A király táncol - merengések egy remek filmről

Egyértelműen későn szólok, mert már megy a film a Dunán, nekem most nincs erőm megnézni, amúgy is kívülről tudom. A király táncol, XIV. Lajos és Lully, a Napkirály udvari zeneszerzőjének története.

Elvileg. Mert nekem ez a film mindig is a megszállottságról szólt. A művész és a szépség tragikus románcáról. Lully, az ifjú itáliai, Lajosban látja meg a szépséget, mely minden művész vágya. Nem nehéz észevennie, hiszen az fiatal király szintén megszállottja a szépségnek. Csak ő a sajátjának. Nem csoda hát, hogy a tehetséges idegennel hamar igen jól megértik egymást. Pedig mindketten kemény akaratú emberek, ráadásul az egyikük Európa legnagyobb hatalmú királya, aki ennek nagyon is tudatában volt. És -a film első részének dramaturgiai bravúrja révén - erre többek között Lully ébresztette rá.

Lully azért lesz mégis kegyvesztett (félig-meddig), mert imádata nem csupán a Napkirálynak szól, hanem Lajosnak is. Ezzel pedig az a baj, hogy a totális abszolutizmus korában ez már nem fér bele a koncepcióba. Lully szeretete annak kézzel foható bizonyítéka, hogy Lajos ember, és ezt egy fél(?)isten nem engedheti meg magának. De Lully nem csupán érzései miatt válik egyre szalonképtelenebbé, hanem azért is, mert annak a kornak tanúja és első számú híve, amikor Lajos még nem önmaga szobra volt. Amikor már király volt, de még táncolt. Lully hűsége és odaadása a múltat jelenti, azokat az időket, amikor még együtt szülték meg a Napkirályt, amikor még messze nem volt biztos, hogy roppant nagy ívű álmuk ilyen tökéletesen sikerül majd.

Lajos egyre jobban gyűlöli a gondolatot, hogy ő is csak halandó. Erre sajnos pont Lully miatt ébred rá időnként. A zeneszerző ontja magából az újabb és újabb balettokat, de az idősödő király esendő teste nem bírja annyira a strappát, mint húsz évesen. Ezért felhagy a tánccal - Lully nagy bánatára, és egyre inkább eltávolodnak egymástól. A Napkirály szemében Lully is egy lesz az udvari komédiások közül, de Lully továbbra is azt a szépséges fiút látja, aki csak az ő zenéjére táncol. Akinek még gyerekkorában - amikor a napfelkeltét táncolta el az udvar csodáló és irigy szemei előtt - ő adta a lábára azt a különlegesen magas cipőt. Az egyszemélyes színpadot - ahogy ő nevezte akkor. Hogy a kis király nagynak érezhesse magát.

Micsoda szerencsétlenség, hogy nem értik meg egymást, és nem maradnak hűek önmagukhoz sem! Két önzés titkos párbaja. Lajos, akinek legfőbb szeméyes ambíciója - a film szerint legalábbis - hogy csodálják, ezt a bámulatot örökösen és a legőszintébben Lullytől kapja meg, aki még boldog is, hogy múzsáját imádhatja. Lajos vak volt, hogy ezt nem látta. Vagy gyáva, hogy a közösen megálmodott szerep mások előtti hitele kedvéért nem fogadta el.

Lully is vak volt, ha nem látta, Lajos változik. Hogy a szereppel teljesen azonosul, hogy az már nem csak kettejük ábrándja, hanem az egyetlen valóság. Lully gyáva volt elengedni a szép emlékeket a nagyszerű jelen kedvéért.

Így mindkettejük lelke elveszett. Lajos élő műemlékként végezte, Lully pedig elárulta egyetlen valódi barátját, Moliére-t.

Az idézett jelenet a film egyik tetőpontja, az egyik legjobb jelenet, amit valaha láttam. Moliére halála. Mindig lenyűgözött ez a legenda, már mikor az iskolában is, amikor színháztörténet-fakultáción erről beszéltünk. A vígjátékok legnagyobb mestere a színpadon halt meg a Képzelt beteg előadása után, ez az igazi bohózat. Ebben a filmben pedig pompázatosabban mutatják ezt be, mint ahogy azt elképzelhettem. Hátborzongatóan gyönyörű.

Lully bezáratja barátja színházát, csak hogy egyedül, vacak talpnyalóként sündöröghessen a király körül. A körül a király körül, aki már nem létezik. És Lully sem önmaga már. Gonosz és lelketlen lett, és nem egyszerűen ellehetetleníti szerzőtársát, nem csak hátat fordít neki, hanem tönkre is teszi.

Lajossal ellentétben, aki már minden emberit végleg elnyomott magában, rádöbben a tettére. Sajnos későn. És Moliére halálát Lully Lajosnak írt Le triomphe de l'amour zenéje kíséri. A szeretet diadala - milyen pokoli cinizmus ez!

Mikor Lully haldoklik, utolsó tiszta pillanatában kimondja az igazságot: Lajosnak már nincs szüksége a zenéjére, meghalhat. A halhatatlanság nem érdekli. Semmiért egészen.