A blog koncepció nélkül indult szűk két és fél éve, de egyet már az első pillanattól fogva tudtam. A mai napról meg fogok emlékezni. Mert előre tudtam, megrázó lesz.

2010. július 7. - Ringo Starr, a Beatles dobosa 70 éve született.

A világ egyik első tinibálványa, a gombafejűek szomorú-kék szemű plüsskutyája 70 éves... Ettől én érzem magam öregnek.

Ő ugyanis már rég nem változik, egy beatle szempontjából nincs nagy különbség az 50, 60 vagy 70 között.Az ember egyrészt mindenhogyan szereti őket, és örül, ha látja, másrészt a magamfajta kórosan koravének meg úgyis egy életen át hordozzák magukban a lemaradottság érzését. Bezzeg, ha X évvel korábban születtünk volna... pedig már egy ideje sejtem, hogy ez csak annyit jelentene, hogy most valaki Reckl Amálról írna 70. születésnapi köszöntőt. Nem feltétlenül Ringo - bár nem lenne rossz.

Mindig Ringót szerettem a fiúk közül a legjobban. Tudom, hogy dobolni alig tudott, de most őszintén, a Beatlest nem a virtuozitásukért szereti az ember. Az öcsém rendszeresen felröhög, amikor Ringo mint zenész szóba kerül. És ő ilyen kérdésekben persze nagyon autentikus, mégis illetlennek érzem ezt felhánytorgatni. Elvben nem vagyok a bálványok ledöntése ellen, csak ne az én bálványaimról legyen szó! Rossz érzés, na!

Ringo tűnik a legjobb fejnek a bandából ma is. Semmi hatalmi villongás, semmi feleségverés, semmi keleti maszlag. Jó, persze a nyolcvanas évekre azért ő is masszív alkoholista lett, de egyébként semmi rosszat sem tudnék róla mondani. Arról nem szólva, hogy ez szinte semmi. Amíg a többiek gyűlölettől és drogtól fűtve első menedzserük, az Epstein fémjelezte korszaktól erősen eltávolodva egymást okolták mindenért, ő csendben eldobolgatott a háttérben. Aztán tudomásul vette, feloszlott a Beatles. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Pedig elég jó számok kötődnek hozzá. Az Octopus' Garden, a With a Little Help from my Friends vagy maga a Sárga tengeralattjáró, utóbbi valós nagyságát mi sem mutatja jobban, minthogy magyar futbalrigmus lett belőle, enyhén módosított szöveggel ("Mocskos Kispest a legnagyobb cigány", ugyebár.)
Jó lenne leírni, hogy milyen kár, hogy csak ritkán énekelt, de sajnos ezen a téren is voltak deficitek.

Ringo szerény zenészi képességei ellenére meghonosította a dobosok egyik archetípusát. Ő az, aki csak formailag tartozik az együtteshez, dalokat nem nagyon ír, a döntésekben nem nagyon dönt; a disznókat eteti, a gombokhoz nem nyúlkál.
Kedvelem ezt a típust. Talán a mai jeles napon bevallhatom, magam is ilyen akartam lenni. Azt éreztem, hogy olyan dallamokat nem fogok soha írni, mint McCartney, ahogy olyan szövegeket sem, mint Lennon, és némi szárnypróbálgatás után valószínűsítettem, a harrisoni gitárjátékról szintén csak álmodozhatom. De a színpad hátulján, a dobszerkó mögött elbújva (kisebb vagyok, mint Ringo, ami nagy szó) elpötyögnék egy darabig. A ritmusszekciói karrierem egy rumbatök impulzusos megvásárlása után úgy megtorpant, hogy azóta sem mozdult egy tappottat sem.

Érdekes viszont, hogy a két első Beatles-film (A nehéz nap éjszakája és a Help!) főszerepét Ringóra bízták. Elvileg önmagát játssza ezekben a remek humorú játékfilmekben. Kicsit szomorkás, frusztrált figura, akit nem vesznek igazán komolyan, de szeretnek a többiek. Mondom: plüsskutya. Az elsőben, amely gyakorlatilag nem más, mint egy 75 perces Beatles-reklám, a bonyodalmat Paul intrikus nagyapja keveri (akinek magyar hangja, Somogyvári Rudolf, az én nagyapám iskolatársa volt. Amikor erről tudomást szereztem jó másfél évtizede, euférikus büszkeség töltött el, szegről-végről, de mi is a Beatles-mitológia része vagyunk.) A kicsit szélhámos kisöreg Ringo kisebbségi komplexusát fölhasználva a többiek ellen hangolja, és "dezertál". Céltalan csámborgása a tizenéves spleen szimbóluma, ezerszer megnéztem.

A Help!-nél már látszik a kábítószer és Távol-Kelet hatása. John Lennon egyszer azt nyilatkozta, hogy a forgatás alatt végig be voltak állva. Így pláne nagy teljesítmény, hogy a film a hatvanas évek nagy vígjátékainak (az Estély habfürdővel vagy a Pitkin-filmek) sorába beleillik. Bár tény, hogy kissé pszichedelikus (ezt a szót ma már csak egy ilyen írásban ér leírni). Szegény Ringo óvatlanul fölvesz egy gyűrűt - ugye a kezén lévő sok-sok gyűrűről váltott Richardról Ringóra karrierje hajnalán - amelyet egy rajongótól kap. Csak az sajnos pont az indiai Kaili-szekta áldozati gyűrűje, és aki viseli, azt napnyugtáig föl kell áldozni... A szekta guruja és emberei üldözik az együttest annak természetes előfordulási helyein (a stúdióban), és kevésbé szokványos helyeken, például a Buckingham palotában, ahová biztonsági okokból költöztetik őket. Végül a Bahamákra menekülnek, de ott sincs nyugtuk; ekkor már őrült tudósék is a nyomukban vannak. És bizony a cudar vég közelg... de aztán hogy, hogy nem egy beach partyba torkollik a kaland. És, hogy igazán nagy legyen a zűrzavar, a végefőcim alatt a Sevillai borbély nyitánya hallható. Ennek okát, értelmét még nem sikerült megfejtenem. (Mondjuk, az egy isteni zene, szó se róla!)

Ringo betöltötte a hetvenet, te jó ég! Felfoghatatlanul repül az idő...

Ez egy teljesen öncélú poszt lesz, és lehet, hogy a testvérem kívül senki sem érti. Azoktól is elnézést kérek, akik Gálvölgyi Jánossal és velem ellentétben nem szeretik a focit. A VB-ből indulunk ki, de ez most csak díszlet.

Ma - vagyis tegnap este - jelenést láttam a holland - paraguayi uruguayi elődöntőn.

Ahogy a hollandok fölénye és diadala egyre nyilvánvalóbb vált, mutatták a holland trónörököst, Willem Alexandert és feleségét, Maximát.

Miért fontosak ők? Nem tudom, hányan emlékeznek rá, de annak idején (9 éve) kisebb diplomáciai probléma volt abból, hogy a menyasszony apját persona non gratává nyilvánították. Ugyanis a junta alatt agrárminiszterként ügyködött Argentínában. Finoman szólva belepiszkított volna a patyolattiszta nászba az örömapa szalonképtelen múltja. Ezért úgy döntöttek, nem hívják meg. De ez a menyasszonynak érthető módon nem tetszett, és kérte leendő családjától, engedjék be apját mégis.

Fogalmam sincs, hogy a bukott politikus végül ott lehetett-e, a pár azóta is szépen és példamutatóan él együtt.

Nem emlékeznék erre, ha annak idején Kern András nem fogja el Maxima Kofi Annannak címzett levelét a Heti Hetesben. És ülteti át olyan bravúrral ezt a kellemetlen históriát az akkori magyar állapotokra, hogy a mai napig idézni szoktuk egy-egy passzusát szállóigeként.

Most, hogy Maradonáék kiestek, Argentína szabad asszociációjaként felmerült az argentin menyasszony kamu levele tele utalásokkal Torgyánékra. Elő is kerestük Kern könyvét, sajnos a levelet a neten nem találtam meg. Elolvastuk, és egy csöppet sem kopott meg. Még mindig zseniális!

A meccsen pedig megjelent a maga valódi alakjában Maxima, az egykori argentin menyasszony, aki most már hivatalosan Hollandiáért izgult. Nem hittem a szememnek! Imádom, amikor a képzelet és a valóság összetalálkozik!

Egyszer földrajzórán Afrika nagy tavairól tartottam kiselőadást. Minden jól ment, csak akkor torpantam meg egy kissé, amikor sehol sem volt a Viktória-tó. Hát micsoda térkép az, ahol Afrika legnagyobb tavát nem tüntetik föl? Villámcsapásszerűen ért a felismerés: Dél-Amerikáé. Izgatottságomban eltévesztettem...

Valami hasonló érzése lehet most a "téves" kontinens két focióriásának most, valahogy nagyon eltévedtek. Mindkettő saját hülyeségének köszönhetően vérzett el a negyeddöntőben.

A brazilok tőlük szokatlan zaklatottsággal és durvasággal verték meg magukat, a higgadt hollandok csak kihasználták az indiszponáltságukat, brazilhoz méltatlan ügyetlenkedésüket.
Persze egy ötszörös világbajnoktól mindenki sokat vár, de aki nézte a csoportkört, főleg a mezekből tudhatta, a brazil válogatott játszik, a bravúr elmaradt sajnos. De a brazilok csupán azért voltak idén favoritok, mert mindig azok. Ez a foci vébék egyik nagy kliséje, amit bárki - akár látott már legalább egy meccset, akár nem - azonnal rávág: a brazilok esélyesek. Ezzel a kijelentéssel nem nagyon lehet tévedni, elvégre most is a legjobb nyolcba jutottak. Pedig se jók, se szépek nem voltak, tőlük ez elvileg a minimum. De a csalódás nem nagy mégsem, főleg, ha az ember a hollandok bulldogstílusát is látta.

De az argentin történet egészen más. Tőlük valami mást várunk, a Maradona-éra óta, mondjuk ki, a csodát. De Messi felbukkanásáig ez csak álom volt, az argentinok mindig jók voltak, csak éppen mások meg még jobbak. Józan belátással csak valami elegáns eredményt, de végső győzelmet nem lehetett remélni.

