Hétfő: A vörös sárkány

A Hannibál sorozat legjobb része; jobb, mint a nagy klasszikus, a Bárányok hallgatnak. Pedig jópár évvel később készült el, de Ralph Fiennes egészen különleges alakítása miatt igazán nagy alkotás.

Viasat 3, szeptember 6., 22:35

Kedd:Két félidő a pokolban

Ahhoz képest, hogy milyen híres film, meglepően kevesen látták az ismerőseim közül A fociról szól, elvileg...

Filmmúzeum, szeptember 7., 18:00

Szerda:A veréb is madár

Újabb magyar klasszikus. Az ilyen filmeknél érzi azt az ember, hogy semmi sem változott. Nur für Dollar!

Filmmúzeum, szeptember 8., 18:40

Csütörtök:Égető bizonyíték

Általában nem bírom a lúzer alakok bénázását, de ebben a filmben sikerül elkerülni, hogy irritáló legyen. Fordulatos és kifejezetten humoros krimi.

HBO, szeptember 9. (10.), 0:35

Péntek:Több, mint testőr 

Sokat elmond a péntek esti filmkínálatról, ha ezt a filmet ajánlom. Annyira azért nem rossz film, mint amilyennek első ránézésre tűnik. A kilencvenes évek legelejének filmsztárja Kevin Costner komoly arccal és Simor Andrást megszégyenítő szolgálatkészséggel védi Whitney Houstont, aki amerikai popsztárt alakít.
Na, ezért fogok én aznap is jobboldali közéleti műsorokat nézni...

Cool, szeptember 10. 21:20

Szombat:Sötétkamra

Kemény film. Az őrület egészen sokrétű ábrázolása, Robin Williams egyik legkevésbé ismert alakítása, pedig az egyik legjobb is egyben.
Amennyire nem volt néznivaló pénteken, annyira kapkodja az ember a fejét szombaton, mert ez, és még ez is lesz

A Megasztárékról és a spanyol bajnokság aktuális fordulójáról nem is beszélve...

RTL Klub, szeptember 11., 23:05

Vasárnap:
A klasszikusok napja. Nem lennék önmagam, ha ezt a filmet nem ajánlanám. De semmi baj, ha valaki lemarad róla, két héten belül valamelyik csatornán úgyis leadják. Ahogy valószínűleg nincs túl sok ember a világon, aki Harrison Fordot legnagyobb szerepében ne látta volna. A Frigyláda okozott némi rossz álmot, mikor először láttam.

Sokat javítana a mindkét műsor színvonalán, ha nem kötnénk az orrunkra, hogy a sztárjelölt...

- vidéki

- meleg

- cigány

- határontúli

- gyereke van

- gyereke lesz

- megoperálták

- siket, vak, mozgásában korlátozott

- valakinek a testvére, anyja, apja, unokahúgya

Ezeket taglalni ráérünk akkor, amikor az illető már sztár.

Előbb egy komoly ütközés után pár percig állt a játék a svéd-magyar EB-selejtezőn.

A magyar dísztribünt mutatta a kamera: Orbán Viktor és Csányi Sándor, az MLSZ új elnöke figyelték az eseményeket.

A szemfüles svéd tévéseknek is feltűnt, hogy a magyar miniszterelnökön állapodott meg a kamera, ki is írták a nevét. Kár, hogy ők még nem értesültek arról, hogy ma már nem Gyurcsány Ferencnek hívják a magyar kormányfőt...

(Közben a svédk belőtték az első gólt.)

Vérmes reményeim persze nincsenek, de azért ez is valami: az amerikai elnök hét és fél év után bejelenti az iraki háború végét. Holnaptól azért nem tör ki a világbéke, sőt még jópár idegen katona marad a közel-keleti országban.

Boross Péter volt kormányfő, ill. az utóbbi években intellektuális közéleti megmondóember érdekes nyilatkozattal borzolta a kedélyeket múlt héten.

Azt már eddig is tudtuk, hogy a népszaporulat növekedése érdekében különadót vetne ki a gyermektelen emberekre. Azokra is, akik nem önszántukból nem vállaltak gyereket. Mint mondja, nem kell ebből érzelmi kérdést csinálni, aki nem szül, az fizessen. Személy szerint nem tudom, mi lehetne ennél inkább érzelmi kérdés...!

Megosztotta azt a sajátos, bölcsességét kissé megkérdőjelező nézetét is, hogy az überciki Schmitt Pál, aki láthatóan nem érti, mi a feladata a köztársasági elnöknek, ennek ellenére alkalmas, hiszen magas. Gondolom, a hatalmi ágak harmóniája érdekében kifejezetten jót tesz a közjogi berendezkedésünknek, hogy a miniszterelnök meg nem annyira.

A bombát azonban ez robbantotta:

hitem szerint lehetnénk királyság is

Persze ez Boross részéről is csak egy ábránd. Erre most sem szükség, sem lehetőség sincs. És a kijelentés is a Szent Korona-tan új alkotmányba emelése kapcsán merült föl, nem önnállóan. Mégis megér egy kis továbbgondolást.

Mellette szól, hogy a mai, modern királyságok rendre sikeres és fejlett államok. Az ötletet talán kissé túl komolyan vevő baloldali kritikusok érvelése, mely szerint a királyság nem korszerű, nem érvényes, ha a mai alkotmányos monarchiákat figyeljük meg. Az a fanyalgók fantáziátlanságát minősíti, hogy a királyságot mint intézményt még mindig a Hetvenhét magyar népmeséből ismert folyamatosan koronában és hermelines palástban pöffeszkedő uraságokkal azonosítják.

A XXI. századi valóságban az urakodók főleg jó és emelkedett dolgot jelentenek. Jótékonykodnak, és ezzel másokat is a jószívűség erényére tanítják, többnyire magasan képzett emberek, akik fontos munkát végeznek, és összetartják és képviselik a nemzetet. Életük példa. Habár nem mindegyikük viselkedik példamutatóan, tekintélyüket pont az a nagy fokú, össznépi megütközés láttatja, mely egy-egy ilyen botlást kísér.

A régmúltból főleg azt a méltóságot hozták magukkal ebbe a kicsit szürke, kicsit túluniformizált világba, melytől a globalizációt elkerülni nem tudó - és valószínűleg nem is akaró - emberek is átélhetik a jó értelemben vett nacionalizmus örömét és büszkeségét.

Viszont sokba kerülnek. És ebben a válsággal megvert világban eléggé visszás lenne preszizskiadásokra szórni a pénzt. Egy olyan országban, ahol a királyság története nem szakadt meg, hanem egy már létező rendszert kell finanszírozni, azért könnyebb áldozni rá. De Magyarországon több mint hatvan éve vége a monarchiának papíron is, a trónon meg már az első világháború óta nem ült senki. Az lassan egy évszázad.

És ezzel el is érkeztünk a legkényesebb kérdéshez. Ki lenne a király? Jogfolytonosság szerint talán a Habsburgok. Bár a magyar legitimisták ma is II. Ottóként tartják számon az utolsó Habsburg trónörököst, az európai politikus 1961-ben lemondott trónigényéről. Arról nem is szólva, hogy az üres trónhoz hasonlóan nemsokára ő is betölti a százat.
Közismert fia, György, a magyar pártpolitikába is belekóstolt az MDF színeiben - csekély sikerrel.
Aki a magyar hagyományok híve, nem is biztos, hogy támogatná a nagyon magyarbarát, mégis "idegen" uralkodócsalád visszatértét.

A magyar arisztokraták köréből azért lenne bajos választani valakit, mert hivatalosan nem léteznek, és közülük is sokan informálisan sem viselik rangjukat. De ha mégis sor kerülne egy rendi gyűlésre, milyen alapon és ki választaná meg a királyt? Csak a nemesség vagy népszavazást írnának ki? Népszavazással királyt választani elég abszurd ötletnek tűnik; ha pedig ebből a "köznép" ki van zárva, az tényleg visszavezetne valamilyen régmúlt időbe, amely finoman szólva nem eurokonform.

Abba belegondolni sem merek, hogy esetleg az államfőre szálljanak rá az uralkodói jogok. Hiszen egy monarchiában - legyen ez a legmodernebb alkotmányos berendezkedés - köztársasági elnökre nincs szükség. Dehát... Ne, ne is gondoljunk bele!

Mivel egyáltalán nem valószínű, hogy ezek közül bármi is megvalósul, viszonylag könnyű szívvel kérhetem föl olvasóimat az eheti szavazásra: szeretnének-e valakit a magyar trónon látni? Kommentben pedig a királyjelöltek nevére is tehet bárki javaslatot.

Az RTL Klub mindent bevet, hogy a TV2 2003 óta tartó, zenés tehetségkutatók terén szerzett hegemóniáját megtörje. A Megasztár a TV2 utolsó, eleddig bevehetetlen bástyája, az RTL Klubnak még sosem sikerült megvernie.

De ma versenybe küldik a méltó ellenfelet, az X-Faktort, amely még a Megánál is sokkal inkább hűen követi a külföldi receptet. Az alapötlet a Ki mit tud? óta nem változott: a tévé lehetőséget és főleg képernyőt nyújt a magát elég tehetségesnek képzelő tömegeknek, és végül köz-és elismert zsűri kiválasztja a legjobbat, vagy legalábbis támpontokat nyújt abban, hogy a közönség kire szavazzon. Talán csak annyi változott, hogy ma már nem villanykapcsolók útján küldhetik el támogatásukat a nézők, hanem sms-ben.

Az X-Faktor újítása az, hogy a sztárítészek nem csupán fikáznak vagy istenítenek, hiszen véleményt mondani bárki tud, hanem bizony kicsit a saját bőrüket is vásárra viszik. A zsűritagok egyúttal ún. mentorok is, akik egy-egy produkcióért felelnek mint elsőszámú háttérember.

Erre a feladatra az RTL Klub Keresztes Ildikót, Geszti Pétert, Nagy Ferót és Ifj. Malek Miklóst szemete ki.

A csapat legfőbb erőssége sokszínűsége, és az, hogy mertek nem unalomig ismert, mégsem teljesen civil arcokat választani. Amikor a Megasztár hét éve elindult, hasonló erényekkel büszkélkedhetett a zsűriasztalnál. Nagy kár, hogy az utolsó széria zsűrijének munkája messze elmaradt a korábbiaktól. És sok jót most sem várok tőlük, hiába hívták vissza Presser "Naonjó" Gábort. Friderikusz Sándor szakmailag alig tett hozzá valamit, és mivel a TV2 tutyimutyi döntnökei megrettent a betelefonáló nagymamik hadától, inkább szólt Friderikusznak, legyen kevésbé vitrillos. Sótlan lett. Eszenyi Enikőből csak eszement, bár látványos ruhakölteményeire emlékszem, Mester Tamásból meg még ennyire sem. Fenyő Miklós pedig - sok nézőhöz hasonlóan - az élő adások alatt rájött, nem ilyen lovat akart, és passzív ellenállásba vonult, majd egy széria után el is hagyta a produkciót. Nem csoda.

A x-faktoros mentorok esetében, ugye, az egyik szemem nevet, de másik sír.

