Ezzel a kis dallal kívánok mindenkinek kellemes téli szünetet, remélem, mindenkinek lassan elkezdődik.

* Már nem kell dolgoznom

Ne tévesszen meg senkit! Nem alakulunk át sütibloggá, csakhát a karácsony ezt hozza ki belőlünk is, úgy látszik.

Mivel ma vagyunk egyszerre a főnökömmel bent utoljára idén, nemcsak én készültem süteménnyel, mint ez az előző posztból kiderült. Hanem ő is. Csakhogy az én kis szerény csillagocskáimhoz képest most egy gyönyörű, hatalmas, olasz kuglóf érkezett.

Szeretném hangsúlyozni, ez a panettonne semmiképp sem minősül házi süteménynek! Szóval ennek nagyon örülök.

Miért jelenti a pálya csúcsát? Mert a családban nem ez az első. Tizenhárom éve - mikor még zsenge gimnazista voltam - az apám kapott egy ilyet. Ez volt a karácsonyi ajándékok netovábbja. Általában ugyanis valamilyen italt kapott, én meg már akkor se nagyon ittam alkoholt, szóval azoknak csak az üvege érdekelt (volt is egy kis gyűjteményem, amelyet a tavalyi szobafelújítás során végül föláldoztam). De ez a kuglóf maga volt a német reklámokból ismert nyugati jólét, a befutottság, az elismerés megtestesülése.

Mindig szerettem volna ilyet kapni. Talán sekélyes dolog, de egyik karriercélom volt, hogy kapjak egy ilyet. És mindazt, amit jelent.

Hogy olyan helyen dolgozom, ahol gondolnak rám ilyenkor. Ahol sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, hogy jó szívvel adnak és én jó szívvel fogadhatom el a megbecsültség elegáns státuszszimbólumát.

Ha belegondolok, kicsit még le is köröztem az 1997-es karácsony sztárját. Mert ezt nem (csak) udvariasságból kaptam, nem egyenajándék, amelyet általában a termékmenedzsereknek szántak. Hanem ezt kifejezetten nekem adták, olyan szavakkal kísérve, amelyekért érdemes dolgozni. Nehéz éven vagyunk túl, de helyt álltunk, és megyünk tovább.

Jól jött ez most nagyon. Bár (remélem) nem olvassa az ajándékozó a blogot, itt is köszönöm!

Illetve már meg is született. Most nem a selyemfiú Vastag Csaba testfolyadékoktól sem mentes győzelmére gondolok.

Hanem, ahogy tegnap írtam, sütemény készült a szezon szimbolikájának megfelelően csillagformára kivágva.

Érdekes dolog ez a sütéssel. Azon kevés dolgok közé tartozik, melyhez bizonyítottan tehetségem van. Ráadásul nem is akármilyen mestereim voltak: nagymamám bizony még az ebédlő asztalon nyújtotta az igazi rétestésztát, és lyuk persze sehol sem volt rajta. Sokat sütöttünk-főztünk együtt. Az alkalmazott művészet szenvedélyével. Egyszer még az én baba-edényeimet is sikerült ráolvasztani a tűzhelyre, mert arra valahogy egyikünk sem gondolt a nagy művészkedésben, hogy a műanyag mennyire elhagyja magát, ha hő éri.

Viszont van egy bökkenő. Nem szeretem a házi süteményeket, általában a túl édes dolgokat. Gondolom, az a hülye magyar szokás tántorított el tőle, hogy az eleve édes süteményeket - amelyben cukorszirupszerű lekvár vagy tömény csokoládé a töltelék - bőségesen megszórják még porcukorral.

Persze nálunk mindig van egy-két olyan darab, melyet a kedvemért nem. De sajnos a sütésben letöri a kedvemet tehát az a mellékkörülmény, melyet kicsit más kontextusban Csucsuka fogalmazott meg a vb-ről szóló, remek írásában:

"Verónnál még az a félbemaradt, fáradt Riquelme is tízszer pengébb lett volna, aki nyilvánvalóan gyűlöl futballozni, és minden köpésnél, minden szabadrúgásnál és tizenegyesnél az arcára van írva, hogy utálja az Istent, amiért ezt a tehetséget kapta és nem mondjuk a csipkeverést."

Mégha esetemben ennyire talán nem vészes a helyzet, mindenesetre a családom fájlalja, hogy nekem a sütemény csak az alkotás örömét jelenti maximum.

Tegnap egyébként ez maximális volt. Egyrészt, mert számos sikeres kísérletet hajtottam végre. Másrészt, mert az öcsém örömmel besegített: lisztet szitált a tésztába. Ismét konstatálta, a liszt az egyik legszebb állagú anyag.

Pedig egy kis malőr is csúszott a munkába. Nem egészben kellett volna a tojásokat a Horváth Rozi Ilona-féle csokoládékockába beledolgozni, hanem csak a sárgáját. A hat fehérjéből meg csinos, könnyed habot kellett volna verni, amitől aztán gyöngéd kézimunkánk révén megkönnyebbülhetett volna a mélybarna massza.

De ezt a süteményt én már lassan tizennyolc éve sütöm, és már az első alkalommal alternatív közönségdíjat nyertünk vele az iskolában. A '93-as farsangon ugyanis akkori legjobb barátnőmmel indultunk a hagyományos süteménysütő versenyen. Előző délután átjött hozzám, és a szakácskönyvből kinéztük ezt az egyébként tényleg könnyű receptet. Megsütöttük szépen, és másnap reggel be is vittem. Az első óra (technika) végére el is fogyott. A versenybírák elé ezért már csak a második adag jutott el, amit lóhalálában készítettünk el tanítás után.
Persze nem nyertünk semmit, de a mi sütinkre lelkes sáskahadak törtek rá, és én ezt azóta is közönségdíjnak tekintem.

Szóval a csokoládékocka rutin elvileg, és a tojáshab leegyszerűsítése sem ártott a készterméknek, sőt, azt hiszem jobb lett, mint általában. Kicsit tovább sült.

A sütemény otthoni rajongói nehezen várták ki, amíg én dekorációs hajlamaimnak hódoltam. Idén máz is került a sütemény tetejére. A fél adagot a fogorvosok egyik legkedvesebb barátjával szórtam meg: cukorgyöngyökkel. (Ennek a mininek az az előnye, hogy bár nem lehetséges ezt sem megrágni, nem is szükséges.) A másik felére saját pörkölésű mogyorókat helyeztem, a máznak hála bele is ragadt. A nem-amerikai mogyoróra amúgy is érdemes rászokni, mert a kertben a kerítés mellé kerül majd pár vessző.

Hoztam párat a munkahelyemre is, és egyelőre töretlen a sikere. Persze nem mondanák a szemembe, ha nem lenne jó, de azért az látszott, gusztusuk van rá.

Elkezdődött az X-Faktor maraton, amely valószínűleg még Szörnyella de Frász bőrlehúzós ábrándjait is felülmúlja. Mondjuk, egy lelkes tanítványának még mindenképp van izgulnivalója, egyik mentoráltja, Takács Nikolas még versenyben van.

És az még a jobbik eset, ha a kalapos ember győz. Ellenfele, a gigolóba öltött wannabe jól leképezi azt a rombolást, amelyen a korombeli (+ - 10 év) női átestek a rettenetes romantikus vígjátékok fatökű főszereplőinek hatására. Vastag Csaba a testet öltött unalom és tenyérbemászás. Éneklése legfeljebb hármas alá, a levegőt meg, mint tegnap a Robbi Williams-szám alatt megfigyeltem, ugyanolyan csúnyán veszi, mint kezdetekben, amikor mint antikedvencet kinéztem.