2010-re viszont az argentinok viszont olyan metafizikus fölénnyel érkezetek a vébére, mint semelyik másik csapat. Az isteni Diego, a múlt csodagyereke és Messi, a jelen legnagyobb focisztárja - a szakértők szerint. Maradona, aki azért sokat tett azért, hogy hírneve megtépázódjon, ügyesen húzással lovagolta meg Messi sikerét, és nagylelkűen kinevezte utódjának. Pedig talán nem is lehetne két különböző játékos! És főleg két különböző ember, bár fogalmam sincs, hogy a 23 éves Maradona (1983-ban, 4 évvel Messi születése előtt) mennyire volt szerény, Mexikóban már nagyon nem volt az. Messi viszont nyugodt, nem jellemző rá az olyan - egyébként utólag a foci sava-borsát adó - nyilatkozás, amely egy kezezést, egy szabálytalanságot a nagyképű Isten keze kifejezéssel illesse. (És nekem, akit 1994-es vb óta érdekel a foci, Maradona volt az első játékos, akire név szerint is emlékszem. A foci Michael Jacksonja; az én generációm ismeri, mégha utálja is.)

Messi nagyon jó játékos, az idei vb egyik feledhetetlen pillanata volt, amikor egyszerre négy dél-koreai védőt cselezett ki. (Gól persze nem lett belőle.) Valami mégis végig hiányzott belőle ezen a vb-n, valami, ami a játékos Maradonát legendává tette: a megveszekedett győzni akarás. Nem a motivációját vagy az elkötelezettségét kérdőjelezem meg, hanem sajnos minden szerénység és fair play ellenére rajta is fölfedezni véltem a nemrégiben kifejtett sztárkórt, mely szerint ő, a világ legjobb játékosa, legyőzhetetlen. Pedig a logika pont fordítva működik, és Maradona akarva-akaratlan csak erősítette benne a sztár-identitást; sajnos a futballista kárára. Messi tanácstalanságának oka, hogy egyik szerepben sem látta meg magát igazán. Szerencsére fiatal és sajnos okos.

A fiatalságából adódik, hogy még irányítást igényelne - egy szakhonlapon kifejezetten gyengeségnek tüntették föl, hogy alkalmatlan a vezetésre még - viszont intelligensebb a Cé Ronaldo-féléknél. Utóbbi ugyanis már végleg belesüppedt a saját mítoszába, ellenben Messi talán érzi még - és a mai meccsen ez látható volt - azért még játszani is kell, sőt a mai pofontól talán rájön, főleg játszani kell. A két szerep közötti ambivalencia okozta azt, hogy a világ legjobb játékosa gól nélkül és leforrázó megalázottságban kénytelen távozni arról a világversenyről, melyet még tegnap is az övének ítélt többek között Eusebio. (Azt, gondolom, a kis csatár nagy rajongói sem vitatják, látták már jobbnak.)

Maradona és Messi tragikus kettős. Maradonától Leo csak rosszat tanulhat. Azt, hogy a szédító külső hatások és a miattuk elromló személyiség mennyire elcsúfítják a legnagyobb tehetséget is. És sajnos Messi is a legrosszabbat hozta ki kapcsolatukból - melyről én tudatlanul az első meccs láttán azt hittem, nem felhőtlen - nem a veszélyeket látta, hanem az idolt. Maradona az élő példa, hogy mi történik azzal, aki maga is elhiszi az imidzsét. Isteni? Persze...

Az argentinok ugyanolyanok voltak, mint eddig mindig, jók, de nem elég jók. És ez látszott már a csoportkörben is. Nem játszottak csapatként, legjobb pillanataikban is két vékony hajszálakkkal kapcsolódó, de különálló egységet alkottak. A németek okos, alaposan megtervezett játéka, szupergyors helyzetfelismerése ellen az argentinok csak szerencsétlenkedtek. Előbbi miatt lehet Maradonát, ezt a világhírű szélhámost, vádolni. De utóbbi miatt aligha, ezt a vébét nem Maradona vagy Messi vagy a válogatott bukta el, hanem közösen. Maradona megbocsájthatatlan bűne nem az, hogy gyenge edző, hanem, hogy elhitette, minden csupán önbizalom kérdése. A legsúlyosabb pedig az, hogy most, a végveszélyben cserben hagyta a fiait, akik rajongtak érte. Tanácstalan pofával, behúzott farokkal ácsorgott a pálya szélén, nyoma sem volt annak a csapattal együtt lélegző nagymenőnek, akit olyan szívesen néztem a többi meccsen. (Szórakoztatónak ugyanis szórakoztató volt.) Szegény kölykök benn szenvedtek, és a németek kijózanítóan megmutatták, hol lakik valójában a jóisten.

Németeknek is szurkoltam, így nagy megrázkodtatás nem ért, de a varázslatot az argentinoktól vártam, holland-argentin döntőt vizionálva. A németek azt a pszichológiai csatát nyerték meg, hogy nem engedték magukra hatni azt a tömeghipnózist, amelyet Maradona bocsájtott a világra. Talán a múltkori vébén szerzett győzelem - illetve annak a meccsnek a nem túl díszes utózöngéi - hatása máig kitartott; a németeknek nem voltak illúzióik Argentínával szemben. Tudták, le lehet őket győzni, és ez a hit, úgy látszik, erősebb volt, mint a kék-fehér mitológia.

Mától a T-Kábelen újra van VH-1! Welcome back!

És, hogy az amerikai izzadmány-humor kedvelői is örüljenek, a tré Comedy Central is megmaradt. Természetesen beállítani nem fogom.

Kis meglepetés egy törzsolvasónak és barátnak.

Önkénytelen túladagolást kaptam ízléstelen bulvárbaromságokból a hétvégén, sajnos a kertévék nemcsak emberszabású majmokról késztenek műsort...

Tudom, ha nem tetszik, ne nézzem, dehát nem is nézem! Elém tolják kéretlenül is ezeket az érdektelen embereket és igénytelen megnyilvánulásaikat.

Néhány esettanulmány:

Forma 1-et akartam nézni, de a sportműsor előtt vasárnap délben az RTL Klubon Dáridó ment! Na azt hiszem, ha valami, hát ez felborítja a tér-idő kontinuumot! Sem a hely, sem az idő nem stimmelt.
Először is: mit keres Lagzi Lajcsi az RTL-n? Egyszer már volt persze, de akkor rettenetes kötött pulóverekbe burkolózva kényeskedett a Vacsoracsatában, "civilben". (Understood? Lajcsi finnyáskodik!) Másrészt Dáridó most? 2010-ben még mindig ez kell a zembereknek? Legalábbis az RTL programigazgatósága szerint. Mert ez nem ismétlés volt, hanem vadonatúj adás. Mondjuk a műmuskátlis-sramlizós izére a vadonatúj nem túl találó jelző.

Igazán ízléses momentumot sikerült elcsípni. A könnyes búcsúval és sok ingyen promócióval szabadjára bocsájtott Irigy Hónaljmirigy már nem gyászolja oly mélyen a szakítást a TV2-vel. Máris, az első adásban ott virítanak Lajcsi plasztik tornácos portája előtt. Hogy még egy fokkal ízlésesebb legyen a dolog, a mulatozás bizarr állócsillagát, Fásy Ádámot, ill. annak pörköltszaftos boygroupját, a Mesterhármast (Fásy mellett még Bunyós Pityu és Sláger Tibó tündököl) "parodizálják", ami elég nagy árnyékra vetődés, tekintettel arra, hogy a trió önmagában egy torz karikatúra. A televíziós-playbackes nótázás műfaját talán Lajcsi találta ki (Magyarországon, mert a ZDF-en évtizedek óta tátognak drindlbe bújt korosodó asszonyok műkarámok között), de Fásyék tartották életben. A konkurenciát utálni talán illik, de az ilyen nyilvános "beszólások" nem éppen elegánsak, ha már finnyásak vagyunk, ugyebár.

Rögtön utánuk - és innen is sejthető, hogy ez tényleg új adás- az RTL Klub csodagyereke, MC/DC nyöszörög rá egy ismert instrumentális számra (Cantaloup), melynek trobita részeit maga Galambos művész úr játssza. Nem tudom, hogy az RTL Klub szerkesztői milyen kulturális impulzusokat kaptak, de az, hogy a freestyle reppelést valami izgalmas, új műfajnak tartják, nem sok jóval kecsegtet, ha arra gondolunk, hogy pár hét múlva kezdődik Közép-Európa legnagyobb szabású könnyűzenei tehetségkutatója, az X-Faktor.

Persze ennek fényében az is lehet, még ki kell használni Veres Robit amennyire csak lehet, mert az ilyen karrierek - legalábbis a mainstreamben - a következő tehetségkutatóig tartanak. A most túlfoglalkoztatott legény meg ugyanúgy megy a levesbe, mint mondjuk a VV-sztárok.  De addig is elég zavaró, hogy mindenütt ez a srác van. Ennyi nincs a freestyle-ban, nem véletlenül rétegműfaj.

Este a TV2 gyorsan fölvette a fordulatszámot, hogy a saját casting showját promotálja. A Megasztár most azzal az imidzzsel próbál az X-Faktornak nekifeszülni, hogy ő a nagy múltú, a klasszikus. A TV2-re jellemző kavarodásba viszont belefér, hogy a manapság arcpirító színvonalú Naplóba betegyenek egy nagyszabású riportot a Mega5 által kitermelt egyik lúzerről. Mr. Bikicsunáj polgármesternek jelölteti magát. Miért ne mindjárt Budapest főpolgármesterének? Szemben Kunczéval például tényleg civil. Érvelése nem véletlenül tetszik a riporternek: azért vállalja, mert a hírességek többet tudnak elérni. Például az uniós pályázatokon.

Ezt szajkózzák ugyan a falu lakói is, de azért minimális józansággal belátható, azért a pénzeket nem egészen ilyen alapon osztják. (Az már más kérdés, hogy az az alap sem a tisztesség betonából készült, amely tényleg mérvadó.) És még valami! Híresség? Ne vicceljünk már!

Naplóval sem az a baj, hogy utánament ennek a hajmeresztő történetnek. (Amelyet, elég gyanús, saját maga kezdeményezett.) Az sem baj, ha ez az ember polgármester lesz, lehet, hogy alkalmas, nem tudom. De ez a bulvármaszatolás meg a hírnév mint abszoltérték piedesztálra emelése, ellenszenves nagyon.

Végül a kegyelemdöfés tegnap ért, de annak már csak a beharangozóját láttam. Az Aktív exkluzív home videókkal csábította a sztárra éhes magyar nézőt. Bódi Gusztiék Törökországban nyaraltak, és ezt természetesen dokumentálták is, hogy mi, csóró itthonmaradottak első kézből látassuk. Hű, de ronda irigy vagyok!

Németország újraegyesítése óta küzd a volt NDK területén megerősödő neonáci mozgalmakkal. A németek nem riadnak vissza a szélsőségesek megregulázásától, de persze - mint a bűnüldüzők és a bűnözők esetében is - a "jók" kezét kötik a törvények, ezért ők a jók. Sok mindent nem tehetnek ellenük.

Illetve azért apróságokat mégis. A szász kisvárosban, Riesában a Mannheimer Straße mostantól Geschwister Scholl Straße névre hallgat. A Scholl testvérek a világháború alatti ellenállók legendás alakjai, akiket halálra is ítélt a náci bíróság. A nővér és a fivér szimbóluma annak, hogy igenis föl kell lépni a szélsőségesek ellen.

