Szerencsére a pénteki Megasztárból egy percet sem láttam, bulizni voltam. De a tegnapi X-faktor nem maradt ki. A fiatalabbik Vastag fiú az Uptown girl című Billy Joel (És nem Westlife, kedves Ördögh Nóra!) számot kapta Keresztes Ildikótól.

Az előadás nagyon gyengére sikeredett, sajnos azonban a tinilányok megmentették a fiút a kieséstől.

Nekem viszont eszembe jutott egy valóságos tragédia, amely ehhez a számhoz kapcsolódik.
Bár be kell valljam, én sem Billy Joeltől hallottam először, hanem az Alvin és a Mókusok (az igaziak, nem a punkegyüttes) előadásában. Aki nem tudná, Alvin, Simon és Tódor gyerekkoruk óta nagymenők a popszakmában, ami nem is csoda, hiszen a nyolcvanas évek legjobb számait énekelték el. (Beat it, Girls just wanna have fun, Surfin' USA, Footloose, Holding out for a hero stb.) Az Uptown girl pedig az abszolút kedvencem volt. Föl is vettem magnóra a tévéből, és több ezerszer hallgattam meg.

Szegény Baka barátomat nem hagyja békén néhány megszállott "rajongója". Ő meg túlérzékeny, és nagyon nehezen viseli ezeket a verbális attakokat. Ezért kénytelen újra és újra elhagyni aktuális blogját, és egy kis szünet után újat kezdeni. Most már négy napja hallgat, mert ismét rátalált az egyik állhatatos pszichopata. Mi, maréknyi olvasói, mindig mondjuk neki, ne foglalkozzék ezekkel. Emlékszem, kezdő bloggerként én is teljesen oda voltam meg vissza, amikor az első trollok megjelentek itt. Menten moderáltam a hozzászólásaikat. Ma már tudom, az ilyen szar emberekkel nem kell foglalkozni. Többek között azért sem szoktam (nagyon) törölgetni a durva kommenteket sem, mert ezek ellen egy út van: nem kell velük törődni.

Baka megnyugtatására talán, vagy mert már másoknak is elege van ezekből a bunkókból, az Indexen ma igen alapos "tanulmányt"  közöltek egy vérbeli trollról. Akár nevethetnénk is a szánalmasságán, engem viszont így, távolról is - szerencsére az említett úr sosem járt nálunk, de legalábbis ide nem piszkított - undorít az ilyen viselkedés. Ahogy a cikkből kiderül, a vérmes kommentelő rendezett életet él, tanult, dolgozik, látszólag normális. És mégis, csak az ízelítő alapján, amelyet leleplezője közzé tett, felfordul az ember gyomra tőle. Az jut róla eszembe, mint amit anyukám mondott, amikor Fekete Pákót néztünk a Youtube-on: "Nem ezért vettem nektek a számítógépet!"

A jobboldali sajtó és média visszhangzik ettől a valóban kissé visszás ötlettől: a Román Nagykövetség kibérelték a Nemzeti Színházat, hogy az elegáns épületben ünnepeljék december 1-ét, a Román Nemzeti Tanács létrejöttének emléknapját, ami a magyaroknak gyásznap, hiszen ez gyakorlatilag Erdély beolvasztását jelentette a Román Királyságba. Ez mindenképpen ízléstelen gesztus. Talán azzal magyarázható ez a diplomatáktól különösen nagy tapintatlanság, hogy Romániának - érthető okokból - már nem fáj annyira a múlt, náluk ez a nap már csak egy nemzeti ünnep, csupán protokoll. Magyarellenességet, pláne rossz szándékot a party helyszínének kiválasztása mögött nem feltételezek.

Reflex-szerűen azonnal bűnösöket kell keresni, hiába van szó egyszerűen valószínűleg egy faux-pas-ról. A jobberek szerint a románoktól ez simán kitelik, rajtuk ezt már nem is érdemes számon kérni. Na, de ki adott engedélyt erre a pokoli, hazaáruló murira? Természetesen a románoknál is rosszabb Alföldi Róbert. Vagy Roberta, ahogy ezekben a körökben nevezni szeretik, mert viccesek nagyon. A nemzeti érzésekről csak apró gyászkönnyel a szemünkben beszélünk, de egy másik ember állítólagos nemi irányultságát nyugodtan ki lehet figurázni a nyilvánosság előtt...

Alföldi Róbert neve, aki egyébként kiválóan igazgatja a Nemzetit lassan három éve, eddig nem merült föl az új kormány halállistáján. A Nemzeti XXI. századi műhely, kiváló a társulata, sokszínű a repertoárja és annak a belsőépítészetileg sok sebből vérző épületnek mára külön atmoszférája lett. Utóbbi nem csupán Alföldi érdeme, egy idő után minden háznak lesz lelke.
Ha színházba akarok menni, a Nemzeti műsorát is mindig megnézem, mert csalódottan még nem nagyon távoztam onnan. (Ez Jordán Tamás igazgatóságára is igaz persze.)

Rövidre zárva: a Nemzeti Színház jó.

Persze nem mindenkinek. Önmagában persze nem baj, ha vannak kritikus hangok. Csak az a fájó, hogy a legtöbbször valahogy mindig büdösliberálisozásba torkollnak ezek a művészeti viták. Alföldi Róbert pedig régi és nagy szálka a nem-liberálisok szemében. Egyszer, jó régen már kifejtettem, hogy a sok hagyományos szitokszó mögött (vérjobb-oldalon szalonképtelen feltételezett vallási, szexuális, politikai hovatartozás) emberileg érthető érzések vannak: Alföldire van miért irigynek lenni.

Főleg, mert amiben benne van a nemzeti szó, attól ezek a "kritikusok" megvadulnak. Az nem lehet, hogy egy ilyen ember diszponáljon a Nemzet Színháza fölött! És persze Alföldi Róbert nem feltétlenül jár külföldre is dolgozni, szemlélete összecseng az európai trendekkel, míg a magyarosch ízlésvilágtól valamiért idegen.

Sokan most Alföldi fejét kívánják, és ez mindenképpen jó ürügy. Látjuk, mennyire mohón habzsol be mindent a Fidesz, ami csak megtetszik neki. És nemcsak mellőzött művészek ülnek a szimpatizánsok soraiban, hanem a feladatra alkalmasok is. (Ugye, az első igazgató, Schwajda György volt.) Alföldi hiába dolgozik jól, azzal nem vonta magára ellenlábasai figyelmét. Székére jelentkező bőven akad. Ez a szerencsétlen eset pedig - őszintén remélem azért azt is, a Nemzeti vezetéséről is jogosan feltételezem a figyelmetlenséget, és nincs a háttérben valami eltúlzott szabadelvűség - Alföldire irányította a reflektort. Látjuk, a média, sőt még a tudomány világa sem ússza meg a nagytakarítást.
Vágó Istvánt új vetélkedőjéből egyszerűen kitették anélkül, hogy a TV2-nek fogalma lenne arról, ki lesz helyette. Vágó bár az egyik legnépszerűbb tévés, túl vehemens védelmezője Gyurcsányéknak. Én sem utóbbi tevékenységéért szeretem, de már szívesen látnék egy értelmes vetélkedőt, olyan vágósat. De a TV2 nem meri őt főműsoridőben képernyőre tenni. Fiatalításról beszél, közben Havas Henrikkel tárgyal...
Azt is múlt héten olvastuk, hogy Tamás Gáspár Miklósnak fölajánlották a nyugdíjat, mert nyelvvizsga híján veszélybe került egyetemi tanári állása. Miért is kellene egy TGM-nek bizniszinglisül csevegnie? Ne már!

Alföldi Róbert most megkönnyíti azok dolgát, akik egy ilyen malőr nélkül sem szívesen látták abban a székben. Hiába csinált olyat, ami ritkaság, visszamondta a rendezvényt ezzel belátva döntése helytelenségét. Ha emiatt távoznia kell, még azt sem lehet mondani, hogy alaptalan. Akár azzal is meg lehet vádolni, hogy szándéka - a román és a magyar nép közeledésének elősegítése - a visszájára fordult. Az eset fölkorbácsolja az ellentéteket, a tanulság pedig az lesz, hogy már megint valami békétlenség van a két nép között, pedig valójában nincs is.

Ha viszont Alföldit kirúgják, akkor kérdéses, fennmarad-e az a szellem, amely most a Nemzeti Színházat jellemzi. Valószínűleg nem. És én ezt eléggé sajnálnám.

