Főleg én lepődtem meg magamon, hogy Hajdú Péter tegnapi műsora tetszett.

A jól sikerült Heti Hetes után a Frizbire kapcsoltam, ahol a szokásos színvonal fogadott: Fekete Pákó és Zámbó Árpy égették magukat. De maradtam, mert egy budapesti Robert de Niro – interjút nem hagyhatok ki. Főleg, hogy ez az első, hiszen a színésznek 67 éve alatt most jutott ideje ránk. Persze most sem csak úgy jött, hanem az új japán éttermét promotálni.

Hajdú Péter pedig egy a műfajában hibátlan interjút készített. A szituáció itt ugyanis az, mint amikor a szőke nő megmarkolja a fogorvos tökét, majd csak annyit mond a megdöbbent doktornak: Ha nekem fáj, magának is fog.
Itt most kölcsönös szívességet tett egymásnak a riporter és az interjúalany. A Nobu megnyitása ingyenreklámot kap, Hajdú Péter pedig utálóinak, lesajnálóinak mostantól kezdve belelobogtathatja a képébe: ő bizony a világ legnagyobb filmszínészével beszélgetett.

Az ilyen interjúk sosem mélyenszántók vagy filozofikusak. Sok a sablonos kérdés, és egy olyan hollywoodi veterán, mint de Niro pontosan érzi, hogyan kell úgy semmit mondani, hogy valaminek tűnjék. Szakmájának kötelező gyakorlata, hogy a riporter, az untermann segítségével sztenderd válaszokból elegáns kűrt fusson. Ahogy Hajdúnak sem szabad nagyon elrugaszkodnia a szokásos témáktól: mit jelent ez meg az a díj, melyik volt a legnehezebb szerepe vagy mit gondol Budapestről. Ilyen kérdéseket de Niro már kb. egymilliószor válaszolt meg, de egy cseppet sem látszik rajta, hogy unná. Udvariasan, okosan és kifinomultan fejti ki véleményét arról például, milyen volt a Dühöngő bika kedvéért 3 hónap alatt 30 kilót felszedni. Ez annyira közhelyes, hogy már az angolkönyvünkben is benne volt, pedig én 11 éve nyelvvizsgáztam, szóval még az előző évezredben. És mégis de Niro újra elmondja, hogyan történt ez a fizikailag nagyon megterhelő átváltozás.

Hajdú láthatóan meg van illetődve, amit meg is értek. A környezet, a vágás, a kötetlennek álcázott, mégis nagyon szépen kimódolt beszélgetés – ezek bizony egy klasszikus, hollywoodi interjú kritériumai, és Hajdú Péter jól teljesít ezen keretek között. Mindez megfejelve azzal, hogy az amerikai színész magyarul Reviczky Gábor hangján szólal meg. Ő az, aki után de Niro igazi hangját hallva engem mindig komoly csalódás ér. De Hajdú még abba a játékba is belevitte, hogy tanuljon meg néhány szót magyarul. Ekkor én voltam meghatódva…
Sőt, Hajdú aláírat egy frizbit - a műsor címére utalván - melyet internetes aukción lehet megszerezni, a befolyt összegből pedig az iszapkárosultak javára fordítják.

Robert de Niro végig halkszavú, kedves és türelmes. Mint amilyennek egy japánt képzelünk, dehát, ugye, egy japán éttermet jött hirdetni. Nem véletlenül ő a legnagyobb színész.

Orbán Viktor profetikus beszédében október 3-ára tette az igazi hatalomátvétel napján, és majdnem igaza volt. Csupán egy hetet tévedett, abból a történelmi távlatból, melyben Orbán reméli, hogy jegyzik majd, ez elenyésző.

Nem Budapest nemzeti visszafoglalása volt a fordulópont, hanem az, hogy az eheti Hetesben  három vadonatúj arc kommentálta a híreket négy megszokott mellett: Vadon János, Winkler Róbert és Varga Líviusz. Nagy szerencse, hogy a szerkesztők notesze a v betűnél nyílt ki, mert Bajor Imre elküldése után végre tényleg megkezdődött a Heti Hetes vérfrissítése.

Az olyan hűséges, de egyre türelmetlenebb nézők, mint én is, nagyon vártuk már a kormányváltást amiatt is, mert így reménykedhettünk az egykor szenzációs műsor feltámadásában. De én speciel nem erre számítottam. Azt hittem, most újra életbe lép a tézis, mely szerint nincs kormánypárti humor, és a régi vitriollal figurázzák ki a mostani hatalmasokat.
De nem ez történt. Hanem kirobbantották a kirobbanthatatlannak tűnő Farkasházyt végre! "Teddy" bűne csak látszólag merül ki abban, hogy okoskodó, senkit sem érdeklő, hosszúra nyújtott történeteivel fárasztotta a társait és a hallgatóságot is. Ezeknek amúgy nálam mindig ugyanaz volt a kicsengése: mit ér a műveltség, ha öncélú? A Farkasházy féle erőszakos nyomulás ellen a Heti Hetesben évekig semmit sem tettek. Szó nélkül előadták szellemtelen, izzadságszagú rádiójeleneteit a tévében, fontoskodó okfejtéseit sosem vágták ki, sőt néha még ZS-kategóriás protezsáltjait (Bach Szilviát például) is meghívták. Szinte sejteni lehetett, hogy Farkasházy - talán akár nyíltan is - éreztette a műsor készítőivel, mennyire messzire ér a keze, nem érdemes vele ujjat húzni. Ezért inkább tűrték, holott Hajósékon is látszott, mennyire irritálja őket is ez a folyamatos intellektuális önfényezés, ezek az állhatatos tehetségtelenségben megírt szkeccsek.
Most viszont más szelek fújnak az országban, és különösen más szelek fújnak az RTL Klubnál. Ha a Fidesz erre fogja használni újdonsült befolyását a nagy kereskedelmi csatornánál, akkor semmi kifogásom ellene!
Nem lehet nem észrevenni, hogy ki a másik távozó. Gálvölgyi Jánosnál kevés nagyobb híve volt annak a formációnak, melyet szoclib néven emlegetünk. Valaha az én szívem is ide húzott, ahogy a Kádár-kor ész nélküli tagadását sem támogattam soha. De ugyanígy az elvakultságot sem. Amit ugyanis itt neoliberalizmus címén az utóbbi években előadtak, azt józanésszel pártolni nem lehet. Ha ideológiailag - ahogy például én is - inkább a baloldaliságot érzi az ember inkább magáénak, akkor sem kell elvtelenül azokhoz húzni, akik baloldalinak nevezik magukat, de közben meg elfogadhatatlan színvonalon kormányoznak, hogy a többiről ne is beszéljünk.
De Gálvölgyivel nem ez a fő baj. Hanem az, hogy az utóbbi időben ő is igen ellustult. Mentségére legyen mondva, nehéz lelkesnek és frissnek maradni egy olyan műsorban, ahol Farkasházy üti a tamtamot. A lómániás savanyújóskával ellentétben Gálvölgyi viszont értékes tehetséggel van megáldva, továbbra is az ország legnagyobb parodistája. Csak egy iciri-picirit unjuk már, hogy ez még mindig csak évtizedek óta elhunyt nagy színészek utánzásakor derül ki ez... Gálvölgyi nem véletlenül a Kádár-fan ezüstgeneráció hőse, legjobban abban a langyos posványban érzi jól magát, ahonnan még többé-kevésbé látszanak a nagyok, és ahol még elég kellemesen érezheti magát ahhoz az ember, hogy másoknak, az ellenszenveseknek, beszólhasson. Ez viszont a képernyőn egyre ellenszenvesebb.

A három új, és lényegesen szórakoztatóbb megmondó kiválóan debütált tegnap. Winkler nekem kissé hallgatagabb volt, mint vártam, viszont Vadon János értelmesebb. Varga Líviusszal pedig Hajós Andrásnak, aki eddig is széles vállain vitte ezt a zombiprogramot, végre méltó szellemi partnere is akadt; Hajdú Steve csak relatíve volt az a régi társaságban. Hernádiban pozitívan csalódtam, nagyon jól vette az új emberek lapjait, és kimondottan szexinek tűnt ismét, jót tettek neki a fiatalabb férfiak.

Reméljük, hogy a Heti Hetesnek ez a jövője. Különben nincs jövője.

10-6. helyezett

Nehezen ocsúdtam föl a vörösiszap okozta katasztrófa hatása alól, és most úgy néz ki, ismét jöhet a vörös áradat.

Hiába tudjuk, hogy a környezetvédelem nem uralkodó szempont a magyarországi kormányzásban, ahogy azt is, mennyire szordínóban működött a magyar állam az utóbbi időkben; ismerjük jól a vadkapitalizmusból itt ragadt üzletemberek mentalitását is, mégsem számítottunk ilyenre.

