesztusokra, fényekre, színekre, alakokra alapozták filmjüket. A párbeszédek másodlagosak, főleg románul beszélnek a szereplők (többnyire a román film vezető színészei). Mondataik jelentősége egészen csekély, csak a valóság eszköze, tényleg csak üres duma. Pont természetességük miatt jók a színészek, igazi embernek tűnnek a lilás álomvilágban is és a szocreál iroda falai között is.
A fülünknek sokkal többet ér a zene, mint ami szavakban elhangzik, sokszínű és mindenütt passzol.

10/10 - A legmodernebb film, amelyet az utóbbi időben láttam, pedig egy kockányi 3D sem volt benne.

Tegnap este hallottuk az MR2-n ezt a számot, és azonnal imádtuk.

A partizani felkiáltás alapján először azt gondoltam, ez valami délszláv dolog lesz, de egy kis nyomozás után kiderült, Shantel bukovinai származású német DJ. Száma pedig nagy kedvenc volt az európai klubokban. Érdeklődők megtalálják a szám club-verzióját is.

Bírom ezt az álnaivitást, amellyel a sajtó rácsodálkozik a különböző bkv-s ex-főmuftik történeteire. Loptak a BKV-nál? Tényleg?
Most a lebukott cinkosok, hogy mentsék eléggé sáros irhájukat, sorra köpik be főnökeiket. Balogh Zsolt immáron legendás nokiás dobozos interjúja után maga Antal Attila, az egykori vezérigazgató és helyettese, Regőczy Miklós is elmesélte, milyen csúnyaságokra kényszerítette őket a hétfejű Hagyó és pártja.

A Demszky-éra disznóságaira nincs mentség. Ha esetleg tisztáznák is magukat, akkor is a leghangosabb bizonyíték maga Budapest és annak tömegközlekedése.

Mégis számomra nagyon ellenszenves, hogy most ez a három ember, akik a jó időkben nagy elánnal hajtották végre ezt a sok törvénytelenséget, most mossa kezeit. Szégyen, hogy a magát úgyis halálra nyerő Fidesznek drukkoló média meg issza minden szavát ezeknek a hétpróbásoknak. Pedig ugyanúgy benne vannak ebben, mint a politikusok. Másrészt egyiküket sem kényszerítették erre. A fővárosi szoclib tolvajbanda enyveskezűekből áll, nem rablógyilkosokból. A nagy leleplezők bármelyike bármikor vehette volna a kalapját, ha úgy érzi, erkölcsi érzékével nem fér össze, ami a BKV-nál történik. Sőt, akár már akkor elmehettek volna a tetszőleges laphoz beszámolni mindenről. 

De nem tették, csak szépen eltűntek. Közben pedig nem is jártak rosszul. Most, amikor aztán a hihetetlen bekövetkezett, és végre-valahára felelősségre vontak pár embert, nem bírták magukban tartani az igazságot.

Az igazságot? Ezek az emberek gyanúsítottak, mégcsak nem is kötelező igazat mondaniuk. És a múltjukból tudjuk, hogy egyébként sem megbízhatóak vagy túl tisztességesek. Nagy kitárulkozásuk üzlet. Pontosabban befektetés. Abban bíznak, hogy a Nagy Fideszes Elszámoltatáskor majd számít a kampányban elvégzett feladatuk. A jobbos újságíró meg minden alkalmat megragad, amikor befeketíthet egy ellenoldalit. Ez nem a tényfeltárás iránti vágy, hanem a botránykeltési. Ez fűti a blikkeseket is, csak egy ún. komoly lapnál nem megengedhető a bulvár.

Pedig ez is bulvár. Semmi bizonyíték sincs arra, amit ez a három ember állít. Bulvár a megfogalmazás is, gondoljunk csak a nagyon képszerű nokiás-dobozra. Egy pillanat alatt a szleng része lett, ilyen leegyszerűsítő szimbólumokat a bulvár gyárt. (Persze a jobboldali nagyonhülyék már tovább is mentek gondolatban: ők olyan mélyen gyökerező összeesküvést sejtenek, hogy maga a Nokia fizetett valakinek, hogy ingyenreklámot kapjon...

De a lényegre visszatérve: miért hiszik most el minden egyes szavukat, mikor régebben kígyót-békát kiabáltak rájuk? A lopás az lopás. Ezen nem változtat az sem, ha más is lopott. És az sem, ha az illető most - rendkívül gerinctelenül amúgy - elmegy árulkodni.