Az RTL Klubnak kicsit az idegeire ment ez az X-faktor mánia. De mondhatnánk úgy is, hogy kezdik bevenni a saját propagandájukat, ami a legkomolyabb politikai tömörülések gyors elhalásának első, de döntő állomása szokott lenni.

Az RTL Klub szerkesztői ugyanis most már mindenütt x-eket látnak, és ebből azonnal csak saját hiper-shownak szánt, ám langyoskára sikeredett műsoruk ugrik be.

A Fókusz például a minap X-es nevű híres embereket vonultatott föl: Xantusz Barbarát, Ganxta Zolee-t és Varnus Xavért.

A mellőzött színésznő és a minden hitelességét vesztett, médiabohóccá zülött rapper még csak-csak belefér. Bár ha jól értem az X-faktor fogalmát, akkor szegény Barbarából pont ez az egyediség hiányzik. Viszont néhány éve prostit alakított a Barátok köztben, szóval még jár neki egy kis hírverés.

Ganxta valaha jófej zenésznek számított, különösen, amikor még dobos volt csak, és a másodvonalbeli kabarészínész apja szirupos világa ellen lázadó rocker nem fedezte föl a a rap körül tátongó piaci rést. Bár a műfaj szakértői szerint a Kartell egyáltalán nem volt rossz. Viszont az utóbbi időben többet látjuk a Celebia zsákban futó meg lepényevő versenyein, mint bárhol máshol. Értem én, hogy a showbizniszben mindenki kicsit elkurvul, meg persze a majdnani X is becses hátsóját csapja fél év múlva a földhöz, ha főzhet egy jó kis rakott krumplit kamerák előtt Koós Jánosnak vagy Soma Mamagésának, mégis a jelenlegi imidzshez ez sem egészen illik.
Pláne, hogy a Ganxta fölvett név. Az nem ér, hiszen a riport arról szólt, hogy ezek az emberek ezzel a magyarban viszonylag ritkán használt betűvel a nevükben hogyan élnek. (Izgalmas téma.)

Ennek a kritériumnak kétségtelenül Varnus Xavér felel meg a legjobban. Na, de látunk ezen kívül bármi más párhuzamot a jófej komolyzenész és a celebgyár között? Azért abszurd viccnek jó.

A szezon előtt megkérdezték Sebastian Vetteltől, az akkor 22 éves német versenyzőtől, ő lesz-e az új Schumacher.

A sportriporterek kiírtatatlan butasága ez: az új tehetségeket erőnek erejével a sportág egy korábbi hőséhez hasonlítani. De idén ez a kérdés kicsit érdekes fényben tűnt föl, mert a régi is a pályán volt újra.

Vettel még csak hét éves volt, mikor Michael Schumacher egy nagyon mozgalmas idény után először a trónjára ült. És még nem volt húsz, mikor hétszeres világbajnokként visszavonult. Schumacher sikere német versenyzők több generációja előtt nyitotta meg a sportágat. Nemcsak azért, mert az addig főleg franciák és angolok által uralt sportban a németség jól hangzó érvként hatott egyszerre. Hanem, mert számos német kölyök tekintette a sportág legnagyobb bajnokát példaképének, és fordult a technikai sportok felé. Vettel is 1995-ben kezdett go-kartozni. Igaz egy másik Michael volt az elsődleges idol ekkor még, de Jackóval ellentétben neki sajnos nem volt elég jó a hangja. Maradt az autóversenyzés.

Izgalmas, már-már természetfölötti érzés lehetett Schumacherrel együtt versenyezni. A mostani versenyzők nagy része még gyerek volt, amikor a perfekcionista német feltűnt, és majdnem mindig lealázta a riválisokat. Egyszerre pedig ott volt közöttük. Ennél már csak az lehetett megdöbbentőbb, hogy Vettel idén minden egyes időmérőn jobb volt, mint a félistene. Ahogy az idő haladt előre, lassan mindenki érezte, Schumacher 2010-ben nem varázsol. Talán majd jövőre...

Vettel pimasz választ adott a fenti kérdésre. Nem az új Schumacher szeretett volna lenni, hanem Sebastian Vettel.

Válasza immáron nem nyegleségnek tűnik, hanem egy ambiciózus ember határozott célkitűzésnek. Még nincs két órája, hogy Sebastian Vettel a világbajnok.

Gratulálunk!

Ismét hétvége, ismét játék. Sajnos én nem vagyok ennyire ügyes, ezért most egy lopott kvíz következik. Zenerajongók előnyben! Illetve aki nem nagyon hallgat könnyűzenét, legfeljebb vak tyúk módszerrel találhatja el a helyes megoldást.

A feladat tehát: minden piktogram egy-egy híres zenekart rejt, de melyiket?

Tegyük hozzá, van egy-két olyan banda is ezek között, amelyeknél akkor sem csaptam a homlokomhoz, amikor a megoldást megnéztem, semmit sem mondott a nevük. A hiányos és vicces próbálkozásoknak is nagyon örülünk, úgyhogy kellemes találgatást!

(A továbbra kattintással előbújik a rébusz.)

UPDATE: Na, kedves kíváncsiak, itt a megoldás.

Forrás: www.ellf.ru

Szervilis soviniszták

Nagy elvárásai még a jobboldaliaknak sincsenek az Echo Korrektúrájával kapcsolatban, és tudom, az ideológiai tévék törzsnézői pont azért nézik, hogy szerelmetes vezérük szavait hallják a végtelenségig visszhangozni, de azért ekkora seggcsinálást szájból már rég nem láttam.

Tegnap este a fél műsort arra szánták Bayerék, hogy az Alkotmánybíróságot ekézzék. Nem is a taláros testület miatt fáj a szívem, már régóta nem tetszettek a döntéseik, nehezen tudtam a választásokon alapuló demokráciával összeegyeztetni, hogy van egy társaság, amelyik a parlamenti döntéseket felülbírálja. Főleg, hogy egyértelmű, melyik alkotmánybíró milyen politikai irányultáságú, és ez a határozataikon is érződik. Így aztán pláne nehéz a mindenek fölött állóságukat elfogadni.

A nyolc évig tartó szocialista kormányzás folyamatos kísérőjelensége volt, hogy az Alkotmánybíróság rendre megtorpedózta azt a kevés érdemi törvényt is, amelyet megalkottak. Akkor a Fidesz még nagyon AB-párti volt, most viszont, hogy ők kormányoznak, fordult a kocka. Az alkotmánybírók kivételesen nem a Fidesznek kedvező döntést hoztak, így Orbán egyből rájuk engedte hódmezővásárhelyi vérebét.

Az értelmiség nagy része - köztük néhány józanabb jobboldali is - felhördült. A Fidesz kissé meg is hátrált. De Bayer Zsolt és persze Boros Bánk Levente vezetsésével abszurd túlzásokba estek. Talán maga Rousseau is megelégedéssel hallgatta volna, ahogy ezek az elfogult újságírók/ szakemberek milyen vehemenciával szapulták a korábban védett, most viszont hirtelen elavult AB-t. Ellenben: éljen a népfelség elve!

Ne legyünk már ennyire szervilisek, urak!

H. Cs. bosszúja?

Érdekes közjáték történt a héten a BKV körül. Egyszercsak rémhír kelt útjára: a Közlekedési Hatóság bevonta a BKV engedélyét mondván, nincs biztosítva a cég 2011-es működésének anyagi fedezete.

Ebben egyrészt semmi újdonság sincs, a BKV egy szemétdomb. A határozat meghozatalának módja viszont felettébb érdekes. A szervezet vezetője nem tudott a döntésről, az ezt kimondó döntést egy főosztályvezető hozta rendhagyóan rövid fellebbezési határidővel.

Sőt, akörül is volt egy kis zavar, hogy mire vonatkoznak a határozatok: az egész BKV-ra vagy csak az ún. vaskerekűekre. Tarlós István főpolgármester először csak emiatt kezdeményezett vizsgálatot.
Ezért először arra gyanakodtam, így akarnak Kocsis Istvántól, az utolsó talponmaradt budapesti cégvezetőtől megszabadulni. Gondolom, nem csak a kiváló munkájáért tartották meg - hiszen nagyon aktív szerepet vállalt jópár ex-bkv-s jómadár lebuktatásában, ami a Fidesznek igen jól jött - hanem nyilván azért is, mert nem csak a Hagyó-érdekkörről tudott meg egy s mást, így nem lehetett meneszteni. Ez az eset viszont jó ürügy lehetett volna.