Mint minden katasztrófánál, ennél is több tényező váltotta ki a tragikus hatást. Készséggel elhiszem, hogy az esős-szeles időjárás is okozója, esetleg katalizátora lehetett a történteknek, mégis tagadhatatlan, hogy több emberi mulasztás is történt. Lehet firtatni a hatóságok szerepét, de ezzel párhuzamosan érdemes végiggondolni, milyen ellenőr-ellenes mentalitás jellemző az országra. A cégek bármit megtesznek a revizorok jóindulatának elnyeréséért vagy legalábbis figyelmének elteréséért. Aki most a környezetvédelmi hatóságra akarja ráhúzn elsősorban a vizes lepedőt, gondolja meg, sosem akart-e rendőrt vagy BKV-ellenőrt jobb belátásra bírni. A hatóságot nem menti föl persze, hogy olyan környezetben kell embereinek dolgoznia, ahol folyamatosan próbára teszik a tisztességüket, de mint minden korruocióhoz két fél kell. Biztosan súlyos hibát vétett az, aki erre a toldozott-foltozott teknőre, melyet egyértelműen túltöltöttek, kiadta az engedélyt. De a legfőbb felelősség természetesen a cégé, melynek valószínűsíthetően hanyag és felelőtlen magatartása miatt ez a rémség bekövetkezett.

A cég tulajdonosi - vezetői köre a múlt rendszer utolsó haszonélvezőiből, az állami vagyont ügyes-ügyeskedő átmentőiből áll. Ennek jogosságát lehet persze firtatni, ennél engem mindig jobban érdekelt, hogyan működik a rájuk bízott cég. Eredendően ennek vizsgálatakor a pénzügyi eredményességet érdemes megnézni, mert az ember azért azzal nem számol - és talán ez súlyos hiba - hogy egy száz éve ugyanazzal foglalkozó üzemben az alapvető biztonsági előírásokkal sincs minden rendben.

A menedzsment viselkedése azonban egyértelműen közvetlen vétkességükre utal. Eddig egyetlen üzenettel szolgáltak: a cég biztos nem bűnös - szerintük. Ezt különböző, többnyire ügyetlen és szerencsétlen módon előadott nyilatkozat formájában tették nyilvánvalóvá.
Mindent elmond a MAL vezérkarának társadalmi felelősségvállalásáról alkotott felfogásáról a vezérigazgató első, magabiztos nyilatkozata. Ebben azt fejtette ki - az ár még le sem ment ekkor - hogy semmi baj sincs. A vörösiszap nem káros az egészségre. Vagy, ha mégis, a cég, melynek telephelyéről szabadult el ez a töménytelen melléktermék, arról nem tehet. Sőt, még azt is bizonygatták, hogy ami történt, nem lehetséges. Ehhez képest valahogy mégis bekövetkezett.

Természetesen kötelessége minden cégvezetőnek cége érdekeit képviselni, amennyire csak lehet. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a keletkezett károkat minél kisebbre kell csökkenteni. De a MAL minden határon túlmegy azzal, hogy semmilyen felelősséget sem vállal. Zsebpénznek beillő felajánlását sem magától, hanem a kormányzat nyomására tette meg. Megkésett távolságtartó és szűkszavú sajtóközlemények formájában érintkeznek a lakossággal, és még érzéketlenségükre is van magyarázatuk: a kárelhárítással vannak elfoglalva. Ehhez képest rendszerük újabb három helyen vált instabillá, Kolontárt evakuálni kellett.

A MAL Zrt. egyelőre ragaszkodik azon álláspontjához, hogy a hét halálos áldozatot követelő, száz fölötti számú súlyos sérülést és teljes ökológiai pusztulást okozó baleset természeti jellegéhez. Kíváncsian várjuk ennek bizonyítását.

Az óvatoskodás ideje lejárt, és ez Orbánék határozott reakciójából is kiderül. Az iszapár "gazdáinak" ehhez kellene igazodnia, nem mindenféle maszatolással próbálkozni, hátha mégsem lesz akkora a kár; hátha rá lehet fogni, hogy az ő olcsó húsuk híg leve valami vis maior miatt öntötte el a környező falvakat.
Ebből a finomkodásból kiderül az az ügyeskedési hajlam, mely feltételezhetően a katasztrófához vezetett. Valószínűleg a tározó és a gátak folyamatos és tisztességes karbantartása helyett folyamatos tűzoltás zajlott. Csak nem lesz baj!

Hát lett! Úgyhogy jobb lenne másképp hozzáállni a történtekhez. Mindenekelőtt elnézést kellett volna kérni, de erre csak tegnap, pénteken került sor. Másrészt a lavírozás ideje lejárt. Ki kellett volna állni, és minden lehetséges variációt - hogy tovább omolhat össze az iszapkazetta és a védgát, hogy az esetleges újabb túlcsordulásra felkészülhessenek az emberek.
Ma reggel 6-kor az ötvenes kitelepítéseit idéző körülmények között kellett hátrahagyniuk otthonaikat az eddig is sokat szenvedett kolontáriaknak. Fejenként húsz kiló - ennyit menthettek meg biztosan anyagi javaikból. Talán, ha a cég megadja a szót szakembereinek, akikről szeretném feltételezni, hogy el tudják képzelni a lehetséges következményeket, akkor a kiköltözést jobban megszervezhették volna a helyiek. De inkább hallgattak, mert abból baj nem lehet.
(Abba inkább bele sem gondolok, mi van, ha a szakértők annyira mégsem tudják felvázolni az összes eshetőséget.)

A legsértőbb momentum a MAL részéről az volt azonban, amikor ígéretével ellentétben a cég vezérigazgatójának, Bakonyi Zoltánnak, nem volt mersze megjelenni a lakossági fórumon. Az egész falu várt rá, és nyilván nem lett volna könnyű menet, de annyit megérdemeltek volna az áldozatok, hogy legalább szóba állnak velük. Nagy késéssel egy huszadrangú alkalmazottat küldtek a helyszínre, aki ráadásul semmilyen lényegi közlésre sem volt felhatalmazva.

Az ország viszont összefogott, a 1749-es és 1752-es adományvonalakat már félmillióan felhívták, erre buzdítok én is mindenkit. Aki ezen felül is szeretne adakozni, több jótékonysági szervezetnél is megteheti. Kolontár önkormányzata nyitott egy számlát is, melynek száma: 11748090-15427298-06540009 . A Kormány pedig létrehozta a Magyar Kármentő Alapot, ide lehet utalni a segítő forintokat: 11794022-22222222 .

Örömmel közöljük továbbá a Mandiner blog felhívását is.

Az erőltetten harsány Liptai Claudia vicceskedni próbál Kállay-Saunders Andrással, az egyik versenyzővel. Magyar nyelvtörőkkel kellene az amerikai fiúnak megküzdenie. De András nem annyira akarta magát égetni a fölösleges időhúzásban, és a Megasztár 5 eddigi legjobb szövegét mondta:

Nem szeretnék Pákó lenni!

Az semmi, hogy egy hét múlva én harminc leszek, na de, hogy John Lennon ma lenne 70, az elképzelhetetlen!

John Lennon két életet élt a neki jutó negyven év alatt. Először - és természetesen midenek előtt - ő volt a Beatles ritmusgitárosa és énekese. No meg persze a vezére, filozófusa és költője. Persze valójában popsztár volt, akinek néha túlmisztifikálják géniuszát mint dalszerzőét.

Tévés filmajánló a 40. hétre

Két hete a Turnéval zártuk a hetet, idős emberek sztorizgatnak abban a filmben az öregkorról, az életükről Sinkovits Imre vezetésével. Harminc évvel korábban a Nemzet Színésze már szerepelt egy ilyen filmben, de ez még egy ereje teljében lévő munkás kalandjairól szólt. Ez a Legenda a vonaton, valószínűleg a munkásvilág derűjét bemutatandó készítették, de ma is szellemes vígjáték. (Hétfő 21:00, Filmmúzeum)

Az ember gyermeke rendkívül zord film, a nem túl messzi jövőben játszódik. Az emberiség a sok környezeti ártalom hatására meddővé válik, és ez a világ közhangulatára is rányomja a bélyegét. A világ végleg két részre szakad: központban a jómódú, protekcionista Anglia, és körülötte a nyomorgók milliós tömegei. Ebben a rémisztő szcenárióban megcsillan a remény mégis.
Izgalmas a film cselekménye is, de a legjobb benne az a vízió, amelyet egy ilyen gyermektelen, jövő nélküli világ jelent. (Kedd 21:20, TV2)

Sokáig fürkésztem a műsorújságot, mire erre a filmre bukkantam. Szó szerint Vakrepülés lesz, mert még csak nem is hallottam sosem erről az ígéretesnek hangzó filmről. Jó színészek, és a klasszikus Top Gun életérzés kicsit több cinizmussal, ez az alapelvárásom a filmmel szemben. (Szerda 19:05, Film+)