Örülök például, hogy Falusi Mariann helyett Keresztes Ildikó lett a Nő. Talán a kormányváltás miatt döntöttek úgy, hogy egy közismerten liberális zsűritagot egy közismerten nemzetire cserélnek; de az is lehet, rájöttek, a PaDöDö féle jófejség Mariann zsűribeli tevékenységére nem terjed ki. Keresztes Ildikó viszont, ha vicces nem is, de kemény, karcos talán lehet. Az nem is kérdés, hogy mindketten kiváló énekesnők.

Geszti Péter jó bizonyíték arra, hogy a popsztársághoz nem feltétlenül szükséges a jó hang. Ő a kilencvenes évek elején és végén hatalmas sikereket ért el, először a RAPülőkkel, aztán a Jazz+Azzal. És, ha a szövegírás is számít, akkor már a nyolvcvanas években is jelen volt az akkori egyik legsikeresbb együttes, az Első Emelet, oldalán az élmezőnyben. Az önmenedzselés művészetéről bizonyosan mesterkurzust tarthat a reményteljes jelentkezőknek.

Ifj. Malek Miklós a szürke eminenciás, bár (apja) neve a Táncdalfesztivál-generációnak jól cseng. Nehéz megítélni valós kvalitásait, mindenesetre nekem Király Linda óta mindenki gyanús, aki Amerikában már minden nagy névvel dolgozott, de mi még sosem hallottunk róla. Persze ő producer, nem ő áll a színpadon.
Egyetlen igazi referenciának a Csillag...-ban feltűnt Varga Viktor debütálása, a Lehet zöld az ég tűnik. A szám egyáltalán nem rossz, még a klipje sem kiábrándítóan magyaros. De valahogy túl letisztult, túl sablonos. Attól tartok, Malek Jr. fogyasztható szürkeséget visz majd a műsorba. Jó iparos, és ez nem pejoratív, hiszen a szórakoztatóiparban ez kell. Kérdés, hogy születik-e ebből valami katartikus, amelytől az X-Faktor kicsit több lesz, mint egy szombat esti matiné. A Megának régebben párszor sikerült, így a végső győzelemhez az X-Faktorban is el kell jönnie annak a produkciónak, amelyre évekkel később is emlékeznek az emberek.

És végül Nagy Feró, a magyar zenei sztár tézise és antitézise egy személyben. Tíz éve egészen merész húzás lett volna felkérése. Bár ebből a társaságból, azt hiszem, Ferót bírom a legjobban, mostanra kicsit megfakult a Nemzet Csótányának bad boy imidzse; azért nem kér 19-re lapot, aki őt egy show-ban szerepelteti. Egyúttal azt is megmutatja, milyen szomorkás szerepekbe kényszerül a rocksztár, ha megöregszik: Feró a másik csatornán a Dáridóban énekelte nagy átéléssel a Karel Gott féle Lady Karneval egy alkalommal, később pedg celebkorcsolyázott, az RTL-en pedig főzöcskézett; hirdetett potencinövelőt, de ami még ezeknél is kellemetlenebb, a MIÉP egyik prominense volt 2003-ig. Igaz, azóta egyáltalán nem politizál.

Az X-Faktort már nagyban hirdetik az RTL Klubon, és nyilvánvaló, hogy a mai esti nézettségi versenyt meg fogja nyerni. Mert a TV2-n már megint elszámították magukat: múlt héten már (sőt már májusban is) mutattak néhány szerencsétlenül tehetségtelen idiótát, és, úgy tűnik, hogy ez most sem lesz másképpen. Persze ez a műfaj kötelező kliséje, és az X-Faktor első adásában sem számítok nagyon másra, de azért elég szomorú, hogy a TV2-nél bikicsunájjal akarják lenyomni a Közép-Európa legnagyobb szuperprodukciójaként aposztrofált új kihívót.

Pedig a verseny nagy lesz. Az X-Faktort az RTL két legjobb műsorvezetője, Ördög Nóra és Sebestyén Balázs prezentálja majd. A TV2 ebben is kicsit hátrányban van. Egyrészt - bár én ezt a szempontot utálom - Claudia és Tilla idősebb, ezt a műfajt meg a kifejezetten fiatalok, egészen pontosan a tizenéves lányok teszik sikeressé. Tilla persze kortalan típus, és érdekes módon nagyon fekszik neki a show-műsorok nagy és giccses színpada. Partnere körül viszont elég nagy a zűr: talán médiahack volt, talán sima bénáskodás, a női műsorvezetői castingról szóló kósza híresztelések nem tettek jót a műsor profi imidzsének. Végül Liptai Claudia lett a nyerő, aki nem rossz választás. Egyrészt, mert igenis jó tévés, ráadásul Tillával már bizonyították, jól festenek együtt. Viszont Claudia agyonhasznált, és a Big Brother első szériája óta sajátos ívű celebkarrierrel "büszkélkedhet".

De azért az X-Faktor házatáján sem felhőtlen minden. Balázs ugyanis beugró, eredetileg Stohl Adrás vezette volna a show-t, de róla az RTL Klubnak májusi balesete miatt le kellett mondania. Valószínűleg jobban járnak Balázzsal mégis, mert talán visz majd némi cinizmust a műsorba, amely sosem árt, hiszen az ilyen tehetségkutatók könnyen csaphatnak át időnként nevetségesen patetikusba (és erre a Megában is volt példa).

Mindkét műsor sikerét azonban a sztárjelöltek és a nézők döntik el. Azt mondják, minden nemzedéknek olyan a zenéje, amijet megérdemel. Ha másra nem is jó a két műsor versenye, legalább az kiderül, mi jár most nekünk és a fülünknek.

Tegnap még a TV2 baklövésén nevethetett (kínjában) a blog.hu-s közönség. ( http://comment.blog.hu/2010/08/24/a_mokka_legdurvabb_kerdese ) Ma reggel viszont egy egészen kiváló beszélgetésre került sor a Mokkában.

Sok kommentár nem kell hozzá, hiszen a katonapszichiáter szavai tényleg magukért beszélnek.

Én tényleg nem szeretem a katonákat, és elítélem a háborút. Nem hiszek továbbra sem abban, hogy ez lenne az egyetlen út, pláne, hogy szövetségeseink módszerei nem tűnnek túl hatékonynak.
De pont itt a blogon tanultam meg elismerni ennek a munkának (és mint ilyen, pénz jár érte, szóval a zsoldosozás nem túl elegáns) értékét.

És az ilyen elhivatottságot, bajtársiasságot és bátorságot, amely ebben az interjúban látható, nagyon tisztelem. Ez az alezredes olyan katona, aki előtt fejet hajtok. Az ő megszólaltatása elsőosztályú propaganda, de mindenek előtt hitelességben verhetetlen.

Ehhez képest eszembe jut, hogy a mellverő magyarok az Echón Demokrata Kör címen mire voltak képesek e téma megtárgyalásakor. Bencsik a magyar katonák külföldi missziójának jogosságát firtatta. Kerényi megállapította, hogy az elhunyt katona milyen jó nő volt. A közismerten haladásellenes Pozsonyi Ádám szintén megragadta a lényeget, mikor kijelentette, egy nő ne legyen katona, annak a helye a férjeura mellett van. Szőnyi Kinga legalább korrekt volt, a NATO-tagsággal összefüggő kötelezettségnek titulálta a magyar katonák afganisztáni munkáját. Közhelyek és butaságok.

Javaslom nekik, hogy nézzék meg ezt a riportot és ezt az embert! Ilyen az igazi hazafiság és erény, amelyet mindenki máson folyamatosan számon kérnek.

Ez a mi bajunk, ezért ódzkodik az ember sokszor a magyar mivolta túlhangsúlyozásától, mert ilyen emberek, mint ezek az újságírók, kisajátították maguknak a magyarság eszméjének őrzőjének címét.

Bárcsak olyan emberek jelentenék a magyarságot, mint Hornyák József alezredes úr! Vagyis ők jelentik valójában, csak néhány érdemtelen alak eléjük furakodott.

Na, még ez is!

http://index.hu/tudomany/2010/08/24/hitler_nem_volt_arja/

Nagy rajongója vagyok a Hitlerrel kapcsolatos tudományos megállapításoknak. Azt persze elismerem, hogy a XX. század egyik legfontosabb történelmi alakja. Szerepét, korát kutatni fontos és nagyon érdekes is. De újra és újra megjelennek olyan eredmények, amelyekkel nehéz bármit is kezdeni.

A hírben szereplő tudós ugyanis föltérképezte a Hitler-család génjeit, és arra a következtetésre jutott, hogy Hitler ősei afrikaiak lehettek, berberek, szomáliaiak, sőt egyenesen askenáziak. Utóbbi azért igazán bajos és bájos, mert a modern, magát rendkívül tájékozottnak és kifinomultnak tartó antiszemita ma már ezt a jelzőt használja, ha a bankrendszerről szóló eszmefuttatásaiban burkoltan (?) zsidózni kíván.

Gondolom, ennek a sztorinak ez a hírértéke. Főleg, hogy a náci diktátor esetleges zsidó felmenőire való kaján utalás makacs városi legenda. Melynek értelmét én soha sem értettem.

Egyébként ismét azt kérdezem, mint az ilyen esetekben mindig: merre visz ez a megállapítás előre? Az árja fajelmélet mint tudományos tézis a nácikkal együtt megbukott. Az árja "faj" létezése mítosz, a kor ideológusai találták ki, melyhez a Harmadik Birodalomhoz hű tudósok örömmel asszisztáltak. Munkájuk eredménye csak annyi lett, hogy az antropológia és a genetika a vasfüggöny innenső oldalán gyanús tudományok voltak; hosszú éveken át még annak a tisztességét is kétségbe vonták, aki csak a téma iránt érdeklődött. Magyarországon is csak a hetvenes években került a gének kutatása a tűrt tudományágak közé; az más kérdés, hogy Czeizel doktornak hála hamar támogatott, sőt kifejezetten népszerű lett.

Hitler azonban aligha tudhatott bármit származásának "sötét" titkairól. Az ő fajelmélete nem volt tudományosan megalapozva, ez csupán a látszat volt. Ürügyül szolgált csupán a tömegek számára a bűnbakképzés hivatalos megalapozásához. A német felsőbbrendűséget kettős ideológiai céllal találták ki. Egyrészt volt ez a vesztes háborúban megnyomorodott német lelkeknek egyfajta hamis és káros "pozitív megerősítés": hiába nem győztünk, mégis mi vagyunk világot uraló nép. Másrészt ez megkönnyítette a nem megfelelő társadalmi csoportok kiiktatását. Ha a tudósok is azt mondják, hogy egyes népcsoportok kevesebbek, mint mások, akkor az biztos úgy is van! A futurizmus korában, amikor a tudományos felfedezések látványosan formálták át a világot, megkérdőjelezhetetlen volt a tudósok szava. Bár ebben nem sokat változott a világ...

Hitler árjái deklaráltan ugyan genetikai alapokon lettek kiválasztva. De ezt akkor még nem lehetett olyan pontossággal meghatározni, mint ahogyan Hitler származását sikerült most felgöngyölíteni. Így nyilvánvaló, hogy a legfelsőbbrendűség csupán egy populista-ideológiai elképzelés a tudomány köntösében. Valójában az identitását nemrég elnyerő nép ifjú szívéhez való törleszkedés, álnok vigasz a háborútól és a válságtól megvert tömegeknek. Végre valaki, aki szereti a németeket! Végre egy módszer, mellyel jogszerűen lehet végleg eltüntetni, aki nem tetszik!