Már beszélgettek az Olaszországban befutott énekesnővel (táncosnő lesz az), és az X-Faktor legkínosabb jelenetét is újranézhettük. Amikor mindenféle mérsékelten tehetségtelen próbálkozó futott neki Leonard Cohen számának. Na persze nem azért, mintha az amerikai énekesnek ekkora rajongótábora lenne a magyar tinik korában. Csak erre az állatfajtára nem túl jellemző az eredetiség, és az egyik ismeretlen x-factoros világsztár is ezzel győzött valamelyik amerikai vagy angol versenyben.
Aztán a zsűri ettől besokallt, és eljátszották a sanyarú mentor-sorsot. Aztán jött Nikolas...

Érdemes lesz frissíteni az oldalt, mert ma délután az X-Faktor megy háttérzajként, miközben rendet rakok, kitakarítok és sütók egy kis süteményt. Közben pedig egy-egy update-re mindig lesz időm, ha történik valami.

Sajnos a múltheti kommunista szombat még annál is rosszabbul sült el, mint gondoltam. Semmi dolgom nem volt aznap, azt a nyúlfarknyi fordítást, amit rám bíztak, itthon is meg tudtam volna csinálni. Ráadásul a hülye öregembernek - most így fogom nevezni, mert haragszom rá - nem is lett volna szüksége. Néha rájön a fontoskodás, ezt a szöveget is azért adta, hogy hódoljon e szokásának.
De ezt a kis feladatot leszámítva tényleg csak üldögéltem bent. A fent említett öregember sajnos aznap bejött. Nem tudom, miért. Illetve szerintem kifejezetten azért, hogy velünk szemétkedhessen. Kettőig ott kellett ülnünk. Tudom, munkanap volt, csak azt nem értem, miért pont nálunk kellett ezt komolyan venni.

Az előző posztban kielemzett Kádi tényleg hatalmas lehetett, mert egész jó kedvem lett tőle ezen a térden lőtt napon. Másnap délutánig fel is töltött, már-már azt hittem, végre lesz egy nap, amikor a mostanában rohamszerűen rám törő szomorúság elkerül. De sajnos nem így volt. Fel is gyülemlett bennem, mert még másnapra, sőt harmadnapra sem múlt el.

A hétfő a szűkkörű céges buli napja volt. Gokartpályára mentünk az Isten háta mögé, ma sem tudom, hogy pontosan merre jártunk, de nem is érdekel. Kizárt, hogy még egyszer oda mennék.
Terveztem, hogy mint tanulóvezető én is kipróbálom a gokartot, de amikor megláttam, inamba szállt a bátorságom.
Valószínűleg az ilyen helyzetekre mondta Csöncsön barátom, hogy nem menedzselem jól magam. Mert a gyávaságom miatt tökéletesen leválasztottam magam a csapatról. Mindenki más gokartozott - mindenki másnak van jogosítványa - és persze az időeredményeikről beszéltek. Ezzel jópár antipátia-pontot gyűjtöttem be, attól tartok.

Jól ismerem a kimaradás érzését, már nem is zavar igazán. Tudtam, a versenynek vége lesz úgyis egyszer. Hanem az bizony egy réges-régi - új érzés volt, hogy ezt szóvá is teszik.

Nem a győzködésen volt a hangsúly, hanem azon, aminek pedzegetése egész gyerekkoromat végigkísérte. Mit képzelek magamról? Miért gondolom magamat különlegesnek? Ha egyszer gokartozás van, akkor én miért nem gokartozom?

Persze nem ez hangzott el, de én jól ismerem ezt a fafejűséget. Az ilyen egyenbirka, mint aki rámtámadt, személyes sértésnek veszi, ha valaki nemet mond a közös tevékenységre. Holott nekem ez egy cseppet sem jó, sőt, nekem a legrosszabb, hiszen lemaradok valamiről. Míg mást ez semmiben sem korlátoz. Mondtam, nem lett volna akkora diadal legyőzni engem. De legyőzhettem volna önmagam, jött a riposzt.
Hát, aranyom, én minden egyes téli napon legyőzöm önmagam, amikor kimegyek a csúszós utcára. Pedig félek akkor is. Csak dolgoznom muszáj menni, ezért fölcsatolom a gorillatalpaimat, veszek egy nagy levegőt, és reménykedem, hogy megúszom a napot. Hülye leszek egy gokartpályán megsérülni ezek után!

Ez egész hétre meghatározta amúgy sem túl rózsás kedvemet. De aztán szerencsére jött a csütörtök este, amikor kilenc fős baráti társasággal mentünk vacsorázni a Tortugába. A legjobb asztalnál ültünk, és ez már tényleg olyan volt, mint amiről régebben álmodoztam: ha felnőtt leszek, ilyenekben szeretnék majd részt venni.

A jó memóriájú olvasónak nem újdonság, hogy az Azték arany fantázianevű étek mellett döntöttem. Most is jó volt, de legközelebb mást rendelek, mást is ki kell próbálni.
Apropó kipróbálás! Előételnek strucchús-levest választottam. Milyen a strucc húsa? Ízre talán a pulykáéhoz hasonlít leginkább, de ahogy Tritonus fogalmazott, sokkal inkább "állatíze" van, talán arra gondolhatott, kissé szokatlan, kissé vadabb aromájú. Remélem, nem az emberi húshoz képest értette...
A színe viszont sötét, egyáltalán nem az a fehér pipihusi, amelyhez mi hozzá vagyunk szokva.

A pincérek azt hitték, céges karácsonyi vacsorán szolgálnak föl, mert fölajánlották az áfás számla lehetőségét. Nyilván nagyon jó véleménnyel voltak a "főnökről" ennek elutasítása után, aki megvendégeli a teljes kollektívát. Mert a pincérek eldöntötték, hogy a szemüveges - nyakkendős fiatalember lesz nyilván a főnök, neki adták a számlát automatikusan. Csak remélni tudom, nem látták, mindenki maga fizette a saját részét. Egy világ omlott volna össze bennük.

Idén még két napot dolgozom. Az egyik - a holnapi - még meg van nehezítve egy nagyobb szabású karácsonyi partyval. Ahol ugyan gokart (paintball, vízisi és hasonló modern szamárságok) nem lesz, viszont Tóth Vera igen.
Aztán pihenek kerek tíz napot, rámfér. És végre 2010-nek is vége lesz.

A rászedett kádi - vígopera-thriller-tárlat
az À la cARTe társulat előadása, KOGART Galéria

Ilyet még nem pipáltam! Nemcsak operát láttam - a műfajt én egyre jobban szeretem - hanem egy egészen bizarr, kiszámíthatatlan és sok tekintetben egzotikus előadást - kiállítást. És ezt a legjobb értelemben mondom.

Gluck egyfelvonásos operáját többnyire átvezetésként játszották egy nagyopera két felvonása között. A történet rendkívül egyszerű: a gonosz kényúr kedvére sanyargat bárkit. Szépséges feleségét például kiteszi, mivel ráun. Háremhölgyei mellé új asszony kell neki, és ebben látja meg a lehetőséget egy jegyespár. A nő elcsábítja a kádit egy kereskedő lányának kiadva magát. A kufár igazi lánya viszont egy emberevő szörnyeteg, aki végül mégis elrabolja a gaz kádi szívét. Szó szerint.

Tekintve, hogy az eredeti mű elég statikus mind a történetet, mind a jellemeket illetően, kézenfekvő volt, hogy az egyes színhelyeket egy-egy megelevenedő zsánerképként jelenítsék meg. A közönség valójában egy a hagyományos török kultúra előtt tisztelgő kiállításon vesz részt: a cselekmény az egyes életképekben zajlik. A képek között szinte végig tilos az átjárás, amennyiben az installációk szereplői kommunikálnának egymással, azt csak a saját "kereteik" között tehetik meg.