De a határozat kiskirályos meghozatala és értelmetlen destruktivitása inkább utal arra, hogy a főosztályvezető még a régi garnitúra embere lehet. Még egyet rúg Tarlósékba - a BKV-nak úgyis mindegy jelszóval - amíg még lehet.

Nagyon ellenszenves számomra az a hajtóvadászat, amelyet a Fidesz a közszfére munkavállalói ellen folytat. De az ilyen kisszerű alakok sajnos enyhítik a felháborodásomat.

Rendőrgázolás

A TV2 vezető híre volt egy-két napja, hogy a budapesti éjszakában egy rendőrautó halálra gázolt egy zebrán áthaladó gyalogost.

Szégyen-gyalázat!

Aztán kibontódott az igazság többi részlete is. A rendőrök nem a frissen lefőtt kávé miatt rohantak vissza a kapitányságra, hanem egy gyógyszertár fegyveres kirablásásához siettek. A megkülönböztető jelzés be volt kapcsolva, a rendőrautóra ilyenkor nem vonatkozik sebességkorlátozás.

Valóban a zebrán ment át a gyalogos, de a lámpa pirosat mutatott. A gyalogos szabálytalan volt. És részeg. Őt nem okolom, súlyos árat fizetett gondatlanságáért. A legsúlyosobbat.

Ellenben a Tények mindezt hangulatkeltő módon, rendőri túlkapásként mutatta be. Még egy szemtanút is találtak, aki nem mellesleg bevallotta, hogy gyorsan szokott hajtani ezen a szakaszon. Ő is elpanaszolta, milyen ronda gyorsan mentek a rendőrök.

Ez egy sajnálatos eset. A részeg maga okozta a vesztét, a rendőröket nem illeti semmilyen büntetés. A TV2 viszont imád fontoskodni, ezért a hírműsorában a valóság elferdítésétől sem riad vissza.

Ezeket a produkciókat komolyan gondolják a Megasztárban? Vagy talán világrekordot akarnak felálltani, ki tudja a legrövidebb idő alatt minél több halott zseni emlékét meggyalázni?

De azok se jártak jobban, akiknek nem Michael Jackson vagy a Queen számát sorsolták ki. Ennyi jellegtelen, semmit mondó számot én még egyszerre talán csak a múlt heti X-faktor szintén filmzenéket felvonultató show-jában hallottam.

A hétvégét tujázással töltötte a család. Na, nem villamosok hátuljába csimpaszkodtunk, hanem letarolt és reneszánsza előtt álló kertünkbe megvettük az első fákat. Egész pontosan kilencet: két mandulát, egy meggyet, egy cseresznyét, egy almát, egy körtét és rögtön hármat is a címszereplő smaragdtujákból.

Ez most a reklám helye! Aki színvonalas kertészetet keres, annak jó szívvel ajánlom a soroksári Oázist.  A dél-pesti üzemek között bújik meg, nagy, de bejárható területén pedig minden van. A fedett részeken főleg egzotikus növények, de kívül a faiskolában a magyar földbe való fák, cserjék, bokrok és palánták. Az okosan kitalál ergonómiának hála szinte bármit maga a vásárló megfoghat, megtapinthat, megszagolhat, és a kocsijára tehet.

Aki hozzánk hasonlóan tanácstalan - kb. 27 éve ültettünk utoljára gyümölcsfát a nagymamámmal - azt pedig kedves, intelligens kertészek segítik. Mindkét nap Péter szolgált ki bennünket, és kedélyes stílusában tanácsokkal is ellátott. Az sem volt számára probléma, hogy teljesen megrészegültünk a lehetőségektől, és szegény kis autónk dimenzióit teljesen figyelmen kívül hagyva, hat gyümölcsfát választottunk ki. Péter ügyesen összekötötte a fácskák vékony ágait, gyökerüket pedig úgy rendezte el, hogy egymásba simuljanak. Hogy az autót a lehető legkevésbé földezze össze a hat kis fa, zsugorfóliát tekert a gyökerek csokrára. Pont befért, igaz anyukámat csak ágakon-bogakon keresztül láttam útközben.

Tegnap kis külső segítséggel elültettük a fákat a kertész utasításait szem előtt tartva. Bár még a kert kopár összképén sokat nem javítanak ezek a kis zsenge fácskák, de én már így is imádom őket! A tuják viszont - bár még ők sem törnek az égbe - máris növelik az előkert kulturális színvonalát. Mindig szerettem volna ilyeneket, hiszen álmaim kertjében, az egykori Kábelművek füredi üdülőjében, egész erdőnyi áll sorfalat a házikók között.

Persze nem célunk a balatoni park lemásolása - ott gyümölcsfák például egyáltalán nincsenek, talán csak a kerítés melletti mogyoróbokrok miatt lesz valami átfedés - de inspirációnak kiváló.

A kert koncepciója egyébként a teraszos gazdálkodáson alapul. Na, nem úgy, ahogy földrajzórán tanultuk, eszünk ágában sincs rizst termelni. A terasz azt jelenti majd, hogy több kiülde, több kis "közösségi tér" (ahogy KZsoci nevezi ezeket) lenne, és nekem meg a kert egyik pontján saját kis birodalmam, ahol szerencsés esetben már jövő nyáron éjszakánként írogathatom a posztokat. A Wifi bírja, az áramot meg úgyis ki kell vezetni.

Az első lépéseket megtettük, elképzelésünk is van. Ha továbbra is ilyen barátságos marad az idő, további fákat veszünk. Nekem a vörös levelű japán juhar az első számú jelöltem. Idén végre meghallgatattak szavaim a karácsonyfa kérdésében. Végre nem kivágott fenyő haldoklik borostyános illatban a szobában, hanem az élő növény cserépben várja ki a tavaszt, amikor is kiköltözik az ablakom elé.

Féltünk kicsit, a ház kotorékebe nem akarja-e majd az új növevényeket kiásni, de a tujákat azonnal lepisilte, és ez nála a szimpátia cáfolhatatlan jele. A gyümölcsfákra egyelőre nem reagált, de sajnos az új kerítést már bontogatja a kis disznó. Az elődei valóságos állóháborút folytattak nagypapámmal, aki akár a hólében térdelve is, de bedrótozta a lyukakat. A legnagyobb kutyánk pedig kellő távolságból figyelte a folyamatot, hogy aztán a foltozás gyenge pontján visszabontsa azt. Eddig Kópénak nemigen voltak kitörési kísérletei, de vasárnap rajtakaptam, amint hevesen rángatja az új kerítést.

Kívánjatok nekünk sok kitartást!

(A képek KZsoci kezét-szemét dicsérik.)

Azt mindenki tudja, hogy egészen másképp alakult volna a világtörténelem, ha száz évvel ezelőtt Adolf Hitler befut tájképfestőként. Az is köztudott, hogy Che Guevara bőrgyógyász lett volna, ha nem szerelmesedik bele a kommunizmusba.

De a többi diktátor sem egyenesen a zsarnokképzőből érkezett a hatalom csúcsára. Hanem volt a zord napok előtt is valamilyen foglalkozása. De az előélet, az ifjúkor általában nem túl ismert. A következőkben megmutatom négy elvetemült népnyúzó képmását azokból az időkből, amikor még akár normális emberek is lehettek volna. Ti meg szépen kitaláljátok, kiről van szó.

Az első diktátorunk nem éppen unalmas vagy kudarcokkal teli életet hagyott hátra a profi politika kedvéért. A XX. század legelején iskolaigazgató volt, majd szocialista írások kiadásán ügyködött. Később a szépprózában is belekóstolt: esszékt és novellákat is írt. Egy regénye, A bíboros szeretője meg is jelent, és azok, akik olvasták, nagyon szórakoztatónak tartják.

Bár rémuralma alatt mindenkit üldöztek, aki egy kicsit is kiváltságos volt, például oktatásban részesült, e zsarnok maga is magasan kvalifikált ember volt. Sőt, karrierje elején francia irodalmat tanított egy magánegyetemen.

Nyilván kissé faramuci dolog egy blogon az olvasás veszélyeiről szólni, mégis, ha belegondolunk, mi lett ebből a kedves, bár elszánt tekintetű könyvtárosból, akkor érdemes néha letenni a könyveket. A költészettől és a filozófiától akkor fordult el e tehetséges bölcsész, amikor első főnökének hatása alá kerülve együtt megalapították a távol-keleti ország kommunista pártját. Szóval vigyázzunk a könyvtárosokkal!

A következő úr talán akkor sértődött meg végleg Amerikára, amikor az USA baseball ligája nem akarta őt igazolni. Ez persze csak egy gyenge lábakon álló legenda, az viszont tény, hogy azon az egyetemen csapatával, ahol jogot hallgatott e leendő diktátor többször is bajnok lett az amerikaiak nemzeti játékában hazájában.

