Az idei szezon nagy dérrel-dúrral beharangozott szenzációja volt az Operaház és a Vígszínház koprodukciójában színre vitt Varázsfuvola. Egy barátunk unszolására el is mentünk megnézni, vegyes érzésekkel távoztunk.

A rendezés koncepciója annak ellenére zavaros, hogy a Varázsfuvola az egyik legegyszerűbb történetű opera, sokan tévesen egyenesen zenés mesejátéknak tekintik (bár úgy is meg lehet rendezni). Ebben az előadásban sajnos kínosan éles a határ a cselekmény egyes részei között. Míg a szerelmi szál (kétféle is van, ugye; egy trubadúros-ábrándos és Papagenóék aranyos-játékosa) paszteles, a beavatás erősre sikeredett.

Jó gondolat egyébként, hogy egyértelműsítik (látványban és hangulatban is): szabadkőmüves próbatételeket kell kiállniuk a darab hőseinek. A titokzatos társaság körüli jelenetek a legjobbak a darabban, egyszerű fenségességük jól festi meg Sarastro egyszerre bölcs és jóságos, ám szigorú és kérlelhetetlen karakterét. Sarastro igazi nagymester, nem valami lila ködben elvesző kékszakállú, hanem valódi politikus valódi hatalmi ambíciókkal. Szvétek László elegáns, klasszikus előadásmódja és ez az (már nyíltságában) újfajta szemlélet tökéletesen működött. Az egyszerű és sejtelmes atmoszféra szintén nem a mesejátékok mézeskalácsházas világát idézik. Az a poén pedig, hogy a már beavatott tagok (a kórus) a háttérben vörös fényben úszó színházi székeken, kvázi a páholyban ültek, erős és nagyon szellemes. Ha az egész előadás ilyen lett volna, véresre tapsoltam volna a tenyerem.

De sajnos a klasszikus és a modern vegyítése máshol nem volt ilyen zökkenőmentes. A szerelem elsődleges motiváció a darabban: mindkét fiú emiatt indul útnak. El kell ismerni, szerencsére nem szemérmeskedtek. Mert a két fiú két végletet ábrázol: Papgeno a "hagyományos" férfit, akit testi örömök érdeklik inkább. Eszik, iszik, csókot kap (még mindig virágnyelven beszélünk) - kerek számára a világ. A tépelődő és sajnos nagyon szürke Taminónál a nő csak afféle ürügy a külvilágnak; a leghitelesebb közös jelenet Paminával a hallgatás próbatétele, amikor is végig hátat fordít az állítólag imádott nőnek. A végén, amikor Sarastro végre bebocsájtja a templomba, nem várja ott semmi más csak a lelkes Pamina, ő pedig egy színház nézőterén ül a többi átlagember között. Még a csodált Sarastro is fejére húzza a csukjáját, és a feketébe burkolózott, szó szerint arc nélküli tömeggel együtt távozik. Nesze neked titkos társaság!
Állítólag ez a színrevitel a felnőtté válásról szól, és van benne valami. Az ember álmodozhat mindenféléről, a végén mégis a Papageno-félék járnak jól. Nekik is van feleségük, de nem kellett előtte semmilyen próbatétel kiállniuk... Ha ezt akarták ábrázolni, sikerült. Az opera zárása lehangoló. Ami álomnak indult (nagy szavakkal: az élet), unalmas és fénytelen.

A szereposztás egyébként nem rossz, már ha a férfiakról van szó. A már említett Szvétek László méltóságteljes Sarastro; Szegedi Csaba szertelen Papageno, egészséges mennyiségű manírral; Pataki Potyók Dánielé pedig, ugye, nem túl hálás szerep, Tamino főszereplő, sokat van jelen, de nem túl izgalmas karakter, tisztességes megoldás volt ez a fiatal énekestől.

A három női főszereplő már problémásabb. Nem lehet mindenért őket hibáztatni: a rendezés nem fordít rájuk túl sok figyelmet. Lehet persze úgy értelmezni, hogy Sarastro politikai ambícióihoz képest konfliktusa az Éj királynőjével sekélyes magánügy. Mégis kissé sajátos, hogy a Kolonits Klára által megformált karakter nem sokkal több mint lábjegyzet. Persze nem értek hozzá, de mintha kisebb éneklési hibákat is hallottam volna pont a híres áriában, és érdekes módon nem is a legvirtuózabb résznél. Akár csengett a fülem, akár nem, az énekesnő nem volt túl jó választás erre a szerepre, sem külsejében, sem színészi játékában. Az egyébként is sok ponton mesterkélt előadásban külön elidegenítő elem, hogy a fő női karakter egy időnként felbukkanó operaénekesnő arany esőkabátban, aki gombnyomásra dalra fakad időnként. A rendező, Marton László, láthatóan nem sokat foglalkozott ezzel a szereplővel, meghagyta a "látványosságnak", mégis ő énekli azt az összetéveszthetetlen áriát.