Főleg, hogy sok olyan dolgot is belekevernek, ami nem bűn, csak legfeljebb ízléstelen. Ilyen például Lendvai Ildikó ismerősének a beajánlása. Ne csináljunk már úgy, mintha Magyarország nem a Rokonok országa lenne! Az már más kérdés, hogy voltak olyan kreatívak, és az illetőnek munka nélkül csurgattak egy kis apanázst végül az egyik alvállalkozón keresztül. De ez inkább példázza az ő észjárásukat, mint Lendvaiét.
De beszélhetnénk arról is, hogy Hagyó ordítozott a munkatársaival. Szegény kollégák! Ettől még Hagyó lehetne a legtisztább kezű, legjobb szakember. Csakhogy nem az, és annyi bőven elég - legalábbis egy komoly újságnak elég kéne, hogy legyen - hogy Hagyó körül minden elromlott. Az újságíró iskolában is azt tanítják, mi hangzik erőteljesebben: Tegnap nagyon nagy káosz tört ki, vagy Tegnap kitört a káosz. Bőségesen elég, ha Hagyóról leírják a szikár tényeket. A többit majd megírja a Story.

Végre vége a kopogtatócédula-gyűjtésnek! Ha valaki lusta elolvasni hosszú és mindenre kiterjedő politikai elemzéseket, elég, ha tanulmányozza, melyik párt hogyan viselkedett a választások 0. fordulóján. Mindennél többet elmond róluk.

Az MSZP ismét bevetette a 2008-as szociális szavazásnál remekül bevált minimálkampányát. Semmilyen mondanivalója nincs a pártnak, egyúttal követik a gyurcsányi hagyományokat. Most nem a kormányzást kell eljátszani, hanem a kampányolást. Úgyhogy a szocialisták rendre úgy tesznek, mintha lenne programjuk, mintha lenne jelöltjük, mintha ebben az országban rendben mennének a dolgok.

A rettenetes színvonalú álkormányzás után, melynek csontvázai már most szépen hullnak ki abból a bizonyos szekrényből, gond nélkül össze tudták szedni minden választókerületben a kellő mennyiségű ajánlószelvényt. Úgy látszik, hogy az MSZP keménymagja elpusztíthatatlan; nem tudnak olyat csinálni, ami miatt tényleg elfordulnának tőlük. Ez is bizonyítja, bár a jelenlegi kormánypárt akkorát zakózik, mint még soha, nem jutnak a lengyel elvtársak sorsára.

A Fideszt Orbán természetesen saját képére formálta. Így a párt is mohó, telhetetlen. Az a törekvés, hogy nem csak annyi cédulát gyűjtenek, amennyi kell, hanem durván a tízszeresét, erre utal. Persze nem jogtalan, nem is erkölcstelen, csak azt nem értem, annak idején miért vették annyira zokon az egész pályás letámadás folyamatos felemlegetését. Mi ez, ha nem a pálya lesöprése, lehetőleg minden bekebelezése? Elvileg ugyan tényleg annak adja a választó a cetlijét, akinek akarja. De ez tudatos választókat, szilárd állapotokat feltételez. Cinikus, amikor egy százszínű néppárt tudatos választókra hivatkozik, a választói akarat ugyanis rendkívül képlékeny. Másrészt pedig ez a kampány engem sokban emlékeztet a húsz évvel ezelőtti időszakra. Bebetonozottságról szó sincs! Igenis el tudok képzelni sok olyan választót, aki annak adja a kopogtatócéduláját, aki először megy érte. A Fidesz valóságos hadsereget toborzott a gyűjtésre; százezer ember, aki ingyen végzi ezt a nem mindig kellemes feladatot! Félelmetesen hangzik, nemde? Főleg, ha az ember kispárt. Mert ez az offenzíva - hiába takaróznak a szabad akarattal - arra kellett, hogy a sok kisebb - nagyobb rivális lehetőleg el se jusson a rajtkockáig. Mert Orbán fejében az Egy a tábor, egy a zászló! filozófia kb. olyan erős rögeszme, mint a túloldalon Havas Szófiának az Internacionálé mint szalonképes dal...

Az MDF a kopogtatócédulák körül is eljátszotta a maga klimaxos hisztisorozatát. De végül mégis lesz országos és budapesti listájuk is, majdnem száz helyen egyéniben is indulnak nem túl esélyes jelöltjeik. A szokásos történt: a Dávid Ibolya - Herényi Károly páros valahogy véghezvitte a tervét. Közben persze hullottak fejek, valószínűleg a hűséges, és még a jobboldali időkben is kimondottan szalonképes Csapody Miklós is hátat fordít a politikának. A világ leghülyébb, legelbaltázottabb pártszövetségénke a kedvéért olyan helyzetbe hozták az ős-mdf-est, amelyből jól senki sem jöhetett ki.