De miért ér többet ez annál, hogy emlékeztetnek a németek valós hőseire? Hát azért, mert a neonáci párt székháza ebben az utcában van. Mostantól a címük hivatalosan Scholl testvérek utca lesz...

Gyönyörű, elegáns, finom megoldás!

Régi és jó memóriájú olvasók emlékezhetnek, nagyon szeretem a gorillákat. Múlt héten a Nyíregyháza melletti Sóstó Zoo-ba két főemlős költözött egyenesen Angliából. El is terveztük, hogy elmegyünk megnézni, sőt az állatpark honlapja arról is meggyőzött, hogy akár egy szobát is kiveszünk az állatkert közepén található hotelban, hogy rendesen körülnézhessünk. Őszig nem nagyon mehetek már szabadságra, de egy langymeleg szeptemberi napot megér. Másnak is javaslom már látatlanban is: http://www.sostozoo.hu/

A TV2 Magellánjának stábja exkluzív riportot forgatott az állatok átköltöztetéséről. A film sem rossz, de számomra a tényfeltáró jelleg a legfontosabb. Avagy miért is érzem ennyire közelinek a gorillákat? A megdöbbentő leleplezés 6:13 percnél hallható a magyar sofőr szájából. (De az egész anyag érdekes.)

A németeknek hála újabb nagyképű, de kis képességű csapat esett ki. Az angolok is bejutottak az idei vébé Hall of Shame-jébe, olyan nem kevésbé ellenszenves kompániákhoz csatlakozva, mint a csalásban egymással vetélkedő franciák és olaszok.

A múltkori döntősöknek győzelem nélkül, halvány teljesítmény mellett kellett elkullogniuk. A rátarti franciáknál még ráadásul mindenki síkhülye is volt. Profikhoz meg általában felnőtt emberekhez méltatlan nyilvános hisztériájuk nagy kárörömöt ébresztett a minőségi és sallangmentes foci kedvelőiben világszerte. Csak az íreket sajnálom. Henry, aki azonnali személyes audienciát kért Sarkozy elnöktől, annyira fontosnak képzeli magát, az írek elleni pót-pót-utó-utó-selejtezőn kezezte be azt a gólt, amellyel a franciák - sajnos - nagy nehezen bejutottak egy közepesen nehéz csoportba. Egy gól sikerült lőniük, és egy nyögvenyelős, gól nélküli meccsen 1 pontocskát összevakarni Uruguay ellen. Még a házigazdától, a lelkes, de nem túl magasan jegyzett dél-afrikaiaktól is bekaptak kettőt. A megoldás: legközelebb inkább valami bunkósági versenyen kellene talán indulni, a siker szinte garantált!

Az olaszok legalább nem vágtak föl arra, hogy nem tudnak semmit. Sőt, az első meccsen - amelyen még egész jól játszottak Paraguay ellen - szinte szerénynek, igazi, klasszikus értelemben vett sportembereknek tűntek. Az öröm, hogy a csoportjukból nem jutottak tovább, a múltban gyökerezik, bár a szlovák kapus kapun belüli öklözése azért őket is előkelő helyezésre repítené azon a bunkósági vetélkedőn.

Az angolok játéka volt azonban a legbénább. Csapat szinten is, és egyéni teljesítményeket nézve is. Mondjuk, csapatról nem nagyon beszélhetünk, ennyire kevés kohéziót egyik csapatnál sem láttam; szinte nem is kommunikálnak egymással, mindenki csak megy előre, és úgy érzi, csak saját magára számíthat. Ha egymásra is néznek néha-néha, csak azért teszik, hogy a jól megérdemelt labdát odapasszolja csapattársuk. Megszerezni már snassz volna, viszont sajnos az a fránya Jabulani elengedhetetlenül szükséges a reklámszerződéseket, esetleg kisebb filmszerepeket érő hőstett végrehajtásához. Rooney-val, aki pályán nyújtott teljesítményével és meccs utáni köpködésével kiérdemelte a tiszteletbeli francia címet, nyugodtan leforgathatják az álmodozós Nike-reklám B verzióját, amikor is a végén nem pályán készül rá a mindent eldöntő pillanatra, hanem belelóg a keze a bilibe. C. Ronaldo is felfuvalkodott hólyag, de az viszont tény, hogy a portugál válogatott - és ő is - erős. Az angol bajnokság valószínűleg az idegenlégiósoktól színvonalas, mert az ő legjobbjaik a játék alapjaival is hadilábon állnak, sokszor még a tiszta passzolás sem ment. Meg még az a primitív erőfoci sem, amely egyébként az angol foci fő védjegye. A kiöregedett Beckham, akit kabalának magukkal vittek, egysíkú játéka felértékelődött, ő legalább pontosan tud rúgni.

Az a borzasztó, hogy ennek egy kis média-hőbörgéstől eltekintve semmi következménye sem lesz. Ezek a játékosok Henry-tól Cannavarón át Rooney-ig pár hét múlva szépen visszatérnek a klubjaikhoz, ahol továbbra is euró - , ill. fontmilliókért játszanak, üdítőket népszerűsítenek bárgyú mosollyal vagy éppen showműsorokban vallanak szívhez szólóan arról, mennyire megviselte őket ez a nagy kudarc... Pedig most nem járna nekik ilyesmi. Ellentétes lenne a sport lényegével, ha csupán a hírnevet és a feltételezett tehetséget díjaznák. Ha ugyanis az élsportnak van valami valós értelme, akkor az a kérlelhetetlen eredménycentrikusság. Igenis a győztes és a teljesítménye a lényeg. Ezt a részvétel a fontos csúsztatást nyilván a vesztesek találták ki, és az amatőr sportban van is helye. De egy világbajnokságban túl sok a pénz és a túl sokan figyelik ahhoz, hogy valaki az imidzsére támaszkodhasson, és ne csináljon semmit.

Azért haragszunk a bénázó nagy csapatokra, mert játékosaik nem véletlenül híresek és népszerűek. Néhány kivételtől eltekintve, ezek igen jó képességű focisták, akik egyrészt ellustultak, másrészt szem elől tévesztették a célt. Elhitték, hogy a sztárság csak úgy van magától, mint a celebvilágban. Most ők vannak a legjobban meglepődve, hogy nem megy magától minden, bizony küzdeni kell. És az elmaradó sikerért büntetés jár, a franciákat tojászápor fogadta volna például, ha a rohamrendőrök nem sietnek a segítségükre. Persze ez is igazságtalan, hiszen ezek a fiúk régebben már bizonyítottak, a legügyetlenebb francia, olasz vagy angol is sokkal többet tett le a közmondásos asztalra, mint bármelyik mihaszna celeb. A különbség csak az, hogy a celeb akkor sem bukik nagyot, ha drogos vagy bűnöző lesz belőle, mert valójában semmit sem számít; az élsportolóval szemben viszont magasak az elvárások, őket ezek szerint még mindig tartjuk valamire (és nem is kevésre), ha sajnálatos módon keverednek is felszínes csili-vili társasággal.

Már temettem azt a focit az elmúlt világversenyeken, amelyet szerettem. Azt gondoltam, túl sok a pénz, túl sok a bulvár már itt is. Anélkül, hogy erre bárki is rácáfolt volna, kiderült, azok, akik a csillogás és lóvé bűvöletében, elkényelmesedve játszanak, elbuknak. Aki viszont megérti, hogy nem elég nagy arc, az jól jár. Bármennyire is nem szeretem, Christiano Ronaldo és a portugálok megmutatták, bizony még a brazilokat is zavarba lehet hozni jó összmunkával. A szerényebb sztárokról, például a németekről vagy Lionel Messiről nem beszélve, akinek az első góljára ugyan még várunk, de a csapata megállíthatatlanul menetel az ő folyamatos kapu körüli "kellemetlenkedésének" is hála. És, ha már az argentinoknál tartunk, gondoljunk kicsit Maradonára. Ő aztán mindent megélt, amit a fociban és a sztárságban meg lehet, és most az egyik legszimpatikusabb színfoltja a vb-nek. Ő bohóckodhat nyugodtan, mert a háta mögött ott a megkérdőjelezhetetlen, folyamatos, megbízható teljesítmény. Már egyre kevesebben nevetnek rajta... Szerencsére azonban, úgy tűnik, ezt a játékot még nem címlapra, hanem gólra játsszák.

Tetszik ez a vb.

Az ember ül egy szégyenteljes meccs után (már nem szurkolok a spanyoloknak, bár még javíhatnak, ha a potugálokat kiütik, de így nem fog menni) a barátaival a tévé előtt, előkerül a kártya, legyen valami zene. A lényeg, ne énekeljenek benne. Felhangzik Bartók Béla egyik kamaraművének első hegedűhangja.

Ezzel egyidőben indul a tévében a Kickboxer 3 című akciófilm. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen, számomra teljesen érdektelen film ennyire szórakoztató lehet.

No persze önmagában az ilyesmi nem fogyasztható számomra, de a Bartók zene fűszerével kell egy kicsit izgalmasabbá tenni. Ahogy Fábry bölcselkedett egyszer (többször), ha az ember ismeretlen helyre megy enni, mindig vigyen magával Erős Pistát. Azzal a legrosszabb étel is feljavíthatóbb ehető szintre. Ezt a mondást - és az emögött rejlő pikírt malíciát - azóta magaménak érzem, mióta egyszer anyukám barátnőjének terített asztalánál elsütöttem. Mentségemre legyen mondva, nem a kulináris élmény hatására, ekkor még nem kezdtünk hozzá. A mondás későbbi beigazolódása még kínosabbá tette a dolgot...

A lényeg azonban az, hogy Fábrynak igaza van. Egy kis extra ízesítéssel szinte bármit föl lehet javítani. És Bartók zenéjének intelligenciája olyan ironikus keretbe foglalta a tesztoszteron-tombolást, amelyre önmagában sem a zene, sem a film nem lett volna képes. Fetrengtünk.

Tritonus barátom javaslatára kipróbáltuk a rikiki nevű kártyajátékot új szabályokkal, és innentől kezdve így játsszuk majd. És hogy minden mindennel összefüggjön, ezt a játékot eredetileg pont azután a rettenetes ebéd után tanultuk anyukám barátnőjénél. Azt mondják egyébként, hogy a rikiki a bridzs előszobája. Fekete öves sznobként mindig is szerettem volna bridzsezni, egyszer ki is vettem a könyvtárból egy kártyás könyvet, de amikor láttam, hogy több mint száz oldalon írják le a szabályokat, megtorpantam. (Persze ez csak afféle túlgondolkodása a dolgoknak, a römi is hatvan oldalon van bemutatva; csakhát azt még akkor tanultam, amikor nem tudtam igazán olvasni, és értelemszerűen nem könyvből.) De most úgy érzem, érdemes újra nekifutni.