Gluck korában a Közel-Kelet civilizációját még valami bájos homály fedte. Különösen Nyugat-Európában, ahol nem éltek együtt a törökökkel súlyos évtizedekig, mint például mi. A korszellem nevében viszont egyre inkább nyitották váltak az idegen kulturális hatásokra, de ekkor a Kelet még misztikus és sejtelmes mese volt inkább, mint alaposan ismert világ. Az opera szemlélete jól tükrözi ezt a rácsodálkozást, és egyben az idegenkedést is, hiszen a keresztény szemmel sajátos erkölcsi felfogást (többnejűség) a kádi képviseli, aki egyben egy állami tisztségviselő is. Míg a szerelmet és a leleményt a fiatal pár, akik szembeszállnak a kádi zsarnokságával.

Ez a leegyszerűsítés ebben a feldolgozásban is visszaköszönt, de egyúttal ezt a nem túl modern szemléletmódot frissítették föl a török nyelvű (!) tárlatvezetéssel, mely nagyon is tudományos stílusban mutatja be ennek a kultúrának az alapjait.

Ahogyan az egész előadás megmosolyogja a távolságtartást is.
Egyrészt fizikailag: a néző bolyong a képek között, nincs fix helye. Néha akár úgy is alakulhat, hogy a szereplő közvetlen közelében állapodik meg egy-egy ária idejére. Nagyon izgalmas dolog ez, az ember egyszerre élvezi ezt a testközeli kukkolást és érzi magát kényelmetlenül, mert hiányzik a zenekari árok nyújtotta megnyugtató távolság, amelyhez hozzászokott.
Különösen, mert van akció bőven: az egyik jelenetben valódi késdobálást látunk, a másikban elszabadul a szörnyeteg. (A testvérem rosszul helyezkedett, majdnem el is kapta.)

Másrészt pedig a klasszicista, mindent harmonizálni akaró törekvés, amely itt inkább nem túl éles, de pontos és élő karikatúrákká válik. Mert amíg a szerelmesek egymás arcát simogatva, lágyan énekelnek, a háremhölgyek masszírozó ujjai sem tétlenkednek a hárem párás falai között, és az iszákos kereskedő is végig azon bánkódik, miért verte meg őt Allah ezzel a rémmel.

Az operát feldúsították Puccini és Wagner betétekkel is, de ez csöppet sem árt a mű egységességének. A kiváló énekesi teljesítmények mellett feltétlenül szót kell ejteni a zenei kíséret leleményes megoldásáról. Összesen hárman - köztük a rendező - társulatvezető Philipp György - játszottak többféle hangszeren is: zongorán, vibrafonon, szaxofonon, és a török zenét idéző ütős és fúvós hangszeren. Mikor, melyikre volt szükség.

Az előadás zavarbaejtő gazdagságára jellemző, hogy jópár perccel később, amikor már a hóban baktattunk az Andrássy úton, állapítottuk meg, milyen jó volt a zene és az ének is. (Tegyük hozzá, az sem rossz élmény, és a meseszerűséghez mindenképp hozzájárult, amikor Budapest fő sugárútján, túlméretezett hópelyhek között sétáltunk a látottaktól egyszerre letaglózva és feldobva.)

Nagyon izgalmas előadás az À la cARTe Rászedett kádija. Egyszerre nagyon mulatságos és kifejezetten szexi. Az abszurd humor nem fullad hülyéskedésbe, a drámai csúcspont pedig kellően sokkoló és a legmodernebb, média által diktált vizuális elvárásoknak is megfelel.

Szereplők:

A kádi: Mikecz Kornél
Fatime: Szathmáry Judit
Hárem: Szakács Ildikó, Dezső Sára, Csádi Nóri
Zelmire: Szabó Anna
Nouraddin: Szabó Sebestyén
Omar: Veres Borcsi
Omega: Bubnó Márk
Tourist guide: Galbács Gabi, Nemes Krisztián
Zenekar: Bartek zsolt, Philipp György, Tóth Lajos
Rendezte: Philipp György

Az előadás médiatámogatója a Fidelio.
 

Sok szeretettel küldjük a következő számot eredményes munkát kívánva a frissen kinevezett főcenzor kisasszonynak.

Harry Potter és a halál ereklyéi - filmkritika

Amilyen sekélyesre, értelmetlenre sikeredett az előző Potter-mozi, olyan jó film a vég kezdetét bemutató hetedik rész.

A film drámai felütésében mindent visszafordíthatatlanná tesznek egy tragikus momentummal: Hermione törli magát nem-varázsló szülei emlékezetéből, hogy megvédje őket. Látjuk, ahogy a meghitt családi lakban a kislány szép lassan eltűnik a fotókról, mintha soha nem is lett volna...
Ez a fájdalmas hangulat aztán megül a film minden apró zugában.

Időközben hatalomváltás történt a varázslóknál, és a kissé gyenge kezű és bohém, de emberséges miniszter helyére egészen más felfogású garnitúra került. Államtitkár lesz például Dolores Umbridge, és rendes semjénrózsiként üldözi a muglikat, vagyis a normál embereket, akik mágikus képességek nélkül születtek. Az új hatalom célja, hogy a varázslók felső kasztját teljesen elhatárolja az általuk alsóbbrendűnek tartott sárvérűektől. Mindez természetesen Voldemort Nagyúr világszemléletének megfelelően.

A mostani filmnek egyébként ő a gyenge pontja. Most sincs sokat színen, de mégis minél többet látjuk, annál többet veszít a varázsából. A zsenialitás helyett ebben a filmben inkább a megszállottságát és a gyűlöletét domborították ki. Mindenesetre a film egyik erénye, hogy látszik, őszinte hívei csak az egészen buták között vannak, asztaltársasága főleg betojt opporutnisták gyülekezete. Sokat elmond ez a diktatúrák valódi természetéről.

De nem ez az egyetlen - számomra - meglepő bölcsesség ebben a filmben, hanem a három jóbarát menekülésének hiteles pszichológiai ábrázolása. Először még viccnek is tűnhet a dolog: a felnőttek úgy intézik, hogy egyik védett házból a másikba csak úgy átröppenjenek. Persze ez is izgalmas meg veszélyes is, de ebben még benne van a régi, vidám hangulatú Harry Potter-filmek kviddics-meccseinek emléke például.

A szereplők egyre jobban megértik, az ártatlanság kora véget ért. Ez mindenkire másképp hat, és igazi meseírói bravúr bonyolult magyarázatok helyett egy medál varázserejére fogni a föl-föllángoló paranoiát. A történet szerint aki éppen viseli a láncot (szakértőknek: ez az egyik horkrux, ha jól írom), az a többiek ellen fordul. Jó húzás, a gyerekek majd később megértik ezen lelki mechanizmusok hátterét, mi meg nyugtázhatjuk, Harry, Hermione és Ron fölnőtt.

Rowling pedig az ügyes zsebtolvajból, hiszen az európai meseirodalomból ügyesen el-elcsent pár gyöngyszemnyi epizódot, figurát, valódi mesterré nőtte ki magát. Ezzel a filmmel - különösen az első felével - el lehetne a gyerekeknek magyarázni a holokausztot is akár. A zsidóüldözés több motívumát is meg lehet figyelni: azt, hogy nagy hatalmú, gazdag urak úgy döntöttek, hogy ők felsőbbrendűek, és hogy keveredni  a sárvérűekkel egyenesen gusztustalan, ezért szigorú törvénnyel kell tiltani. A minisztérium pincéjében faggatják a vegyes házaspárokat. Vagy a film vége felé, amikor a Bellatrix nevű boszorkány belevési a mugli Hermione alkarjába a sárvérű szót, a haláltáborok foglyainak tetoválásához kísértetiesen hasonlóan.