Papagena először betegeskedő öregasszonynak van álcázva, a vicces Papageno-vonalba bele is fér, hogy a romantikára vágyó vénlány az örök szerelem megpecsételésére beköti szíve vonakodó választottjának is az infúziót. Szépséges és fiatal énjének felfedése után viszont talán szépen énekel, de alig hallani.

Pamina (Wierdl Eszter) kedves, bájos, kiegyensúlyozottan jó teljesítménnyel. Sokkal élettel telibb, mint kedvese.

A díszlet önálló koncepció. Az alapötlet nagyon jó: ugyanazt a szobát - Tamino szobáját - látjuk különböző szögből: tótágast állva, oldalról, kifordítva, főszerepben az ággyal. Kivétel a szabadkőmüvesek templomja, amely otthon ad a tűz - és vízpróbának is; nagyon szellemes megoldás egyébként: a vérvörös fénnyel megvilágított üres ál-nézőtér és az előtte leomló gumi-láncok hullámzása. Sajnos néha rátelepszik a cselekményre, a játékra.

A jelmezekkel több a gond, mint az öröm. Egyes jelmezek egész egyszerűen nem előnyösek viselőiknek, lehetne ez is koncepció, de a jónő nem is annyira jó nő elgondolás nekem túl nyakatekert. Az Éj királynője például rossz hosszúságú, arany ballonkabátban van, hogy játszójának nem áll túl jól, egy dolog, de hogy pontosan mi ennek az értelme, nem sikerült megfejtenem. Talán rossz életűnek akarták őt is, az udvarhölgyeket is ábrázolni (ő a madame?), hiszen a három grácia mindig nagyon frivol.
A két főszereplő hófehér pendelye a fiún még csak-csak áll valahogy, de szegény Pamina vaskos vádlijú, széles csípőjű tehenészlánynak tűnik a makói mgtsz-ből. Pedig neki elvileg szépnek kellene lennie, és meggyőződésem, hogy Wierdl Eszter egy szép nő. Csak ebben a buta szabású fehér szoknyában és papírvékony talpú balerinacipőben néz ki esetlennek.

Az előadás jó és rossz értelemben sokszínű. Egyes részek nagyon alaposan ki vannak gondolva, máshol meg fészkelődésre késztetően unalmas és vontatott az egész. Egyszer igazán bravúrosan ábrázolják, hogy a szoba fejen áll (egy a szőnyegre "leeső" labdával), máskor meg eszköztelenül téblábolnak hosszú percekig a szereplők. A szabadkőmüves szertartást érdekesen és modern eszközökkel mutatják be, a szerelmi szál viszont kezdettől fogva lapos és hiteltelen. Nem beszélve a modernkedésekről és az idétlenségekről. Legkésőbb a Nemzetit megnyitó tragikus Tragédia óta elcsépelt mobiltelefonokkal jelezni, igen, ez egy klasszikus előadás modern köntösben. Beismerem, hogy én is nagyon nevettem, amikor a varázsfuvola hangjára a szoba tárgyai táncra perdültek. Szerencsére azért ez inkább sikeredett kedves majomkodásnak, mint hatásvadász ál-infantilizusnak.

Ez a Varázsfuvola messze nem akkora durranás, mint amekkorának hirdeti magát, hogy egy nagyon okos nézőtársamat idézzem: "tisztességes iparosmunka", szépen énekeltek, a Török Géza mosolygós tanárbácsiként vezényelte a zenekart (nagy erőssége egyébként az előadásnak, az operához nem igazán való akusztika mellett is), minden rendezői utasítást pontosan végrehajtottak, mégha a prózai részekben sok volt a baki. Lehet komor Varázsfuvolát is rendezni persze, de akkor miért ökörködnek a dallamra lágyan hullámzó radiátorok megtáncoltatásával? Egyáltalán nem zavar, hogy a ruhák maiak, de akkor a testbeszéd miért XIX. századi? A rendezésben el kellett volna ilyen alapvető kérdéseket dönteni, minden jobb lett volna, mint a zavarosság. A színészeken látszik itt-ott a bizonytalanság, nem tudják pontosan, mihez is fogjanak, ezért válik statikus énekléssé játékuk. Ez azért különösen nagy kudarc, hiszen sokan az előadást a modern európai operajátszás magyarországi betöréseként ünnepelték. Ha az énekes egy helyben áll a félig sötét színpadon, az maximum a rossz emlékű Erkel Színház féle délutáni operamatinék minimalista újrafogalmazása lehetne, unalom és igénytelenség.
Pedig kis korrekciókkal ez lehetne egy kifejezetten izgalmas és korszerű előadás is. Azonban egy valami nagyon hiányzott: az öröm, nem látszott, hogy a szereplők élveznék a dolgot. Márpedig ha az alkotóknak nem tetszik - a közismert színházi mondást kissé kifordítva - az már önmagában fél-kudarc.

A képen nem a tegnapi előadás szereplői láthatóak.