Szomorúan látom, hogy Adolf Hitler szerepét még mindig kevés helyen tálalják világosan, és mitizálása - különösen angolszász területeken -  pro és kontra megállíthatatlan. Pedig személye nem azért fontos, mert voltak esetleg berber ősei (egy nyilvánvalóan "alábbvaló" nép, mint a németek), vagy azért, mert vegetáriánus volt. Ezek csak színezik a képet, de nem árnyalják. Elterelik a figyelmet a lényegről csupán. Mi történt azokban az években Németországgal, a németekkel? Kik és főleg hogyan tették lehetségessé egy Hitler-kaiberű ember hatalomra jutását? Kiknek és főleg miért érte meg ezt a rémuralmat fenntartani

Emellett eltörpül az a kérdés, hogy Hitler ük-ük-ük-ükapja esetleg Szomáliában élte az életét. Ennek firtatása talán érdekes, sőt pikáns lábjegyzeteket eredményez majd vaskos történelemkönyvekben. De vagy irreleváns, hiszen az árja-elmélet már régóta nem érvényes, megdönteni nem kell. Vagy pedig nem elegáns, hiszen pont ezek az idők tanították meg a világnak, hogy az ősök eredetéből messzemenő következtetéseket az egyes emberre levonni erkölcsi alapon nem érdemes.

Nagy próbatétel előtt áll Amerika. És Barack Obama is.

Nagy közéleti vita zajlik ugyanis arról a tervről, hogy nem messze a Ground Zerótól, vagyis a 2001. szeptember 11-én elpusztított World Trade Center romjaitól felépüljön-e egy iszlám vallási központ, melynek része egy mecset is.

Ha az amerikaiak kövtkezetesek imádott alkotmányuk szelleme iránt, nem görgethetnek akadályt az építkezés elé. A szabad vallásgyakorlás olyan demokratikus alaptétel, melyet nem lehet megkérdőjelezni. A nyolcvanas években egészen bizarr vallások (szekták) sora nyert meglehetősen magas összegeket a bíróságokon, mert úgy érezték, nem élhetnek maradéktalanul e jogukkal. (Ennek állítanak tanulságos emléket Az ördög ügyvédje c. filmben. A sátánista papot végül állategészségügyi okokból pereli be a város, kecskéket tart az alagsorban. De még ezt a vádat is az Alkotmány ezen passzusára hivatkozva sikerül elhárítani.)

Az iszlám ezzel szemben kvázi világvallás, nem mellesleg az amerikaiak között is számos követője van. Túlnyomó többségük békés, jó amerikai, ill. akárhol is éljen a világon, rendes ember, vagy nem rosszabb, mint bárki más.

A terroristák bűnözők vagy őrültek. A vallás csak ürügy. Aki az iszlám nevében öl, az az iszlámnak és követőinek tesz rosszat. Az, hogy pont New Yorkban, a liberalizmusáról híres világvárosban, felmerülhet egyáltalán ez a kérdés, bizonyítja az előbbi állítást.

Obama elnök igen példamutató következetességgel őrzi az Alkotmány szavát. Persze sokan ezt apja vallása iránti, túlzottan elnéző gesztusnak tartják. Sőt, az amerikaiak 30%-a úgy is gondolja, elnökük maga is mohamedán vallású. Szegény Obamának amúgy sem áll túl jól a szénája, nemrég esett a népszerűsége 50% alá. Ehhez hozzájárult ez az ügy is.

Nem csoda, hogy a republikánusok bulldog módjára nem eresztik. (Nekik) sajnos pont Sarah Palin a vezérszónok. A rá jellemző szellemességgel a "békeszerető" muszlimokat megértésre kérte, a "békeszerető" amerikaiakat meg ellentüntetésre...

Nagyobb fejtörést okozhat Obamának, hogy saját pártja sem egységes a kérdésben, és ezt nem is rejtik véka alá. Több demokrata szenátor nyilvánosan tiltakozott a terv ellen. Ami ennél is rosszabb, hogy választóik nagy része sem támogatja. A republikánusoknál ez az arány közel háromnegyed.

A kritikusok úgy érzik, végtelenül tapintatlan dolog három saroknyira a modern amerikai történelem legsötétebb napjának élő emlékhelyétől, több ezer ember tömegsírjától fölépíteni annak az istennek a házát, amelyik nevében azokat az ártatlan embereket megölték.

Elvek és az alapvető emberi igazságérzet áll szemben egymással; a new yorkiak érthető módon nem tudták feldolgozni a támadát, nemcsak honfitársaik, illúzióik is odavesztek azon a koraőszi napon. Az egész eset teljesen abszurd, értelmetlen, felfoghatatlan. És most észérvekre akarnak apellálni... Miért is kellene a muszlin bütykök körül lábujjhegyen lépkedni, amikor az iszlám nevében Amerika lábát tőből lemetszették, érzéstelenítés nélkül?

Hogy nem minden muszlim ilyen? A WTC-ben dolgozó mindenféle emberek (talán iszlámhitűek is voltak köztük) pláne ártatlanok voltak. Rosszkor, rossz helyen lenni nem bűn, talán még Allah előtt sem.

De akkor mitől jobb Amerika?

Blogajánló: Schmuck Andor főpolgármester-jelölt blogja

http://schmuckandor.blog.hu/

Végre valaki, aki arccal, névvel vállalja a blogját! Sőt, úgy fogott hozzá, hogy már ismertük. Talán túl jól is.

Kicsoda Schuck Andor? Ezt pontosan senki sem tudja. Másfél évtizede tűnt föl az MSZP háza táján. Egész pontosan az MSZP ifjúságnak szánt szórakoztatónak és ismeretterjesztőnek szánt, de elég gagyira sikeredett tévésorozata környékén láttuk először sertepertélni. A Xénia-láz sikertelensége ellenére Schmuck meggazdagodott, és egyfajta politikai celeb lett belőle. Aztán összeveszett az MSZP-vel, és mindenféle formációkban jelent meg újra és újra politikusként. Ez annak ellenére komikus, hogy a politikusi szakma presztizse finoman szólva sem túl magas manapság, de Schmuckot még az ő nevükben is kikéri magának az ember.

Volt már saját pártja - Új Baloldal néven - most pedig a látensen létező Magyar Szociáldemokrata Párt (Tíz éve mindig rácsodálkozunk, van ilyen?) támogatja főpolgármester-jelöltségében.

Arról lehet vitázni, hogy a média által sajnos túlságosan kedvelt Andor önjáró-e, és hobbiból rontja az MSZP esélyeit 2002 óta, vagy valamelyik jobboldali párt áll mögötte ugyanazért. Mindenesetre Schmuck merész fordulattal az ifjúsági propagandától egyenesen a nyugdíjasok képviseletére adta a fejét. Ezt viszont rendkívül következetesen teszi: a szép emlékű Budapest TV-n műsoridőt vásárolt neki örökös támogatója, a Tisztelet Társasága, és ott heti egy órában Lakat T. Károlyt megszégyenítő, mélytengeri nyelvcsapássokkal kényeztette vendégeit - mondjuk ki - kiöregedett művészeket. Olyanokat, akiknek már rég vissza kellett volna vonulniuk, de állítólag igény van rájuk...

És tényleg! Schmuck szerepe óriási abban, hogy az arany generáció jogos és érthető nosztalgiája a mainstream része, sőt néha maga a mainstream. Schmuck ugyanis remekül érzi magát a nagymamik és nagypapik között, akik értékelik vitathatatlan udvariasságát és jólöltözöttségét. Schmuck a stréber unoka, aki mindig megeszi a levest, mindig elrakja a játékait a helyére, sosem piszkos a körme és soha, de soha nem felesel. De mindezt csak akkor, ha a nagyi látja.

Hogy valójában sem tudása, sem tehetsége, sem csapata sincs a főpolgármesterséghez, az mindegy. Schmuck még azt is bevallja, tudja, hogy Tarlós lesz a befutó. Dehát ő nem is a munkára vágyik, hanem a szereplésre és a tapsoló közönségre. Ahogy a kedvenc unoka is csak átvágja a nagyszülőket, mert tudja, mi kell nekik. Látszat. Hogy vannak még rendes gyerekek a világon.

Megnyugtató elhinni, hogy van, aki érti az ő problémáikat, és ki is áll értük. Mintha az lenne a legnagyobb baj a mai, komoly politikusokkal, hogy nem mosolyognak elég kedvesen! De egyszerűbb persze ezt hinni, minden csak jómodor kérdése. Ezért nem veszik észre, hogy olyan ember beszél a nevükben, akiben az ambíció mindig sokkal több volt, mint a tehetség és a tenni akarás. Schmuck még abban sem eredeti, hogy rájött az idősebb szavazók manipulálhatóságára. Még ezt is csak másolta a padtársáról.

A blogja ezt a szellemet igen következetesen képviseli. Schmuck tudja, kikkel érdemes mutatkoznia, és bizony az unalomig ismert művészek szíves-örömest fogadják el meghívását: Kordáék, Bangó Margit, Verebes, Juszt, Aradszky, Orbán Józsi, legutóbb pedig a média által vérig sértett Bakács Tibor Settenkedő támogatta meg nevével és hitelével a jelölt urat.

Tudják ezek a többnyire ma már fogatlan oroszlánok, hogy az MSZP manapság ciki - igazuk van amúgy - de az új kormányzat mellé, és pláne a háttérbe semmi áron nem állnának. Fontos emberek ők, na! És ebben a körben tényleg mérvadónak és érvényesnek tűnik, amit mondanak. Úgy harminc éve. A szpíkert és hallgatóságát pedig elönti az a vigasztaló érzés, hogy ebben a rohanó világban van még, aki normálisan gondolkodik. De jók is voltak azok hetvenes évekbeli tévés szilveszterek!

Egyébként ezzel nem is lenne baj. Csak éppen ott a médium, Schmuck Andor képében (ezt Patricia Arquette sikítva kérné ki magának, gondolom), aki lassan tíz éve nyerészkedik ezeken az embereken. Csinál úgy, mintha a felszínes közhelyei tényleg megoldanák a problémákat, és azt az illúziót kelti, hogy sok okos ember is ugyanúgy gondolja. Míg azok csak fáradt haknigépek, akik akár álmukban is képesek sztorizni vagy playbackelni

Most modern próbál lenni ráadásul - ezt az lmp-s osztálytárs lapján látta, sokoldalú ember több helyről puskázik - és blogol. Ami nála abból áll, hogy az avittos hangulatú beszélgetéseken, ahol persze ő a showman, készült felvételeket fölteszi. Esetleg időnként ír hozzá egy-két mondatot is. Fogalmam sincs, hogy ennek ki lehet a célközönsége. Azok a nyugdíjasok, akik bedőlnek neki, nem neteznek, hiszen büszkék arra, hogy számítógép nélkül leéltek egy életet. Aki meg szokott netezni, és történetesen a Korda-házaspár Mamma Maria c. számára kíváncsi, előbb megy egy videomegosztóra, mint egy két perc alatt összetákolt, szellemtelen posztokat felvonultató amatőr blogra. És ez a blogon is látszik; a legutolsó hozzászólás három napja érkezett, az azt megelőző meg öt. Ez nem tűnik eszeveszett forgalomnak, igaz, számlálót nem láttam.