És mindennek ellenére nem lehetetlen, hogy ott lesznek újabb négy évig a parlamentben.

Hirtelen jött szövetségesük, az régi nagy ellenség, az SZDSZ néven ismert bolhacirkusz. A párt semmi egyebet sem csinált, csak azt nézte, kinek a hátára csimpaszkodhatna föl, hátha pár embere beslisszol valahogy a következő Országgyűlésbe. Programmal, listával nem rendelkezik, még ezek látszatával sem fárasztja magát. Még annyit sem tett meg, hogy besegített volna szövetségese, az MDF, gyűjtésébe. Csak ül és vár, hátha valakik véletlenül bejuttatják a nagy házba. Nagyon reméljük, hogy nem.

A Jobbikra nincs egyelőre orvosság. Sikerüket mindenki készpénznek veszi, nem is nagyon hallottunk semmit a kopogtatócédulák gyűjtéséről. Egyszerűen, gond nélkül összeszedték. A www.valasztas.hu -n látszik, hogy sok választókerületben a Jobbik jelöltjét regisztrálták elsőként. Nagyon kell velük vigyázni! Az már most is látszik ugyanis, hogy a magyar demokrácia történetének eddigi legügyesebb populistáiról van szó, akikre a többi párt csak kígyót - békát kiabál, a sajtó nagy része is csak a szemét forgatja.

Az LMP derekasan megdolgozott a sikeréért. A szimpatikus kispártnak annak ellenére sikerült országos és budapesti listát állítania, hogy sosem vitte túlzásba a hagyományos értelemben vett kampányolást. Az is magyarázza, hogyan sikerült a szándékosan arc nélküli pártnak előretörnie, hogy választói a Fidesz által hivatkozott tudatos választók, nem sok párt mondhatja ezt el magáról. Az LMP ezen kívül méretéhez képest sok önkéntessel dolgozott. Kérdés az, hogy mihez kezdenek a lehetőséggel.

Az idei választások ízléstelen kísérőjelensége, hogy mindenféle bűnözők felfedezték maguknak a mentelmi jogban rejlő megúszási lehetőségeket. A sort a Magyarok Nyilait irányító Budaházy György kezdte. Szerencsére túl sok volt az érvénytelen ajánlószelvény, így ő mégsem jöhet ki az előzetesből, nem lehet független jelölt Újbudán. Az ő esete azért is kifejezetten undorító, mert Budaházy közismerten elveti a demokráciát. A mentelmi jog, ill. a választhatóság általános joga pont a demokrácia miatt illet meg mindenkit, de ha valaki azt csak arra használja, hogy kiszabaduljon a börtönből, az szégyen és gyalázat. Budaházy bűne még az is, hogy mások is rájöttek, naiv jogrendünk egérutat biztosít bárkinek.

Régebben a maffiózók gyakran hivatkoztak elmebajra, hogy megússzak a büntetést. (Erre a közelmúltban magyar példa is volt.) De a XXI. századi bűnöző inkább jelölteti magát képviselőnek. Ha megválasztják, akár négy évre is kicsusszanhat üldöző karmai közül teljesen legálisan; ha nem, akkor is nyer annyi időt, amíg a választások körüli herce-hurca zajlik. Hónapokig érinthetetlen, kisétálhat az előzetesből, aki időt nyer, életet nyer. Így járt el a BKV botránytól egy paraszthajszálnyira működő Magyarok Egymásért Szövetség elnöke, Földesi-Szabó László is. A gorillái nyilván seperc alatt összegereblyézték a vacak 750+ ajánlószelvényt Pakson. Kár - ahogy erre a Házon kívül is rámutatott - a helyiek még csak nem is hallottak az üstökösszerűen feltörő új formációról, sem annak vezetőjéről.
Ennek a politikusi változata Hatvani Csaba. Az mszp-s képviselő ismét jelöltette magát, de újrázni valószínűleg nem fog. Azért ilyen szervezett bűnbanda nem áll mögötte.

És végül itt van az új magyar hős, Barna bácsi is. Ő volt az a parasztbácsi, aki megelégelve az örökös lopásokat áramot vezetett az uborkaágyása köré, és sajnos halálos baleset lett a dolog vége. Barna bácsit előzetesbe vették, de monoki polgármester, Szepessy Zsolt a hóna alá nyúlt. Az önbíráskodó öregember azóta nemcsak szabadlábon védekezhet, új házba költözhetett (eredeti falujában nem volt biztonságban), de bizony össze is gyűjtött annyi kopogtatót, hogy indulhat a választásokon. A hírek szerint van esélye a győzelemre, mert vidéken ő a jogos önvédelem szimbóluma. Csúnya, populista dolog, tisztelt Szepessy úr!