A T-Kábel július óta egy hónap erejéig betesz egy-egy csatornát. Volt, ugye, VH-1, valami rajzfilmes, legutóbb a Filmmúzeum, most pedig a Sorozat+, amelyet eddig átugrottam.

De ma este szándékosan oda kapcsoltunk, mert a Rabszolgasors című telenovellát (ismertebb nevén Isaura) kezdték az első résztől. Az első percben megállapítottuk: ez tényleg kult. Már a főcíme Terry Gilliam legjobb monty pythonos animációit idézi. A zenéjére meg szerintem egy lobotómia után is emlékeznék.

A fehér rabszolgalány története nemcsak azért tette a magyar néző számára felejthetetlen élménnyé ezt a sorozatot, mert ez volt az első. Hanem mert Gálvölgyi János élete legjobb paródiáját e sorozat sikerén felbúzdulva készítette el. Nemcsak a szituációt és a karaktereket sikerült fantasztikusan elcsípni, hanem a logikátlan, kissé túlzó kameramozgások és zenék is ki lettek figurázva. Ma is zseniális.

És, ha mindez nem volna elég, ma olyan felfedezést tettünk, hogy csak na! A jólelkű tanácsos úr (aki azért elmegy egy mustrára a rabszolgavásárra) szerepében egy ismerőst véltünk fölfedezni. Nem mást, mint gyerek- és felnőttkorunk másik kultfilmjének, a Nincs kettő négy nélkülnek fontos epizódszereplőjét, a mindenre elszánt zsoldost, van der Bosch parancsnokot (5:09), akit a Coimbra urak elfogására szerződtet ádáz ellenségük. Az imdb-n utánanéztünk, tényleg ugyanaz a színész játssza mindkét szereplőt.

Eleget kísérleteztünk mindenféle alternatív elképzelésekkel a felsőoktatásban. Az eredmény negatív. Az elmúlt húsz évben sikerült a minőséget mennyiségbe átfordítani: ma, aki valahogy megszerzi a nem túl nehéz érettségit, minden további nélkül kiköthet valamilyen egyetemen vagy főiskolán. Ott aztán sokan beleszoknak a kényelmes életbe, nagy nehezen átevickélnek a vizsgákon, hogy a végén használhatatlan munkaerő legyen belőlük. Szégyenszemre hemzsegnek a diplomás munkanélküliek.

Mikor hasonló cipőben jártam, az jutott eszembe, hogy míg a szüleim generációja azért nem hajtott, mert állandónak hitte a nyugdíjas állások világát, a miénk meg azért lesz motiválatlanabb a kelleténél, mert évtizedes tanulás után a munka világával negatív érzések közepette találkozik először. Átkoztam is a sok szűklátókörű munkaadót, akinek velem, a pályakezdővel nem nagyon akaródzott szóba állni.

Ma már értem, miért. Látom üzleti partnereinknél a kis gyakornokokat, akikkel állandó szenvedés a közös munka. A liberális szemléletű közoktatás a lexikális tudás jelentőségét túlzottnak tartotta, ezért az ún. kompetenciákra helyezte elvben a hangsúlyt. De úgy tűnik, látva a frissen végzett kollégákat, hogy ez nem sikerült fényesen. Pont az alapvető kompetenciák hiányoznak a legfájóbban: a szövegértés, a fogalmazás, a pontosság, a megbízhatóság és nem utolsó sorban a jó modor. Az első kettőt leszámítva persze a többit nem az iskolában kell elsajátítani, elvileg erre való a családi nevelés, az iskola ezek számonkérésével trenírozhatja a diákokat későbbi munkavégzésük alapfeltételeinek megszilárdítására viszont. A közoktatásban többnyire azért törekszenek arra, hogy legalább elvárják ezek teljesülését. Tapasztalataim szerint viszont a felsőoktatás kifejezetten ezek ellen "dolgozik".

A nyelvi készségek elsorvadásáért egyértelműen a tesztek elburjánzása és a szóbeli vizsgák visszaszorulása a felelős. Ma egyes szakokon kis túlzással úgy lehet diplomát szerezni, hogy az ember egy összetett mondatot nem ír le, vagy nem mond ki. Nemigen tudok viszont olyan álláshelyet elképzelni, amelyben semmilyen nyelvi készségre sem lenne szükség.

A régi (infra)struktúrára rászabadították a kapacitás sokszorosát hallgatói létszámban. A tanároknak sokkal több idejébe kerül kijavítani a dolgozatokat, ezért inkább egyszerűsítik, ami egyszerűsíthető. Az elmúlt érában kiátkozott lexikális tudás újabb fronton veszített: ahol csupán a tények felszínes ismeretét le lehetett tesztelni, ott nem is fáradoztak azon, hogy mélyebbre hatoljanak, esetleg összefüggéseket is megértessenek. Pedig az igazi műveltség nem adatok bebiflázása - ez az internet korában tényleg időfecsérlés - hanem az adatok közötti hálózatok ismerete, a minél szabadabb asszociáció. Az információs társadalomban pedig az a tudás lesz piacképes, amely az információkat be tudja fogadni és rendszerezni is tudja. Ezért a verbális és olvasási készségek forszírozására mindenhol nagyobb hangsúlyt kellene fektetni.

A magas létszám miatt halványodnak el az - most nevezzük így - emberi kompetenciák is. A pontosság nem csupán a királyok udvariassága, hanem nélkülözhetetlen ebben a pörgő világban. Ma a normál tevékenységekre is alig jut idő, várakozásra meg egyáltalán nincs. A megbízhatóság nem csak a tisztességgel, a becsületességgel áll rokonságban, hanem minden jól működő szervezet alapja is. A mai versenyhelyzetben senki sem engedheti meg magának a link, szakszerűtlen vagy éppen illojális munkatársakat. Az illedelmesség pedig a XXI. századi profi menedzser stílusa. A régi, kőkemény főnökök már csak hébe-hóba láthatóak, helyüket átvették a szigorú, de udvarias, mosolygós emberek. Ezt a tárgyalási stílust ma már oktatják is.
Így lesz ezekből a fontos, bár néhány cinikus szerint elavult erényekből szó szerint készpénzzé váltható, valós kompetencia.

A mai felsőoktatás azonban alig foglalkozik azzal, hogy önálló és használható munkaerőt neveljen. A dolgozatokat sokszor egy héttel a határidő után is le lehet adni, az előadásokon dumálnak és esznek, nincs következménye.

A végeredmény pedig az lesz, mint ahogy azt fiatalabb kollégáknál én is látom, hogy minden igyekezetük ellenére alig képesek a munkájukat rendesen végezni. Nem azért késnek, mert tesznek a munkahelyükre, hanem mert nincs beléjük nevelve, hogy a nyolc óra az nem 8:07.
Rendszeresen belebotlom a trehányságba, szétszórtságba is. Az esetek többségében itt sem nemtörődömség vagy szándékosság áll a háttérben, hanem a kompetencia hiányossága. A friss diplomás nem is érti, miért fontos elvárás a rend.
Ezek mellett nem csodálkozom, ha a cégek szívesebben alkalmaznak már beszoktatott munkaerőt, és nem akarnak például az óra megtanításával pepecselni.

A főiskolák és egyetemek nemcsak nálunk, de számos európai országban is - Németország és Franciaország talán a legeklatánsabb példa - a fiatalkori munkanélküliség egyik pufferzónájává váltak. A modern termelésre átállt államok nem tudnának mit kezdeni azzal, ha az éppen megérő generáció szinte minden tagja egyszerre érkezne a munkaerőpiacra. Az oktatás sok esetben személytelenné válik, a tanulás pedig csupán eszköz, és ez megint nem csak erkölcsi kérdés, hanem a jövőre nézve rizikóforrás. A felsőoktatás felzabálja saját magát, mert a diploma értéke egyre kisebb.