Rowling partnere az ügyes lopásban David Yates, a rendező. Letagadni sem lehetne az erdőben rejtőzködő kamaszok ábrázolásában olyan filmklasszikusok, mint a Menekülő ember hatását. De ez az hommáge erény.

Ki kell emelnem, hogy az egykori gyerekszereplők milyen nagyot fejlődtek színészi játékban. Persze ez a forgatókönyv - melynek terjengősségétől nagyon féltem, hiszen ez csak a történet első fele volt - kitűnő útmutató, talán a legjobb az eddigi Potter-filmek közül.

A mese-elemek ellenére nehéz elhinni, hogy ezt a filmet gyerekeknek szánták volna. A lelket és gerincet megnyomorító gátlástalan hatalom, az állandó fenyegetettség és az a végtelen szomorúság, mellyel Harrynek kell megküzdenie a veszteségek láttán, túl sok talán egy gyereknek.
Mindeközben mégsem felejtették el, hogy a három barát azért még nem teljesen felnőtt, de már majdnem az. Végre a szerelmet, sőt a szexuális vonzalmat is sikerül ízlésesen tálalni, nem olyan öncélúan és bután, mint az előző filmben. Az arányok is nagyon jók: ez a történet nem erről szól, de azért Harryék is emberek.

A múltkori ügyetlenkedés után kijelenthető: Harry Potter teljes értékű hőssé vált. Nem azért drukkolunk neki, mert aranyos meg mert J.K. néni megmondta, hogy ő a jó, hanem mert jelen helyzetben magától értetődő, az egyetlen erkölcsileg igazolható választás.

Nagy bravúr ez, továbbá remek előkészítése a nagy finálénak, mellyel ez a gyerekirodalmat felkavaró sikertörténet zárul.

Értékelés: 9/10

Addig is, amíg megírom a legfrissebb Harry Potterről a filmkritikát, hallgassatok valami jó zenét.

Nyilván bunda volt. De megér ennyit, hogy Szíj Melinda mindenki örömére - sajátjára is - végre kiesett. Még a klasszikus kutya-gyerek trükköt is megbocsájtjuk, dehát igazi arzenált kellett bevetni a kelletlen vénlány ellen. Egyébként ma akkor is megérdemelte volna a kiesést, ha figyelmen kívül hagynánk az általa rendezett cirkuszt. Egy lelketlen amatőr távozott ma.

Ez akkor is jó hír, ha annyira nem dob föl a döntősök személye különösebben.

Két hét múlva karácsony, és ez sokunknak az év végi, várva várt kis pihenőt is jelenti, nemcsak a megváltó születésnapját.
És persze sok-sok szokást, mely szintén egy formája a pihenésnek, hiszen a sütögetés és a dekorálás nagyon más jellegű munka, mint amit egyébként a legtöbben csinálunk a munkahelyünkön.

Csakhogy sem a lazulást, sem az áhítatot nem adják olcsón. A napok szerencsétlen esése miatt karácsony mindkét napja hétvége idén, amikor legtöbbünk amúgy sem dolgozik. A szenteste viszont pénteken lesz. Azt a napot holnap fogjuk ledolgozni. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, ahogy egy kollégám az előbb Dolgoztok holnap? kérdésre önkéntelenül felelt: Bent leszünk.
Mivel ahhoz még fiatal vagyok, hogy tisztességes mennyiségű szabadságom lenne, ez már a sokadik munkahelyen töltött álmunkanap lesz, és a legjobb szándékkal is tényleg csak annyit jelent, hogy ilyenkor bent vagyunk.

Igazságtalan, hogy ilyenkor önkényesen lerövidítik a hétvégémet, és tönkreteszik a kellemes, ráérős péntek esti punnyadást, vagy éppen bulizást, ha valakinek arra fáj a foga.

Azzal indokolják a ledolgozás szükségességét, hogy ezek a napok, ill. a hiányuk visszaesést jelentenének a gazdaságnak. De pont azért, mert ilyenkor a többség inkább fogyasztja a szabadságát, mindenhol takarékon ég a munka. Vagyis ez valójában senkinek sem jó: a munkáltatónak ilyenkor is biztosítania kell a feltételeket (pl. fűtés, villany stb.), a munkavállalók meg vagy elvállalnak egy hatodik napot is, vagy a drága szabadságuk kárára maradhatnak csak otthon.
A kevés dolgok egyik, amiben smucig vagyok, az a szabadnap. Szóval a ledolgozós szombatok az értelmetlen és irritáló óraátállításhoz hasonlatosak. Valami fontoskodó hülye kitalálta, rákaptak, és a nyakunkon maradt. Senkiben sincs annyi mersz, hogy egy tollvonással beszüntesse ezt az ökörséget.

Nehogy már december 24-én akarják megváltani a világot az üzletemberek! Adják csak szépen oda az alkalmazottaiknak (az állam is az övéinek) ajándékba! Főleg, mert az utána következő valódi ünnep hétvége.

És én a többivel is így tennék. Egy évben pár ilyen nap van, még akkor sem kottyanna meg a magyar vagy az európai gazdaságnak, ha egy csütörtökre eső nemzeti ünnep és az utána következő hétvége például csak úgy, ingyen egybenőne, ha ez ténylegesen egy valódi munkanap lenne. De így, hogy az a pár ember, aki bevánszorog a rend kedvéért, nem oldja meg a hiányokat pláne.

De most azért mégis van remény, hiszen új kormányunk van. Az ő értékrendjük meg sokkal közelebb áll az ember - és családbarát szemlélethez, mint az előző bankár-burzsoá kizsákmányolóké.

A KDNP (szerintük) jó keresztény módjára, be akarja tiltani a vasárnapi vásárlást, helyette járjon a magyar templomba, utána pedig töltse az időt a családjával! Nekem megvannak ugyan a kétségeim, vajon megnő-e a hívek száma, ha a pláza zárva, de ez legyen más baja. Eddig sem vasárnap jártunk bevásárolni, ezután sem járnánk templomba. De bosszantana, hogy ha akkor kellene valami, ha csak akkor érnék rá, nem tudnám elintézni, mert valaki rám akarja erőltetni az elképzeléseit a világról.

Ez egyébként nem a magyar kereszténydemokraták agyából pattant ki, a katolikus Európában - pl. Ausztriában, hogy személyes tapasztalattal álljak elő - szintén nincs nyitva semmi sem vasárnap. Szóval ez egy réges-régi gumicsont, amelynek rágása valódi vasárnapi kereszténnyé avatja a politikust.

A 2010-es advent remek alkalmat szolgáltathatott volna a KDNP-nek, hogy bizonyítsa, neki a vasárnap nemcsak a dogma meg a mások életébe való belepofázás miatt fontos, hanem tényleg a családok és a vallásosság miatt.

Első lépésként ugyanis semmiből sem állt volna valamikor ősz elején hozni egy rendeletet, hogy december 24. szabad, és két héttel korábban sem kell előre megdolgozni érte. Hivatkozási alap lehetne, hogy ez már a harmadik adventi hétvége, és a karácsonynak a várakozás legalább annyira fontos része, mint maga a születés.

Technikailag a szentestét munkaszüneti nappá lehetne nyilvánítani. A KDNP ezzel egy hasznos és népszerű eredményt mutathatna föl. Olyat, amely nemcsak elvakult, maroknyi hallgatóságának tetszik. Olyat, amely nem kerül sokba. Olyat, amely ráadásul szinkronban van az egyébként nem túl hitelesen hangoztatott eszméikkel.

Kár, hogy kihagyták ismét azon kevés esélyek egyikét, amikor valami jót tehettek volna Jézus nevében a mai magyarokkal.

Most már azon se lepődnénk meg, ha egyik hétfő este Kőhalmy és Dombóvári között anyukánk tűnik föl, mondjuk, a mai céges karácsonyi bulin történtek érzékletes elmesélésével.