Pedig a blog tanulságos, pontos képet mutat Schmuck munkastílusáról: egy-két szerinte jól irányzott mondatot bepötyög, aztán melózzon más. Meséljen Verebes úr vicceseket vagy mutasson be Bakács egy újabb performanszot sajátos mentális állapotában! És ezt általába kétszer teszi föl: egyszer rövidített változatban, egyszer pedig vágatlanul. Csak ki ne találja ő is, mint Szanyiék, hogy mennyire zöld ezzel az újrahasznosítással!

Emellett még a vetélytársak halk szavú osztása is megy. Az is olyan plüssmackós határozottsággal. Az a gaz LMP példál ráragasztotta egy transzformátorházon a plakátját Schmuckéra. Irgum-burgum! Baloldali ember, ugye, fúj az LMP-re eleve; ezek a nyikhajok megállíthatták volna a Patást, dehát juventus ventus.

És persze a program! Mert Schmucknak az is van természetesen, és ez egyébként önmagában dicséretes lenne, én nem is azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy a mozgólépcsők lassításával kampányol. Ez jó ötlet, mert erre mindenki emlékszik, aki hallotta. Kár viszont, hogy ennél komolyabb, komplexebb elképzelése nincs. Én is estem már el mozgólépcsőn, de nem ezt érzem a legnagyobb gondnak ma a Fővárosban... Az egész komolyságát jól példázza, hogy csak most tették föl a programot, előtte egy ingyenes dokumentum-megosztón lehetett olvasni, ill. el lehetett kérni egy rosszul megadott e-mail címen keresztül.

Végezetül egy kis ízelítő a főpolgármester-jelölt hitvallásából. Adjuk át magunkat a   túláradó profizmusnak és a magvas gondolatoknak!

Mint például nekem is csak tegnap mutatták. Zseniális!

2002. november 30. már a sokadik olyan éjszaka volt, amikor képtelen voltam aludni. Szerencsére szombat éjjel. Este megnéztem a Hannibal című horrorfilmet – a sorozat leggyengébbike amúgy – és aztán csak ültem. Egészen háromnegyed négyig, amikor aztán alaposan felöltöztem, és csak úgy nekiindultam a világnak.

Azért a spontaneitásom ekkor sem volt végtelen; az ötlet onnan jött, hogy régen, mert én már gyerekként is elég rossz alvó voltam, sokszor vittek el sétálni este. A friss levegő meg a fáradtság majd meghozza az eredményt, vélekedtek a szüleim. Sosem mondtam meg nekik, hogy nem hozta. De szerettem sétálni, úgyhogy hatásosnak tüntettem föl a házi terápiát.
Ezért elég vicces, hogy nyolc éve már én magam is hittem a sikerességében.

Háromnegyed négykor senki sincs az utcán. Már és még. De autók se, csak tíz percenként egy-egy pékségi furgon és persze az éjszakai. Hosszú, egyenes utcában lakom, először azt gondoltam, hogy elmegyek egy darabig, aztán vissza. Azt eleve kizártam, hogy a mellékutcákon keresztül tegyek egy kört. A mellékutca veszélyesebb, ott nyilván több a rosszember. Logikus. Így viaskodott bennem a belém nevelt túlaggódás és az újkeletű spleen. Szóval előre egyenesen, de azért kellő céltalansággal. Útközben utolért az első villamos is. Akkor még „igazi” villamosok jártak, UV-k. A hannoveriket csak később tették erre a vonalra. Első ránézésre a német kocsikat árja óriásoknak tervezhették, mert nekem eddig még csak úgy sikerült lemásznom róluk, mint ahogy a kissé bódult koala leereszkedik az eukaliptuszok törzsén. Csak az én esetemben nincs ebben semmi báj.

Úgy döntöttem, a sínek mentén követem a villamost, és így egykori középiskolámhoz jutottam. Akkor még erőteljes gyűlölöm-szeretem viszonyban „voltunk”. Ott álltam imádott gimnáziumommal szemben, mint valami bosszúálló kísértet. Majdnem egy éve nem jártam ott, amikor először, valójában már december első napján ott vártam meg a második villamost. Aztán a rendszeres szembesülés azzal a csúnya, lepukkant és üres épülettel szelídítette a dühömet, csillapította a fájdalmamat.

Nagyon igaza volt a testvéremnek, mikor a kötött pályás közlekedés iránti szenvedélyének kialakulását ecsetelte, ebben a bizonytalan világban legalább a villamos mindig ugyanakkor és ugyanarra megy. És tényleg: a villamos – amely egyúttal többé-kevésbé pontos óra is volt, nem vittem magammal semmilyen időmérő szerkezetet – jött. Hosszasan vánszorgott végig az egyenes pályán, mire az iskola elé ért. Megint előjöttek a rendes élet aggodalmai: nincs se jegyem, se bérletem, de ezt hamar elnyomta a nemtörödömség. Leültem, és ekkor még nem tudtam, mikor és hol fogok leszállni. Néztem a többi utas arcát, megannyi festmény, izgalmas portré. Régebben mindig a potenciális támadókat fürkésztem, ez is a beteges szülői túlaggódás eredménye. De most én is egy voltam a rosszarcúak közül, varjú a varjúnak nem vájja ki a szemét.

A Gubacsi úti semmi közepén aztán leszálltam, mert addigra diadalmaskodott a ráció, és kikombináltam, hogy majd hazabuszozom. De addig is – hajnalban elég ritkán jár minden – üldögélek a buszmegálló kellemes kis pavilonjában, amely, gondolom, atomháborús időszakokban akár bunkerként is szolgálhatott volna, nem sajnálták belőle az anyagot. A libafoszöld rejtekhelyen szinte már kedélyesen csöveztem, és mivel a magasságom pont tökéletes a láblógatáshoz (épp nem ér le a lábam a bkv szabványmagasságú ülőkéiről, persze hátra kell dőlnöm hozzá) és közben szabályos nyolcasokat rajzoltam a lábammal a levegőbe. Ami nem kis szó, hogy mozgáskoordinációs zavarokkal megvert embertől.
A busz indulásakor már negyed hat volt, ilyenkor már mindenféle emberek utaznak, és kifejezetten sokan is vannak az első villamosokhoz képest. De még mindig sötét van.
Ahogy mentem be a keskeny úton a kertünkben a házunkhoz, mindig benéztem a nagypapám ablakán, ilyenkor még pontos a BKV: minden alkalommal 5:36-ot mutatott a rádiós órája vörös kijelzője.

A vörös fény fogadott a szobámban is, mert csak egy piros hangulatlámpát hagytam égve, amikor ezekre az utakra indultam. Ezt a szívet formázó, világító műanyag izét az IKEÁ-ban vette a nagynéném nem is sejtve, hogy kellemes buziklub hangulatot varázsol vele amúgy elég eklektikus (földön két lábbal állva rendetlent mondanánk, azt hiszem) szobámba. Érdekes ízléssel választ ajándékot, azt meg kell hagyni.

Az már a séta továbbfejlesztett, civilizált változata volt némileg később, amikor már szokássá vált, hogy utána szépen megfürödtem, és a rokokós túlzással felpuffolt párnák közé vetettem magam. A prototipikus trip végén viszont egyszerűen csak lefeküdtem, még Jézus szívét sem kapcsoltam ki. A séta bevált.

So does it feel.
 

Az egyre súlytalanabb ENSZ, melyről már a tévében hangosan is ki merik mondani, amit mi már régóta gondolunk: nincs már rájuk igazán szükség. Sokba kerülnek, és a WHO túlmozgásos és gyógyszergyárak által befolyásolt főnökei rendszeresen hülyét csinálnak magukból.

Alig sikerült eltussolni, hogy a végzetes sertésinfluenza valójában csak felfújt lufi volt, hogy udvariasan fogalmazzak, az üzleti év kezdetére, szeptemberre meg is érkezett az újabb globális orvosi krimi: a szuperbaktérium!

Ha nagy betűvel írnánk, nyugodtan lehetne egy zs-kategóriás katasztrófa-akciófilm címe is. Talán a Film+ már le is adta... Persze ezt a blikkfangos elnevezést a bulvárlapok találták ki, valójában New-Delhi-Metallo-Beta-Laktamázis-nak hívják, és állítólag rezistens a legtöbb antibiotikum ellen. Sőt, egy belga már bele is halt!

Természetesen ez a betegség is Ázsiából származik, ún. egészség-turisták hozták magukkal, vagyis olyan nyugat-európai emberek, akik az olcsóbb és kevésbé macerás indiai orvosokkal varratják föl dohányzásban megöregedett arcukat. (Megéri, mint fifikás honfitársainknak 300 km-t autózni a határ másik oldalára, mer' ott minden olcsóbb.) A brit egészségügyi minisztérium bevezetné, hogy mindenki, aki Ázsiából valamilyen orvosi beavatkozás után tér vissza, az kivizsgáláson essék át.

Szóval ebben most talán nem csupán a gyógyszerészek keze van benne, hanem a plasztikai sebész-lobbié is. Ez ráadásul duplavédelem az angol céh érdekében. Egyrészt elijesztenek sok-sok embert az ázsiai konkurenciától. Másrészt azok a műtétfüggőket, akiket nem tart vissza egy ilyen vacak kis szuperbaktérium, majd a megszégyenülés miatt gondolkodnak el, érdemes-e kitenni magukat a hatósági vegzatúrának. A brit határon átlépve bevallani, hogy volt egy kis ciciigazítás, elég kínos lehet. Főleg, ha utána kvázi karanténba zárják az embert.

Kíváncsi vagyok egyébként, az új egészségügyi kormányzat hogy reagál majd erre. Mert az előző a fehér köpenybe bújt pénzcsináló gépezet szorgos szolgálója volt. Igaz, kissé túlpörögtek, így hamarabb lebuktak, mint nemzetközi társaik.

Attól nem kell félni, hogy a szuperbaktérium ne futna be óriási médiakarriert. Ilyen névvel csak sztár lehet a kórokozó!

Egy gond van csak. Mi van, ha ez kivételesen nem hazugság?

Hosszú ideje nem írtam politikáról, pedig a blog számokban kifejezhető sikereit általában ez a téma hozta meg.

Az Orbán-kormány kétharmados sikere után azonban nincs sok elemezni való. Azt nem lehet ugyanis a Fidesz nyakába varrni, hogy ne az történne, amire számíthatunk tőlük. Hogy örülünk-e neki, az már más kérdés...

Bár nagyon nem tetszett Orbánék előző országlásának pökhendi külpolitikája, az IMF-fel szembeni karakán fellépés felvidított. Az Igazából szerelem című filmben van az a jelenet, amikor a brit miniszterelnök (akinek táncát maga a Gyurcsány is eljárta; érdemes lesz a filmet alaposabban szemügyre venni újra, hátha látjuk a magyar jövő egy-egy mozzanatát...) sajtótájékoztatóján elutasítja az amerikai elnök erőszakos "ajánlatát" mondán, olyan barát nem kell, aki csak önző módon a saját érdekeit nézi...
Ilyesmi történhetett az IMF-fel is. Nem tudom, milyen következményekkel jár majd, hogy kikosarazták a fő hitelezőt, jól esett látni, lehet nemet is mondani. Egyelőre úgy tűnik, nem omlott össze az ország gazdasága. És a számos pozitív nemzetközi visszhangnál is beszédesebb a Valutaalap hallgatása. Erre a forgatókönyvre nem voltak felkészülve, és elképzelhető, hogy látva a magyar példát más országok kormányai is határozottabbak lesznek velük szemben. Azért reméljük, nem túl határozottak, mert ahogy Bod Péter Ákos is figyelmeztet a Heti Válaszban, az IMF mi is vagyunk. De éppen ezért talán tanulnak az esetből - és az esetleges követők hadából - a nemzetközi bankárok, és kissé másképp kezdenek tárgyalni.
Ebből tényleg forradalom lehet, nagyobb és értelmesebb, mint a kettős állampolgárságból.