Jó volt Tritonusnál vendégeskedni. Neki is volt a Coca Cola mellé csomaolt gagyi, de nagy hangú dudakürtje, nem csalódtam benne. Öröm, ha van kivel kiélni az infantilizmusomat gyermeki derűt.

Már szinte elfelejtettem, mennyire szeretek éjszaka, de legalábbis sötétben sétálni. A munkám miatt rá kellett szoknom a nappali életre. Pedig jó lenne fordítva. Álmodoztunk is erről egyszer egy balatoni nyaraláson bő tíz éve. De jó lenne nappal aludni, éjjel élni, dolgozni! Csakhát a kötelező vámpírkorszakból a többség kinő, a magamfélék meg talán egy életen át megőrzik vonzódásukat az éjjelhez.

Az osztálytalálkozóról hazafelé menet éltem át újra, mennyire jó a narancssárga kandeláberfényben fürdő kihalt utcákon végigmenni. Csend van és hűvös. Nagyon erős kontraszt a találkozóhoz képest. Az étteremben nagy alapzaj mellett beszélgettem mindenféle emberekkel. Ismerős ismeretlenekkel Valaha ugyanis naponta találkoztunk, ezeknek az időknek most már tíz éve vége. Ezt ünnepeltük, vagyis sokkal inkább az azt megelőző öt évet. Attól tartottam, ugye, hogy lényegtelen és fölösleges dumálás posványába fullad az egész, de végülis úgy döntöttem, ha már ott vagyok, kipróbálok valami mást. Az emberi beszéd a világegyetem legrugalmasabb anyaga, és itt is mindig kettőn áll a vásár. Olyanokkal beszéltem, akikkel korábban rendesen sosem, és nem volt rossz. Egy nagyon kellemes csalódás is ért. Különös.

A lényeg egyébként nem is a mostani élet. Az csak kezdeti beszédtéma, ilyenkor a múlt érdekes. A múlt kétféleképpen jelenik meg: az egyik a kötelező nosztalgiázás, a másik pedig az önkénytelen emlékezés. Minden osztálytalálkozón előkerülnek régi fényképek, videófelvételek és mindenféle egyéb dokumentum, amely akkor készült, mikor még iskolába jártunk. Ezeken nevetünk. De nem azért, mert annyira viccesek, nem azok, hanem mert zavarba ejtenek. Ezek az elmosódott, okkersárgára fakult VHS-filmecskék ugyanis a valósággal szembesítenek. Az ember fejében ugyanis élnek képek. Ezek sem kevésbé homályosak, mégis színesek és elevenek. Persze, mert már évek óta színezgetjük őket, toldozzuk-foldozzuk, az archívumba csak a legszebb formájukban kerülhetnek be. A videók meg olyanoknak mutatnak minket és azokat az időket, amilyenek tényleg voltunk. Jó idők voltak, mindig jól éreztem magam ebben az osztályban. Ezt fenntartom annak ellenére is, hogy én már régen is színezgettem a valóságot. Szerencsére nem vettem tudomást arról, milyen hülye voltam valójában, és ami nagyobb baj elvileg, milyen pontosan és tisztán látták ezt mások. 

De talán pont emiatt volt ez a közösség jó. Beszéltünk is erről egyébként, a legfőbb elv az élni és élni hagyni volt. Az egykori osztályfőnököm szerint ez már akkor sem volt gyakori, most pedig már teljesen ismeretlen. Ma érettségizik még aktuális osztálya, és külön figyelmet kellett az egyszerre érettségizők összeválogatására fordítani. Mert pár ellenségeskedő-fölényeskedő kiröhögte volna a másikat, ha az valamit nem tud. Ráadásul lusták, még tételek kidolgozásával is csak éppen elkészültek. Nem volt mindenki szupereminens éltanuló ugyan, de ez az egymás kigúnyolása elképzelhetetlen lett volna egy olyan fontos szituációban, mint az érettségi.

Nem szerettük mindannyian egymást, de például olyan ádáz ellenségem sem volt, mint az általánosban. Az együttműködés mindenféle emberek között – és tényleg sokfélék voltunk, mint minden osztály. Körbeállnak az emberek egy réten, valaki feldob egy lufit, és mindig akad valaki, aki nem engedi leesni. Ez a közös akarat pedig valahogy mindig munkált bennünk. Kit mi motivált, nem lehet tudni. Engem sokszor a türelmetlenség például: elvállaltam, ha már senki más nem, mert a vacakolást nagyon nem bírom. De ez a végeredmény és főleg ennyi idő távlatából mindegy. A lényeg az, sok tényleg jó dologra tudunk emlékezni. És ma ezek között az emberek között ülni valahogy minden furcsaság ellenére magától értetődő.

Az önkénytelen emlékezés tehát beindul, sőt most a szervezőnek – akinek személye, ugyebár, sokban hozzájárult ahhoz, hogy elmentem – sugalltam is valamit, amitől talán még könnyebben beindulnak az őszinte nosztalgiázás pavlovi reflexei. Azt tanácsoltam, hogy találkozzunk először a volt termünkben. Az elmúlt tíz évben átfestették: a mi türkisznek nevezett élénkzöldünket vénasszonyos vajszín váltotta föl. Az ablakok viszont még mindig ugyanolyan rosszak, mint régen. Az asztaloknak manapság viszont nincs fiókja, gondolom, a puskázást megnehezítendő. Természetesen a helyemre ültem le, Csöncsön bloggerkolléga és (másik) gimnáziumi legjobb barátom közé. Sokat ábrándoztam régen, mikor még alig tudtam elszakadni az iskolától, erről a helyzetről. De nem olyan volt, mint régen. Nem rossz, csak nem olyan. Például azért, mert az iskolába elég kevesen jöttek el, és általában ha a találkozót mennyiségi mutatók alapján ítéljük meg, közepest érdemelne. Képmutató dolog lenne persze azokon háborogni, akik nem jöttek emlékezni. Én is majdnem otthon maradtam, pedig nekem sem orvoshoz nem kellett mennem, sem dolgozni, hogy éppenséggel méltányolható magyarázatokat soroljak.

Sokszor mentem végig a földszinti folyosón, az öltözők mellett, a világítóaknák alatt arról álmodozva, milyen lesz, amikor már felnőtt leszek, és visszatérek ide. Ahogy újra végigmegyek ezen a félhomályos folyosón, túllépve már mindenen, ami egy gimnáziumban történhet. Na, ez pontosan olyan volt, mint amilyennek tizenéve elképzeltem.

A viccesen előadott statisztikák és a filmvetítés után átmentünk a vendéglőbe. Sokan jöttek kocsival, így nem kellett villamosra szállni a gyalogbékáknak sem. A padtársaimmal utaztam, és bár ez a havertaxi nem volt újdonság, mégis elég furcsa, már-már természetellenes…

A Tortugában (melynek terepszemléje nagyon pozitív érzéseket váltott ki Csöncsönből: http://pontilyen.blog.hu/2010/06/02/kozepkor_es_posztmodern)  újabb rég látott ismerősök, közülük is a legfontosabb a magyartanárunk. Akit az osztály megkérdőjelezhetetlenül a kedvenc tanárának választott a találkozót megelőző kérdőív kitöltésekor, ahogy az általa tanított irodalom is abszolút kedvenc tárgy volt. Édesbús jubileum, hogy valaki, aki furcsa modora ellenére tényleg nagyon jól tette a dolgát, szintén tíz éve nem tanít már. Sem középiskolás fokon, sem máshogy. Annak ellenére rá szavaztam, hogy a viszonyunk (és erről is írtam már bő két éve) megromlott. És nem miattam. Ez a szavazás ugyan természetesen a szimpátiáról is szólt, de nem az elmúlt tíz évről, hanem az iskolaiakról, és így az egyes számú írástudó árulása nem számít bele. Olyan ez, mint amikor a Nobel díjas, francia esszéistát megkérdezték, ki a legnagyobb francia költő, így felelt: Victor Hugo. Sajnos…

Nem nagyon beszélgettem vele (mármint a tanárunkkal, nem Hugóval). Az évek során valahogy kettévált a fejemben: a katedrán jobban állt neki az epéskedés, mint az életben. Most is – mivel jó kedvem volt – nem erőltettem a dolgot. Úgy voltam, ha akar valamit jöjjön oda hozzám (ez a harmadik nagy sértése volt amúgy. Egyszer ugyanis úgy gondoltam, leszek az okosabb. Friss diplomával a zsebemben Csöncsönön keresztül, aki akkor is bejáratos volt még hozzá, bejelentkeztem. Reméltem, érteni fogja, itt most kegy-gyakorlás esete forog fenn. De csak pökhendien megüzente azt, amely nekem lett mostanra az elvem vele szemben.) Jó messze ültünk le tőle, de kezdettől fogva „szemezett” velünk. Láttam, hogy majd’ megdöglik, csak menjünk már oda hozzá. Egy óráig bírta, akkor aztán egyenesen odajött hozzánk. Most mit játsszam meg magam, a kedvenceihez, az egykori triászhoz. Továbbra sem szokott le a furcsa mozdulatokról, és leguggolt velünk szemben. Mondjunk magunkról valamit. A nyomdaiparról kezdtünk egy kellemetlen, érdes párbeszédet. (A kedves barátném is „nyomdász”.) Érződött, ez csak a rákészülés, de ennyiben is maradtunk. Később nem folytattuk a dolgot. Kicsit sajnáltam, de aztán meggyőztem magam, talán jobb is így. Nem kell a még maradék illúziókat is széttrancsírozni.

Ezekkel a gondolatokkal indultunk neki a másik nyomdaipari szakemberrel kellemes nyári éjszakának, amely valamiféle vicces, de nagyon találó véletlen (?) folytán egyúttal a múzeumok éjszakája is volt egyben. Az osztálytalálkozó elvégre olyan múzeum, amelyben kiállított tárgy és szemlélődő az ember egyszerre.
A busz hamar jött, kellemes, utolsó járattól elvárható utazóközönséggel: egy félájult részeggel, egy susogósba bújt párocskával, akik pitbulljukat is magukkal hozták, három hangoskodó fiatallal meg egy még hangosabb cigány kamasszal. Az utolsó két megállót már nélkülük tettem meg. Nem jutottam viszont el a végállomásig, garázsmenet. Leszálltam hát, és hazabattyogtam. Automatikusan vettem volna elő az mp3-mat, de közben viszont azt éreztem, most nem kell zene. A kérdést a sors kérlelhetetlen határozottsággal eldöntötte: az egyik füldugóm vége elveszett, anélkül felér a dolog a kínzással. Úgyhogy ünnepélyes csendben lépkedtem a jól ismert utcákon a házunkig.