A sushi régóta izgatja a fantáziámat. Egyszer a Lidliben vettünk is egy európai ízlésre optimalizált starter-csomagot. De az sajnos a mélyhűtő elromlása miatt ugrott, és azóta nem vettük rá magunkat újabbra. A nyers hal gondolata mindig kissé megborzongat. Persze tudom, hogy az csak egy fajtája a sushinak, de azért nagyon idegen ez a mi rántott húsos világunktól.

Ma viszont anyukámnak - aki kettőnk közül kevésbé lelkesedett a japán specialitásért - esélye nyílt, hogy megkóstolja. Kérdeztük, milyen volt. Erre újabb csodálatos szöveg érkezett, a legfitymálás csimborasszója:

- Még rossz se volt!

Nemrég megszavazták, hogy a Szindbád a legjobb magyar film. Bár én is ajánlottam itt mint kötelező darabot, szerintem azért vannak jobb magyar filmek is. De, gondolom, a Gyula vitéz télen-nyáron sajnos nem elég emelkedett, pedig az nálam a nemzetközi mezőny éllovasa is.

Mindenesetre az tényleg az egyik legemlékezetesebb képsor, melyet magyar ember láthatott, amikor Latinovits Zoltán azt a híres-nevezetes húslevest fogyasztja. A hagyományos magyar gasztronómia logikája szerint a marhahúslevest velős pirítósnak kell követnie. Ebben a jelenetben is ezt látjuk.

Úgy tapasztalom, ma már sokan idegenkednek ettől a csemegétől. Pedig van ez akkora különlegesség, mint az algába csavart nyers hal. Igaz, az egészségesebb. Mi mégis inkább a hazafiság mellett döntöttünk ma a konyhában, és a Szindbád-féle menü felütése került az asztalra. Ahogy kell: sóval, borssal, pirospaprikával (édesnemes) és még egyszer sóval. Kísérletképpen őröltünk a kenyérre egy kis chilit is, de ez kb. a sólet tejszínhabbal harmóniája. Mindkettőt szeretjük a maga helyén, a maga idejében, de össze sehogy sem illenek.

Ezek a tél örömei. Nyáron el sem tudnám képzelni ezt a fogást. Ha már a természet ennyire megnehezíti az élet élvezetét, mint ezen a héten az időjárással - rögzítsük, túléltem ezeket az ocsmány, csúszós napokat - az ember civilizációs stimulátorokhoz nyúl. Ilyen tehát egyrészt a műgonddal megalkotott étek.

De, mint láttuk, még a kissé mogorva Szindbád sem szeret egyedül enni, ezért a pincérrel beszélget. A már említett civilizációs örömök lényege, hogy az ízeket nemhogy nem szégyen társaságban élvezni, hanem ellenkezőleg: a jó étkezés közben az ember nincs egyedül. Sőt! Egy vacsora jó ürügy lehet a találkozásra, és az anélkül is megállja a helyét, hogy kijelentsük: nem kicsinyítjük a kulináris élvezetek értékét.

Idén az év vége számomra kissé túlzsúfoltra sikeredett. Ha jól számoltam, négy karácsonyi bulin veszek részt.

Ebből kettő protokoll jellegű, a munkahelyem szervezi.

Először egy kartpályára megyünk szűkebb körben. Még csak tanulok vezetni, de birizgál, hogy beüljek egy gokartba. Nem kell a kuplunggal szarakodni, viszont nyomhatom a gázt, amire a tanpályán csak korlátozott mértékben van lehetőségem. (Pedig van-e erősebb drog a gyorsulásnál?) Nem biztos, hogy lesz elég bátorságom, de akkor meg majd elviszem a barátaimat oda később, és addigra talán legyőzöm az aggodalmaimat is.
Miután kijátszottuk magunkat (biliárd és bowling is van), jön valami kellemes vacsora is.

Egy héttel később igazi, nagyszabású céges party lesz. Kibérelték azt a művházat, ahol a szalagavatóm is volt, és előbb végigszenvedünk valami rettenetes műsort; legalább meghallgatom Tóth Verát élőben. Aztán svédasztal és kaszinó. Lehetséges, hogy az ünnepségek után nem leszek ennyire lelkes, de ezeken részt venni gyerekkori álom. Hemingway szerint két tragédia érheti az embert: ha nem teljesülnek az álmai, és, ha teljesülnek. Reméljük, csak félig volt igaza.

Most már nevezhetjük tradíciónak, hogy a barátaimmal ajándékozás helyett/ gyanánt elmegyünk valami jó helyre vacsorázni. Tavaly, ugye, ez estebéd volt a füredi Balaton étteremben. Ezt most már nehéz és késő lett volna újra megszervezni, ezért idén inkább visszatérünk az egyik törzshelyünkre. Természetesen Azték aranyat fogok enni (csirkemell fánktésztában tejszínes parajjal, édes-csípős szósszal, zöldséges tortillával), az valami fenomenális!

A karácsonyi szezon mintegy lezárásaképpen pedig közös főzést tartunk itthon nálunk. Ennek még jobban körvonalazódnia kell. Erősen elképzelhető, hogy szintén szokásos ünnepi filmfesztiválunkkal (mely azt jelenti, hogy a testvéremmel elvonulunk filmeket nézni) is egybekötjük.

És akkor még nem említettem az egyéb programokat: egy hét múlva megnézem a blogon is hirdetett Rászedett kádi című operát a Kogart házban. Másfél évtizedes szokásunk a testvéremmel a sétáló utcában felállított házikók portékáit megmustrálni. Vásárolni egyre ritkábban szoktunk ott, idővel fejlődik az ember ízlése, de végignézünk mindent most is. Persze idén sem úszom meg a kötelező vendégségeket sem. Eddig mindig túléltük ezeket is...

Szilveszterre is érkezett meghívás. Elöljáróban csak három dolgot mondanék arról az összejövetelről. Egyrészt: Pest-Buda új rikiki - fekete macska bajnokot avat azon az éjszakán várhatóan személyemben. Másrészt már kinéztük a tökéletes filmet: a Négy szoba DVD a legfrissebb szerzemény a gyűjteményemben. Harmadrészt: életünk legszerencsésebb éve lesz 2011, mert a tegnap a Fressnapfban beszerzett gumidisznó is jön velünk. Eredetileg kutyáknak készült a játék, de ez nem csipog, ha megnyomjuk, mint az ilyen gumirágókák, hanem röfög. Olyan élethűen, hogy azóta is azon röhög mindenki. Ahogy én a kis barátaimat ismerem, ez a malac végig fogja röfögni a szilvesztert.

Erre a hétvégére megint gonosz embereket szedtem össze. Ilyen az emberi természet, valamiért a rosszemberek érdekesebb; mindenki Jockey preferálta Bobbyval szemben. Előző diktátoros játékunkban elítélendően szexista módon csak férfiak szerepeltek, ma kompenzáljuk ezt azzal, hogy kizárólag gonosz nőket vonultatunk föl. Lehet, hogy néhol elég lesz a véreskezű hölgy képmása a felismeréshez, mindenesetre felidézzük legendás rémtetteiket is, és úgy már egészen könnyű lesz.

A kérdés tehát: kiről van szó?

Most már megvannak az 5. Megasztár dobogósai: Szíj Melinda, Kökény Attila és Tolvai Renáta.

Aki figyelte a versenyt, az ebből kitalálhatja, hogy Kállay-Saunders András esett ma este ki. Nem egyezik a véleményem a többi nézőével, inkább a virnyogó Kökényt vagy az elviselhetetlenül antisztár Melindát küldtem volna haza. Utóbbi akármit csinál, egyszerűen képtelen kiesni. Ma is reklamált, hogy ő volt a legrosszabb. De hiába volt igaza, az emberek Melindát akarják, és kész.