Az orbáni személyzeti politika viszont semmit sem fejlődött az új kormányzás idejére. Az arctalan, de függetlennek nehezen nevezhető szakértők sora mellett a legtöbb kellemetlen érzést Schmitt Pál okozza. Hogyan képes az ország legnagyobb karrieristája ennyi embert átverni?
Nem az a baj, hogy fideszes; az eddigi elnökök sem voltak igazán függetlenek. Az a baj, amiért fideszes. Schmitt Pálnak a piros-fehér-zöld elsősorban a karrier színe. Eszköz arra, hogy mindig feljebb és feljebb jusson. És mint minden műmagyar, ő is kompenzál ezerrel, intellektusából csak a szokásos dolgokra futja: Szent Korona - tannal az új Alkotmányban és tárogatózással a fiataloknak. Schmitt Pál a két lábon járó koronaúsztatás: giccses, műanyag és semmi köze az igazi Magyarországhoz.

Hozzá hasonló választás Szalai Annamária kilenc (!) évre történő főcenzori kinevezése. Nem, ez nem a szokásos jobboldallal szembeni beidegződés a diktatúráról. Ez bizony a szomorú valóság. Szalai Annamária igazi, vastag, piros tollas cenzor, aki gondolkodás nélkül betilt bármit, ami nem tetszik neki. De közben meg persze tudjuk, látjuk, lesz munkája bőven, és sok dologért, amiről nyugodtan vélhetjük, fideszéknek szúrja a szemét, nem is lesz kár. Nem zavar majd különösebben, miért nem engedik a lúzer Delhusát feleséget keresni; a keresztény erkölcsök összecsenghetnek a józan emberi ízléssel.
A balliberális oldal végletes elpofátlanodásáért és önkritikájuk hiányáért nagyban felelős az őket kiszolgáló sajtó is. Akik cserébe szinte bármit megengedhettek maguknak, most ez változni fog.
Sajnos azonban főleg annyiban, hogy ez a sajtószabadosság most mások osztályrésze lesz, a 40+20 éve elnyomottaké.
Szalai kisasszony pedig kétélű fegyver. A Fidesz Frusztráció-Frakciójának ékköveként nem fogja ismerni a mértéket, és úgy magára haragítja a ballib sajtót, hogy annak már nem csupán üzleti érdeke lesz a Fideszt eltüntetni az útból, hanem személyes, becsületbeli ügy is.

Aztán volt itt egy jó kis dupla öngól a Nemzeti Egyetértés Nyilatkozata körül. Orbán sötét, önhitt személyisége és párton belüli rajongótábora szíve egyszerre dobbant, mikor megszületett a teljesen korszerűtlen rendelet: Orbán irományát hímezzék minden köz-falvédőbe. Több kár okozott ez, mint előnyt. Vagyis okozott volna, ha az MSZP Ifjú Idióta Tagozata nem száll be az internetes jópofáskodási versenybe. Ez a játék pont addig vicces, amíg be nem adnak egy vicceskedő törvényjavaslatot Orbán képmásának kifüggesztéséről.
Persze ennél is van lejjebb: a Hócipőben még most is jelennek meg a mozgalmi időket idéző plakátok a Fideszről. Kínos, ha egy eleve humortalan ember meg is öregszik... 

Az ellenzék érdemli amúgy a legkevesebb szót. Az MSZP-ben még mindig nem értik. Az LMP szürke, lényegtelen, és csak kukacoskodik, összességében csalódás. A Jobbik meg... Ahogy vártam, legyengülnek, ha már nem lehetnek főállású kukaborogatók. Aki mégis az, az már meg nem is a tagjuk. Csak a képviselőjük.

A ballib utódpártok örökös demokráciaféltése a cinizmus és a tudathasadás között egyensúlyoz. Leginkább attól félnek, hogy a Fidesz önmaga hatalmának konzerválására törekszik. Ez nekik nem miattunk fáj, hanem azért, mert így nehezebb lesz visszajutni a kormányba. Azt már evidenciának tekintik, hogy rosszabb nem történhet az országgal, mint a jobboldali kormányzás.
Másrészt ők lettek volna azok, akik megakadályozhatták volna ezt a "rémuralmat". Ez a kétharmad az elmúlt nyolc év legnagyobb eredménye. Ehhez képest Szanyi kapitány szeptemberben országjárásra küldi Gyurcsány Ferencet...

Összegezve: a Fidesz pofátlanul nyomul, soha sem látott erővel újult meg az egész pályás letámadás, az MSZP hülye és lassú, a kis sikerpártok energiája sajnos és szerencsére alábbhagyott.

Ezt viszont eddig is tudtuk. Majd újra jelentkezem a tárgykörben, ha lesz újabb felfedezendő spanyol viasz.

Sajnos a Tévhit blogot nem írja tovább Misbelief. Az utóbbi idők egyik legjobb blogja volt, és valahol az is tiszteletre méltó, ha valaki érzi, mikor kell befejezni. A búcsúvideóra még feltétlenül ugorjatok be.

Helyére egy olyan blogot teszek be, amelyet már ajánlottam egyszer: Csunderlik Peti blogját, az általam eddig olvasott legjobb blogot.

Manapság ez a szerző sem túl aktív, de az archívumban bőven van olvasnivaló. Összetéveszthetetlen stílusérzék, egyedülálló szófordulatok és (majdnem) mindig igaza van.

A Bee Gees-en az én generációm, és pláne a fiatalabbak -ha egyáltalán hallottak róluk - röhögni szoktak. Ami nem is csoda, ha a diszkókorszak megaslágerére, a Stayin' Alive-ra gondolunk. És a három Gibb fivér enyhén buzis vonulása a kísértetvárosban mai szemmel persze kacagtató és kicsit ciki.

Ettől függetlenül ha a Bee Gees csak ennyi nyomott hagyott volna a popzene bő félévszázados történetében, az sem lenne csekélység. A Szombat esti láz valóságos forradalom volt! Csak egy kicsit túlpörgették. Ám érdekes módon a harsány jókedvtől majd' kicsattanó diszkóslágerek előtt, 1968-ban még megírták a világ leglesújtóbb, legdepresszívebb számát.

Ez a soft rock dal, amely a hatvanas évek összes kliséjét parádésan felvonultatja, egyáltalán nem romantikus ballada. Az I Started a Joke bizony a mély világfájdalom egyik nagy dala.

Lássuk:

I started a joke
which started the whole world crying
But I didn't see
that the joke was on me, oh no

I started to cry
which started the whole world laughing
Oh if I'd only seen
that the joke was on me

I looked at the skies
running my hands over my eyes
And I fell out of bed
hurting my head
from things that I'd said

Till I finally died
which started the whole world living
Oh if I'd only seen
that the joke was on me

 

Ez a legrosszabb, amikor az ember saját magát alázza meg. Amikor valami pont fordítva sül el. Pont az ellentétes hatást éri el, mint amit szeretett volna.

Egyszerű költői eszközöket használ Robin Gibb, a dal szerzője. A lírai én bármit tesz, az egész világ pont az ellenkezőjét: ha viccet mesél, sírnak; ha sír ő is, mindenki nevetésben tör ki; és amikor meghal, a világ életre kel...

A magányosság és meg nem értettség fájdalmánál is rosszabb viszont, hogy ezt az áldatlan állapotot ő maga idézte elő. És - remek kompozíció! - ráadásul nem valami nagyszerű küzdelemben bukott el, hanem valami lényegtelen, piszlicsáré banánhéjon csúszott el. Mesélt egy viccet...

Van-e annál nagyobb vereség, mintha az ember nevetségessé válik? Az ellen semmit sem lehet tenni. Michael Palin mondta egyszer, hogy a legokosabb jelenet, amelyben szerepelt az volt, amikor a Brian életében Poncius Pilátusként kiáll a tömegek elé, akik kiröhögik beszédhibája miatt. Ez ellen semmit sem lehet tenni. Semmilyen törvényt nem sértenek, nincs erőszak, nincs rebbellió, az emberek csak nevetnek... És mégis teljesen megsemmisül a nagy hatalmú úr.

Ez történik szegény főhősünkkel is. Ő tehet róla, hogy megszégyenül, és ez különösen azért fáj, mert éppenséggel körülrajongott tréfamesterségre aspirált volna. Közben meg egyedül ő maga volt vicces...

Az önsajnálat egyetemes himnusza ez. A külső szemlélő számára az egyik legkevésbé felemelő állapot. Már-már komikus, pedig aki benne van, az a poklokat éli át.

Mondom, fantasztikus kompozíció!

Eredet - filmkritika

Az év egyik megaprodukciója ez a film. Klasszikus hollywoodi siker: a nézők és a kritikusok egyaránt imádják.

Úgy látszik, időnként az álomgyárnak szüksége van egy nagy, katartikus reality checkre. Amikor eljátszadozik a gondolattal, vajon tényleg az van-e, amit látunk, vagy a valóság csak a kiválasztottaké. Erről szólt a Mátrix, amelyhez ezt a filmet - nem alaptalanul - gyakran hasonlítják. Ez a film azonban egy lépéssel tovább merészkedik, azt feszegeti, létezik-e egyáltalán valóság. És ha igen, csak egy van-e belőle.

A film tartalmába nem túl mélyen belemenve: a csapat feladata, hogy emberek tudatallatijába beférkőzve információkat szerezzenek, ill. az utolsó, nagyon rizikós bevetésen a fordítottját megcsinálják. Elhelyezzenek egy idegen gondolatot egy másik ember fejében úgy, hogy azt a sajátjának érezze. Ezt az általuk kidolgozott módszer szerint a célszemély álmában lehet végrehajtani. Persze ebben az elképzelt világban sem egyszerű valakivel "együtt aludni", egy egész stáb dolgozik azon, hogy az álomban megélt világ a manipulációnak megfelelően legyen kitalálva. És az agy önvédelmével is föl kell venni a harcot, ahogy el is hangzik, senki sem szereti, ha az agyában turkálnak.

A szereplőgárda kivétel nélkül fantasztikus. Olyan, mintha ezeket a szerepeket kifejezetten ezekre a színészekre írták volna. Pedig valójában csak Leonardo di Caprio volt biztos, és ő is remek választás. Lehet-e egy színészről jobbat írni, hogy szinte már nem is vesszük észre kiváló teljesítményét, annyira hozzászoktunk? De mindenki más is rendkívül természetes, ami elég nagy szó egy olyan filmben, amely egyik fő eszköze a meghökkentés. A forgatókönyv nagy erőssége, hogy a karakterek emberi oldalát nem holmi bugyuta klisékkel színezi, de nem is extrém hülyeségekkel. Jól építi fel őket valóságos építőkockákból, nagyon élvezetes, ahogy jól megírt, normális párbeszédek lazítják föl a bonyolult cselekményt. A szereplők pedig egytől-egyig hihetőek, sőt, ami manapság kifejezetten ritka a filmekben, klasszikus jellemfejlődést is megfigyelhetünk.
Elgondolkodtam azon viszont, vajon di Caprio karakterének története nincs-e túlhegyezve. Végül arra jutottam, nincs, a trauma az ilyen, az idő megáll, amíg tart. Akármeddig is tartson. Talán csak az zavaró, hogy túl sokszor akasztják meg ezek a képek a cselekményt. De kis jóindulattal ez akár betudható annak, a film egyik fő motívuma a főszereplő traumája.