A mostani koncepció véget vet az egyetemek kapuin belüli munkanélküliségnek. Aki nem képes megfelelni az elvárásoknak, azt nem tartják meg az intézménynél az idők végezetéig. Ez megint nemcsak valami konzervatív keménykedés, hanem a tanulmányok utáni élet jellemzője. Minden munkavállaló hibázhat, de nem végtelen számú alkalommal; érdekes, hogy ezt az egyetemen, kvázi felnőttként kell elmagyarázni az embereknek.
Az előszűrés is szigorodik, de ennek is csak örülni lehet. Az tényleg non-sense, hogy emelt szintű érettségi nélkül, pontszámítási praktikákkal, a felvételit megkerülve juthatnak hallgatók értékes egyetemi helyekhez. Ha minden igaz, a következő felvételi időszakban már csak két emelt szintű érettségivel lehet egyáltalán jelentkezni, és a vizsga sem marad a régi. Ahogy a jelentkezések számának korlátozásával arra sarkallják a hallgatókat, jól gondolják meg, mit választanak.
A tervezet hatályba lépésével már nem lesz az egyetemek, főiskolák elemi érdeke a létszám felduzzasztása, mert a fejpénz az állami támogatás 15%-át jelenti majd csak. Legnagyobb arányban a feladatokat dotálja az állam, és az egyetemeknél szintén 15% jut a kutatásokra is. A hatékonyságot és a tudatos döntést elősegítő lépés, hogy kimondják, elmélyült, tudományosan megalapozott tudásért egyetemre kell menni, míg a gyorsan bevethető, korszerű és gyakorlati ismeretek a főiskolákon szerezhetőek meg. Mivel a végzettségek nem egyformák, az intézmények visszakapják annak lehetőségét, hogy maguk határozzák meg, alap- és mesterképzésre bontják a tanulmányokat, vagy osztatlan formában oktatnak. Az orvosi, jogászi és építészi pálya mellé a tanári is bekerül, ahol az állam nem teszi lehetővé a bolognai rendszer érvényesítését.

Természetesen a vázolt állapotok nem minden magyar felsőoktatási intézményre igazak, ahogy nem is minden hallgató link naplopó. De ezek a szabályozások elsősorban a rend és rendszer létrehozását segítik elő; akit eddig is tisztességes munkával haladt előre tanulmányaiban, azt nem fogják gátolni ezután sem. Az egyetemek vattaembereiért vagy a magukat a joghézagokon betuszkolókért pedig nem nagy kár. De még tőlük sem vonja meg a lehetőséget, hiszen bárki megtáltosodhat addig. Csak javítja az egyetemek presztízsét, ha komoly munkát végző emberek gyűjtőhelyéül vannak elkönyvelve. Így az a célkitűzés, hogy tíz év múlva az EU megfelelő korú lakóinak 40%-a rendelkezzék felsőfokú végzettséggel nem csak mennyiségben teljesülhet, hanem minőségben is.

Ma lett gimnáziumi legjobb barátom 30 éves, erről másképpen nem is emlékezhetnénk meg, mint néhány jó kis számmal. Elvégre ő vezetett be a legjobb zenék világába. Ezúttal az okoskodás elmarad, és rangsorolás sem lesz.

Kedves G., boldog születésnapot!

Naivitás lenne Orbántól persze azt kérni, szóljon a jobboldali médiának, hogy már nincs szükség a folyamatos hangulatkeltésre, hiszen a populizmusról ő maga sem képes leszokni. Itt van például a családi pótlékról szóló ötlet: a leggazdagabbaknak ne járjon! Ki ne értene ezzel egyet első hallásra? (A leggazdagabbakon kívül.) A vonalat viszont meg kell húzni valahol. Azt mondják, a vonalmeghúzó hivatal működtetése vélhetően többe kerülne, mint az a pénz, amit ezzel megspórolnának. De ezek csak rideg közgazdasági érvek, az igazságosság megkívánja az áldozatot. Ha a gonosz gazdagoktól meg lehet vonni valamit, amit aztán a köz között szét lehet osztani, nem érdekes az ára.

Igazán nagy rajongója vagyok a 77 magyar népmese című könyvnek, lehet szépeket képzelődni tőle, ha felolvasnak belőle esténként. Lassan azért néha a kevésbé izgalmasnak hangzó Közgazdaságtan I. című munkát is forgathatnák ennek az országnak nagyot álmodói.

A médiájukra is ráférne egy kis realitásérzék, illetve egy kis eltávolodás a mesék világától. A vasárnapi Mélymagyarban a mezőgazdaságról volt szó. Normál esetben nem érdekelne, de mivel a kopár kertünk felvirágoztatása a küszöbön áll, mégsem lehet annyira idegenkedni a földtől. (Az első lépéseket már meg is tettük: múlt héten holland partnerünk ajándékba hozott 100 db tulipánhagymát, ezeket most kell dugványozni és ez meg is történt. Mi kerül egy sznob virágoskertjébe először? Természetesen echte holland tulipánok.)

Szóval belenéztem a műsorba, amely a magyar gazdák sanyarú sorsáról akart megrázó képet mutatni. A gazdálkodók szívesen beszélgettek Bayer Zsolttal, akiről sütött, csak akkor teszi ki a lábát Budapestről, ha aggódni kell valakiért, aki sajnos nem itt él.

A gazdálkodó a nagy (gonosz) zéertével aláírt szerződéséről mesélt, melynek volt egy olyan kitétele, hogy időjárástól függetlenül szállítani kell egy bizonyos mennyiséget. Ezt az idei, meglehetősen viszontagságos körülmények között nem tudták teljesíteni, így Bayer ebbe aztán belekapaszkodott. Hogy lehet ilyen tisztességtelen szerződést aláíratni?

Hosszas berzenkedése után a gazdálkodó halkan megjegyezte: "Dehát aláírtuk..."

Ez a lényeg. Bár azt hiszem, ez még a népmesékben is így szokott lenni: aki szerződést köt, az kötelezi magát. Egyszerű. Miért fizetne ugyanannyit a multi, ha számára nem teljesült egy alapvető feltétel? Aláírták.

A szememben az ilyen típusú - nincs rá jobb szó - hangulatkeltés semmiben sem különbözik a liberálisnak mondott jogvédők ténykedésétől. Magukat fontosnak képzelő emberek kiszemelnek két csoportot: az egyik mellé odaállnak, a másikat kikiáltják ellenségnek. Az Amerikában frissen díjazott, hivatásos rettegő Mohácsi Viktória elévülhetetlen érdemeket szerzett például az amúgy is nehéz cigánykérdés agyonhiszterizálásában. Bayer meg az igaz magyar parasztember és a szívtelen nagykereskedők közti feszültséget akarja szítani. Pedig sosincsenek ilyen tiszta kategóriák. A világ bonyolultabb ennél, és nem biztos, hogy annak a munkája a leghasznosabb, aki mindent erőszakkal leegyszerűsít. A gazda kénytelen a multival (is) jóban lenni, mert a rossz vevőnél csak a nem létező rosszabb. Aki viszont csak hergelni képes az emberek a nagyok ellen, az nem segít semmit. Magyarországon az emberek többsége az árak szerint vásárol: az olcsóság minden más érvet üt. Ha Bayer Zsolt például a tudatos vásárlásról készítene pozitív hangvételű beszámolót, jobbat tenne a magyar mezőgazdasági termékek ügyének. De persze könnyebb a jól bevált (?) kurucos hagyományokat követni, és továbbra is a disznófejű nagyúr ellen ágálni.

Halloween 2007 - filmkritika

Ha valaki kíváncsi, hogyan lehet a horrorfilmek legalapvetőbb kliséit nagyon bénán elővezetni, okvetlenül nézze meg ezt a filmet!

Minden van, amit el lehet várni a képi vérfürdőtől: meztelen lányok, sikoltozás, elhagyatott házak és persze a szörny. Ezúttal nem vámpír vagy farkasember csap le a mit sem sejtő, de annál bujább tinikre, hanem egy pszichopata, a hírhedt Mike Myers mészárol le mindenkit teljesen értelmetlenül.

Pedig a rendező belekap a magyarázatok feltérképezésébe. A film elején látjuk, a kis Mike milyen megaláztatásokat él át otthon és az iskolában is. A sok bántás egyre gyilkosabb indulatokat szül benne. Először csak háziállatokat koncol föl, de aztán megtörténik első, igazi gyilkossága is: egy a mindenkit állandóan durván piszkáló fiú az áldozat. Ez, úgy tűnik, bocsánatos bűn, mert soha többet nincs szó róla.

Aztán családjában is rendet tesz az akkor még 10 éves kisfiú. Elsőként részeges suttyó mostohaapjával végez. Majd nővérének barátját veri agyon, és a nyafka tizenéves lotyó sem ússza meg. Egyedül kishúga.