Gyerekkoromban - és most kifejezetten remélem, anyukám nem látja majd soraimat - egyik fő motivációm az volt filmnézéskor, hogy minél jobban megrémüljek a filmtől. A mérce a rossz álom volt, a sima felriadástól, a éjszakai újra-altatáson át (amikor anyukám kijött, és addig ült szegény az ágy mellett, amíg újra el nem aludtam), egészen a szülői ágyban alvásig, amely ahogy nőttem, egyre inkább azt jelentette, hogy valamelyik szülőmnek máshol kellett aludnia.
Ezt a hosszú bevezetőt mégsem egy rettenetes horror elé szántam, mégis a Legyetek jók, ha tudtok! egyik jelenete mégis sokáig borzongatott. Ez a kedves olasz film, mely az én generációm egyik legnagyobb klasszikusa, végig egy fiú lelke körüli harcról szól. Mivel Cirifischio szíve sokkal jobb, mint a legtöbb emberére, erre a jóságos Fülöp atya és sajnos a sátán is felfigyel. Amikor a sátán a bujasággal próbálja elcsábítani őt, a perdita házában a tűzben égnek a miatta elkárhozott lelkek. Ennél félelmetesebb hangokat nem nagyon hallottam azóta sem.
De nemcsak ezért érdemes ezt a filmet megnézni, hanem, mert szép, kedves és nagyon humoros. (Csütörtök 21:00, Filmmúzeum)

Robert Altmann filmjeinek élvezetéhez speciális lelkiállapot szükségeltetik, ezt figyeltem meg magamon. Ő ugyanis filmes tablókat készít, ahol az emberek sokkal fontosabbak, mint maga a történet. Több olyan filmét is láttam, amely számomra érdekes világok kulisszái mögött játszódik. Ezek közül az egyik egy éppen megszűnő rádióállomás utolsó adásnapját mutatja be néhány állandó szereplőn keresztül. Az utolsó adást moziban pár nappal karácsony előtt láttam annak idején, és ez a szomorkás búcsúmozi hozta el nekem végérvényesen abban az évben az ünnepi hangulat meghittségét. (Péntek 21:35, m1)

Szombaton a Duna TV szokásához híven műsorra tűzött egy egzotikus országból származó filmet. A Karamellről már ezen a blogon is jelent meg kritika.(Szombat 19:00, Duna TV)

Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai. A kilencvenes évektől fogva nagyon népszerű téma a transzvesztitákról filmet készíteni. Ezek többnyire harsány vígjátékok, sok nagy kedvencem van köztük. A Priscilla viszont kicsit más, flitteres csillogásban itt sincs hiány, de az egészet körbelengi valami keserédes hangulat. És mégis happy end lesz, de nem úgy, ahogy az ember az elején elképzeli. Nagyon szeretem az ausztrál filmeket. (Vasárnap 20:30, MGM)

A hét utolsó napjára egy ausztrál film jutott, a

15-11. helyezettek

Már múlt héten elérkeztünk a féltávhoz, nemsokára pedig rá is fordulunk a célegyenesre, de addig még van öt jó szám itt.

Érdekes, hogy a Megasztár első igazi hetén tényleg a leggyengébb résztvevő esett ki. Detti ugyan arra is büszke volt, hogy arcüreggyulladása ellenére képes volt végigénekelni a dalát, ez sem a közönséget, sem a zsűrit nem hatotta meg. Jegyezzük jól meg ezt a pillanatot, mert nem lesz sok ilyen egyértelmű végeredmény!

Egy kicsit több eleganciát, egy kicsit több érettséget kívánok a Fidesznek a nagy győzelme mellé! Most ugyanis csúnyán kilógni látszik a lóláb.

Sajnos tényleg gyanús, hogy pont most kell beidézni az újbudai szocialistákat. Pont erre a hétre jutott el a nyomozás arra a pontra, hogy most kellett meggyanúsítani Molnár Gyulát, a Lehet Más a Lágymányos (LML) vezéralakját és a mit sem sejtő demokrata szerepében tetszelgő helyettesét, Lakos Imrét.

Természetesen az a szocialista maszatolás, mely szerint ez a Fidesznek jól jövő kihallgatás egyúttal bizonyítaná az urak ártatlanságát, nem igaz.

Éppen ezért fölösleges ilyen mohónak lennie a kormánypártnak. A szocialisták már így is kiskanállal próbálják magukat összeszedni az áprilisi eredmény után, és most sem lesz jobb a helyzet. Alig marad bázisuk, az is szórványos lesz; önkormányzati szinten már 2006-ban szét lettek verve.

Nem is gyanakodnék igazán koncepciós gyanúsításra, ha nem látnám, mi folyik abban a kerületben is, ahol élek. Soroksáron a kerület önállósodása (1995) óta Geiger Ferenc a polgármester. Eddig nem volt országosan ismert politikus, jellemző közéletünk színvonalára, hogy most lett az.

Az utóbbi hetekben viszont még a Tényekben is kénytelen volt nyilatkozni, mert egy ismeretlen korrupcióval vádolta meg. A videó nem bizonyít egyebet, csak azt, hogy a készítők kicsit sokat nézték a Hír TV Célpont című műsorát...

Az egyik beazonosított szereplő, egy helyi építési vállalkozó tagadja, hogy az ő hangja lenne hallható a felvételen. A másik beszélőről nem tudjuk, ki az. Ez így elég sovánka.

Természetesen a kétes eredetű hangfelvétel körüli bizonytalanságok nem igazolják Geigert sem. Abban természetesen nem tudok igazságot tenni, ártatlan-e vagy sem.

Viszont ismerem a helyi Fideszt. Vezéralakjuk napi ismerősöm, persze nem önszántamból, hanem, mert gyakran utazom vele együtt reggelente. Mostanáig, amíg nem láttam a plakáton, nem tudtam, hogy aktív szerepet vállal a pártban, de azt igen, hogy megszállott fideszes.

Minden reggel gőgös arccal, a Magyar Nemzetet büszkén közszemlére téve száll föl a buszra. Ha nem akadt beszélgetőtársa, akkor az országért aggódó, gondterhelt arccal olvasta a napilapot.
Ha viszont volt kivel beszélgetnie, akkor hangos, kellemetlen hangon, bicskanyitogató stílusban szapulta a Gyurcsány- majd a Bajnai-kormányt. Nem szokásom ismeretlen embereknek csak úgy beszólni, de ennek a nőnek többször szívesen megmondtam volna a véleményemet. Nem azért, mert akkora híve lettem volna Gyurcsányéknak, hanem azért, mert ki nem állhatom ezt a tipikusan jobboldali attitűdöt. Amikor az a fixa idea, hogy aki baloldali vagy - urambocsá' - liberális, akkor az eleve nemzetellenes. Annak nincs is más célja ebben az életben, mint a nemzetet rontani.

A Fidesz ezen híveitől kaptunk még elegáns kampányanyagokat is. Kezdésnek egy héten át minden nap be volt dobva egy kártyanaptár méretű cetli, mely azt állította, minden civil jelölt valójában mszp-s. Ez azért is fontos, mert Geiger civil jelölt, de sok szocival ellentétben már 2006-ban is az volt. Korábban pedig helyi nagykoalíció támoagatta, az összes nagyobb párt.

Aztán jöttek különböző újságnak látszó röplapok is, melyek a korrupciót tényként közölték, holott még a nyomozás sem indult el. És persze folyamatosan szintén a valósággal ellentétesen állították, hogy a jelenlegi polgármester valójában az MSZP embere.

Mindez persze azért történik, mert Geiger nem állt be a Fidesz sorába, és mégis esélyes az újabb hosszabbításra. Ismétlem, nem tudom, mi igaz a korrupciós vádakból, viszont azt látom, hogy Soroksáron semmi komoly gond nincs, itt kellemesen lehet élni. Az intézmények működnek, lassan ez-az fel is épül, és még a havat ellapátolják az önkormányzati utakról. Egy soroksárinak összességében nincs oka változást követelni. Ezért kell ilyen lejáratókampányt rendezni, ha már magunktól nem jövünk rá, hogy milyen rossz nekünk.

Akár igazuk van, akár nem, nagyon ellenszenves az egész, és nagyon sajnálom, hogy ma már itt, nálunk is ez a stílus.

Ha van reklám, amit szívből utálok, akkor ez az. Mert agresszív, mert szájbarágós, mert vicceskedni akar.

Pedig egyáltalán nem vicces. Hiába vetik be az ügyeletes jófejeket, Winkler Róbertet és Bazsó Gábort. Mára már nincs az a negyvenöt éves kreatív, aki ne csodálkozott volna rájuk. Micsoda nagy arcok ezek, jól tolják, ecsém. Kajolni fogja ezt a fiatal és a menő magyar. Hátha el tudják leplezni, hogy a termék kábeltévé. Tévézni meg a mai fiatalok körében nem menő, az okosabbaknak már nincs is tévéje, vagy nem is néz mást, csak a Discoveryt.