Epilógus:

Vasárnap Csöncsön jött a hírrel, a tanárunk a maga hányaveti stílusában meghívott magához. Majd egyszer, ha Csöncsön is megy, vigyen magával. Az első reakcióm öröm volt; bocsánatkérésre nem számítottam (egyszer, még régen kért már tőlem bocsánatot, inkább nem vágyom rá), talán csak annak hallgatólagos elismerésére, hogy annyira mégsem tértem le az útról. (Vagy ha mégis, nem baj.) De azóta már keringenek a fejemben a kétségek, mit akarhat. Ez a tanár, mint már annyiszor, megint feladta a leckét…

 

Érettségi találkozónk, hogy pontos legyek!

Már egy éve elhatároztam, idén egy egész hetet kiveszek nyáron is. Most érzem is, elfáradtam. Egyrészt fájnak a tagjaim, másrészt spontán nagyokat alszom.

A főnökömnek persze fizikai fájdalmat okozott ez ismét. Nem értem meg, miért olyan nagy baj, ha az ember néha pihenni akar. Azt a 22 napot sajnálja tőlem, ami jár? Múlt héten félig viccesen próbálkozott. Egyik nap azt firtatta, milyen kellemes a légkondicionált irodában. Kár ilyenkor szabadságra menni. Aztán meg - pénteken, az utolsó percekben - azt fejtegette, hogy ennyi időre nincs is értelme elmenni, mert nem lehet igazán kikapcsolódni...

Főleg focimeccsekkel telik az idő. De nem azzal a feszült koncentrációval, ahogy régebben itthon megtanultuk. Levegőt se nagyon volt szabad venni, most viszont néha még kommentelni is van időm. Szívesen mennék az NST-re, de elég gagyi dolognak tartanám, ha akkor csatlakoznék be, amikor épp vb van. Engem viszont más foci már régóta nemigen érdekel. Amikor 1994-ben "megszerettem" a focit, akkor is csak a vb idejére tartotta fenn az érdeklődésemet. Emlékszem, a brazil győzelem után olyan hiányérzetem volt, hogy következő vasárnap ráfanyalodtam két világvégi magyar csapat meccsére. Nagyon kiábrándító volt.

Ennek ellenére nem a sztárparádé vonz. Sokkal jobban szeretem a vb elejét, mint a végét. A csoportkor valahogy érdekesebb. Mikor máskor látnánk egy Japán-Kamerúnt, mint ma például. Nem értek a focihoz, nyilván ezért tetszik a vb. Akik folyton panaszkodnak, hogy nincs elég gól, talán elgondolkodhatnának, nem a telhetetlen nézők (és a belőlük élő focibiznisz) miatt fáradnak el ilyenkorra a hiper-szuper bajnokságokban a klasszisok. Eddig csak a németek játszottak úgy, ahogy egy esélyestől elvárható. A többi agyonterhelt sztár, Messi, Eto'o, Rooney vagy csak lohol az események után, vagy sorozatosan hibázik.

Persze a csalással bekerült, hatalmas arcú, a pályán viszont semmit sem muató franciák már rájöttek a problémák okára. A vuvuzela tehet róla. Meg a labda. Hofi jut erről eszembe. "A kapufa a hibás! Az a rohadt akác!"

Szerencsére a FIFA nem tiltja ki egyelőre a zúgó kürtöket. Remélem, a franciák hamar kiesnek.

Szombaton lesz a 10 éves érettségi találkozónk. Nem szívesen megyek oda. De mivel egy igen jó barátom szervezi, nem akartam lemondani. Sokat gondokodtam a megoldáson. Egy ideig megnyugtatott az a lehetőség, hogy az eseménynek csak az egyik felén veszek részt. A valódi nosztalgián, amikor a volt termünkben emlékezünk. Az étterembe és megannyi közhelyes, felszínes és fölösleges small-talkba nem keveredem. Stílszerű is lenne, és ahogy látom, egyre többen csak a suliba jönnek. Ez a közösség, és benne számos kapcsolat, csak a gimnázium falai között működött. (És hát persze számos, amely még ott sem.) Azokkal pedig - és ezt én minden osztálytalálkozó előtt el szoktam mondani - akik ma is fontosak, másképp is sikerül összejönni. A Facebook korában pedig szinte bárki élete nyomon követhető. Ja, hogy ott csak a "publikus" dolgokat látni. Hát bizony egy osztálytalálkozón sincs másképp. Pont azért szokott hiányérzetem lenni, mert az igazán érdekes dolgokra nincs idő. Semmit sem utálok annyira, mintha lehetne egy jót is beszélgetni, de csak kollektíven unatkozunk.

Miért csinálom mégis végig a teljes programot? Egyrészt: mert a szervező számít rám. Másrészt, mert egy osztálytalálkozón nincs alkalmam elmagyarázni érthetően, miért nem mennék...

Épp most lett vége a Kick Off-nak, vagyis a foci vb nyitókoncertjének. Azt hiszem, erre mondják, egy élmény volt.

De nem is a fellépők miatt. Az ilyen koncertek elég egyformák: a néző hangulatától függ, tetszik-e vagy sem. Az aktuális világsztárok és néhány helyi érdekű fellépő kis ízelítőt ad a repertoárjából. Mindenki hepi, mindenki lelkes. Ennél a vb-nél ez különösen hangsúlyos lesz a későbbiekben is, hiszen Dél-Afrika nem olyan vidám hely, mint amilyennek be szeretnék állítani.

Cipőt a cipőboltból alapon a szórakoztatásért magát a Szórakoztató műsorok főszerkesztőjét, Várkonyi Attilát ültették be a megnyitót közvetíteni az m1-en. A kevesebb egyértelműen több lett volna. Magyarország egyik legünnepeltebb DJ-je tudhatna annyit a zenéről, hogy sokat elvesz az élvezeti értékéből, ha közben valaki dumál. Márpedig Várkonyi majdnem minden számot megrövidtett egy kicsivel, hogy teljesen érdektelen kommentárjait elmondhassa. Hívott néhány segított is: Bombera Krisztinát, aki egyszer New Yorkban látta a Black Eyed Peas-t, Geszti Margitot, Alicia Keys és Shakira lemezkiaójának magyar igazgatóját és dr. Juhász Árpádot.

Előbbi kettő a zenével kapcsolatos közhelyek puffogtatására jelent meg, az abszolút civil Geszti Margit ügyesen olvasta föl az asszisztense által összeírt tudnivalókat a két énekesnőről. Tudta például a kedves néző, hogy Shakirának 140-es az IQ-ja? Ugye mennyire releváns ez egy élő közvetítésen, ahol az egyébként nagyon csinos nő a fenekét riszálja?

Juhász Árpád pedig sokszínűségét bizonyította, amikor megállapította, Dél-Afrikában kapható a legmodernebb divat. Sőt, vannak gazdagok és szegények is.

Az az érzésem, ilyen feladatot csak büntetésből kap valaki. Várkonyi Attila igazságtalannak érezhette a dolgot, mert mintha szándékosan nyújtott volna büntetendő teljesítményt...

 Itt a VB hivatalos dala - immáron okoskodás nélkül. Előadja: K'naan

 A VB alatt oldalt láthatja a kedves olvasó az eredményeket.

A nagy akcióterv immáron nyilvános. 29 pontban fogalmazta meg Orbán Viktor, mit is akar a labilis magyar gazdasággal és a kilúgozott társadalommal kezdeni.

Furcsa, de eddig az új kormány pontosan azt teszi, amit ígért. Először szimbolikus kérdésekkel igyekezett jobb hangulatot teremteni. A kétszáz fős parlament és a kettős állampolgárság gyakorlati haszna eltörpül az intézkedések eszmei értéke mellett. Ezek azonban - az ellenérzésű kritika halk morcoskodása mellett - bizony az Orbán féle demokratikus forradalom konkrét megvalósulásai. Ügyes populista húzások, amelyekkel a politika-utálok és a Fidesz nemzetpolitikájáért rajongók igényeit maradéktalanul kielégítik.

Itt is fortyogtunk, milyen visszás és szerencsétlen módon oldották meg a kettős állampolgárságot, mégis a törvény létezik, és a Nemzeti Összetartozás Napja méltóságteljes ünnep volt. A parlamentben meg nem jelent MSZP-frakció viselkedése kicsinyesnek és súlytalannak tűnik.

Kósa Lajos múlt heti, szerint kizárólag arroganciából születő, pökhendi és káros kijelentése a legrosszabbat sejtette: a gyurcsányi ad-hoc látványkormányzás (kevésbé elegáns nevén elkúrás) össze-visszakapkodásának folytatását. Elbaltázott magánakció volt, a túlzottan diadalittas Kósától rövid idő alatt nem először. Bízom benne, hogy most pár dobásból kimarad. (Szijjártóról pedig mindig is tudtuk, hogy se nem agyafúrt, se nem önálló, szóval szélkakasnak ideális.)

Ehhez képest ma a miniszterelnök bemutatta nagy ívű, igenis nagyon konkrét terveit. Ahogy bontakoztak ki a meglehetősen populista elképzelések, nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Ugyanis nagyon örvendetes, hogy nem valami maszatolás folyik. Másrészt viszont egyre csak szaporodtak a felmerülő nehézségek, ahogy haladtunk előre. Az állami cégek vezetőinek "büntetése", a bankszektor "megsarcolása" és a közüzemi díjemelés moratóriumának két közös vonása van, sokan vágynak rá és a kormány sok-sok befolyásos ellenséget szerezhet általuk.

Amúgy az állami pazarlást fentről kezdeni derék dolog. Draskovics annak idején a nyugdíj előtt álló, kis keresetű titkárnők kirúgását képzelte közigazgatási reformnak, az osztályvezetői szinttől fölfelé mindenki megúszta. Semmit sem ért a dolog. Ellenben a rosszul gazdálkodó, sőt sokszor botrányosan korrupt állami cégeknél (tisztelet a kivételnek) versenyszférára jellemző pénzek forogtak. Csak éppen a felelősségi rendszer nem működött úgy. Az állam eladósodott, aki neki dolgozik, vegye tudomásul, hogy nem az ő luxusára vettük fel a hiteleket. (És a kétmillió forint azért nem éhbér.) Talán az a hátsó szándék is munkált a programpont kitalálóiban, hogy a pénzéhes ejtőernyősöket kifüstöljék. Aki kizárólag zsebtöltési céllal érkezett egy-egy állami vállalat élére, az lelép, ha a fő motiváció elmúlik. Nem tud a kényelmes jogcímen, prémiumként vagy végkielégítésként sem fölmarkolni nagy összeget, vagyis dehogynem, csak a nagy része 98%-os jövedelemadó formájában visszaszáll az államra. (Az más kérdés, hogy ugyan az államnál marad a pénz, de a céget, melytől a vezető távozik mégis veszteség éri. Semmi sem garantálja, hogy ez visszajut a céghez. Pont azokat büntetve ezzel, akik továbbra is a szervezetnél dolgoznak, ill. azokat, aki a cég szolgáltatásait igénybe veszik.)
Az is kérdés továbbá, vajon a Fidesz emberei, akik már alig várják ezeket a székeket, mennyire lesznek lelkesek, ha esetleg milliós összeget bukhatnak el.
Kevésbé rosszhiszeműen meg kell említeni az örökös érvet, mellyel alátámasztják az átlagember számára csillagászati fizetéseket. Ez a szakértelem megfizetése. Egy igazán jó és agilis szakember sokba kerül. A kormány deklarálta, ezt az árat jelenleg nem kívánja megfizetni. (De akár egy jól képzett, intelligens és szorgalmas ember is lehet annyira hazafi, hogy kevesebbért is hajlandó az országért tevékenykedni.)