A film elbírja azt az érdekes, először romantikusnak tűnő, majd thrillerbe illő gyűlölök-szeretek viszonyt, amely a csapatkapitány és felesége között feszül. Az egész film ilyen egyébként: egyszerre nagyon kiszámítható, és mégis a kulisszák miatt egyedülálló. Ahhoz Di Caprio kell, hogy ez ne legyen elcsépelt. (Jó ellenpélda Johnny Depp az Alízban; akár a Vitéz László-báb is játszhatta volna a szerepet...) És partnere, az Oscar-díjas Marion Cotillard sablonossága szintén csak álca, hiszen ő nem önálló személy már régóta. A nosztalgia mindig egyoldalú és statikus. Ha, ne adj' Isten, valami bepiszkolja a szép emlékeket, akkor sem lesz a kép reális, akkor ugyanolyan lesz, mint eddig, csak negatívban.

Különösen a film elejét tűzdelték tele hangulatos epizódokkal. Számomra a legmegrázóbb, amikor a csapat méregkeverőjéért Mombassába utaznak. A nagy tehetségű vegyész alaksorában álomfüggők tanyáznak. Az általa adagolt nyugtatók mély álomba taszítják vendégeit, akik hozzá járnak felébredni. Az igazi életük ugyanis már odaát van; altató vesznek be, hogy felébredhessenek... Ritkán ábrázolták ilyen költőien a drogozást.

A film misztikuma szerencsére nem valamiféle transzcendencia ködjébe vész, hanem önmagától varázslatos. És annak ellenére, hogy elvileg tudományosan alátámasztottnak látszik sok minden, nincs túlmagyarázva. Bizonyos dolgok úgy vannak, és kész, az események később igazolják ezeket. Az ellenkező bizonyítása mindenki előtt nyitva áll.

Az Eredet óriási erénye, hogy nem papol és nem is politizál. Nem akarja valamiféle erkölcsi piedesztálra emelni hőseit, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti - legyen ez a pénz, a szabadság vagy éppen a kalandvágy. És szerencsére nem is akar olyasmit sugallni, hogy a gondolatébresztés módszere valamilyen világösszeesküvés céljait szolgálná. A nagy megbízás hátterében egyszerű üzleti érdek áll.

A látványvilág pazar és fárasztó egyszerre. Jó értelemben, annyi az akció, annyi az energia, hogy már-már szétfeszíti a hagyományos film kereteit, a csaknem két és fél óra kényelmetlenül sok látnivalót tartalmaz. Ettől ráadásul a film lassabb, az arcokra, a színészi játékra koncentráló részek sem látják kárát. Ez szintén ritkaság. Valószínűleg ez az első film, amely ordít a 3D után, ehhez a koncepcióhoz kell is az új technológia. A figurázás itt ugyanis nem öncélú, hanem hozzájárul az élményhez, sőt a történethez. És ennek megfelelően ilyen változat is készült, de, gondolom, arra valamikor karácsony tájára lenne csak jegy...

A fő irónia egyébként nem is a vásznon zajlik, hanem mögötte. Ezt a módszert ugyanis, hogy technikai - lélektani trükkökkel behatolnak az emberek agyába-lelkébe, és onnan érzéseket csalnak ki, gondolatokat ébresztenek, a Lumière fivérek már az előző előtti évszázadban feltalálták...

Értékelés: 9,5/10

Sajnos nem bírom tovább! Hosszú ideje gondolkodom már ezen, és a környezetem rendre csillapított, semmi különleges nincs a dologban, és engem mégsem hagy nyugodni. Mutatom, miről van szó. 

Ha valaki nem ismerte volna föl, ez Lionel Messi argentin focista, sokak szerint minden idők legjobb játékosa. Ez pedig a Lody nevű szintén argentin alsóneműmárka 2008-as kollekciója, amit visel a képeken.

Mondták, mondják nekem, a mai focivilágban teljességgel elfogadott, hogy a játékosok modellként is szerepelnek. Beckham kezdte a Calvin Kleinnal, az idei Armani-kollekció főszereplője pedig Cristiano Ronaldo. Miért van nekem hát gondom azzal, ha éppen Messi is csatlakozik hozzájuk?

Ő is mindenfélét reklámozott már: joghurtot, játékkonzolt, sportújságot, sőt még egy arab futballakadémiát is. Nekem persze megvan a véleményem a sportolók túlzott sztárolásáról, továbbra sem értem, hogy hol van labdarúgásban a rocksztár-kvalitás, dehát valószínűleg működik, máskülönben nem repkednének eurómilliók egy-egy szereplésért.

De, ugye, kik az előképek? Az a két focista, akik miatt az ember némi fintorgással nézi a focit manapság, akik miatt túl sok pénz került a gépezetbe, és ez kis híján élvezhetetlenné tette a játékot.

Eredetileg csak azért csóváltam a fejemet, mert ezek a képek nem férnek össze a bennem Messiről kialakult képpel. Csendes zseninek hittem, aki csak focizik és focizik. Avantgarde futballhulligán* barátom a szomszédból, Csöncsön mutatta be nekem őt még 2006-os vb-n. A neve miatt jegyeztem meg: angol keresztneve van spanyolosan kiejtve - ezt nagyon mókásnak találtam. De nem csak a barátom dicsérte, hanem mindenki. Tavaly mindent megnyert, amit csak lehetett: az Aranylabdát, Az év játékosa címet és még mindenfélét.

Eddig a vb-ig azért túlzottan nem érdekelt a személye, de amikor Németország nevetségessé tette az argentinokat, akkor igen. Írtam is róla, mert a vb egyik legszomorúbb sztorijának tartom az övét. A szokásos nyomozási protokollt folytattam: Wikipédia, Google, Youtube. Láttam őt nyilatkozni is. Kicsit tanultam spanyolul - a kerek történetek kedvelőinek beszúrnám, pont Csöncsöntől - de a csodacsatár motyogásából egy szót sem értettem. De a testbeszéde - és a néhány szerencsére angolra lefordított interjú - megmutatta megdöbbentő szerénységét. Ezzel a szégyenlősséggel nekem nem fér össze a fehérnemű reklámozása.

Nem is túl jó képek ezek. Na, nem mintha nem lennének esztétikusak. Messinek semmi szégyellnivalója nincs, ha most egy pillanatra félreteszem a szigorúan sportszakmai szemléletet, megállapíthatom, jól néz ki a fenti képeken. Sőt, szubjektíven azt is ki merem mondani, ezerszer inkább ilyen fiúkat lássunk, mint az együgyűen hunyorgó Beckhamet vagy az ezért élő Cé-t.

Mégis zavar, hogy minden profizmus ellenére nem sikerült eltüntetni az arcáról, a szíve mélyén valószínűleg azt gondolja, amit én: ez nem ő. Nem tudom, milyen megfontolás alapján találta ki a Lody marketingje, hogy pont vele fogják a gatyáikat népszerűsíteni. Ugyanis Messit főleg mi, európaiak szeretjük, nagyon nem próféta ő a saját hazájában. Most, hogy minden nem-argentin számára egyértelmű, a vb-bukás okozója Maradona koncepciótlansága, őt ünneplik, marasztalják, a külvárosok falain meg megszaporodtak a Messi no es argentino - graffitik. Ez különösen szemét dolog, mert Messinek az állampolgárság mellé annak idején felajánlották a spanyol válogatottságot új hazájában. Ha elfogadja, ma Európa- és világbajnok is lehetne. Ő viszont folyton hangoztatja, hogy argentin, otthon viszont ő a Katalán... Arról nem tehet, hogy olyan kutyaütő szövetségi kapitánnyal kell együtt dolgoznia, mint Maradona, a válogatott ezért nem tud a Barcelona színvonalán játszani.

A képek fogadtatása sem az igazi. Több fórumot is olvastam, és nagyon kevés szemlélőnek tetszik. Sokan kifejezetten csúnyának, sőt gusztustalannak nevezik, pedig azért ez nagyon nem felel meg az igazságnak. Még a világ egyik legviccesebb fociblogján, a kifejezetten ilyesmire specializálódott kickette.com-on sem értékelik a Jennifer Lopezt megszégyenítő hátsóval rendelkező játékos kényszeredett kitárulkozását.

Persze az eladási számokat nem láttam, melléfogásnak tűnik a kampány. Ő nem az a típus, aki a primér szexepiljével hat, sokkal inkább neki való az a kólás szpot, amikor tanácstalanul bolyong az elefántfűben Afrikában. Meg szeretnénk ölelni, de nem azért.

Azért érint most még érzékenyebbenn ez a fotózás, mert úgy érzem, Messi karrierje nagy fordulópontjához érkezett. A spanyol bajnokságban és az európai klubfociban majdnem mindent megnyert már 22 éves korára. Sőt, ifiként világ- és olimpiai bajnok is. A 2010-es világbajnokságot már előre neki adta mindenki Pelétől Koltay Róbertig. Aztán július 3-án mindez összetört. Messi vigasztalhatatlannak tűnt, indiszkrét szemtanúk szerint az öltözőben sírt is, és méltatlannak nevezte magát a fehér-égkék mezre.

Azóta három hírt hallhattunk róla. Az első egy paparazzi által készített képsorozat, amint a brazil (!) tengerparton lustálkodik a barátnőjével, a második, hogy az UNICEF képviseletében Haitire utazott, a harmadik, hogy Rooney-val meg Jay-Z-vel vállvetve világraszóló ruhamárkát akarnak indítani. A szezon persze most még szünetel, de egyik hír sem arról csendes, ifjú zsniről szól, akinek én Messit ismerem. Sokkal inkább kirajzolódni látszik egy újabb fociceleb arcéle. Nem mondom, hogy ő tehet róla egyedül, mégis így szokott kezdődni...

Beckham is hasonlóan csinálta. Bár az angol sokkal szerényebb képességű, a pályán mindig is kitartó, szorgalmas és megbízható játékos volt, legfőbb erénye kiegyensúlyozott teljesítménye, no és persze azok a beívelések. De Beckhamnek ez nem volt elég, így a pályán kívül csinálta meg magát igazán: a focisták modellkedését ő tette mindennapossá, ő srófolta fel az egekig a reklámgázsikat, és elsősorban miatta mosódott össze a semmirekellő celebvilág az élsportolókéval.