Hogy a poén még jobban megérintsen, minket, fiatal felnőtteket, mutatnak két szomszédot. Az egyikkel az ember azonnal szimpatizál elvileg: laza, humánértelmiségi párocska. A lány talán fogyatékos gyerekeket tanít, a kedvese meg korunk bohémja, Szókratészt megszégyenítő szakállat és a Beckham-frizura barlanglakó változatát viseli. Dolgozik, és sorozatot néz kikapcsolódásként (de nem csúnyán-ravaszan letölti előre a House negyvenkettedik szériáját, ami legfeljebb a netszolgáltatónak tetszene).

Vagyis nézne, de ekkor felbukkan a reklám igazi sztárja, a hülye szomszéd. Ő már megjelenésében is viccesen abnormális. Ő a síkhülye testépítő, aki egyedül él, mert ő csak önmagába szerelmes. És pont az aktuális epizód nyitóakkordjakor jut eszébe, hogy a papírvékony falú panelben elhelyezze saját nagysága relikviát méltó helyükre.

A túlkoros hippinél elszakad a cérna, és ordítozni kezd. De persze nem tudja túlkiabálni a fúrógépet.

Ekkor jön a felmentősereg: a két frissen megbukott rádiós, Winkler és Bazsó a csodálatos set top box-szal, melytől ugyan a sem a fúró nem lesz halkabb, sem a szomszéd normálisabb, de legalább akkor nézheti meg az ember a műsort, amikor csak akarja. Szakáll és Helyeske elégedetten mosolyog. Érdekes módon még a szomszéd is ott terem az idill közepette.

A párocska végtelenül ellenszenves, mindenféle alteros fiatallal kapcsolatos klisét felvonultatnak: Ázsia-mánia, banánrost kanapé, szélcsengő, a lány fázós, a fiút más fából faragták, mint Kádár-kor alatt szocializálódott apját, ő már mer szólni.

Azt meg kikérem magamnak, hogy ez a töketlen csávó itt ordítozzon naponta ötszázszor - mert az irritációhoz hozzájárul, hogy minden reklámblokkban leadják ezt a vackot, ki sem lehet kerülni. A figura kb. akkora félreértés, mint amikor a kissé öregedő szerző valami modernet akar írni, úgyhogy beletesz egy jókora bazmeget a műbe; csak úgy pukkadnak a polgárok!

A vasárnap reggel flexező szomszéd zsánerképének eredetiségéről legyen annyi elég, hogy Boros Lajos már évekkel ezelőtt is ezzel poénkodott. A susogósba bújt szteroidfalókon is lassan két évtizede nevetünk. Illetve nevet, aki még bír rajta.

Az meg kimondottan bájos, hogy a túlfizetett reklámszakemberek hogy képzelik el a panelt.

A reklám belefullad a nagy eredetiségbe, pedig ezeknek az ötletek olyanok, mint az egy hetes párizsi. A macskának talán még jó lesz.

Bajor Imrét kirúgták a Heti Hetesből. Van-e ennél nagyobb szégyen? Persze már nagyobb vadakat is küldtek el, a nagydumás Fábry vagy a közönségkedvenc Vágó István heti hetesbeli pályafutása is kérészéletű volt. Róluk azonban az első adás közben lehetett tudni, nem fekszik nekik a műsor, Fábry túl sokat, Vágó túl keveset beszélt. Ahogy a folyamatosan hanyatló színvonalú műsor mindig próbálkozott emberekkel, a női megmondók közül hosszú távon például csak Hernádi Judit állta a sarat, Szily Nóra humortalan műnőciskedésére vagy szegény, megbomlott elméjű Lang Györgyi óvódás poénjaira nem volt vevő a közönség. Ahogy a Showder Klubból szalasztott okostojás is teljesen idegen volt ebben a közegben.

A műsor nagy korszakának két főkolomposa, Havas Henrik és Verebes István maga távozott részben anyagi, részben hiúsági okokból.

De olyanra még nem volt példa, hogy az alapcsapatból valakit elküldjenek, mert nem elég jó.

Amellett, hogy pont a Heti Hetesnél, ennél az elavult, unalmas és igen igénytelen műsornál érdekes dolog ezzel érvelni, még nem is igaz. Én például hosszú ideje Bajor szövegein szórakozom a legjobban.

Nem volt ez mindig így, amikor a műsor sikere miatt Bajor Imrét az ország legjobb színészének választották nagyjából tíz éve valamilyen tömeges érzékcsalódás hatása alatt, borzasztóan irritált ez a pojáca. Semmi sem predesztinálta arra a népszerűségre, amelyet akkor élvezett. Mert Gálvölgyi régi paródiái klasszikusak, és színpadon is jó, vagy legalábbis ügyesen választja ki a hozzá illő karaktereket. Amit most csinál, az persze szörnyű, dehát éppen ezért nem nézzük, hanem gondolunk inkább a Csinibaba tömbbizalmijára. Ahogy, gondolom, Hernádit sem kell sokáig méltatni, mindenki tud kapásból mondani egy-két olyan dolgot, amely kiállta az idők próbáját. (Személyes kedvencem a Szambában, amikor a világ legletargikusabb tekintetével koktélt kér a pultostól: "Egy sárga halált, aranyom!"

De Bajornak maximum a Jó reggelt, Vietnam! szinkronját tudom a javára írni, esetleg Oli urat. Bár utóbbi, lássuk be, kissé olyan kép a vitatott nemi identitású emberekről, mint amikor a harmincas évek varietéiben feketére mázolt arcú fehér emberek játszották a színesbőrűeket, de ez inkább Horváth Ádám víziója, Bajor csak a kellő ripacskodást hozta. (Tegyük hozzá, a legendás gyíkbőrneszeszer-tulajdonos kimondottan közkedvelt volt, tehát lehet, hogy nem is ártott annyit a melegeknek.)

Végül is Bajor is színész, csak neki nem a hivatása ez, hanem az egyetlen szerepe, melyet egész életében játszik: őt sofőr viszi mindenhova, extrém és méregdrága ruhákban jár, haverja minden más színésznek, és nagyot dobban a szíve, amikor ezek "művészkémnek" szólítják, viszont elvárja, hogy mi, földi halandók meg művész urazzuk.

Kár, hogy a mai, magyar igazi színészek már pár évtizede nem egészen ilyenek. Többségükről nem mondaná meg az, aki nem ismeri az arcukat, hogy esténként többszáz ember tapsára vonulnak le a színpadról, ha "civilben" találkozna velük. A Bajor félék legnagyobb alakítása - az életük - is hamis és korszerűtlen.

Bajor saját bevallása szerint is úgy lett színész - főiskolát nem végzett - hogy folyton ott sündörgött a nagyok körül, akik megkedvelték, és tettek neki egy kis szívességet, valami apró szerepbe betették. A sok kis szerepből aztán egyre nagyobbak lettek, majd a Szomszédok, és Bajor Imre országosan ismertté vált. Nem mellesleg a Rádiókabaré is felfedezte magának. Ennek a jó helyezkedésnek meglett aztán a gyümölcse, a Mágnás Miska címszerepe, amelyben egyébként egyáltalán nem volt rossz, dehát az egy operett, az ódivatú sztár és az ódivatú műfaj talált egymásra.

Ahogy a Heti Hetes is óriási lehetőség volt. Mit kell ott csinálni? Ülni és jópofákat dumálni. Bajor egész karrierje erre épült, a pózolásban, melyből sosem lehetett tudni, mennyire veszi komolyan, mennyire játssza csak meg magát, valószínűleg ő a legnagyobb.

Persze nagyon sokat dolgozott, a haknizás esztétikai szempontból jogosan lenézett műfaj, de az tény, hogy egyáltalán nem könnyű. Sokat is keresett ezzel, annyit, hogy nyugodtan eljátszhatta a nagy életművészt, aki lenni szeretett volna.
De a sikerszéria megtört, amikor maga is elhitte, ő tényleg valami nagy ember. A Kicsi Huszár nevű éttermet úgy indította el, hogy a vendéglátásról szerzett igen gazdag tapasztalatai a pultnak csak az egyik oldaláról származtak. Terve égbe törő volt: a számára oly kedves Fészek világát akarta újból felépíteni. És itt ütött vissza, hogy ő mindenkinek csak egy rundó erejére a haverja, a mostani nagy művészek nem sereglettek az önkényesen kikiáltott új művészklubba. Sajnos a nem-művészek sem elegen, állítólag a túl magas árfekvés miatt maradt el a megálmodott vendégszám. A hely csődbe ment, és a termeket is jóval az eredeti ár alatt sikerült csak eladni. Bajor Imre ebben nemcsak anyagilag ment tönkre, de lelkileg is: az a világ, melynek illúziójában ő egész eddigi életét élte, nem létezik.