Nem nagy dolog, hogy éppen ki marad, ki megy, ez a Megasztár pont a kissé túlkoros, magát folyton kérető sztárpalánta miatt nekem nem az igazi.

Azért sajnálom, hogy Andrásnak kellett mennie, mert az ő egyik előadása volt az egyik kedvencem. Hallgasd meg a hajtás után, érdemes!

John Lennon egyik sajátos értelemben legemlékezetesebb dala kétségkívül a Woman is the Niger of the World. Nem ezért tekintjük Lennont a XX. század géniuszának...

Mégis klasszikus lett valahogy, ennek ékes bizonyítéka, hogy feldolgozták.

Legutóbb az édesanyámat ihlette meg szám, melyben munkahelyi feszültségeit vezeti le. Az ő verziójában APEH Lawyer is the Niger of the World.

Hihetetlen, milyen jókat mond időnként.

Nagy sírás-rívás meg fogak csikorgatása mehet most az Egyesült Államok Külügyminisztériumában! A Wikileaks azóta offline honlap számos nem publikus külügyi iratot jelentetett meg. Nem (?) azért voltak ezek bizalmasak, mert primér államtitkokat rejtettek, hanem mert szóhasználtuk, sommás megállapításaik enyhén szólva is aláásták az amerikai diplomáciát.

Sőt, ha belegondolok, magát a diplomácia "műfaját" tették taccsra. Hiszen mi a diplomácia lényege? Hogy minden körülmények között civilizáltak maradunk a velünk szembenállókkal. Még akkor is, ha az emberi természethez közelebb áll, hogy az érzelmeinknek megfelelően reagálunk, a diplomatikus modor nem engedi, hogy mindig teret engedjünk a érzéseinknek. Ennek fontosságát már az ókorban is fölismerték, és valószínűleg az rejlik mögötte, hogy a követek nem csak saját dolgukat intézték, hanem egyúttal egy ügyet, egy csoportosulást vagy akár egy országot képviseltek. Nemcsak a saját nevükben beszéltek, hanem mindazokéban, akik a követséggel megbízták. Ez egyébként a másik félre is igaz. Az ügynek ártottak volna, ha hagyják, hogy pillanatnyi benyomásaikat azonnal szabadon kifejezzék. Továbbá a kivárás taktikája szintén ősi diplomáciai fortély: nem csupán kultúremberként akar a követ viselkedni, de gondolkodási időt is akar nyerni azáltal, hogy nem mutatja ki, mit gondol.

Az amerikai jelentéseket nem a külvilágnak szánták. Ugyan diplomaták, ill. külügyi tisztviselők készítették ezeket a dokumentumokat, mégsem tekinthetők semmiképp sem Amerika hivatalos álláspontjának.

Az iratok ugyanis azért bizalmasak, mert bizalmaskodók. Ezeket nem hideg álarc mögé bújó szakemberek írták, hanem emberek, akik a maguk nem túl elegáns, nem túl profi módján valós és igen plakatív információkat osztottak meg a világ urairól.

Ezek egytől egyig elég viccesek. Sarkozy elnök Napoleon reinkarnációja például. Merkel "teflonból" van, mert minden lepereg róla. Kadhafit meg mindenhova elkíséri dús domborulatokkal megáldott ápolónője.

A legjobb hasonlat az oroszokat érte: a szerző szerint Putyin és Medvegyev olyan, mint Batman és Robin. Ők ezt zokon is vették, holott akár hízelgőnek is tekinthetnék. Batman az egyik leghatékonyabb, legigazságosabb és legintelligensebb szuperhős. Robin pedig az egyik legirigylésreméltóbb sidekick: okos, tanulékony, bátor és ügyes. Nem titok, hogy Medvegyev  Putyin tanítványa és követője. De ha mindez nem volna elég: Robin a VÖRÖSbegy.

Az argentin elnök felesége sokkal rosszabbul járt. Neki a mentális egészségét kérdőjelezték meg az amerikai külügyérek, és még Hillary Clinton is ellenjegyezte a dolgot.

A viccet félretéve ennek a felelőtlen(?) közlésnek a következményeit még csak pedzegetik. Talán Angela Merkel nem lő tüzes nyílvesszőket az amerikai nagykövetre, de számos kiszámíthatatlanabb politikus - köztük kevésbé baráti országok vezetői is - nyílt támadásnak veheti ezeket a külügyi bonmot-kat. A már említett Putyin is hamar elvesztett hidegvérét, és a régi kgb-s reflexnek megfelelően visszaszólt Amerikának: az ő országában tudnak titkot tartani, és egyébként is törődjenek a saját dolgukkal!

De akik nyíltan nem is szállnak be ebbe a szópárbajba, szintén megjegyzik maguknak az esetet. Amerika fiai most megerősítették a hírüket: igazi bunkók ők, akik cowboycsizmás lábukat gondolkodás nélkül ráteszik az antik dohányzóasztalra.

A diplomáciát másik funkciója ugyanis az, hogy minél jobb benyomást alakuljon ki a képviselt országról. Ez az eset - melynek önkénytelen főszereplői, akik hiába nem tudták, hogy szavaik nyilvánosságra kerülnek, nagyot vétettek, profihoz nem méltóan viselkedtek - nevetségesnek és bénának mutatja Amerikát. Ezek a hasonlatok, hiába lennének közkeletűek bármilyen privát társalgásban, nem elfogadhatóak semmilyen hivatalos iratban sem. Kiagyalóik fanáziáját és látókörét felszínesnek és komolytalannak festik le ráadásul.

Az USA persze elnézést kérhet, talán Clinton asszony lemondása sem lenne túlzás, de a tüske megmarad. A legtöbb dolgot politikai gesztusokkal azért el lehet simítani.

A diplomácia intézménye mégis menthetetlenül elvesztette presztizse egy részét. Mostantól kezdve ugyanis az az illúzió, hogy a diplomaták elegáns, kifinomult emberek, akik néhanapján még önmagukkal sem tegeződnek, szertefoszlani látszik.

A Német Tudományos Akadémia döntött: 2010 ifjúsági szava a nivólimbó. Kis gondolkodással rá lehet jönni, mit is jelent ez a szó, de amíg leesik a tantusz, egy példán keresztül megpróbálom elmagyarázni.

Az RTL Klubon lassan két hete újra a lét a tét, dübörög a Való Világ 4. Teljesen fölöslegesen.

Ezt a műfajt tíz éve találták föl a hollandok, és nyolc éve már nálunk is valóság show címen nézhettük, ahogy unatkozó, feltűnési viszketegségben szenvedő fiatalok küzdöttek az apró intrikák árjában. Illetve küzdöttek volna, ha tudják, mi az az intrika.

Emlékszem, még az Élet és Irodalomban is megjelent annak idején egy hosszú, berzenkedő cikk, most aztán végleg befellegzett a zsidó-keresztény civilizációnak. Aztán mégse.

De ma mit számít ez a műsor? Ma már a jacuzzi, az újgazdagság bugyogó címerállata, sem nagy szám igazán, pedig valaha pont ezek a műsorok plántálták el a köztudatban, hogy a Gellért-fíling otthon is elérhető.
Az még egy másik világ volt, még alig szoktunk hozzá ahhoz, hogy pénzért szinte bármit meg lehet kapni. Ahogy ennek a fonákját is csak pironkodva vettük tudomásul: pénzért az emberek önként csinálnak magukból hülyét a tévében. Jó, jó, nem először, de először ennyire leplezetlenül.

A valóság show Magyarországon tévés diadalmenet volt. A kereskedelmi televíziózás nagykorúvá, profivá válása. Azóta viszont már a klónok is kiégtek: a Vacsoracsatában már minden főzésre hajlandó celeb legalább háromszor volt, a tehetségkutatónak álcázott formában is már a sokadik, egyre érdektelenebb körben vagyunk. De táncoló hírességekhez sem kapcsolnak már Tündérország púderrózsaszín világába, mert erre sincs már igazán vevő.