A pénzügyi szervezeteket az MSZP-SZDSZ után okolták a legtöbbet az ország válságáért, és az ténynek tekinthető, hogy a 2008-as világválságot a bank-és befektetési résztvevők féktelen mohósága és felelőtlensége váltotta ki. Megregulázásuk teljesen jogos, különösen Magyarországon, ahol elég sokat engedhetnek meg maguknak. Csak éppen embertelenül nehéz. Az adóztatásuk, ill. a devizahitelezés leszűkítését valószínűleg az ügyfelek bánják majd. Vagyis azt a 200 milliárdos többletbevételt, amelyet a bankadótól vár a kormány, a bankok szolgáltatásait igénybe vevők fizetik majd meg.

Ennek a pénznek meg is van a helye. Nem tudom elképzelni, hogy a közüzemi szolgáltatók csak úgy elfogadják, idén már nem emelik díjaikat. Hiába nagy álma Orbánnak, sajnos az energiaárakat továbbra sem lehet a határokon belül kedvünk szerint alakítani. Hacsak nincs valami olyan titkos csodaötlet, amellyel pénz nélkül meg lehet a befagyasztásról állapodni, pénzre lesz szükség. Ahogy régen is, a lakossági fogyasztók megkímélése érdekében az állam felvállalta a díjak egy részét. Ez semmiképp sem előrelépés. Arról nem is beszélve, hogy veszélyes és helytelen elhitetni a takarékosságra és környezetvédelemre amúgy sem túl fogékony emberekkel, hogy az energia "olcsó". Nem az! És ilyen kérdésekben a kétharmad is kevés.

Az adócsökkentés felemásra sikeredett. A vállalkozásokat érintő lépések ígéretes kezdetnek tűnnek. A foglalkoztatás szempontjából célravezető, ha a cégeket segítik. Az egykulcsos jövedelemadó viszont elhibázott. Az alacsony bérűek alig kapnak többet, -1% nem sok. Viszont az adójóváírás megszüntetése fájó lehet, ahol pár ezer forint is számít. Az viszont helyes, hogy a minimálbér adómentessége megszűnt. Túl sokan élnek ezzel vissza. Fontos lett volna, ha Orbán elmondja, marad-e a szuperbruttósítás. Ennek eltörlése ugyanis valós adócsökkentést jelentene, anélkül viszont csak kedvezményt a gazdagoknak.

A családi adózás részleteit még nem ismerjük. Nem csupán anyagi segítség, de annak is elismerése, hogy valaki gyermeket vállal és hozzájárul a költésvetéhez is. Ez egy valós demográfiai ösztönző lehet. Sokkal inkább ilyeneket kell bevezetni, mint zavaros erkölcsi kinyilatkoztatásokkal piszkálni az embereket egyik legbelsőbb magánügyükben.

Az Orbán-kormányra azért szavaztak ilyen sokan, mert változást vártak. Most meg is kapták.

Változás, hogy a szimbolikus politizálás újra szalonképessé vált, és ez a szemlélet máris megnyert egy nagyon fontos csatát.

Változás, hogy nem a többszörösen bizonyítottan nem működő rendszert toldozgatják-foldozgatják, hanem mindenféle újdonsággal indulnak neki a ciklusnak. A lendületet díjazom, a demokráciának csúfolt vacakolás egyelőre nem hiányzik, főleg nem az agyonvert MSZP öntelt, semmit sem értő és holtfáradt arcaitól. (A valódi demokrácia minden rémhír ellenére rendben van. Az, hogy a Fidesz a saját kedvére keveri a kártyákat pl. a választási rendszer megújításában, legfeljebb nem tetszik, de nem jogtalan.)

A Fidesz-KDNP egyelőre teljesíti a credóját. Bízzunk benne, hogy a változás pozitív irányú lesz.

Láttam a naptárban, hogy ma Robin névnap is van, nem is tudtam, hogy ez ma már egy anyakönyvezhető név Magyarországon. Bár alapvetően visszás dolognak tartom az angolszász keresztnevek elburjánzását a magyar gyerekek körében, ez nem zavar. Nagyon jó név ez, nem? Vörösbegyet jelent, de persze a Robert angolosított változata.

Gyerekkoromban vagy indián szerettem volna lenni vagy Robin Hood. Persze nem az igazi, aki a gazdagoktól lopott saját magának. Hanem az erdei igazságevő, akinek szociális érzékenység messze megelőzte a korát. Úgy tűnhet, mindegy is volt, csak íjjal lehessen lőni. És bizony nem is tudok ma sem elegánsabb fegyvert elképzelni. Éles szem, fegyelmezettség és előkelő testtartás. Egy valódi, intelligens hős!

Erre a Magyar Televízió megvette, és be is mutatta ezt a sorozatot:

Ez persze egy egyveleg. Aki már nem emlékszik rá (és szerintem az öcsémen és az "ikertestvéremen" kívül senki sem), elmondom, mi volt a BBC gyerekeknek szánt (?) sorozatának az alapötlete. Ha már meghamisítjuk a történelmet, csináljuk rendesen, gondolták, és a képernyőkre került a világ leges legelső metró-szexuálisa (lehet, innen van az elnevezés, elvégre földalatti mozgalom volt), a kissé egocentrikus piperkőc Robin Hood. A jólelkű rablóbandát pedig valójában Marian kisasszony irányította. A minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll mottó sajátos értelmezéseként. Míg a derék Robin a tükör előtt állította be a haját, a hidrogénozott hajú, nagyszájú nőszemély a király (micsoda förtelmes alak volt, te jó Isten!) hatalmának megdöntésére szövögetett terveket. Imádtam!

Valószínűleg utólag rájöttek a magyar tévénél, hogy ez nem gyerekműsor, mert sosem ismételték sajnos. Így csak a Fehéres lovag című epizód van meg. Valahol egy videókazettán.

És ha már Robin, akkor természetesen nem maradhat ki az én titkos (na persze) kedvenc színészem sem, Robin Williams. A koromat és a felszín alatt betegesen szentimentális lelkemet is leleplezem, de majdnem minden filmjét szeretem. A Flubber tévedés, de a többi... A Holt Költők, a Vietnam, a Dögölj meg, Smaci!, a Csodás álmok, az Ébredések és persze a Halászkirály legendája. A film, amely tartalmazza A jelenetet. Ezért érdemes volt a mozgóképet mint önálló művészeti ágat feltalálni, ezt író nem tudja leírni, és a jelek szerint nem csak én szeretem. (A dicsőség nem csak Robin Williamsé, hanem Terry Gilliamé is.) Gyönyörű!

Rhodes felvétele

Vannak emberek - például anyukám unokabátyja - akik irtóznak a kutya gondolatától is. Piszkosnak, hovatovább fertőzőnek tartják; mintha minden kutya veszett volna. Pedig tapasztalt bkv-utasként pontosan látom (érzem), az emberek sokszor sokkal rosszabbak, mint a kutyák e szempontból.

Kicsit még szórakoztat is, amikor az ilyen vendégek gerincén végighúzza az ujját az undormanó, és önkénytelenül is összerezzennek a fotelba felugró kutya látványától. Mert nálunk a mindenkori kutya családtag; nekünk sem tiltották meg sosem, hogy a kanapéra üljünk. Azért van ez így, mert szeretjük, és a szeretet meg a higiénia-buziság számomra egymást kizáró dolgok. Steril logika alapján is kijelenthető: akit szeretek, attól nem undorodhatom. Vagy nem szeretem.

A kutya funkciója a mai világban az, hogy lehet szeretni. Feltétel nélkül, bizalommal, gyöngéden, kényeztetéssel, ahogy jól esik. Azt hiszem, ma, amikor szeretethiányról panaszkodnak az emberek, nemcsak arra gondolnak, hogy őket nem szeretik eléggé; azt úgyse lehet soha biztosan tudni, illúzió. Az a baj, hogy abban sem lehet biztosnak lenni, hogy ki érdemli meg. (Ezen problematikáról remek írás olvasható a szomszédban: http://pontilyen.blog.hu/2010/05/31/torvenyen_kivul_mint_az_allat ) A kutya viszont - persze nem ember - nem él vissza ezzel. Érdekes állat, az ember teremtménye.

Azt viszont rendszeresen örömmel konstatáljuk, hogy minden amerikai filmben, amelyben kutya is van, csakis magaslati levegőn, vagyis fotelben, kanapén, ágyon hajlandó feküdni. Ahogy egy filmben semmi, ez sem véletlen, a meghittséget, a családi tűzhely melegét hívatott bemutatni.

Nagyon szeretjük a rókákat is. A kutyafélék családjába tartoznak, és ez a rokonság több mint nyilvánvaló. A róka is szereti a kényelmet, mint ezt a fotó is bizonyítja, és abban is hasonlít, hogy alkalmazkodóképes. Ezt a tulajdonságot tartom ugyanis a kutya legfőbb jellemzőjének, hiszen egyike a három dolgonak, amely minden emberi civilizációban megtalálható (az alkoholon és a házasságon kívül; ne keressünk összefüggést!). A rókák kényszerből ugyan, de bemerészkednek a külvárosokba, de ma már nemcsak a baromfiudvart dézsmálják meg, hanem néha bizony egyéb civilizációs előnyökre is rákapnak.

Sőt! Van olyan, aki a kutyákat is megelőzte. Ez a londoni róka például egyedül metrózik szombat éjszaka. Az első kutyám nem bírta megszokni a metrót, annyira félt, hogy majd' kiesett a kis szíve. Mr. Fox viszont rendkívül nyugodtan és rutinnal utazgat.

További helyes rókák és történeteik: http://fizzyenergy.com/unexpected-foxs-visits/

A Kópéról készült képet KZsoci készítette.