És ez tényleg látszott rajta. Egy lassan öregedő, összetört embert láttunk a sor szélén kuporogni, aki csak nagyon ritkán szólalt meg, és akkor sem mondott semmi vicceset. Gondolatban egész máshol járt, és amikor hallott valamit, amiről eszébe jutott valami, akkor benyögte. De addigra a többiek már egész máshol tartottak, vagy talán nem is arról beszéltek, mint amit Bajor a témának hitt.

Mivel a műsor maga szinte teljesen élvezhetetlen, már csak Bajor Imre maradt nekem mint érdekes szereplő. Nem nevetni szoktam rajta, csak eddig élveztem ezt a kereskedelmi szórakoztató műsorba nem való összeroppant embert, ahogy küszködik, ahogy próbál úgy csinálni, mintha még mindig ő lenne Bajor Imre, az ország kicsi huszára, nem pedig egy rá nagyon emlékeztető civil, aki művésztársaságba keveredett.

A tegnapi ATV-híradó egészen érdekesre sikeredett, és most nem is a politikai hírekre térnék ki, mert ebből a szempontból már túl jól ismerjük a csatornát.

Két olyan híren kaptam föl a fejem, amelyet így magát komolyan vevő hírműsor nem tálalhat.

Valószínűleg kicsit sokat nézték az X-aktákat, mert lehoztak egy olyan hírt, amelyen talán még maga Mulder ügynök is csak tamáskodva hümmögött volna. Magas rangú amerikai és brit tisztek - természetesen a nevüket nem vállaló fajtából - arról számoltak be, hogy az ufók képesek hatástalanítani a földi atomrakétákat. És ez így elhangozhatott az esti híradóban.

Történt ugyanis, hogy ismeretlen repülő tárgyakat észleltek valamilyen bázis fölött, és rögtön utána nyolc atomrakétáról kiderült, hogy nem működik. Úgy látszik, Xenu a Hitgyüliben is átvette a hatalmat...

A csatorna vélelmezett törzsközönségének, a nyugdíjas nénik seregének pengeéles agyú kedvence, Sas József magánbosszúját adták elő hírként. Tegnap avattak emléktáblát Marton Frigyesnek Lágymányoson. Erre az előre sehol sem hirdetett eseményre pár nénike és a humoristák közül csak Sas és Trunkó Barnabás mentek el. A híradóban ezt úgy mondták be, hogy szégyellje magát minden más humorban tevékenykedő ember a hálátlansága miatt, hogy nem volt ott.

Aki nem emlékezne már Marton Frigyesre, annak elmondom, a Rádiókabaré és a Mikroszkóp Színpad is az ő találmánya volt. Aki húzza az orrát - hozzám hasonlóan a két intézmény puszta gondolatától is, emlékezzen, Marton nem tehet arról, hogy ma kik uralják ezeket. Számos azóta befutott humorista is az ő köpönyegéből bújt elő, és nem csupán tehetségeket kutatta, hanem folyamatosan mentorként is segítette, akit tehetségesnek ítélt meg. Kiváló szerkesztő és rendező volt. Nagyon bírtam a stílusát én is, ahogy fapofával beszélt; tőle származik például a blogon is már többször felidézett, és mindenféle karrierlibára örökérvényű "Önben kinek a faszát tisztelhetjük?" - kiszólás, hogy nagyjából elhelyezzem őt fiatalabb olvasóim képzeletében.

Nyolc évvel halála után lakóhelyén megemlékeztek róla. Ez nagyon helyes. De hogy e kapcsán az ATV hagyományos szombat esti szörnyei (Zeneexpressz, szül. Fásy Mulató) mellé felzárkózó Sas kibrusztolja magának a lehetőséget, hogy beszóljon a konkurenciának, méltatlan és elképesztő. Az ATV híradója pedig amatőr, ha asszisztál ilyen talajmenti bunkóságokhoz.

Nem kellenek ide ufók, ha gonosz kis lényeket akarunk látni.

39. hét

Értelmes akciófilmmel kezdjük a hetet. A Sakál a klasszikus A Sakál napja re-make-je, mindkét film jó, természetesen a kor ízlésének kontextusában készültek. (Viasat 3, hétfő 22:40)

Az Őrült nők ketrece kedves, frivol vígjáték, és annak ellenére, hogy francia, nem idegesítő. Már egészen sokféle változatban láttam ezt a történetet: az eredeti színdarabként, természetesen ebben a feldolgozásban és az amerikai verzióban, a Madárfészekben – amúgy mindkét film forgatókönyvét a darabot jegyző Jean Poiret írta. És ennek ellenére mindegyik adaptáció másképp jó.
A francia film sikere miatt készült folytatás is, komoly előítélettel ültem le elé. De az a film – bár nem annyira mókás, mint elődje – kedves, és kicsit sem kiábrándító. (MGM, kedd 20:30)
 

Szerdára két filmet is kinéztem. Egyrészt egy jól sikerült kommersz vígjátékot, a címe a Mi kell a nőnek? Az utolsó percben sajnos elrontják… (Film+, szerda 21:10)
A másik az első olyan film, amelyet úgy ajánlok, hogy még én sem láttam. A Mansfeld, egy igaz történeten alapuló történelmi dráma az ’56 utáni Magyarországról. (RTL Klub, szerda 23:10)

A csütörtöki film ugyan harminc évvel későbbi állapotokról szól, de mivel azóta már majdnem ugyanannyi idő telt el. Érdekes, de nyilván nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek fantasztikus magyar filmtermésében megszaporodtak a jelenkort bemutató szatírák. Ilyen a Falfúró is, melynek már helyszíne is a Kádár-korszak legjellemzőbb élettere, a lakótelep. (Filmmúzeum, csütörtök 22:40)

Úgy látszik, ezen a héten sok re-make-en akadt meg a szemem. Az asszony illata igazi, hamisítatlan, kilencvenes évekbeli film. Al Pacino jutalomjátéka. Miközben ez egy nagyon is ajánlott film, meg kell jegyezni, hogy az alapjául szolgáló A nő illata c. olasz film viszont remekmű. (Filmmúzeum, péntek 22:55)

A szombat filmje ezúttal a sokkolónak szánt, sokszorosan díjazott Rém. Nekem kicsit csalódás volt a beharangozáshoz képest. Egy Betty Blue után, amit én nagyon fiatalon láttam, annyira nem borzasztja el az embert, de rossznak semmiképp sem mondanám.
Inkább a tálalása érdekes, jól leleplezi az amerikai erkölcsöket. Nem lövöm le a poént, ha elmondom, hogy a film két nő destruktív love storyja, mely gyilkosságba torkollik. A leszbikusság, úgy látszik, valahogy még rejtélyesebb dolog – már nem a primer szex, arra a kamura sokan csorgatják a nyálukat – hanem a valódi nő-nő párok világa, mint a férfiak közötti szerelem. Egy meleg nő, ugye, már sokszorosan hátrányos helyzetű.
A másik pedig az a cirkusz, hogy a csini Charlize Theron a film kedvéért elcsúnyult. Emlékszem, mennyi cikk volt az újságokban arról a film bemutatója környékén, hogy a szép Charlize-nak volt bátorsága csúnyának mutatkozni. Az, hogy meg is ölt valakit a karaktere (mert, ugye, a szereplő volt csúnya) mellékes bűn ahhoz képest, hogy nem néz jól ki.
Régóta van olyan benyomásom, hogy Hollywood megrekedt a negyvenes évek soviniszta szintjén, és az egyik legkonzervatívabb entitás Amerikában. A film körüli kommunikáció mindenesetre utal erre. (Story TV, szombat 22:00)

A hetet egy klasszikus vígjátékkal zárhatjuk, ha megnézzük a Marslakó a mostohámat. Kim Basinger legjobb szerepe valószínűleg. (AXN, vasárnap 22:00)
 

20-16. helyezettek

Lezajlott a Megasztár párbajokat felvonultató adása, kialakult az élő döntők mezőnye.

Örömmel láttam, hogy az első három szériához méltatlan negyedik hibáiból a megfelelő tanulságokat vonta le a TV2. Ezt nem kisebbíti az a körülmény sem, hogy erős konkurencia érkezett a másik nagy kereskedelmi csatornára.

Szerencsére külcsínben visszaadták a Megasztár régi rangját, most már nem valami pasztelles, minimalista kulimász közepette kell fellépnie a sztáraspiránsoknak. A műsorvezetők személyét is javították, az örökös Tilla mellett Liptai Claudia tűnt föl, bár most még nem érték el üzemi hőfokúkat, kissé esetlenek voltak ezen a szombaton.

A zsűri szerepe nem túl nagy, kissé zavaró már Friderikusz Sándor és Mester Tamás privát civódása. Finoman és főleg spontán módon adagolva ez lehetne a műsor sava-borsa, de élek a gyanúperrel, hogy emögött valamilyen nem túlzottan konrét rendezői utasítás rejlik, mert az jópofa, ha Friderikusz rosszmájúságát vagy éppen Mester p*nabubusságát kifigurázzák. Eszenyő Enikő marslakó-indián hibrid külseje meg, remélem, hamar törlődik a vizuális memóriámból.