Myerst a zárt osztályra küldik, ahol egy neves(?) gyerekpszichiáter kezd vele foglalkozni. Dr. Loomis egészen jól megnyitja a fiút, de igazán semmire sem jutnak. Végül nyakon szúrja az egyik ápolónőt, és aztán már sosem szólal meg. Kissé elgondolkodtatott, hogy két évig tartó napi foglalkozások során a pszichiáternek még a gyerek veszélyességét sem sikerül fölmérnie...
Másfél évtized elteltével Loomis munkahelyet vált, és Mike-ot is át akarják szállítani máshova. Annak ellenére azonban, hogy a fiú 15 évig nem nagyon hagyhatta el a celláját, megdöbbentően erős fizikumra tesz szert, sőt még golyóállóvá is válik. Egyszerre több őrrel is leszámol, és ügyesen visszatalál szülővárosába. Ahol aztán újabb vérfürdőt rendez, ill. közben felcseperedett kishúgát akarja megtalálni. Meghökkentően pontos érzékkel rá is bukkan elsőre...

A teljesen tehetetlen és magát nem túlzottan izgató rendőrséget a visszavonult Loomis próbálja kisegíteni. Nem sok sikerrel.

A húg végül megmenekül. Ami azért jó, mert ő az egyetlen, akit Myers nem akar megölni.

A film dramaturgiája ijesztően ügyetlen, teljesen amatőr. A lelki háttér ígéretesnek indul: egy modern horrorfilmben az őrület lehet a legijesztőbb. A szörnyeket ugyanis azért találta ki a folklór, mert nem bírták feldolgozni, hogy a legkegyetlenebb bűncselekményeket akár egy kölyök is elkövethet. Ellenben a rézfaszú bagolyról szívesen elhiszi bárki. Az emberben lakozó gonoszság és téboly a legfélelmetesebb. Az ellenség az ember agyában lakozik. A Halloween-filmek nagy sikere valószínűleg ez.

Ebben a remake-ben azonban egy idő után nem érzik fontosnak a psziché további vizsgálatát. A kisfiút folyton bántja valaki, gyűlik benne a feszültség, aztán kitör. Diliházba kerül, ahol céltalan, értelmetlen terápiás beszélgetések tanúi leszünk. (Általános jellemzője a filmnek, hogy rettenetesek a dialógusok.) Még a főhős maszkokhoz fűződő vonzalmának okait sem dolgozták ki, pedig ez képileg émelyítően szájba van rágva. Vagy nem érdekelte a rendezőt ez a kérdés, és csupán át akarta menteni a Julio Iglesias - maszkot az eredeti filmből, vagy arra számított, a nézők eléggé jártasak ahhoz a pszichológiában, hogy értsék ennek a jelentőségét.

A pszichiáter 17 évig beszélget a fiúval, de az semmit sem javul, látszólagos rezignációban tölti napjait, maszkokat készít. Soha sem beszél, viszont a magányos pszichiáter ennek köszönhetően mindig jól kibeszélheti magát valószínűleg. Legalább valakinek jó, de még ezt sem látjuk sajnos. A megvaduló és megszökő Myersen a terápia nem segített, hiszen ott folytatja, ahol abbahagyta. Miért teszi? Miért nem tört ki korábban? Mit akar a kishúgával? Honnan tudja, hogy az a lány az? Ezek a kérdések soha sem tisztázódnak. Sajnos.

De ettől a film nem rejtélyes, csupán unalmas, hosszú és erőltetett. A szereplők gyengék, mondjuk, elég nehéz remekelni egy ilyen szerencsétlenül összeeszkábált forgatókönyvben. Egyedül talán a Mike Myers anyját, a neurotikus sztriptíz-táncosnőt akaító Sheri Moon Zombie tépelődése és végső kétségbe esése érdekes. Az összes többi karakter egysíkú.

A film befejezését teljesen elbaltázták. Hatásvadász sablonok futnak egymással unalmassági versenyt. Az első helyezett nyilván az öt percenként beprogramozott vérbe fojtott tini-szexjelenet. De a többieknek is jut bőven trófea: elcsépeltségben a már halottnak hitt gonosz "váratlan" feltámadása a nyerő.

Rettenetesen rossz film. Ha semmi más nem jut az ember eszébe ma este a halloweenezőknek, inkább kövessék a mi példánkat, és játszanak inkább fekete macskát !

Értékelés: 2/10 - A végén már csak röhögtünk rajta.

22 óra van hátra életem legnagyobb barátságából. Papíron.

A valóságban már régen vége van. Amikor azon gondolkodtam, hogyan is fogok erről, az életemet alapvetően befolyásoló, tragikus eseményről írni, még nem tudtam, hogy a másik fél akaratlanul is, de megkönnyíti a dolgomat.

Én ugyanis ma kértem, döntését vizsgálja felül. Nem tette, sőt az utolsó szó jogát arra használta, hogy még egyszer alaposan megforgassa bennem a kést. Azt gondoltam, ma éjjel sírni fogok. Ahogy miatta egész héten, sőt,már hosszú-hosszú ideje rendszeresen. Vitába keveredtünk a múlt hétvégén, és én egy félreértés miatt kimondtam, nem bírom tovább a viselkedését. Jutalmul pedig meg is kaptam a halálos ítéletemet. Vagyis a kapcsolat teljes és örökös megszakítását. Közel tíz év barátság után.

Ez mindig benne volt a közös sorsunkban. Szinte a kezdetektől fogva tartott ezzel - kimondva, kimondatlanul - sakkban. Már akkor közölte, ő egy perc alatt képes bárkivel végleg megszakítani bármit. Elég ironikus, hogy ezt most meg is ismételte. A kettő között pedig mindig utalt arra valami, ha neki nem tetszik a dolgok állása, lelép.

Nekem ez szörnyű veszteség. Nemcsak a mély szeretet miatt, melyet iránta érzek. Persze most zajlik a nagy dráma, a héten még kijártam a wc-be a munkahelyemen sírni, mert a kollégáim előtt nem akarok. Holnap még senki sem veszi rossz néven, ha erről beszélek. És, ahogy mondtam, még ő is segített utolsó nekem szánt szavaival átvészelni a friss sebek napjait. Miért is sírnék én egy ilyen szívtelen ember után? Haragudhatok rá kicsinyessége miatt.

De aztán - egy-két hónap múltán - jönnek az üres hétköznapok. Arról a számról már sosem jön sms, arról az e-mail-címről már sosem jön üzenet. Soha többet nem látom őt, nem hallom a hangját, nem nézhetek a szemébe... Ez a gondolat fáj a legrettenetesebben. Főleg, hogy tudom, nem érdemlek ilyen kemény büntetést.

Az utóbbi időben sokszor bántott. Apró dolgokkal és bizony nagy sértésekkel is. Testvéremként szerettem, ami az én szájamból azért nagy szó, mert az igazi testvéremet is nagyon szeretem. Ez azt jelentette, hogy sokkal többet eltűrök tőle, mint másoktól, mint a kívülállóktól.
Ő ismer engem a legjobban. Pontosan tudja, hogy ennél nagyobb fájdalmat nem okozhatott volna. Tudja, hogy nekem ettől a szörnyű szokásától, hogy a számára kellemetlenné vált ismerősöktől visszavonhatatlanul válik meg, már akkor is rémálmaim voltak, amikor számomra teljesen semleges idegenekkel tette meg ugyanezt.

Apropó rémálmok! Felnőttkorom visszatérő rémálma történik meg most velem éppen. Azzal, hogy a szakítás határidejét másodpercre meghatározta, megvalósítja azt. Sokszor álmodtam újra az apám halálát úgy, hogy pontosan tudtuk, mikor fog bekövetkezni. És csak ültünk a szobában, az idő pedig telt...

Amikor ma éjfélkor lezárul a barátságunk, szerencsére nem leszek egyedül. A már említett testvérem amúgy is biztosan mellettem lenne. De tekintettel arra, hogy halloween lesz, egy buliban lépek át (vissza?) a nélküle folyó életembe.

Fogunk róla beszélgetni a barátaimmal. Aki valamelyest be van avatva - legyen ez az anyám, egy a fél életemet végigkísérő bölcs barát vagy akár csak felszínes internetes ismerős - mind azt mondja, meg fogok könnyebbülni, ha megszakítom vele a kapcsolatot.

Igen, valószínűleg könnyebb lesz. De jobb biztos nem. Mert logikusan nézve mindenkinek igaza van: amit elviseltem az utóbbi egy évben, és különösen az utóbbi négy hónapban, az túlzás. Ez már nem éri meg. Hálás is vagyok a támogatásukért.

De ők nyilván nem értik meg ennek a barátságnak a jelentőségét. Segített, amikor senki más sem volt erre képes. Nem önmagában tette széppé az életemet, hanem az az iránti rajongásával lassan felnyitotta a szememet, amit én születésemtől fogva természetesnek tartok, az mennyire értékes.