A mostani Való Világ semmit sem fejlődött. Ugyanazt kapjuk, mint majdnem egy évtizede: könnyen átverhető, lelkileg igen instabil jelentkezőket, akik azt hiszik, sztárok lesznek. Az első nagytestvérnél még érthető volt ez a naivitás, senki sem tudta, mi sül ki ebből. De most már tudjuk jól, a vezetéknév nélküli emberek jobb esetben visszaolvadtak az ismeretlenség félhomályába, rosszabb esetben a Big Brother-házból szinte egyenesen a diliházba költöztek. A magamutogatásból tőkét egyedül az ózdi nagyszájú kovácsolt. Nem túl jók az esélyek.

Szóval, aki 2010-ben ilyesmire vállalkozik, azt talán nem nagyképű dolog egyszerűnek tartani. De ez sem érdekes már. Lehet-e például hülyelibábbnak lenni NagyŐ (szül. VV)Anikónál? Aligha. Megdöbbenünk-e még azon, ha két villalakó szexuális kalandba keveredik? Aligha. Felidegesítjük-e magunkat, ha a jópofának szánt lepnyevőversenyben valaki nem vesz részt, míg a többiek igen? Aligha.

A Való Világ 4-ben semmi felháborító, gyomorforgató vagy szexi sincs. Ez a valóság show olyan, mintha az eddigiek - a sikeresek - legjobb pillanatait próbálnák eljátszatni újból amatőr szereplőkkel.

A VV4-et nem nézik az emberek. A néző meg a Nane! - hatásért ül le a valóság show elé, és ezt most nem kapja meg.Különösen frusztráló lehet, ha a műsor készítői még arra sem képesek, hogy a saját maguk által egészen mélyre vitt léc alatt sem képesek átbújni. Pedig ez lenne a nívólimbó lényege.

A magamfajta humánbeállítottságú (természettudományokhoz még kevésbé értő) ember leginkább verbális eszközökkel írja le a körülötte lévő világot.

A mérnök viszont szeret mindent tudományosan megközelíteni. Az exakt vizualitás az ő nyelve.

Tegnap este bablevest ettünk, a kutyának is ízlett, alig bírta abbahagyni. Ugye, mennyire érdektelen, mennyire semmitmondó ez így?

Még szerencse, hogy az ember testvére műszaki érdeklődésű. Mert így viszont láttató  folyamatábra mutatja be a tegnap esti történéseket. Tessék megnyomni a Tovább gombot a folytatáshoz!

Amikor a vb-nek vége lett, azt írtam, legfeljebb a clásicót, vagyis a Real Madrid - Barcelona meccset fogom megnézni. Mert az európai klubfoci nem köt le. Ez nem jött be végül, mert az egész idei spanyol bajnokságot végignéztem barcelonai szemszögből persze. Köszönhetően egyrészt a hirtelen felszabaduló kapacitásaimnak és a Csöncsön bloggerkolléga unszolásának is.

Ma ott tartunk - és ez egyben egyfajta leleplezés is - hogy focis blogot írunk Csöncsönnel a Nemzeti Sport tövében. Kicsit dicsekszem most: már ott is sikerült bevennünk a címlapot, ami nem rossz egy tornából szinte mindig felmentett embertől, már ami engem illet. Sok mindenről álmodoztam, de hogy egyszer a Nemzeti Sport címlapján leszek, még az én egyébként gazdag képzelőerőmnek is sok lett volna.

A két legjobb spanyol csapat találkozója majdnem akkora foci-esemény, mint egy vb-döntő. És csak azért majdnem, mert évente kétszer is sor kerül rá, míg világbajnokság csak négy évente van. Ezért is hívják el clásicónak. A spanyol foci kritikusai szerint elég lenne csak ezt a két meccset lejátszani, hiszen a többi csapat általában leszakad a két gigász mögött, a bajnokság úgyis kettejük között dől el végül. Ez egyébként idén is így lesz valószínűleg, de úgyis Barca-szurkolók vagyunk, úgyhogy nekünk megfelel ez így is.

Nemcsak a csapatok küzdelme ez, hanem két-két rivális is összecsap. Egyrészt egy régi, szintén klasszikus ellentét: Cristiano Ronaldo és Lionel Messi között. Előbbi a mai foci legellenszenvesebb játékosa, aki ha lehet még tovább fejlesztette a Beckham-féle önimádást. Hiú és öntelt, bár az is igaz, hogy Beckhamnél lényegesen tehetségesebb. Ez utóbbi Messire is igaz, csak ő még ráadásul mentes mindenféle műmájerkedéstől.

A két edző is két különböző karakter. Míg Cé és Leo tiszteli egymást (vagy legalábbis úgy tesz), a Real mestere, Mourinho szokásához híven provokálja az ellenfelet. Csakhogy Pep Guardiolában emberére akadt, mert ő aztán nem teszi meg a balhézós portugálnak azt a szívességet, hogy reagál a verbális ingerlésre.

Ahogy olvasgatom a szakértők véleményét, szinte lehetetlen megmondani, mi lesz a vége. A Real szezonkezdettől nagyon erős. A kezdeti botladozások után, mely elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nyáron világbajnokká lett spanyol válogatott gerincét a Barca adta, alig volt idejük pihenni, mostanra régi fényében tündököl a csapat. A Barcelona képes transzban küzdeni, mintha a 11 játékos egy központi idegrendszerrel rendelkezne; a madridiak meg nem riadnak vissza semmitől sem. Nem beszélve arról a paradox sajátosságról, hogy a legjobb focijú országban a játékvezetés néha elég megdöbbentő színvonalú.

A Sport1 alaposan rákészül a játszmára, mert a kezdőrúgás előtt másfél órával már latolgatnak. A legvalószínűbb a Puhl Sándor - Nyilasi Tibor duó Faragó Richard vezényletével. Puhl igazi humorzsák, fejből képes fölmondani a teljes közhelyszótárt. Nagyon örülnénk Bognár Györgynek is, de sajnos az ő szerepeltetése nem túl valószínű.

Sajnos hétfőn rendezik a meccset, mert vasárnap választások vannak Katalóniában, és a két esemény egyszerre túl nagy randalírozási potenciállal bírna. De mint mindennek, ennek is van jó oldala. Emiatt ugyanis kénytelen voltam szabadságot kivenni mára. Estére pedig átjönnek a barátaim - a szokásos vb-csapat - és együtt nézzük, mert a foci közösségi élmény, ugyebár. Általában fönt vagyunk az MSN-en meccsek közben is, de azért a virtuális közösség még nem az igazi.
A szokásos vb-szendvics mellett most sörpereccel is felszerelkeztünk, és ha ilyen "szép" marad az idő, beüzemelem a teafőzőt is.

Igazán gyanakodhattam volna! Amikor a munkahelyemen az új nagyfőnök egy latin-amerikai ember lett, még csak nevetgéltünk azon, hogy a régi igazgatónak Európában nincs párja, ezért kellett ilyen messziről hozni valakit.

Tavasszal Mesterházy Attila nem sokkal azután, hogy kiderült, ő lesz az MSZP bukta hivatalos arca, levágatta Velázquez-re emlékeztető kis szakállát. Hiába volt ez az egyetlen egyéniségre utaló jel a miniszterelnök-jelöltben, a Spanyolországban töltött idő nyomát el kellett tüntetni. Tévesen azt hittük akkor, a törzsszavazó nyugdíjas nénik miatt, akik az ilyen közveszélyes huligánkodást nem nézték jó szemmel.