De nézzük, kik jutottak tovább!

38. hét

Hétfőn a Viasat 3-on az esti film a Pánikszoba (22:30-tól). Mindig azon nevettem e film kapcsán, mennyire érdemes volt ezt a méregdrága szobát létesíteni, hiszen tényleg veszélyes bűnözők törnek az anyára és lányára. Nekem ez az idegfeszültség kicsit sok, pedig a túszdrámákat messziről, a tévéből szeretem nézni.

Nem mozdulunk kedden sem a Viasatról, ahol valamiért 10:55-kor adják a Lapzárta című filmet, amely azt a fajta hektikus, rámenős, amerikai típusú újságírást mutatja be, amilyennek az ember a modern oknyomozás fénykorát képzeljük. Aki se nem nyugdíjas, se nem kismama, az valahogy rögzítse, mert sajnos kissé szerencsétlen időre tették.

Szerdán kihagyhatatlan az egyik legjobb magyar film, a Szindbád. Szintén nem túl praktikus a három órás kezdés. Mondjuk, ezt a filmet tényleg mindenki látta. Bár nem film, de kapcsolódik: rögtön utána portréfilmet sugároznak Latinovits Zoltánról.

Csütörtökre jutott az első vígjáték. Ritkaság, hogy a Vejedre ütök ezerszer jobban sikerült, mint az első rész. Nyilvánvalóan nem kis szerepe van ebben annak, hogy Robert De Niróhoz csatlakozott a másik két örömszülő szerepében Barbra Streisand és Dustin Hofmann. Aki nem ismerné a filmet, nyugodjon meg, azért nem sokról marad le, ha inkább Fábryt nézi csütörtök este. De azért ez vérbő - azt hiszem, ezt a szót javasolná a Közhelyszótár ennek a vígjátéknak a minősítésére - komédia is szórakoztató. Egyszer.

Pénteken és szombaton ajánlom a FEM3-at mindenki figyelmébe. Az új, nőknek szánt csatorna, melynek Boszorkánykonyha című, saját gyártású műsorát már régóta pennahegyre kívánom tűzni, hétvégi filmekben elég erős. Ezen a héten is.
Péntek este 10-kor jön az Amistad. Az Újvilág egyik szégyenfoltjáról, a modernkori rabszolgaságról szól. Mindig tetszett az a cinizmus, hogy a rabszolgakereskedők hajóját "barátságnak" nevezik.
A megtörtént esetet feldolgozó film egy rabszolgalázadás történetét dolgozza föl amúgy, kiváló szereposztással. Rendezte: Spielberg.
Szombat éjfélkor meg a Közelebb című kamaradarab látható, egy igen kiváló film. Nem én találtam ki, de aláírom: a szerelem csúnya oldaláról szól. Régóta rajta van a listámon, de idén nyár elején láttam először. Az eredmény: a film alapjául szolgáló Cosi fan tutte című opera hamarosan megérkezik a kedvenc online könyvesházamból.

Vasárnap délután (16:40) az RTL Klub általában valami gagyi vígjátékkal készül, most ez az Óvóbácsik lesz. Ha valaki elmesélné, mi is ez a film - ha még a címe nem ijesztett volna teljesen el - biztos rá se néznék. De valamiért egyszer mégis megnéztük, és ma az egyik nagy-nagy kedvencünk. Mindig bugyutasága ellenére. Egyszerűen jó nézni, ahogy a két bodybuilder két kisfiúra vigyáz. Horribile dictu: néha még idézni is szoktunk a filmből. Különösen szeretjük például azt a mondatot - kisebb rituálé is tartozik hozzá - hogy "A testvérem a legjobb barátom." Az öcsémmel ilyenkor egymásra nézünk, és egyszerűen jó, hogy ez így van!
Akinek ez limonádé, kóstoljon bele éjszaka a Filmmúzeumon a Retúrba! Ez a kis költségvetésű magyar film nem akármilyen magyar színészeket vonultat föl: Sinkovits, Agárdy Gábor, Kibédy Ervin, Bárdy György és Gera Zoltán. Többségük már nem is él, Kibédy Ervinnek ez volt az utolsó szerepe. A filmben is fél lábbal a sírban állnak már, de addig is élniük kell valahogy. Érdekes, jól megcsinált film.

25 - 21. helyezettek

Nem is olyan rég írtam arról, mennyire nem szeretem a kosárlabdát. Nézni sem, és főleg az amcsi őrületet ki nem állhatomkörülötte. De ez a fotó lassan két hónapja nevettet meg akkor is, ha csak rá gondolok. A Nemzeti Sport Magazinban láttam először egyébként.

A képen mai profi kosár legkiemelkedőbb alakja, LeBron James pózol. A beteges szerénységgel nem vádolható kosaras nem csak finom célzást tesz arra, hogy ő a király, hanem úgy is hívatja magát. A 26 éves élsportoló valóban majdnem egy évtizede uralja a legfontosabb amerikai sportot. Nemcsak többszörös NBA-bajnok, de 2007-ben a világbajnokságot, 2008-ban pedig az olimpiát is megnyerte a válogatott tagjaként.

De ez a fotó nemcsak egy jól sikerült kép. Egyúttal az esszenciája mindannak, ahogyan Amerikában a sportra tekintenek. Tovább megyek: ez a kép a klasszikus amerikai embereszmény, a self made man ábrázolása. Ráadásul egyszerre lehet komolyan venni - hiszen King James, ahogy odaát nevezik, tényleg az első valamiben, ami fontos - és lehet rajta mosolyogni is, hiszen azért mégiscsak egy amerikai sportolóról van szó a XXI. században. De nézhetjük egy büszke, a monarchiát hagyományosan megmosolygó amerikaiak fricskájának is. James, az ohiói szegénynegyed egykori reménytelen lakója a tehetségével és persze sok kemény munkával a kosárvilág ura és parancsolója lett, ezt örökítették meg. Az arckifejezés megfizethetetlen, ahogyan a hanyagul odavetett oroszlánok is. És a végső poén: palást alól a kilógó lóláb, Nike cipőben természetesen. Fantasztikus felvétel, imádom!

Heston Blumenthal zseniális lakomái, TV Paprika hétfő 23:00, szombat 21:30

Újabb angol tévés szakácsot fedeztem föl, akit szerencsére a magyar főzőtévé is bemutat. Igazából nem most találtak rá a modern konyha alkimistájára – ahogy sokan nevezik – három műsora is látható a TV Paprikán jelenleg.

A kissé pszichopata kinézetű sztárszakács nem árul zsákbamacskát: tényleg megszállottan dolgozik. Semmilyen őrülettől nem riad vissza. Ez természetesen némileg föl van tupírozva, és a média számára kissé el is van túlozva a mániákusság. A háttérben higgadt tudomány és fegyelmezettség munkál.

A csodálatos lakomák alapötlete egyszerű: a főzőműsorok általában a világot járják az új ízekért, Blumenthal az időben utazik. Egy-egy kort idéz meg lakomái segítségével angol híresember vendégei előtt. Ehhez korabeli szakácskönyveket, vagy ezek híján, más forrásokat, nem egyszer irodalmi műveket hív segítségül.

A tegnap vetített részben is így történt, amikor ízelítőt adott az ókori római étkezésből, a Satyricon című buja műhöz fordult inspriációért. Végül innen merítette a desszert ötletét, az azt megelőző fogásokat viszont Caligula ezek szerint részletesen dokumentált étkezési szokásaira alapozta.

A császár nagyon szerette megenni a lehető legkülönbözőbb állatok genitáliáit. Így az első falatok sertéscsöcsből készültek, melyeket töpörtyűnek sütött meg a séf a mit sem sejtő vendégeknek.

A második fogás sertésagyvelős puding volt, melyet élő halból nyert béllel ízesítettek. Rettenetesen hangzik, igaz? Pedig az eredeti római recept szerint még izzadság is kellett volna bele, de ettől megkímélte vendégeit Heston. Amúgy a fogás jól nézett ki, és addig nagy örömmel fogyasztották a híres angolok, amíg meg nem tudták mit esznek. Egyébként a velőtől való félelem alaptalan. A marha lábszárcsontjában lévő velő (pirítóson, sóval, borssal és édesnemessel megszórva) klasszikus téli csemege nálunk. Sőt – és remélem, mimóza lelkű olvasóim nem fordulnak el tőlem teljesen – gyerekként egyszer ettem agyvelőt is. Egy csirkéét, nem volt rossz az sem. Szóval ezek nem annyira extrém finomságok, mint amilyennek elsőre tűnhetnek, csak nem kell belegondolni.