Tökéletes üzlet volt a miénk. Ő családra vágyott, én pedig egy szerethető emberre, aki nem a rokonom, aki "idegen".

Ezért fáj most különösen, hogy ma, amikor már ezt ő is természetesnek veszi, csak a rosszat látja. Az csak hagyján, hogy én szeretem! De a családom is úgy tekintett rá, mint egy hozzánk-tartozóra; sokkal több volt, mint egy barát. Ezért nagyon övönaluli, hogy most ellenük fordult. Nincs joga őket bántani!

Vajon fel tudta-e mérni valós fontosságát? Tudja-e például, hogy shoppingolni miatta szerettem meg? Tetszeni akartam neki. Na, nem úgy! Hanem stílust és kifinomultságot sugározni, lévén, klasszikus értelemben vett szépséggel nemigen büszkélkedhettem volna. Ha eljött, az nekem ünnep volt, és ennek megfelelően a legjobb ruhámat vettem olyankor föl. A legszebb ruháimnak sokszor az volt a premier.
Vagy azt, hogy azért akartam megtanulni vezetni, hogy amikor szüksége van rám, elmehessek érte? Pedig mindig féltem az autóktól, nem véletlenül nincs jogosítványom.

És ezek közül egyik sem áldozat igazán. A ruhák, a divat iránti által felkorbácsolt érdeklődésem eredménye egy stylist-végzettség, és az is kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok olyan béna a volánnál, mint gondoltam. Sőt, kifejezetten szeretek vezetni.

Most majd más motivációs forrást kell keressek. Ezek (és még sok más eredmény) bennem voltak, de nélküle bele sem vágtam volna ezekbe. Ahogy valószínűleg a blogba sem...

De egyáltalán nem biztos, hogy találok. Már nem vagyok olyan fiatal, pedig húsz évesen sem voltam különösebben nyitott. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek még egyszer ennyire megbízni bárkiben is, vagy ennyire szeretni valakit. Nem az a baj, hogy ennek most vége lesz, hiszen ez a kapcsolat már annyira meggyötört, hogy nem tudtam tőle élni. Hanem az, hogy soha többet nem lesz ilyen. És nem vagyok benne biztos, hogy így viszont érdemes-e.
 

Semmi.

Bejegyzés XVI. Lajos naplójában 1789. július 14-én

Óriási meglepetés volt, amikor láttam, hogy Kenneth Branagh rendezte ezt a Varázsfuvola-adaptációt.

Ismerjük Branagh stílusát, vonzalmát a festményszerű, kosztümös produkciókhoz. Sokaknak nem jön be, sziruposnak tartják, és tényleg sokszor szépelgő. Viszon profi és alapos. És jól választja meg a feldolgozandó műveket. Többnyire nagy klasszikusokat vesz elő, melyeket már annyian és annyiféleképpen értelmeztek, hogy igazán formabontó csak valami hagyományos lehet.

Részletes érvelésemet már hónapokkal ezelőtt megírtam erről a témáról.

Most csak a kérdés visszásságát illusztrálnám egy kis történettel.

Pénteken október 23-ról beszélgettünk. Béla kollégám mesélte, hogy akkor öt éves volt, és csak arra emlékszik, hogy az apjával épp az ajtó mellett álltak, amikor egy lövedék becsapódott.

Ekkor csörgött a telefon, és egy erdélyi vevőnk hívott. Béla azzal búcsúzott el tőle, hogy kellemes ünnepet kívánt neki. A hívó fél visszakérdezett, milyen ünnep. Erre Béla hevesen magyarázni kezdte, október 23. lesz másnap. A Romániában élő nemzettestvérünk még mindig nem értette...

Béla neki is elmondta az őket halálra rémítő és menekülésre késztető rakéta sztoriját.

Erdélyi kollégánknak nem nagyon tudta még mindig, miről van szó. Honnan is tudta volna? Ő nem ebben az országban él, nekem meg arról nincs fogalmam, mikor kiáltották ki a Román Köztársaságot.

De nem is akarok ott szavazni.

A kutyával sétáltam a csupasz kertünkben. Szinte semmi sem maradt már belőle, csak a három diófa, melyet a nagypapám ültetett, amikor születtem. De azokon kívül mindent letaroltak fizikai munkához szokott segítőink.

Valaha, mikor szakértő és szorgos nagymamám tartotta kezében a kertet, szép és hasznos is volt. Elöl virágok tündököltek, az ember először a szépségét vette észre. Középen a nagy szilvafa és annak árnyékában a hintaágy, kedves, barátságos hívogató. Hátul pedig a gyümölcsös a törődést mindig megháláló fái. Talán e leírás alapján nagynak tűnik, pedig nem az, mégis gyerekként nekem felért egy birodalommal.

Mindig azt képzeltem, hogy sziget. Az utca járdája volt a szürkés tenger, a nagy, nehéz kapu rácsain át néztem a távoli horizontot. Vágytam is oda, de a szigetem békéje és biztonsága sosem vesztette el a vonzerejét.

A kert legvége viszont csak az enyém volt. Kint bolyongtam éjszakánként, sőt sokszor még szombaton is korán ébredem, hogy lássam a napot felkelni onnan. Leghátulra rejtettem a titkaimat és az álmamimat.

Aztán, ahogy az évek teltek, a kert elvadult. Az előkert tavaszonként még szép arcot mutatott, akkor nyíltak a nárciszok, a jácintok, a tulipánok, a harangvrág és pár apró írisz. De aztán ezek gyorsan kicsi, zöldes izékké töpörödtek, és a gaztól alig különböztek.

A szilvafa rendületlenül állt két héttel ezelőttig, akkor kivágták. Neki már mindegy volt, évek óta halott. De nekem nem, mióta csak élek, az a fa ott őrizte a kert szívét. Azt hiszem, az ő eltávolítása viselt meg a legjobban. Pedig már régóta csak kísértet volt...
Sosem gondoltam volna, hogy a hintaágy túléli.

De a legmegdöbbentőbb, hogy a szelíd gyümölcsfákból áthatolhatatlan dzsungellé változott hátsókert milyen hatalmasnak látszik most. Itt, Dél-Pesten szörnyű a talaj, tiszta homok. Így a kert vége most olyan, mint valami sivatag, csak a kivághatatlan facsonkok utalnak arra, hogy valaha ott élet volt. A mezítelen, agyonfárasztott föld mindig sóhajtani tűnik, amikor már csak ránézek. Bár elvesztette egykori zöld pompáját, de már nem kötik gúzsba azok a fojtogató indák, melyek már nem engedték lélegezni sem. Nem tudni, honnan jöttek, de szép lassan elborították a kertet, és eltakarták a fényt. A szabadságnak ára van.

Bármennyire is szerettem a kertet, valahol még büszke is voltam bohém rendetlenségére, szabálytalanságaira, egyediségére, mostanra már a káosz vette át az uralmat. A kert élvezhetetlenné vált, kiismerhetetlenné és sötétté; már hátra se lehetett menni. Ezen a nyáron már elő sem vettük a kerti székeket, a hintaágyban sem ringattuk magunkat egy percig sem, csak az elhagyott váz várakozik türemesen puha párnáiról álmodozva az időjárás viszontagságai között.

Ördögi kör volt ez az elmúlt egy évben. Egyre kevésbé volt az embernek kedve kimenni. És ha mégis, egyre ritkábban kinéztem, szinte semmi örömöm sem volt benne. Így egyre kevesebb energiát éreztem arra, hogy megszabadítsam a rabságából, melybe egyre jobban belegabalyodott.

De nem lehetett nem látni, mert ha csak kinéztem az ablakon, ott volt az én egykor oly kedves és megnyugtató kertem. De már egyre kevésbé ismertem rá. Tudtam, hogy a sok gaz alatt ott van még mindig az én drága szigetem, de éreztem, én már nem tudok rajta segíteni. Ide professzionális és hathatós segítség kell!

Szóval mielőtt megfojtotta volna magát (és bennünket?) is a sok fölösleges gyommal a kert, hívtunk egy kertészt, aki a segédével először minden szennytől megtisztította a raboskodó földünket: kérlelhetetlenül kivágta az ősi, mély gyökerű fákat, durva, berregő motoros fűrésszel vetett véget a fullasztó indák diktatúrájának, és végül lerombolta a megroggyant kerítést is, hogy helyébe újat és biztonságosat emeljen.

