Eredet - filmkritika

Az év egyik megaprodukciója ez a film. Klasszikus hollywoodi siker: a nézők és a kritikusok egyaránt imádják.

Úgy látszik, időnként az álomgyárnak szüksége van egy nagy, katartikus reality checkre. Amikor eljátszadozik a gondolattal, vajon tényleg az van-e, amit látunk, vagy a valóság csak a kiválasztottaké. Erről szólt a Mátrix, amelyhez ezt a filmet - nem alaptalanul - gyakran hasonlítják. Ez a film azonban egy lépéssel tovább merészkedik, azt feszegeti, létezik-e egyáltalán valóság. És ha igen, csak egy van-e belőle.

A film tartalmába nem túl mélyen belemenve: a csapat feladata, hogy emberek tudatallatijába beférkőzve információkat szerezzenek, ill. az utolsó, nagyon rizikós bevetésen a fordítottját megcsinálják. Elhelyezzenek egy idegen gondolatot egy másik ember fejében úgy, hogy azt a sajátjának érezze. Ezt az általuk kidolgozott módszer szerint a célszemély álmában lehet végrehajtani. Persze ebben az elképzelt világban sem egyszerű valakivel "együtt aludni", egy egész stáb dolgozik azon, hogy az álomban megélt világ a manipulációnak megfelelően legyen kitalálva. És az agy önvédelmével is föl kell venni a harcot, ahogy el is hangzik, senki sem szereti, ha az agyában turkálnak.

A szereplőgárda kivétel nélkül fantasztikus. Olyan, mintha ezeket a szerepeket kifejezetten ezekre a színészekre írták volna. Pedig valójában csak Leonardo di Caprio volt biztos, és ő is remek választás. Lehet-e egy színészről jobbat írni, hogy szinte már nem is vesszük észre kiváló teljesítményét, annyira hozzászoktunk? De mindenki más is rendkívül természetes, ami elég nagy szó egy olyan filmben, amely egyik fő eszköze a meghökkentés. A forgatókönyv nagy erőssége, hogy a karakterek emberi oldalát nem holmi bugyuta klisékkel színezi, de nem is extrém hülyeségekkel. Jól építi fel őket valóságos építőkockákból, nagyon élvezetes, ahogy jól megírt, normális párbeszédek lazítják föl a bonyolult cselekményt. A szereplők pedig egytől-egyig hihetőek, sőt, ami manapság kifejezetten ritka a filmekben, klasszikus jellemfejlődést is megfigyelhetünk.
Elgondolkodtam azon viszont, vajon di Caprio karakterének története nincs-e túlhegyezve. Végül arra jutottam, nincs, a trauma az ilyen, az idő megáll, amíg tart. Akármeddig is tartson. Talán csak az zavaró, hogy túl sokszor akasztják meg ezek a képek a cselekményt. De kis jóindulattal ez akár betudható annak, a film egyik fő motívuma a főszereplő traumája.

A film elbírja azt az érdekes, először romantikusnak tűnő, majd thrillerbe illő gyűlölök-szeretek viszonyt, amely a csapatkapitány és felesége között feszül. Az egész film ilyen egyébként: egyszerre nagyon kiszámítható, és mégis a kulisszák miatt egyedülálló. Ahhoz Di Caprio kell, hogy ez ne legyen elcsépelt. (Jó ellenpélda Johnny Depp az Alízban; akár a Vitéz László-báb is játszhatta volna a szerepet...) És partnere, az Oscar-díjas Marion Cotillard sablonossága szintén csak álca, hiszen ő nem önálló személy már régóta. A nosztalgia mindig egyoldalú és statikus. Ha, ne adj' Isten, valami bepiszkolja a szép emlékeket, akkor sem lesz a kép reális, akkor ugyanolyan lesz, mint eddig, csak negatívban.

Különösen a film elejét tűzdelték tele hangulatos epizódokkal. Számomra a legmegrázóbb, amikor a csapat méregkeverőjéért Mombassába utaznak. A nagy tehetségű vegyész alaksorában álomfüggők tanyáznak. Az általa adagolt nyugtatók mély álomba taszítják vendégeit, akik hozzá járnak felébredni. Az igazi életük ugyanis már odaát van; altató vesznek be, hogy felébredhessenek... Ritkán ábrázolták ilyen költőien a drogozást.

A film misztikuma szerencsére nem valamiféle transzcendencia ködjébe vész, hanem önmagától varázslatos. És annak ellenére, hogy elvileg tudományosan alátámasztottnak látszik sok minden, nincs túlmagyarázva. Bizonyos dolgok úgy vannak, és kész, az események később igazolják ezeket. Az ellenkező bizonyítása mindenki előtt nyitva áll.

Az Eredet óriási erénye, hogy nem papol és nem is politizál. Nem akarja valamiféle erkölcsi piedesztálra emelni hőseit, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti - legyen ez a pénz, a szabadság vagy éppen a kalandvágy. És szerencsére nem is akar olyasmit sugallni, hogy a gondolatébresztés módszere valamilyen világösszeesküvés céljait szolgálná. A nagy megbízás hátterében egyszerű üzleti érdek áll.

A látványvilág pazar és fárasztó egyszerre. Jó értelemben, annyi az akció, annyi az energia, hogy már-már szétfeszíti a hagyományos film kereteit, a csaknem két és fél óra kényelmetlenül sok látnivalót tartalmaz. Ettől ráadásul a film lassabb, az arcokra, a színészi játékra koncentráló részek sem látják kárát. Ez szintén ritkaság. Valószínűleg ez az első film, amely ordít a 3D után, ehhez a koncepcióhoz kell is az új technológia. A figurázás itt ugyanis nem öncélú, hanem hozzájárul az élményhez, sőt a történethez. És ennek megfelelően ilyen változat is készült, de, gondolom, arra valamikor karácsony tájára lenne csak jegy...

A fő irónia egyébként nem is a vásznon zajlik, hanem mögötte. Ezt a módszert ugyanis, hogy technikai - lélektani trükkökkel behatolnak az emberek agyába-lelkébe, és onnan érzéseket csalnak ki, gondolatokat ébresztenek, a Lumière fivérek már az előző előtti évszázadban feltalálták...

Értékelés: 9,5/10