A fő attrakció a trójai malac volt. Egy egész sült malacot úgy preparálnak, hogy a hasüregébe kolbászokat tettek. A tálalás pillanatában, amikor felvágták a malac hasát, ezek a kolbászok úgy hullottak ki, mintha a disznó belei lennének. A vékonybél szerepében csirkehúsos kolbász tündökölt, a vastagbelet pedig egy olasz kolbász jelenítette meg. A legenda szerint a Caligulát vendégül látó római nagyúr akkora sokkot kapott kreatív szakácsa kissé gusztustalan illúziójától, hogy személyesen akarta megkorbácsolni. De a szakács szerencséjére a császárnak az akció is és az étel is annyira tetszett, hogy a lakoma végeztével megkoszorúzták a derék szolgát.
Az angol vendégek hahotáztak, bár inkább az elhűltség volt őszinte az arcukon. Az ízekben aztán mindenki tobzódott.

Végül eljött a desszert ideje. A Satyricon orgiába fulladó lakomájának nagy látványossága az ejakuláló sütemény volt. Hogy az ókorban ezt hogyan valósították meg, nincs leírva a műben, így Blumenthal csapatának magának kellett ezt az erotikus befejezést megalkotni. Végül szárazjég és robbanócukorka segítségével áramlott ki az életet szimbolizáló sáfrányos (tényleg!) szósz az aprócska csokitortából helyes kis, aranyló buborékok formájában. A csokoládé amúgy remek gondolat, egyrészt önmagában örömforrás, másrészt fricska annak a közkeletű közvélemény-kutatásnak, mely szerint a nők többsége könnyebben mondana le a szexről, mint a csokoládéról. És ezután jön még egy meglepetés: a robbanócukorka – amit ma is imádok! – csiklandóan pezsegni kezd a szájban. Az egyik nő – a BBC műsrovezetője – aprókat sikkantott, ami nemcsak nekem jutatta eszembe a Harry és Sally klasszikus, éttermi jelenetét.

A rossz hír az, hogy a Csodálatos lakomák minisorozat, és most szombaton a viktoriánus menüvel véget is ér. (Az előző részekben középkori és Tudor-korabeli finomságokkal várta vendégeit a precíz séf.) De a TV Paprika hamarosan úgyis megismétli ezt az évadot, és Angliában már be is mutatták a másodikat, Fantázialakomák címmel, amikor is Willy Wonka csokigyára, az Alice Csodaországban és a Titanic utolsó vacsorája ihlette fogásokkal rukkol elő a mester.

Minden adás bemutatja a teljes alkotói folyamatot: a menü megálmodásától, a tervezésen és az alapanyagok és eszközök beszerzésén át (a trójai malac egy jacuzzi 60 fokos vízében főtt 24 órán át) a tálalásig és az ételek elfogyasztásáig mindent látni. Azokat a dugába dőlt elképzeléseket is, amelyek zsákutcába vezették a csapatot. A vendégek nem sok szerepet kapnak, tényleg csak kísérleti alanyok. Pedig nem akármiket állnak ki: ettek már fehércsokoládéba rejtett sült pelét és szilvának látszó bikaherét is. Vicces momentum a mindent igazi, angol hidegvérrel felszolgáló főpincér, aki az első falat után – mikor már megnyugodtak az asztalnál ülők, nem is olyan rémes a dolog – kimért arccal közli, mi is van valójában a tányéron. Remek ellenpontja ő a gonoszan kárörvendő, az eseményeket a konyhából kistévén figyelő Blumenthalnak.

Mielőtt elítélnénk őt, el kell ismerni, hogy ő szenved a legtöbbet. Mert ő is mindent végigkóstol, azt is ami végül förtelmesen sikerül. A célja ugyanis az, hogy az első (és néha sokadik) látásra is meredek alapanyagokból szemet és ízlelőbimbót gyönyörködtető étkeket szolgáljon föl. A letűnt idők receptjeit mindig a jelenlegi ízléshez igazítja, amennyire csak lehet, és beveti a legmodernebb konyhai vívmányokat. Az által rendkívül preferált molekuláris gasztronómiát is, de szívesen süt galambhúsos pitét a wimbledoni focidrukkerek szájíze szerint is, ha az kell egy-egy recept tökéletesítéséhez.

Modern művész ő, aki bármit kipróbál. Talán embert is főzne, ha nem lenne illegális. Illetve talán már meg is tette, csak a műsorból vágták ki.

Értékelés: 10/10

Tegnap néztem az plenáris ülést, és Orbán Viktor angol (!) szóviccel szórakoztatta a közönséget. Meglovagolva Mesterházy stréber okoskodását, mely szerint az ország nem romokban van, ez csak építési hulladék, Orbán kimondta, amit valószínűleg minden választója is gondol: ami Magyarországon van, az sitt. És freudi elszólásnak titulálta az MSZP-elnök mondatát. Én inkább ezen nevettem.

De az MSZP szellemóriása és elnöke, Mesterházy Attila is kedvet kapott vicceskedésre aztán, csak ő már a biztonságos, fészekmeleg ATV-stúdióban. Aszondja ez az okoska, hogy a kormány nem vargabetűt csinált, hanem – dobpergést, bitte – Matolcsy-betűt. Mert a nyolc pontos devizahiteles-mentőcsomagot Matolcsy György jelentette be, és nem Varga Mihály.

Demszky Gábor ma reggel a Mokka vendége volt. Azt hiszem, ő a legcivilebb pártpolitikus (bár az ATV-t erősítő Kunczével erős a verseny) és egyben a legkívülállóbb bennfentes. Hiszen csak ahhoz van köze, ami jó, a többiről ő is az újságban olvasott. Áldozatot hozott értünk, amikor a brüsszeli, sokkal érdekesebb feladat helyett maradt Budapesten. Köszönjük! – mint Hans a Hamis a babában.
Kire fog szavazni? – firtatta a szuperkompetens Demcsák Zsuzsa. Demszky kihasználva nagy gyakorlatát e téren, el akarta kerülni a kérdést: ő nem Budapesten szavaz, és egyébként is mindegy. Ekkor Demcsák ráérzett arra, hogy a még-főpolgármester feszeng az őszinte választól. Újra belekezdett: Tarlós vagy Horváth?
Demszky most már-már gyöngyöző homlokkal akarta elkerülni a politikailag még az ő jelenlegi helyzetében sem vállalható nyilvánvalót: ebből a választékból inkább Tarlós. Ezt persze így nem mondta ki, de érthető volt, a Horváth Csaba nevű senkiről még egy olyan nagy formátumú hazudozó sem képes jót mondani, mint Demszky.

Külföldön is zajlik az élet közben. Az olasz miniszterelnöki székből eltakarodni nem hajló maffiózó Berlusconi például egyenesen viccet mesélt egy ifjúsági tüntetésen. Nem is akármilyet, hanem egy rögtön hitlereset. Idézem:

„Miután Hitlert már jó ideje halottnak hitték, követői kis csoportja életben találja az Andokban. Kérik, térjen vissza. Mire Hitler: „Visszatérek egy feltétellel. Ha most tényleg gonoszak leszünk.”

Milyen szar vicc!
 

37. hét

Jól kezdődik az a hét, amikor hétfőre egyszerűen nincs mit ajánlanom...

Pontosan hat hét múlva töltöm be a harmincat. Mivel túl nagy ünneplésre nem számítok - ilyenkor jönne jól a népszerűség - gondoltam, itt a blogon megadom a módját.

Mivel a zene az életem egyik tartóoszlopa, megkíséreltem összeszedni azokat a dalokat, amelyek fontosak vagy amelyeket nagyon szeretek. Hogy valami kis izgalom is legyen ebben, stílszerűen 30-as listába állítottam őket, és hat folytatásban - ötösével - fogom itt közölni. Ennek persze praktikus okai is vannak, nemcsak a visszaszámlálás üteme, ugyanis kicsit igénybe venné még a legjobb számítógépeket is 30 Youtube-klip egy posztba zsúfolva.

Nemcsak könnyűzenét szoktam hallgatni, sőt, az utóbbi időben néha több a klasszikus, mint a pop, itt most mégis csak utóbbi lesz. Abból sem volt egyszerű leszűrni, melyik a harminc legfontosabb, és a mezőny így is igen vegyes lesz.

A válogatás természetesen műfajából adódóan szubjektív. De azzal is tisztában vagyok, én magam sem fogok magammal néha egyetérteni. Ennek a csorbának a kiköszörülésére is kitaláltam már valamit, de most még nem tartunk ott. Ma az utolsó ötöt, a 30-26. helyezettet mutatom be.

Kérdés: Miért nem tanultam meg spanyolul?

Válasz: Mert utálok kosárlabdázni.

Első gimnázium előtt feltették a kérdést, angolul vagy spanyolul akarunk-e tanulni. A német a mi sulinkban alap volt, angolul pedig már kicsit tudtam.

Hűha! Spanyolul? Na, az nem lenne semmi! Egy csapásra érdekes ember lennék, senkit sem ismerek, aki tudna spanyolul, szóval túl sokan nem tudhatnak. Igaz, a világ fele anyanyelvként beszéli, de szerencsére a világ azon fele meglehetősen messze van innen.