Ma a kert üres és még nem tudom, mi lesz vele. Tökéletes és átlagos biztos nem lesz soha. De szerethető még lehet.

A Nemzeti Múzeum akciósan, félmillió forintért megvette a ledöntött Sztálin-szobor újabb darabját, a mester bal fülét.

Ez a bulvárhír az én szememben szimbolikus. 1956 most már tényleg a múlt.

A fül tulajdonosa ugyanis már lassan egy éve árulta a bronz testrészt aukciós oldalakon, de senkit sem érdekelt. A viszonylag magas kikiáltási ár (2 millió forint) ellenére az, hogy valaki pénzzé akarta tenni a bizarr tárgyat, beszédes.
Többszörös örökségként jutott végső magántulajához a fül, ő pedig már nem érezte át a szuvenír eszmei értékét. Ő már nem kötődött hozzá érzelmileg. Csak azt értette meg, hogy ez egy értékes-érdekes dolog, pénzzé lehet tenni.

Azok az emberek, akik a szobrot ledöntötték, már nagyon idősek, vagy talán nem is élnek. És így az emlékezés már nem személyes, már csak felfogható, át nem élhető. Így Sztálin szellemének legyőzése sem jelent már sokat. Hála Istennek, mi már nem tudjuk, nem értjük a szobor szétszabdalása mögötti indulatot sem.

Ahogy október 23. sem csupán a forradalom dicsőséges első napja. 2006 óta már nem Nagy Imréékről szól. A mostani, kormányváltás utáni első ünnepségen Nagy Imre már nem főszereplő. A mostani kurzus a névtelen felkelőket fontosabbnak tartja, mint az akkori politikai szereplőket. Ez nyilván egyrészt kedvez annak a törekvésnek, amely az átlagember számára teljesen zavaros, négy évvel ezelőtti eseményeket az akkori kormány nyakába akarja varrni. Egyúttal nagyvonalúan eltekintenek attól, hogy azért a huligán-oldal is elkövetett ezt-azt, ott se csak igazlelkűek voltak. Ahogy egyébként ötven évvel azelőtt a hősies forradalmárok közé is keveredett néhány bűnöző.

Másrészt táplálja azt az álszerénységet, melyet fülkeforradalomnak neveznek manapság. Azt is az arctalan tömegek vívták meg; hogy merészelne a mai kormány ezeknek az igaz-szívű embereknek ellenállni? A mai kormányzás ideológiai alapozás zajlik éppen.

Az eddig ereklyeként rejtegetett fület mostantól bárki megnézheti a Nemzeti Múzeumban, az állam kvázi visszavásárolta. '56 pedig végre lassan a helyére került, történelmi esemény lett, aktualitása inkább kötődik az ötvenedik évfordulójához, mint az ötvenes évekhez.

Hat hete indult a dolog, és ha más nem is, én jól szórakoztam. Mert ezek a klipek a fejemben vannak ugyan, de ténylegesen régen láttam őket tisztességes zenecsatorna híján. Most viszont mind a harmincat végig kellett néznem újra.

Lássuk tehát az élmezőnyt! Elvégre pár perc múlva harmninc vagyok.

Mikor vágják már ki ezt a halálunalom Adam's Comedy nevű szarságot a Megasztárból?

UPDATE: Most! És a kislány ütötte ki ezt a másodvonalbeli bandát. Éljen!

Milyen érdekes! Annak idején szociálpszichológiából egy bányaomlás példáján keresztül magyarázták el a pánik fogalmát és mechanizmusát. A tankönyvben vázolt elmélet szerint nem akkor tör ki a pánik, amikor a halál biztosnak, hanem amikor bizonytalannak látszik. Vagyis amikor a sorsába már beletörődött bányászok egyszer csak visszakapják a reményt, mikor meghallják a mentőket közeledni. Akkor elvileg elszabadulnak az indulatok.

A Chilében két és fél hónapja fogságba esett bányászok nem olvasták ezt a könyvet valószínűleg, mert nem így viselkedtek. A robbanás után mindenkit halottnak hittek, de két hét után előkerült egy üzenet, melyet a legidősebb bennrekedt szaki küldött a feleségének. "Estámos bien - Jól vagyunk." Ez a mondat mentette meg őket a biztos éhhaláltól. Szó szerint és képletesen is.
Írhatta volna azt is, hogy ő jól van. Ez is elindította volna a keresést, hiszen legalább egy túlélő esetleg van. De az, hogy ebben a szörnyű és végzetes helyzetben, amikor elvileg mindenki magáért kéne, hogy aggódjon, ez a vájár automatikusan többes számban fogalmazott. Szerencsére ez lett az uralkodó szemlélet, ezért voltak képesek viszonylag jó állapotban kiszabadulni a föld alól.

A 63 éves bányász még valamit erősített társaiban, a hitet. Ott lenn, ahol két hetet töltöttek úgy, hogy semmi remény nem volt a megmenekülésre, bányászlámpából, chilei zászlóból, kövekből és egy kis feszületből szerény oltárt emelt, és vezetésével rendszeresen imádkoztak együtt. Amikor felhozták tegnap, akkor is egy imádság volt az első dolga. Volt mit megköszönni.

A történetük mottója ugyanis nyugodtan lehetne: segíts magadon, az Isten is megsegít. Szerencséjük volt, mert a robbanásban, mely elzárta őket a külvilágba vezető utaktól, senki sem halt vagy sérült meg. Úgy sokkal nehezebb lett volna átvészelni. Bár a bányatársaság fukarságából nem voltak megfelelő létrák a meneküléshez - a cég szinte zokszó nélkül elismerte felelősségét, és hajlandóságot mutatott kártérítés fizetésére, ilyen is van - Chile legjobb szakemberei körültekintő és precíz munkával kitalálták a legjobb megoldást. Most már tudjuk, tervük jól működött, mind a 33-an épségben feljutottak. De addig is, amíg a mentőakció előkészületei zajlottak, végig professzionális segítséget nyújtottak nekik, mindenféle aspektusból igyekeztek a bányászokat megfelelő állapotban tartani. Ez is jól sikerült, megdöbbentően jó állapotban szálltak ki a szűkös liftből mindannyian, hogy aztán a szeretteikkel és a chilei bányászati miniszterrel ölelkezzenek.

Az utóbbi két éjszaka élőben néztem a CNN-en a mentőakciót. Nem végig - néha dolgozni meg aludni is kell - de azért elég sokáig, mert lenyűgözött. Először az utolsó teszteket mutatták, elmagyarázták a felvonó működési mechanizmusát, és az esetleges veszélyeket. Bemutatták a bányászokat egyenként. És chilei idő szerint éjféltájt, nálunk kora reggel felhozták az első embert.

A chilei miniszter korábban kérte, a bányászok maguk határozzák meg a sorrendet. Emiatt egy kis vita alakult ki, mert senki sem akart elsőnek menni. Hatvankilenc nap után semmi tülekedés sem volt, még az sem "sietett" jobban, akinek időközben megszületett a harmadik gyermeke, akit Esperanzának, vagyis reménynek neveztek el.
Tegnap éjjel a 27. és a 28. bányászt láttam kijönni, aztán lefeküdtem. Az első valaha chilei válogatott focista volt, Franklin Lobos. Mikor kiszállt az aknából, még dekázott is párat a labdával. A másik egy fiatal fiú volt, aki még csak két éve dolgozott a San Joséban villanyszerelőként. Anyja és húga jöttek érte.

A copiapói bányászok sikeres-örömkönnyes megmenekülése ugyanolyan kollektív, globális televíziós élmény, mint amilyen a 9/11 volt. Csak éppen pozitív előjellel. Ez is összekovácsolta a nemzetet, minden felérkező bányász chilei zászlót lengetett, és a várakozó tömegben is felzengett időnként a chi-chi-chi-le-le-le rigmus. A nézők pedig a világ minden pontján szerették az andok-beli országot, mindenhonnan záporoztak a jókívánságok. A terrortámadás gyászt, félelmet, dühöt és végső soron háborúkat okozott, a dél-amerikai bányászok esete viszont reménnyel töltött el sok-sok embert. Hogy egy ennyire vesztes és kilátástalan helyzet is végződhet szépen. A reményből sosem elég, jól jön manapság belőle egy jó nagy adag.

Mindig mondom, hogy egy tinisztár életében a legtragikusabb nap a huszadik születésnap. Nincs annál szomorúbb, mint amikor egy ilyen kis csodagyerek felnő, és úgy már nem kell a kutyának sem.

Ki ez a rosszarcú izompacsirta? A tovább megnyomása után kiderül.