2010-ben viszont már Messi a legtöbbet kereső focista, Beckham csak a második. Motiválja-e még a játék? Gyorsan elfelejtették azok, akik magasztalták, csak a spanyol szövetségi kapitány, a bölcs del Bosque mondott róla a vb után dicsérő szavakat, mások legfeljebb csak sajnálták, de bőven jutott cikizés is. Nekem ez elvenné a kedvemet. A Képes Sport előző számában volt olyan oldal, ahol kétszer is szerepelt a képe, a mostaniban pedig még csak nem is említik. Pedig nyilvá nem felejtett el focizni, és ráadásul a vb-n sem játszott rosszul - a németek ellen igen, de oda még az Isteni isteni összeköttetései sem voltak elegendőek - csak nem szenzációsan. És ezért le lehet őt írni? Pedig ő mindig lehűtötte a kedélyeket, nem hallották meg óvatos szavait.

És bár még mindig nagyon fiatal, jönnek a trónkövetelők is. A Barcelonában sem ő a legfiatalabb már, hanem a figyelemre méltó Krkic. Arról nem beszélve, hogy Xavi, Villa és Iniesta vébés szereplése után már az ő csillaga halványulni fog. Sokan most okoskodnak is, hogy nélkülük Messi nem ér sokat. Kicsit későn esett le nekik, hogy a foci továbbra is csapatsport...
És még a jó csapaton túl szükség van egy rendező erőre, ez az edző lenne. A világ nem -argentin része hevesen csóválta a fejét, amikor hallott Maradona szerződésének újabb négy évre történő meghosszabbításáról. Ha csak valami csoda nem történik, az argentin válogatott megmarad örök esélyesnek, amelyik egyszer, régen győzött - hála az isteni Diegónak, de azóta mindig nagyobb a lelkesedés, mint a tényleges teljesítmény.  Ez így lesz a jövőben is - hála az isteni Diegónak.

Messi tehát a vízválasztónál áll. Már elég híres és értékes ahhoz, hogy mostantól is mindig az élvonalban játsszék, beválogassák a legjobb argentinok közé. Meglesz mindig a kis mellékes reklámbevétel is, ha akar, mostantól akár elkényelmesedhet. Lehet belőle, mondjuk, David Beckham szomorú szemű kisöccse. Egy prosti, aki mellesleg focizik is. 

Vagy - és ez a következő szezonban, majd a 2011-es Aregentinában megrendezendő Copa Americán látszani fog - folytathatja az eddigieket, sőt végre bebizonyíthatja honfitársainak, mennyire fontos neki a nemzeti tizenegy.

Messiről kiderül, hogy csupán egy szerencsés csillagzat alatt született fiúcska, aki élt a lehetőségekkel. Vagy tényleg ő minden idők legnagyobb játékosa, aki megmutatja a világnak, hogy nem muszáj végleg elkurvulni ahhoz, hogy a csúcsra törjön. Naná, hogy drukkolok neki!

*Avantgarde futballhuigán: aki nem felborít, hanem kiborít.

Mit lehet ehhez hozzátenni? Szuper! Köszönjük NyLaci95-nek, akinek nem csupán szeme volt ehhez pazar kis crossoverhez, de meg is valósította.

Szellemíró - filmkritika

Polanski új filmje szabályos politikai krimi. A volt brit miniszterelnök Amerikában turnézik magvas gondolataival, egyúttal a világtól félrevonultan dolgozik legjobb barátja és munkatársa támogatásával emlékiratain. Ám a nagyrabecsült kolléga hulláját egyik nap a partra sodorja a tenger.

Másik író kell, így kerül a képbe a film főszereplője. A feladat egyáltalán nincs ínyére, de az ügynöke rábeszéli. Mire munkához látna, szörnyű hírek jönnek. A miniszterelnököt háborús bűnökkel gyanúsítják, négy brit állampolgárságú arab terrorista törvénytelen kiadatása vád.

A nagy turbulenciában nem veszik észre, hogy a Szellem (ehhez kell némi magyarázat; a szellemíró az a szakember, aki a híres, de az írásban nem jártas emberek önéletrajzait fogyasztható formába önti) elkezd nyomozni elődje nyugtalanító halála után. Messzemenő következtetéseit nem tudja bizonyítani, ráadásul az utolsó pillanatig teljesen rossz nyomon jár.

A filmnek alapvetően két hibája van: unalmas és logikátlan. Cserébe viszont intelligens a humora, egységesen vérszegény a képi világa és jók a párbeszédek.

A színészi alakítások viszont nagyon hullámzóak. Ewan McGregor persze most sem rossz, de ez a kissé neurotikus, fanyar figura nem áll neki rosszul, sokat nem kellett rajta gondolkodnia. Aki viszont kiváló, az a politikust játszó Pierce Brosnan. Bár körülötte forog minden, nem sokat látni, mégis sokrétű, élő lesz a karaktere. Először buta, manipulált médiapolitikusnak tűnik, akit jobban érdekel, hogy jól mutat-e a tévében, mint hogy mi lesz a nyugdíjasokkal. Aztán ravasz összeesküvőnek. Végül - nagyon későn - kiderül róla a váratlan és túl kézenfekvő igazság.

A film női szereplői viszont nagyon gyengék. Mindketten az ex-miniszterelnökhöz kötődnek. Az egyik a feleség, a régi társ, aki a politika világába bevezette playboy férjét annak idején. A másik a jobbkéz, a csinos érett nő, aki valószínűleg a politikus szeretője. A feleség átlátszó viselkedése, kedélybeteg cinizmusa és számító csábító szerepe túl sok. Míg a kissé kimért, műkedves, szőke titkárnőt alakító Kim Cattral egyáltalán nem meggyőző. Karakterének lényege a (viszonzatlan) szerelemből fakadó lojalitás. Ezt a mélységet nem sikerül elhitetnie. Így csak egy tétova nőnek tűnik, holott pont azért érdekes, mert kitűnő képességeit titkárnőként vesztegeti el, sőt még házassága is rámegy. Izgalmas, de elszalasztott lehetőség a két nő egymás ellen fordítása. De csak túlságosan rövid szócsörtékre futja közöttük.

Az unalom akár dramaturgia elem is lehetne: az írót nem érdekli a politika, az elődje által megírt könyvet utálja, és a sziget, ahová visszavonul a stáb szintén nyomasztóan sivár. A film ritmusával mégis gondok vannak. Már a felütés sem az igazi, valaki simán megkap egy munkát; az pedig amikor a Szellem magánnyomozásba kezd teljesen érthetetlen és fölösleges. Ha minden és mindenki cinikus és rideg - élen az íróval, aki ráadásul csak belecsöppen az egészbe - miért akarja mániálusan kideríteni, mi történt valójában? Miért nem elégszik meg a nyilvánvalóval: az alkoholista író végzetesen sokat ivott, és belefulladt a tengerbe? Ez az oknyomozói fontoskodás idegen attól a karakterről, akit a kezdettől fogva felépítettek.

Sajnos további logikátlanságok nehezítik a film élvezetét. Miért választották pont ezt a szellemet? Nem lenne fontos, de mivel elhangzik, hogy a miniszterelnökné maga talált rá, érdekes lenne, miért. Ahogy az író manipulációja is el van túlozva, mintha nem lett volna elég az a sok bolha, amit a fülébe ültettek. Úgy látszik, muszáj volt egy szexjelent-félét is beletenni a filmbe...

A Szellemíró sűrű, de kellemes massza. A hangulatáért érdemes megnézni, már ha az ember szereti az ilyen savanykás, eső áztatta, spleenes atmoszférát. Minden huza-vona és túlhajtott feszültségkeltés ellenére végig tudni akarja az ember, mi lesz ebből. Sima bűnügyet akarnak-e eltusolni, esetleg tényleg háborús bűnös a volt miniszterelnök vagy valami egész másról van szó? Vagy éppenséggel semmiről, mert ez is lehet akár. Ez a sok idegesítő hiba ellenére végig fenntartja az érdeklődést. A befejezésnél többet érdemelne azonban a néző...

Értékelés: 7/10

A király táncol - merengések egy remek filmről

Egyértelműen későn szólok, mert már megy a film a Dunán, nekem most nincs erőm megnézni, amúgy is kívülről tudom. A király táncol, XIV. Lajos és Lully, a Napkirály udvari zeneszerzőjének története.

Elvileg. Mert nekem ez a film mindig is a megszállottságról szólt. A művész és a szépség tragikus románcáról. Lully, az ifjú itáliai, Lajosban látja meg a szépséget, mely minden művész vágya. Nem nehéz észevennie, hiszen az fiatal király szintén megszállottja a szépségnek. Csak ő a sajátjának. Nem csoda hát, hogy a tehetséges idegennel hamar igen jól megértik egymást. Pedig mindketten kemény akaratú emberek, ráadásul az egyikük Európa legnagyobb hatalmú királya, aki ennek nagyon is tudatában volt. És -a film első részének dramaturgiai bravúrja révén - erre többek között Lully ébresztette rá.

Lully azért lesz mégis kegyvesztett (félig-meddig), mert imádata nem csupán a Napkirálynak szól, hanem Lajosnak is. Ezzel pedig az a baj, hogy a totális abszolutizmus korában ez már nem fér bele a koncepcióba. Lully szeretete annak kézzel foható bizonyítéka, hogy Lajos ember, és ezt egy fél(?)isten nem engedheti meg magának. De Lully nem csupán érzései miatt válik egyre szalonképtelenebbé, hanem azért is, mert annak a kornak tanúja és első számú híve, amikor Lajos még nem önmaga szobra volt. Amikor már király volt, de még táncolt. Lully hűsége és odaadása a múltat jelenti, azokat az időket, amikor még együtt szülték meg a Napkirályt, amikor még messze nem volt biztos, hogy roppant nagy ívű álmuk ilyen tökéletesen sikerül majd.

Lajos egyre jobban gyűlöli a gondolatot, hogy ő is csak halandó. Erre sajnos pont Lully miatt ébred rá időnként. A zeneszerző ontja magából az újabb és újabb balettokat, de az idősödő király esendő teste nem bírja annyira a strappát, mint húsz évesen. Ezért felhagy a tánccal - Lully nagy bánatára, és egyre inkább eltávolodnak egymástól. A Napkirály szemében Lully is egy lesz az udvari komédiások közül, de Lully továbbra is azt a szépséges fiút látja, aki csak az ő zenéjére táncol. Akinek még gyerekkorában - amikor a napfelkeltét táncolta el az udvar csodáló és irigy szemei előtt - ő adta a lábára azt a különlegesen magas cipőt. Az egyszemélyes színpadot - ahogy ő nevezte akkor. Hogy a kis király nagynak érezhesse magát.

Micsoda szerencsétlenség, hogy nem értik meg egymást, és nem maradnak hűek önmagukhoz sem! Két önzés titkos párbaja. Lajos, akinek legfőbb szeméyes ambíciója - a film szerint legalábbis - hogy csodálják, ezt a bámulatot örökösen és a legőszintébben Lullytől kapja meg, aki még boldog is, hogy múzsáját imádhatja. Lajos vak volt, hogy ezt nem látta. Vagy gyáva, hogy a közösen megálmodott szerep mások előtti hitele kedvéért nem fogadta el.

Lully is vak volt, ha nem látta, Lajos változik. Hogy a szereppel teljesen azonosul, hogy az már nem csak kettejük ábrándja, hanem az egyetlen valóság. Lully gyáva volt elengedni a szép emlékeket a nagyszerű jelen kedvéért.

Így mindkettejük lelke elveszett. Lajos élő műemlékként végezte, Lully pedig elárulta egyetlen valódi barátját, Moliére-t.