És mi lesz az angollal? Fölöslegesen tanultam kilenc éves koromtól fogva (még csak harmadszor kezdtem volna nulláról)? És a Beatles? Akkor még Sting Nada Como el Sol (Nothing like the Sun) című, spanyol nyelvű albuma sem jelent meg… A nyelvtudás gyakorlati hasznáról nem is szólva. Lehetséges, hogy a spanyol nyelv magasabb értékeket ér el a Pritchard skálán, ami az esztétikát illeti, de hogy a praktikumra lényegesen alacsonyabb pontokat kap, az viszont biztos a mi vidékünkön.

Aztán mégiscsak megszületett a káposztát is meghagyó és a sznobot is jóllakató megoldás. Hétfőnként hetedik-nyolcadik órában indult a spanyol-szakkör. Azonnal jelentkeztem rá; nyelvkönyvünk nem volt, úgyhogy egy Oroszlánkirály mesekönyvből és -kazettából kezdtünk ismerkedni a nyelvvel.

Ha volt tantárgy, mely iránt oktatásom teljes hossza alatt kitartó utálatot éreztem, ez a testnevelés volt. Ahogy Fábry, én is már az edzőcipő befűzésétől leizzadtam, és utána emberhez nem méltó mozdulatsorokat mutattam be susogósba bújt kápók unszolására, akik ezt néha még osztályozták is.
Egyedül az volt jó, amikor valami értelmes sportot űzhettünk, pingpongot vagy focit. Utóbbit különösen szerettem, kapusként ugyanis semmit sem kellett csinálnom, viszont a sportolás okozta öröm és megelégedettség megvolt.
Sajnos azonban 1992-ben a barcelonai olimpián taroló amerikai dreamteam miatt nálunk is kitört a kosárlabda-őrület; mindenki kosarazni akart. Engem kivéve. Magas se vagyok, gyors se, egymás után háromnál többet még nem sikerült pattogtatni a labdát, nem az én műfajom ez, éreztem. A kellemes, lazulós hálóőrködések helyett kettős indulást kellett gyakorolni sípszóra.
Ezzel egyidőben barátkoztam össze későbbi legjobb barátommal, aki gyógytornára járt, nem a rendes tesire. Balgán azt gondoltam, megvan a menekülési útvonal, a gyógytesi könnyebb lesz.
Egy frászt! Protekcióval ugyan sikerült orvosi ajánlást szereznem, de csalódnom kellett. Bizony ez a gyógytorna nem a hmm… motiválatlanoknak fenntartott ellógási lehetőség volt, de gerinckímélő gyakorlatokkal előkészített kosarazás. Olyan gyerekeknek szánták, akik csontjai hirtelen nagyot nőttek, de az izmok még nem. Picit kilógtam volna, ha az a barátom, aki „belerángatott” ebbe, szintén nem henyélési szándékkal csatlakozott volna nyúlánk diákokhoz. Soha életemben nem fájt a hátam, de ezek után a gerinckímélő órák után egy-két napig mindig.

És persze kosaraztunk itt is. Külön öröm volt, hogy mindenki más azért volt ott, mert az elmúlt nyáron sok-sok centivel lett magasabb, én meg tizenhárom éves korom óta 165 cm vagyok.

Sajnos ezekről a rossz emlékű órákról, ahol sokkal kevesebbet lehetett lógni, mint a normál tesiórákon, nem volt visszaút. A tanárnő nagyon szigorúan vette. Viszont ezek az órák sajnos pont egybeestek a spanyol szakkörrel is. iAdiós el rey león!

Kérdés: Miért nem tanultam meg portugálul?

Válasz: Mert a portugál nyelv miatt megbecstelenítettem október 23-át.

A spanyoltanulás mögött természetesen hátsó szándékok lapultak. Én valójában portugálul szerettem volna megtanulni. Nem is annyira Portugália miatt, hanem mert ez az anyanyelve imádott braziljaimnak is. Akkor úgy gondoltam, megtanulok spanyolul, és onnan már csak egy ugrás lesz a portugál. Ez a terv is pazarnak tűnik mai szemmel már.

Az, hogy a magyartanárunkat, aki mellesleg portugálszakos is volt az egyetemen, megkérjem, túl egyszerűnek látszott. Ezért inkább a könyvtárban levettem a Hasznos Könyvek Polcáról egy portugál nyelvkönyvet, melyet még akkor adhattak ki, amikor az ország neve hivatalosan is Lusitania volt.

Mint minden szocreál nyelvkönyv, ez is a kiejtést akarja írásban megtanítani az első három oldalon. (A mellette lévő könyv a Hogyan kell úszni? címet viselte. Az is a tudásszomjas hatvanas években jelent meg.) Szóval a Nyelvnek magának már ezek ismeretében feküdtem neki.

Október 22-én, az ünnepségre várva a portugál nyelvkönyvből kinézett mondatokkal mentem éppen a környezetem idegeire, és nagyon büszke voltam magamra, mennyire különleges, multi-nyelvű ember vagyok. És akkor elérkeztem a végzetes passzushoz: Tenho, sim. Vagyis: igen, nekem van (valamim). Magyarul kiejtve: Te, nyuszim.

Erre egyik falra mászatott barátom mutatott rá, én pedig aznap nem bírtam abbahagyni a röhögést. Ez különösen azért volt kínos, mert a kellő áhítattal kellett volna végigállni az iskolai ünnepélyt. Nem sikerült…

Kérdés: Miért nem voltam jó soha geometriából?

Válasz: Mert fodrászati kísérletet hajtottam magamon végre.

Ezt a sztorit a barátaim már jól ismerik; van, aki még szereti is, de ellaposodó bulikon mindenképp klasszikusnak számít.

Elég régen történt, még általános iskolás voltam, és éppen a háromszögekről tanultunk. Május volt, verőfényes napsütés, és a tizenkét éves Amálka éppen egyik első divatmajomkodását követte el. Előző éjszakára ugyanis becsavartattam a hajamat anyukámmal, és reggel már loknisan indultam iskolába. Hogy hogy állt, arra már szerencsére senki sem emlékszik, azonban engem, akit ijesztően egyenes hajjal vert meg a sors, rendkívül szórakoztatott, ahogy a kis csigák kihúzás után visszapattannak.

Ott ültem a hétfő reggeli matematikaórán, ahol a háromszögek alapvető tulajdonságait tanították éppen. És a hajammal játszottam.

Soha többé az életben nem hoztam be azt a lemaradást, amit akkor a fürtök mámora okozott. De az is igaz, csak egész rövid időkre bántam meg ezt. Általában egy-egy dolgozat időtartamára.

A göndör hajat pedig még ma is a legszebbnek tartom. A geometriát meg nem annyira.
 

A kétharmad a forradalma már majdnem fél éve lezajlott, de a második Orbán kormány még csak a 100. napján van túl. Orbán Viktor ennek örömére értékelte saját munkáját.

A Fidesz nyolc évet várt, mire visszakerült a hatalomba, és Orbán Viktor nagyvonalúan lemondott az ilyenkor szokásos türelmi időről, ez pedig a magyar parlamentarizmus legtermékenyebb időszakát eredményezte.

A mennyiség és a minőség viszont nem jár egy cipőben feltétlenül. A kormány a kezdeti látványpolitizálás (pl. kettős állampolgárságról szóló törvény) és a Kósa-féle szerencsétlen elszólás után hamar elő kellett rukkolni valamivel. Így Orbán bemutatta a 29 pontot, melynek értékét nehéz pontosan meghatározni. Olyan komolytalanságok mellett, mint a pálinkafőzés előremutató dolgokkal is készültek, ilyen például a bankadó.

Az új kormány legnagyobb pofonját nem belpolitikai téren kapta, hanem Barossótól. Így Orbánék terve a deficit-kitolással meghiúsult. Ezért is leptek meg mindenkit, amikor megszakították a tárgyalásokat az IMF-fel.

A magyar gazdaság nem omlott össze, de a devizahitelesek helyzete folyamatosan romlik.

A helyhatósági választások közeledtével halkulnak a konkrétumok, a jogilag legnagyobb ellenzéki párt október 3. utánra várja a feketelevest. Az viszont biztos, hogy az új költségvetés miatt kiderül, mekkora iramban folytatódik a nagy menetelés.

Érdekes, hogy a látszatra mennyire fittyet hány a Fidesz, ill. mennyire nem törődik a saját hívein kívüli emberek véleményével. A Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozat már mindig magánhordozza majd a diktatorikus mellékízt. És Dr. Schmitt Pál köztársasági elnök és érdemérem-alapító sem lesz hiteles államfő mindenki szemében.

Egyelőre azonban álljunk meg mi is egy percre Orbán Viktorhoz hasonlóan az eddig látottakat elemzendő.