Szombat nagyon tévézős nap volt. Na jó, nekem majdnem minden nap tévézős, de a tévézés első számú műfaja mégis az események élő közvetítése.

A választási bohózat Szigeti "Kököjszi" Péter és társulata előadásában megalapozta, hogy minden lényegesebb közjogi aktust a Süveges Gergő, Giró-Szász András és Török Gábor trióra bízzanak. Így volt ez tegnap is a Kormányalakítás 2010 című élő adás során is.

Nem mondhatnám, hogy nagyon izgalmas lett volna, az elkövetkező minimum négy év hasonló lesz. Akkora a kormánytöbbség, hogy az ellenzék bármelyik tagja, bármilyen ügyben vagy láthatatlan lesz, vagy - ellenkezés esetén - aprócska kerékkötőnek fog tűnni. Az viszont tetszett, ahogy Orbán bemutatta minisztereit. Mondjuk, azt mindig is tudtuk, hogy van érzéke a ceremóniákhoz. De a szombat erről szólt.

Háromtól aztán a Hír TV közvetítette a Fidesz-KDNP önünneplését. Természetesen a határontúli izével kellett kezdeni; rezignáltan tudomásul kell vennem, hogy csak másodrendű magyar vagyok hozzájuk képest. Valami önjelölt költő bunkó versével kezdtek, mely arról a sajátos demokráciafelfogásról tett tanúbizonyságot, mely gyakorlatilag elátkozza azokat az embereket, akik nemmel mertek szavazni annak idején. Anyád, így a nagy nemzeti összeborulás nevében.

Utána mint budapesti is megkaptam a magamét. Már nem Mr. Kettősállampolgárságtól, a tökkelütött Semjéntől, hanem Kósától. Mi is utáljuk Budapestet, a gusztustalan szocializmus, és a még gusztustalanabb liberalizmus fellegvárát, de azért viseljük valahogy el! - ez volt a mondanivalója lényege. Nem lehet mindenki paraszt - gondoltam magamban a kedves megszólítottság kapcsán. Ha annyira szar ez a város, minek itt gyülekeznek mégis mindig a népnemzetiség nagykutyái? - jött a második gondolat is hamar. Azt pedig már most teszem hozzá, hogy az ilyen okoskodás (mármint eszmék kiszorítására való törekvés) az MSZP demokráciaféltésének malmára hajtja a vizet. (Hajtaná, ha az MSZP nem lenne a klinikai halál állapotában.) Nem a szocialista és liberális eszmerendszert és főleg nem az ilyen gondolkodású embereket kell kiszorítani a fővárosból. Elég azokat a pártokat, akik a várost tönkretették és a nem mellesleg a maradiak rémképeit élővé téve lerombolták a baloldali értékek nimbuszát. Aztán hagyóizmusról beszélni sem kell már! Hagyó azon kevés politikusok egyike, akit el is kaptak.

Ha a Fidesz valójában nem bosszúálló vidékiekből állna, hagynák, hogy a kiváló munkát végző fővárosi ügyészség folytassa a dolgát. Hullába rúgni magas lóról esetlen mozdulatsor, kedves Kósa Lajos. Az is felsejlett, hogy Kósa talán be akar előzni Tarlós elé a főpolgármesteri versenyben. Kósát - a tegnap is bemutatott pökhendiséget leszámítva - kedvelem, de nagyon igazságtalan lenne Tarlóssal szemben. Meg vagyok annyira lokálpatrióta, hogy nekem ne egy vidéki város vezetője jöjjön ide rendet rakni! Persze ha belegondolok, akkor lefeljebb harmadik sorbeli magyar vagyok, se nem határontúli, se nem vidéki, egyenesen a Bűnös Városból...! De lehet, azon is el kellene gondolkodni, miért csak akkor tud a Fidesz elsöprő lenni itt, amikor már tényleg lenullázza magát az ellenfél. Nehogy aztán a Fidesz elhiggye, hogy mind örökre átálltunk.

Este a teljesen értelmtlen és halálunalom Fosforvard utáni kapcsolgatás meghozta a gyümölcsét: a száz éve is elavult Eurovíziós Táncdalfesztivál legérdekesebb részére toppantunk a Duna TV-re; már csak ezt az amatőr csatornát érdekli. Szóval szerencsére az összes vacak, nyálas plágiumot elénekelték, így csak a pár összefoglaló pillanatot láttuk. Most se volt persze egy se, ami jó lett volna legalább egy kicsit is. A műsr vitatlhatatlan erénye viszont, hogy az ember kiélheti minden rosszindulatú nemzetkarakterológiai beállítottságát. Az Eurovíziós katyvasz annyira leleplezi az európai együttműködés álszentségeit. Annak viszont örülök, hogy a németek nyertek. No nem azért, mert annyira jó számot énekelt volna a tizenkettő egy tucat nagykamasz, Lena. Hanem hogy az Európának csak nagy jóindulattal nevezhető Azerbajdzsán azért mégse diadalmaskodhat. Tudom, hogy az M1 azért nem vállalta, mert nincs pénze nevezni, de szerintem egyáltalán nem baj, hogy ebben a viccben nem vagyunk ott.

Azért díjazom azt az önkritikát, hogy az európai könnyűzene seregszemléjén (höhö!) a sztárvendég a Madcon volt. Egy amerikai sztárpáros.

Ittunk egy Bacari Breezert, és lefeküdtünk aludni.

A hanyatló hatvanas évek egyik gyöngyszeme az egyébként nem túl jelentős Tommy James and The Shondells nevű beategyüttes Crimson and Clover című száma.

A refrén a dal vége felé érdekes effektussal gazdagítva hallatszik. Ezt mai értelemben vett szintetizátorok hiányában úgy érték el, hogy Tommy mikrofonját a gitár erősítőjébe dugták be, és bekapcsolták a vibratót. Ettől olyan, mintha egy kerekes kút mélyéről énekelne.

De ennél sokkal nagyobb rébusz a dal szövege. Nézzük csak meg:

Now I don't hardly know her
But I think I could love her
Crimson and clover

Ah
Well if she come walkin' over
Now I been waitin' to show her
Crimson and clover
Over and over

Yeah
My mind's such a sweet thing
I wanna do everything
What a beautiful feeling
Crimson and clover
Over and over

Crimson and clover, over and over

Régóta foglalkoztat, mit is szimbolizál e két kis mezei növény (bíborka és lóhere). Mert, ugye, a dal valami lányról szól, kellemesen szőtt balladai homállyal övezve.

Második legjobb barátomhoz fordultam hát, "aki" rámutatott arra, ez a kérdés bizony mást is foglalkoztat. Több verzió létezik, válassza ki mindenki a neki tetszőt!

A bíbor és a zöld szín két drogot szimbolizál, a szerelmet és a füvet. A dal arról szól - erről egy másik nagyon jó barátom is lelkesen számolt be egy túl bőbeszédű pillanatában - amikro az ember befűzve szexel. A hippi korszak hajnalán ez elég pauzábilis.

Egy másik vélemény, melyet nagyon sokan osztanak, a szűzesség elvesztését látja bele a sorokba. A naturalistábbak konkrétan a zöld mezőn való hempergés és a szűzhártya átszakadása következtében kifolyó vért vizionálják. A szelídebbek pedig csak azt az izgalmat, amelyet egy fiú érez, ha tudja, ő lesz az első.

Persze lehet, hogy az egész csak fantáziálás. Élénk képzelőerejű kommenterek a hiábavalóság kínját hallják a szomorú lemondással, rezignált elsírt szavakba. A fiú egy leszbikus lányba szerelmes, dehát, ugye, ez elég egyoldalú.

Ezt az elképzelést erősíti, hogy Joan Jett változtatás nélkül énekelte el a számot, vagyis mintha egy nőről szólna. A Blackhearts énekesnője szexszimbóluma pár évvel legnagyobb sikere - I Love Rock 'n Roll - után pár évvel bevallotta leszbikusságát. Először egyébként én is ezt a remek feldolgozást ismertem meg.

A kedves olvasó szerint mi a magyarázat?

Immáron hivatalosan is beadta a Fidesz-KDNP a kormányprogramját. Dicséretes gyorsasággal és sok helyen megkérdőjelezhető tartalommal. (Az ember bízik benne, hogy a sok haszontalan, de a hívek populista igényeit kiszolgáló rendelkezés után végre az érdemi munka is elkezdődik.)

Az anyag 85 oldal, és nagy meglepetések nincsenek benne, ahogy túl sok konkrétum sem. Az emiatt fanyalgók jobb, ha tudják, a kormányprogram az ilyen, irányokat jelöl meg és szemléletet vázol. A számok majd jönnek egyenként az egyes programpontok feldolgozásánál.
Holnap kezdődik a vita, és hamarosan itt a szavazás is.

Erre az egyik - nem jegyeztem meg, melyik, pedig nincsenek sokan - szocialista képviselő azon bánkódott, hogy túl kevés az idő az áttanulmányozására, főleg, ha az ember a pünkösdi, ünnepi hétvégén a családjával is szeretne lenni.

Túlfejlett politikai realitásérzékkel nem lehet manapság a baloldalt vádolni, de azért azután a hiszti után, amit a kétharmad miatt csaptak a két forduló között, leeshetett volna, hogy a Fidesz tényleg 68%-os eredményt ért el. Ez azt jelenti, hogy a kormányprogram így is, úgy is meg lesz szavazva. Persze-persze, a Fidesz nem véletlenül hagy viszonylag kevés időt a kormányprogram átnézésére. De a trükkök nem tilosak, és ebben az esetben nem is károsak. Azt már ne vessék a Fidesz szemére, hogy most ügyesen követik a stratégiájukat!
Mellesleg a hatékony és gyors munka titkait akár el is lehetne lesni, mert ezzel mintha lettek volna gondok az ő idejükben.

Sőt, akár hatékonyság és a gyorsaság jó lesz második leckének. Először akár a munka fogalmát sem ártana elsajátítani, mégha egyelőre nem is lesz túl nagy szükség rá. A kéviselő kifogásai kissé olyanok, mint azé a gyereké, aki a házi feladatot soha sem csinálja meg, de a leghangosabban kéri ki magának, ha a tanár túl sokat ad föl. A szocinak milyen fontos lett egyszerre a pünkösd mint ünnep meg a családja is! Persze az MSZP-vonzalom meg a vallásosság és a család szeretete nem zárják ki egymást. A dolognak mégis lustaság szaga van.