Még az sem tűnt föl, hogy a vb-t a spanyolok nyerték. (Hát, valójában a katalánok, hiszen a válogatott a Barcelona plusz egy-két fő más spanyolországi csapatokból az idegenlégiósok helyén. De ebből a távolságból nekem mindenki spanyol, aki spanyolul beszél. Katalónián kívül ez egy lényegtelen különbség. Egy ilyen gazdag országban meg igazából hobbi.)

Most meg ezt olvasom az Indexen! Mindenki Matolcsyt szidja, holott csak arról van szó, hogy a spanyolok titokban világuralomra törnek. Mint hajdan, amikor V. Károly birodalmában soha sem ment le a nap. Szép lassan mindenhova beteszik a lábukat. Amikor még a tiszteletre méltó Teddy Bush volt az elnök, az USA bölcsen fel akarta építeni a mexikói falat a berlini példa nyomán. Mert Bush pontosan látta a veszélyt, hogy lassan több latin lover él Amerikában, mint rendes amerikai. De Obama nem véletlenül kapott már hatalomba lépésekor Nobel-díjat. Tudta, mi lesz itt hamarosan a csízió.

A Facebookon elterjedt egy játék: a felhasználók kedvenc mesehősükre cserélték a profilképüket. Egyrészt a saját képmásuk védelmében (folyton visszaélnek vele), másrészt pedig nosztalgiából.

Nagyon okosan tettem, hogy nem vettem ebben részt, mert most német nagyokosok perekkel riogatnak. A rajzfilmfigurák ugyanis a szerzői jog védelme alatt állnak.

A jogtudósok gondolatmenete szerint nagyon is elképzelhető, hogy a több ezer (millió?) Facebook-felhasználó kaphat a szerzői jogok birtokosától keresetet. Enyhébb esetben csak arra köteleznék őket, hogy vegyék le Gipsz Jakab neve mellől a Varjúdombi mesék sztárjait. Na, bumm! Ha kínosan ragaszkodunk a törvény betűjéhez, akkor ez még rendben is van.
De ha a dolog súlyosnak ítéltetik, akár 1000 Euró kártérítést is a nyakába varrhatnak a gaz jogbitorlónak.

Az elképzelés olyan kicsinyes, annyira szőrszálhasogató, hogy még Szalai Annamáriából sem nézném ki. Egyúttal viszont dörzsölt is. Nem akarom persze a blogot jogász-ellenes irányba terelni, de azért ez ügyes gondolatébresztés volt a részükről. Ha eddig ugyanis a jogtulajdonosok nem gondoltak volna erre, most egy újabb lehetőség nyílik energiaráfordítás nélkül pénzhez jutni. Illetve némi költséggel elvileg jár, mert az ötletet sugalmazó ügyvédek majd szép summákat tehetnek zsebre. Viszont, ha minden jól jön össze, még ezt a költséget is az enyveskezű facebookozó fizeti. Mondom, ügyes!

Milyen jogát sérti ez ugyanis egy megacégnek? Attól, hogy egy hétig Kis hableánynak "álcázom" magam, csődbe megy a Disney? Kétlem. Sőt, ha ötmillióan tesszük ezt, akkor sem. Az avatar ugyanis - egyelőre - nem kereskedelmi termék. Nincs piaca, a nagy cégek nem esnek el semmilyen bevételtől, ha történetesen júzerek milliói kiguglizzák maguknak az amúgy is mindenütt hemzsegő ismert képecskéket, és pár napig résztvesznek ebben a globális játékban.

Sőt, valójában örülni kellene annak, hogy felnőtt emberek ilyen szeretettel emlékeznek messzeringó gyerrekkoruk kedvenceire. Az én generációm tagjai perceken belül szülők lesznek - ha már most nem azok - és a gyerekeiknek a saját legkedvesebb meséiket mutatják majd meg. A büszkeségen túl, hogy a hatvanas éveit taposó Hófehérke még mindig lenyűgöző, üzleti szempontból sem rossz, hogy az elmúlt évek nagyjai újabb és újabb generációknak eladható.

Ez az akció életben tartja ezeket az animált mítoszokat, engem is meghatott például egy-egy kedvesen megrajzolt arc látványa ismerőseim neve mellett. Ennek örülni kéne, és nem az ellenlépést fontolgatni. Akkor sem, ha az ügyvédek a világ legnagyobb közösségében potenciált látnak.

De legalább talpraesettek. Mert természetesen van megoldás: a felelőtlen facebookozó is ügyvédhez fordulhat...

Nem is olyan régen lamentáltam Bajor Imre sorsán. Akkor az volt a hír, hogy szegényt még a színvonalassággal nehezen vádolható Heti Hetesből is eltávolították, annyira nem volt formában.

A jó hír az, hogy már ma meg lehet őt ismét csodálni a humor nagyágyúi között.

Rossz hír viszont, hogy sokkal jobban nincs, mint félrevonulása idején. Legalábbis Fábrynál ez derült ki. Eleinte még elkvaterkáztak a showmesterrel a betegségről, ennek volt valami édesbús bája.

Aztán viszont jött a produkció! (Kb. 73. perctől.) Sajnos. Roma zenészeket próbáltak megidézni. Bajorhoz és Fábryhoz csatlakozott még Markos és Nádas György. Balonkabátban, kalappal a fejükön improvizáltak valamit. A ködbe vésző hetvenes évekből a fejükben maradt képekből igyekeztek előcsalni pár humoros momentumot, Markos és Nádas még csak-csak megoldotta a feladatot, Fábry önmagát adta, mint mindig. Csak szegény Bajor, a nagy visszatérő, álldogált az elképzelt EMKE tövében ázott verébként, szótlanul, reménytelen szomorúsággal a szemében... Sajnáltam.

És, ha már a Heti Hetes egyik pillérénél kezdtük ezt a posztot, nagyon gyenge szállal, de a végére a műsor valódi szupersztárjához foguk kilyukadni.

Aki ugyanis esetleg a Magyar Attila - Gregor Bernadett féle románcot tartja az éppen elmúló hét legmegdöbbentőbb love story-jának, téved. A sötét fekete démon és a nyuszi-papucs a kívülálló számára bármilyen megközelítésben nehezen érthető. Mégis volt náluk jobb.

Mégcsak nem is Csernus Imre promociós célokból felmelegített felszarvazása borzolta legjobban a kedélyeimet. Hiába monty pythoni magasság elképzelni, ahogy Hagyó Miklós azóta előzetesben pihenő szuper-alpolgármester lecsapja a menő pszichiáter kezéről annak friss feleségét.

A legnagyobb hátast azon dobtam, hogy a magyar Elvist ki képviseli legújabb válóperében. Komár Lászlóért nem más érvel majd a bíróságon, mint Grespik László.

Az előbbi posztban említettem, hogy pénteken buliban voltam. Újabb barátom lett harminc éves. Bár akkor még hátra volt neki egy kicsi. Ma van ugyanis a nagy nap.

Igazi bőségtállal várt bennünket, volt torta is, pezsgő is és persze remek beszélgetés. Különösen élveztük Csöncsön gyerekkori történeteit, melyeket a blogján egyszer majd remélhetőleg megír. Érdemes.

Még az is szóba jött, hogy az ünnepeltet valami chipendale show-ra visszük el. De ez annyira elcsépelt, hogy még a Barátok köztben is évekkel ezelőtt bosszantották vele a kdnp-s Magdi nénit.

Ezért - némileg az én újdonsült növények iránti rajongásomtól áthatva - csak egy "férfi" érkezett a csepeli kéróba. Ma már Carlosnak hívják - az ünnepelt joga mégis a saját bonsai-ját elnevezni. De amíg nálam lakott - a kép is az én kissé poros tévém tetején készült - Dezső volt a becsületes neve.

Bodog születésnapot, kedves Zsu!