Az idézett jelenet a film egyik tetőpontja, az egyik legjobb jelenet, amit valaha láttam. Moliére halála. Mindig lenyűgözött ez a legenda, már mikor az iskolában is, amikor színháztörténet-fakultáción erről beszéltünk. A vígjátékok legnagyobb mestere a színpadon halt meg a Képzelt beteg előadása után, ez az igazi bohózat. Ebben a filmben pedig pompázatosabban mutatják ezt be, mint ahogy azt elképzelhettem. Hátborzongatóan gyönyörű.

Lully bezáratja barátja színházát, csak hogy egyedül, vacak talpnyalóként sündöröghessen a király körül. A körül a király körül, aki már nem létezik. És Lully sem önmaga már. Gonosz és lelketlen lett, és nem egyszerűen ellehetetleníti szerzőtársát, nem csak hátat fordít neki, hanem tönkre is teszi.

Lajossal ellentétben, aki már minden emberit végleg elnyomott magában, rádöbben a tettére. Sajnos későn. És Moliére halálát Lully Lajosnak írt Le triomphe de l'amour zenéje kíséri. A szeretet diadala - milyen pokoli cinizmus ez!

Mikor Lully haldoklik, utolsó tiszta pillanatában kimondja az igazságot: Lajosnak már nincs szüksége a zenéjére, meghalhat. A halhatatlanság nem érdekli. Semmiért egészen.

Na, az előbbi posztban már örömködtem, hogy a világsajtó Cristiano Ronaldo titokzatos gyerekügye kapcsán azon mereng, hogy a luzitán buzi tán - hogy egy ilyen sportriporteresen frappáns fordulattal éljek. (Most, hogy Modorosék Goldenblogot nyertek, pláne felbátorodtam az ilyen agyrémekhez. Innen is gratulálok amúgy.) Erre a szépség- és fair play díjas németek táborából csúnya buzizás hallatszik. Egyik szemem sír, a másik meg nevet.

Michael Ballack, aki sajnálatos módon sérülés miatt nem tudott részt venni ezen a vb-n, nem túl elegánsan dolgozza föl csalódottságát. Már a vb alatt is ízléstelen kakaskodásba kezdett minden idők legjobb beszélő nevű focistájával, Lahmmal* a csapatkapitányi pozíció miatt; a legrosszabb, amit Ballack tehetett. Hiába ő a rangidős, a világbajnokságon Lahm viselte a szalagot. Sokan féltették amúgy a németeket, mi lesz velük a tapasztalt Ballack nélkül. De jól boldogultak, rossz nyelvek szerint talán jobban is, mintha velük lett volna.

Mit tehet a sérült kapitány, ha a pályán nem tudja segíteni a csapatát? Támogatja őket, vagy ha az nem megy, legalább nem rombolja a morált. Akkor sem - és ez főleg egy rutinos, érett játékostól elvárható lenne - ha Lahm nyilvánvalóan provokálta. Kevélysége annyira eluralkodott rajta, hogy ott is hagyta a német válogatottat Dél-Afrikában. Ma megismételte, hogy ő a kapitány, és slussz.

De ez nem minden! A sértődött sportoló körei sem hagyják annyiban a dolgot, tanácsadója, Michael Becker, nyilatkozata szerint azért nem lett világbajnok a német csapat, mert túl sok a meleg játékos közöttük...

Még jó, hogy nem azzal támasztotta alá ezt az érdekes, és nyilvánvalóan homofób megállapítást, hogy a fiúk a labda helyett az ellenfél hátsóját sasolták. Nem mondom, van, akiét érdemes...  De az ő magyarázata sem sokkal kevésbé meredek: a németek a homoszexuális játékosok magas száma miatt elpuhultak.

Micsoda? Látott ez az ember akár egyetlen német meccset is? A németek ugyan nem vadállat módjára játszanak, de azért a fizikai erő és a bátorság sem idegen tőlük. Kritikájának amúgy sem ez a lényege, a németek játékát nehéz lenne kritizálni, pláne ilyen hülyeséggel. Ez csak arról szólt, hogy Becker be akart szólni a bronzérmes csapatnak, amelyben védence, Michael Ballack nem vehetett részt. És úgy gondolta, ha buzizik egy jót, arra fölkapja a fejét a közvélemény. A számítása mindenesetre bejött. Azt viszont csodálom, hogy a Spiegel ilyesmit lehoz. Ez az a klasszikus hetero-soviniszta buzizás, amely a melegeket en bloc nyálas kis köcsögöknek látja, akik nem képesek semmilyen rendes férfihoz méltó cselekedetre.

Ballackék méltatlan viselkedése viszont aligha árt a Nationalelfnek, szóval igyekszem ezt a bunkó kardoskodást én is humorosan fölfogni. Ez a szerencsétlen ügynök még csak nem is eredeti. Évek óta röhögünk - és nincs is olyan focimeccs, mely kapcsán ne idéznénk föl - a Barátságos mérkőzés c. melegpornón. A film az öltözőben játszódik, bár talán a vetkőző kifejezőbb a helyszín megnevezésére, a töbit mindenki képzelje el, ha akarja.

Abból a filmből bajos lenne betenni ide egy jelenetet, ellenben örömmel prezentálom a Pythonok túláradó gólörömét. A felvétel idején Anglia éppen világbajnok volt. Szóval a teória még így is megbukott.

Nagyon igaza volt tegnap este Faragó Richardnak: szörnyű, hogy négy évig nem lesz vb. Főleg nekem, aki rájöttem, nem is foci-rajongó vagyok, hanem vb-rajongó. A vb-k (és eb-k) alatt mindig nézem a meccseket, és megállapítom, mennyire jó ez. Aztán később a szokásos bajnokságok vagy a Bajnokok Ligája annyira hidegen hagy, amennyire ez lehetséges. Vagyis ebben is sznob vagyok, mint minden másban. Persze már érdeklődtem, hogy hol és mikor lehet jófajta focit látni a tévében, ha éppen nincs vb. Miközben tudom, hogy legfeljebb egy meccset fogok megnézni, aztán mindig lesz valami jobb dolgom. Persze azt már tervezgetjük, hogy az El Clássicót együtt nézzük a mi kis vb-csapatunkkal, és ennek nem is lesz semmi akadálya (egy sznobnak naná nem), de ennél sokkal többet nem nézek ki magamból.

Továbbra sem szeretem a profi sportot. Ezt a feneketlen mohóságot, hogy valaki a legjobbként nem elégszik meg a többmillió eurós gázsijával, hanem a valós eredményeiből merített hitelét eltékozolja kutyaszarok reklámozására. Tudom, hogy így megy ez, és persze egy világbajnokság nem hogy nem kivétel ez alól, hanem még több kólát és mogyit akarnak eladni alatta. Mégis valahogy van egy jó értelemben amatőr hangulata az egésznek. Különösen a mostaninak, amikor szinte minden agyonsztárolt nagymenő megszégyenítően korán elvérzett. Ez bizony a káröröm vébéje volt. Borzasztóan szórakoztat az Unicredit reklámja, ahol a Lúzer FC hebehurgya Totyája belővi a győztes gólt. Persze álmában, de a pénzt azért fel tudja venni az ATM-ből... Ez illene sok sztárjátékoshoz is.

És ha már Totyánál tartunk, akit a felvállaltan meleg Humorbajnokság-győztes Szabó Kristóf alakít kiválóan, a pálya szélén lassan tekergőzik a focivilág első komolyabb meleggyanúja is. A portugál nyáltank Christiano Ronaldo ugyanis öles léptekkel halad a Ricky Martin-i úton. A puerto ricói énekesnél is úgy kezdődött. hogy valamilyen rejtélyes forrásból lett egy gyereke... Az egész történet érthetetlenül homályos, de szerintem csak azért twitterezik róla a zseléscukor, mert nem bírja, hogy most más focistákról van szó. A fociban elképzelhetetlen egyelőre egy igazi coming out. De az már jó jel, hogy pletykálnak róla.

Borzasztó régnek tűnik, amikor elkezdődött a vb. Igaz, sok minden történt az elmúlt hónapban. Eleinte mindenki a vuvuzela miatt hőbörgött. Pedig a dél-afrikai hagyományok fröccsöntött őrzője igazán jó szimbóluma ennek a vb-nek. Na nem mintha Zakumi, a kis takonyhajú oroszlán leopárd is telitalálat, mindenesettre szellemesebb, mint a berlini mosolygós arcocskák 2006-ban. Ahogy egyébként az egész vb az.

De erről nem csak a meglepetésre remekül szereplő szervezők tehetnek - ezt az tudja csak megítélni, aki jelen volt - hanem bizony a mi médiumaink is, vagyis a Telesport stábja. Különösen a 2006-os, minősíthetetlen, rtl klubos közvetítéshez képest jó nagyon az MTV munkája. De önmagában is. Zökkenőmentes, átgondolt és korszerű. A szuverén műsorvezetőnők remek fricska azoknak, akik még mindig azt a közhelyet darálják, hogy a foci valami szigorúan férfiak számára fenntartott terület. Ez valószínűleg utoljára száz éve volt igaz.
Nagyon nagy ötlet volt az Nou San Trafford bloggereit behívni szakérteni. Nem tudom, de úgy sejtem, hogy a kollégák akkor kerültek a képbe, amikor az elbaltázott választási estét a Süveges-Giró-Szász-Török Gábor utóbbi blogjának közreműködésével mentették meg. Az nst-sek nagyon profin szerepeltek, örültem nekik.
Ahogy a hivatásos szakértők is nagyon szórakoztatóak voltak. Titkos (?) favoritunk egyértelműen a kezdetben kissé agresszív Bognár György lett.

És semmiképp se feledkezzünk meg a VB-dal magyar változatáról, ami szenzációs és teljes szívből imádok! Sajnos manapság alig látni a tévében, régebben egy nap többször is leadták. Áldom a szerencsét az eszem, hogy nem cikiztem már előre a nyitókoncerten beharangozott magyar dalt. A szövegét pár nap után kívülről fújtuk. Azt hiszem, nem csak nekem kedvenc a már-már egzisztencialistán semmitmondó "Zöld a pálya/ Fenn a zászló"sorpár Nagy György előadásában.

A vébének köszönhetően hosszú idő után tegnap alaposan bevásároltam sportúságokból. Halvány gyerek-kamaszkori emlékeimben ilyen is volt a sportlap meg nem is. Külcsínben rengeteget fejlődtek, már nagyon nem a töpörtyű csomagolására való, elmosódott képes lapok korát éljük. De a tartalom azért nem sokat változott: továbbra is nagyot meíthetne belőlük a Modoros blog. Ahogy Lem Az Úr hangjában kifejti, az emberi gyengeség, mely a művészeknél a közvélekedés szerint szinte előny, a tudósoknál nem megengdett. Úgy látszik, ez az élsportolókra is igaz, ahogy az öcsém erre rámutatott, amikor azon berzenkedtem, hogy egy őszinte szó nincs az egész újságban, csak teljesen illogikus nyilatkozatokat lehet olvasni. Mindenki szeret mindenkit, naja. Kivéve persze Maradonát, vice versa. De az nem számít, őt piszkálni ugyanolyan közhely, mint az, hogy ő polgárpukkaszt.

Jó vb volt ez, az én életemben talán a '94-eshez hasonlítható. Akkor szerettem meg a focit, vagyis a vb-t.