Mintha azt mondaná: nehogy má' dolgozni kelljen! Mit képzelnek ezek? Hétvégén? Igazi szoci felfogás ez! Hogy mennyire tetszik a Fidesz eddigi teljesítménye, megoszolhatnak a vélemények, de azt nem lehet mondan, hogy ne gyűrkőztek volna neki a munkának. Olyan elánnal, amely az előző nyolc évre nemigen volt jellemző. Erre persze jöhet a replika: kétharmaddal könnyű, és valóban számos döntés ennek köszönhetően ment át csont nélkül. De "sima" törvényekhez 2008-ig még papíron is megvolt az előző kormány lehetősége, és utána is mindig talált valahogy partnereket, ha szükség volt rájuk. A kétharmadhoz pedig pont azok pártok segítették a jobboldalt, amelyek szívesen összeálltak egy kis törvényhozási kalálkára; ezt lassan be kellene látni. Nem vágyom én nyilvános beismerésre persze, csak egy kis józanságra.
A Fidesz azért tud most hatékonyan dolgozni, mert tudják, mit akarnak csinálni. Látszik, hogy elő van készítve minden, a csapatok fegyelmezetten követik a létező forgatókönyvet. És bizony ez munkával jár. Sajnos bizony néha hétvégén is...

Az idei szezon nagy dérrel-dúrral beharangozott szenzációja volt az Operaház és a Vígszínház koprodukciójában színre vitt Varázsfuvola. Egy barátunk unszolására el is mentünk megnézni, vegyes érzésekkel távoztunk.

A rendezés koncepciója annak ellenére zavaros, hogy a Varázsfuvola az egyik legegyszerűbb történetű opera, sokan tévesen egyenesen zenés mesejátéknak tekintik (bár úgy is meg lehet rendezni). Ebben az előadásban sajnos kínosan éles a határ a cselekmény egyes részei között. Míg a szerelmi szál (kétféle is van, ugye; egy trubadúros-ábrándos és Papagenóék aranyos-játékosa) paszteles, a beavatás erősre sikeredett.

Jó gondolat egyébként, hogy egyértelműsítik (látványban és hangulatban is): szabadkőmüves próbatételeket kell kiállniuk a darab hőseinek. A titokzatos társaság körüli jelenetek a legjobbak a darabban, egyszerű fenségességük jól festi meg Sarastro egyszerre bölcs és jóságos, ám szigorú és kérlelhetetlen karakterét. Sarastro igazi nagymester, nem valami lila ködben elvesző kékszakállú, hanem valódi politikus valódi hatalmi ambíciókkal. Szvétek László elegáns, klasszikus előadásmódja és ez az (már nyíltságában) újfajta szemlélet tökéletesen működött. Az egyszerű és sejtelmes atmoszféra szintén nem a mesejátékok mézeskalácsházas világát idézik. Az a poén pedig, hogy a már beavatott tagok (a kórus) a háttérben vörös fényben úszó színházi székeken, kvázi a páholyban ültek, erős és nagyon szellemes. Ha az egész előadás ilyen lett volna, véresre tapsoltam volna a tenyerem.

De sajnos a klasszikus és a modern vegyítése máshol nem volt ilyen zökkenőmentes. A szerelem elsődleges motiváció a darabban: mindkét fiú emiatt indul útnak. El kell ismerni, szerencsére nem szemérmeskedtek. Mert a két fiú két végletet ábrázol: Papgeno a "hagyományos" férfit, akit testi örömök érdeklik inkább. Eszik, iszik, csókot kap (még mindig virágnyelven beszélünk) - kerek számára a világ. A tépelődő és sajnos nagyon szürke Taminónál a nő csak afféle ürügy a külvilágnak; a leghitelesebb közös jelenet Paminával a hallgatás próbatétele, amikor is végig hátat fordít az állítólag imádott nőnek. A végén, amikor Sarastro végre bebocsájtja a templomba, nem várja ott semmi más csak a lelkes Pamina, ő pedig egy színház nézőterén ül a többi átlagember között. Még a csodált Sarastro is fejére húzza a csukjáját, és a feketébe burkolózott, szó szerint arc nélküli tömeggel együtt távozik. Nesze neked titkos társaság!
Állítólag ez a színrevitel a felnőtté válásról szól, és van benne valami. Az ember álmodozhat mindenféléről, a végén mégis a Papageno-félék járnak jól. Nekik is van feleségük, de nem kellett előtte semmilyen próbatétel kiállniuk... Ha ezt akarták ábrázolni, sikerült. Az opera zárása lehangoló. Ami álomnak indult (nagy szavakkal: az élet), unalmas és fénytelen.

A szereposztás egyébként nem rossz, már ha a férfiakról van szó. A már említett Szvétek László méltóságteljes Sarastro; Szegedi Csaba szertelen Papageno, egészséges mennyiségű manírral; Pataki Potyók Dánielé pedig, ugye, nem túl hálás szerep, Tamino főszereplő, sokat van jelen, de nem túl izgalmas karakter, tisztességes megoldás volt ez a fiatal énekestől.

A három női főszereplő már problémásabb. Nem lehet mindenért őket hibáztatni: a rendezés nem fordít rájuk túl sok figyelmet. Lehet persze úgy értelmezni, hogy Sarastro politikai ambícióihoz képest konfliktusa az Éj királynőjével sekélyes magánügy. Mégis kissé sajátos, hogy a Kolonits Klára által megformált karakter nem sokkal több mint lábjegyzet. Persze nem értek hozzá, de mintha kisebb éneklési hibákat is hallottam volna pont a híres áriában, és érdekes módon nem is a legvirtuózabb résznél. Akár csengett a fülem, akár nem, az énekesnő nem volt túl jó választás erre a szerepre, sem külsejében, sem színészi játékában. Az egyébként is sok ponton mesterkélt előadásban külön elidegenítő elem, hogy a fő női karakter egy időnként felbukkanó operaénekesnő arany esőkabátban, aki gombnyomásra dalra fakad időnként. A rendező, Marton László, láthatóan nem sokat foglalkozott ezzel a szereplővel, meghagyta a "látványosságnak", mégis ő énekli azt az összetéveszthetetlen áriát.

Papagena először betegeskedő öregasszonynak van álcázva, a vicces Papageno-vonalba bele is fér, hogy a romantikára vágyó vénlány az örök szerelem megpecsételésére beköti szíve vonakodó választottjának is az infúziót. Szépséges és fiatal énjének felfedése után viszont talán szépen énekel, de alig hallani.

Pamina (Wierdl Eszter) kedves, bájos, kiegyensúlyozottan jó teljesítménnyel. Sokkal élettel telibb, mint kedvese.

A díszlet önálló koncepció. Az alapötlet nagyon jó: ugyanazt a szobát - Tamino szobáját - látjuk különböző szögből: tótágast állva, oldalról, kifordítva, főszerepben az ággyal. Kivétel a szabadkőmüvesek templomja, amely otthon ad a tűz - és vízpróbának is; nagyon szellemes megoldás egyébként: a vérvörös fénnyel megvilágított üres ál-nézőtér és az előtte leomló gumi-láncok hullámzása. Sajnos néha rátelepszik a cselekményre, a játékra.

A jelmezekkel több a gond, mint az öröm. Egyes jelmezek egész egyszerűen nem előnyösek viselőiknek, lehetne ez is koncepció, de a jónő nem is annyira jó nő elgondolás nekem túl nyakatekert. Az Éj királynője például rossz hosszúságú, arany ballonkabátban van, hogy játszójának nem áll túl jól, egy dolog, de hogy pontosan mi ennek az értelme, nem sikerült megfejtenem. Talán rossz életűnek akarták őt is, az udvarhölgyeket is ábrázolni (ő a madame?), hiszen a három grácia mindig nagyon frivol.
A két főszereplő hófehér pendelye a fiún még csak-csak áll valahogy, de szegény Pamina vaskos vádlijú, széles csípőjű tehenészlánynak tűnik a makói mgtsz-ből. Pedig neki elvileg szépnek kellene lennie, és meggyőződésem, hogy Wierdl Eszter egy szép nő. Csak ebben a buta szabású fehér szoknyában és papírvékony talpú balerinacipőben néz ki esetlennek.

Az előadás jó és rossz értelemben sokszínű. Egyes részek nagyon alaposan ki vannak gondolva, máshol meg fészkelődésre késztetően unalmas és vontatott az egész. Egyszer igazán bravúrosan ábrázolják, hogy a szoba fejen áll (egy a szőnyegre "leeső" labdával), máskor meg eszköztelenül téblábolnak hosszú percekig a szereplők. A szabadkőmüves szertartást érdekesen és modern eszközökkel mutatják be, a szerelmi szál viszont kezdettől fogva lapos és hiteltelen. Nem beszélve a modernkedésekről és az idétlenségekről. Legkésőbb a Nemzetit megnyitó tragikus Tragédia óta elcsépelt mobiltelefonokkal jelezni, igen, ez egy klasszikus előadás modern köntösben. Beismerem, hogy én is nagyon nevettem, amikor a varázsfuvola hangjára a szoba tárgyai táncra perdültek. Szerencsére azért ez inkább sikeredett kedves majomkodásnak, mint hatásvadász ál-infantilizusnak.

Ez a Varázsfuvola messze nem akkora durranás, mint amekkorának hirdeti magát, hogy egy nagyon okos nézőtársamat idézzem: "tisztességes iparosmunka", szépen énekeltek, a Török Géza mosolygós tanárbácsiként vezényelte a zenekart (nagy erőssége egyébként az előadásnak, az operához nem igazán való akusztika mellett is), minden rendezői utasítást pontosan végrehajtottak, mégha a prózai részekben sok volt a baki. Lehet komor Varázsfuvolát is rendezni persze, de akkor miért ökörködnek a dallamra lágyan hullámzó radiátorok megtáncoltatásával? Egyáltalán nem zavar, hogy a ruhák maiak, de akkor a testbeszéd miért XIX. századi? A rendezésben el kellett volna ilyen alapvető kérdéseket dönteni, minden jobb lett volna, mint a zavarosság. A színészeken látszik itt-ott a bizonytalanság, nem tudják pontosan, mihez is fogjanak, ezért válik statikus énekléssé játékuk. Ez azért különösen nagy kudarc, hiszen sokan az előadást a modern európai operajátszás magyarországi betöréseként ünnepelték. Ha az énekes egy helyben áll a félig sötét színpadon, az maximum a rossz emlékű Erkel Színház féle délutáni operamatinék minimalista újrafogalmazása lehetne, unalom és igénytelenség.
Pedig kis korrekciókkal ez lehetne egy kifejezetten izgalmas és korszerű előadás is. Azonban egy valami nagyon hiányzott: az öröm, nem látszott, hogy a szereplők élveznék a dolgot. Márpedig ha az alkotóknak nem tetszik - a közismert színházi mondást kissé kifordítva - az már önmagában fél-kudarc.

A képen nem a tegnapi előadás szereplői láthatóak.

Szeretnék javasolni a nagy hazafinak egy testhezálló öltözetet, amely talán még az Árpád-sávos pincérmellénynél is érzékletesebben kifejezi az alakuló ülésen bizonyított honatyai bátorságát és gerincességét.