Sajnos a múltheti kommunista szombat még annál is rosszabbul sült el, mint gondoltam. Semmi dolgom nem volt aznap, azt a nyúlfarknyi fordítást, amit rám bíztak, itthon is meg tudtam volna csinálni. Ráadásul a hülye öregembernek - most így fogom nevezni, mert haragszom rá - nem is lett volna szüksége. Néha rájön a fontoskodás, ezt a szöveget is azért adta, hogy hódoljon e szokásának.
De ezt a kis feladatot leszámítva tényleg csak üldögéltem bent. A fent említett öregember sajnos aznap bejött. Nem tudom, miért. Illetve szerintem kifejezetten azért, hogy velünk szemétkedhessen. Kettőig ott kellett ülnünk. Tudom, munkanap volt, csak azt nem értem, miért pont nálunk kellett ezt komolyan venni.

Az előző posztban kielemzett Kádi tényleg hatalmas lehetett, mert egész jó kedvem lett tőle ezen a térden lőtt napon. Másnap délutánig fel is töltött, már-már azt hittem, végre lesz egy nap, amikor a mostanában rohamszerűen rám törő szomorúság elkerül. De sajnos nem így volt. Fel is gyülemlett bennem, mert még másnapra, sőt harmadnapra sem múlt el.

A hétfő a szűkkörű céges buli napja volt. Gokartpályára mentünk az Isten háta mögé, ma sem tudom, hogy pontosan merre jártunk, de nem is érdekel. Kizárt, hogy még egyszer oda mennék.
Terveztem, hogy mint tanulóvezető én is kipróbálom a gokartot, de amikor megláttam, inamba szállt a bátorságom.
Valószínűleg az ilyen helyzetekre mondta Csöncsön barátom, hogy nem menedzselem jól magam. Mert a gyávaságom miatt tökéletesen leválasztottam magam a csapatról. Mindenki más gokartozott - mindenki másnak van jogosítványa - és persze az időeredményeikről beszéltek. Ezzel jópár antipátia-pontot gyűjtöttem be, attól tartok.

Jól ismerem a kimaradás érzését, már nem is zavar igazán. Tudtam, a versenynek vége lesz úgyis egyszer. Hanem az bizony egy réges-régi - új érzés volt, hogy ezt szóvá is teszik.

Nem a győzködésen volt a hangsúly, hanem azon, aminek pedzegetése egész gyerekkoromat végigkísérte. Mit képzelek magamról? Miért gondolom magamat különlegesnek? Ha egyszer gokartozás van, akkor én miért nem gokartozom?

Persze nem ez hangzott el, de én jól ismerem ezt a fafejűséget. Az ilyen egyenbirka, mint aki rámtámadt, személyes sértésnek veszi, ha valaki nemet mond a közös tevékenységre. Holott nekem ez egy cseppet sem jó, sőt, nekem a legrosszabb, hiszen lemaradok valamiről. Míg mást ez semmiben sem korlátoz. Mondtam, nem lett volna akkora diadal legyőzni engem. De legyőzhettem volna önmagam, jött a riposzt.
Hát, aranyom, én minden egyes téli napon legyőzöm önmagam, amikor kimegyek a csúszós utcára. Pedig félek akkor is. Csak dolgoznom muszáj menni, ezért fölcsatolom a gorillatalpaimat, veszek egy nagy levegőt, és reménykedem, hogy megúszom a napot. Hülye leszek egy gokartpályán megsérülni ezek után!

Ez egész hétre meghatározta amúgy sem túl rózsás kedvemet. De aztán szerencsére jött a csütörtök este, amikor kilenc fős baráti társasággal mentünk vacsorázni a Tortugába. A legjobb asztalnál ültünk, és ez már tényleg olyan volt, mint amiről régebben álmodoztam: ha felnőtt leszek, ilyenekben szeretnék majd részt venni.

A jó memóriájú olvasónak nem újdonság, hogy az Azték arany fantázianevű étek mellett döntöttem. Most is jó volt, de legközelebb mást rendelek, mást is ki kell próbálni.
Apropó kipróbálás! Előételnek strucchús-levest választottam. Milyen a strucc húsa? Ízre talán a pulykáéhoz hasonlít leginkább, de ahogy Tritonus fogalmazott, sokkal inkább "állatíze" van, talán arra gondolhatott, kissé szokatlan, kissé vadabb aromájú. Remélem, nem az emberi húshoz képest értette...
A színe viszont sötét, egyáltalán nem az a fehér pipihusi, amelyhez mi hozzá vagyunk szokva.

A pincérek azt hitték, céges karácsonyi vacsorán szolgálnak föl, mert fölajánlották az áfás számla lehetőségét. Nyilván nagyon jó véleménnyel voltak a "főnökről" ennek elutasítása után, aki megvendégeli a teljes kollektívát. Mert a pincérek eldöntötték, hogy a szemüveges - nyakkendős fiatalember lesz nyilván a főnök, neki adták a számlát automatikusan. Csak remélni tudom, nem látták, mindenki maga fizette a saját részét. Egy világ omlott volna össze bennük.

Idén még két napot dolgozom. Az egyik - a holnapi - még meg van nehezítve egy nagyobb szabású karácsonyi partyval. Ahol ugyan gokart (paintball, vízisi és hasonló modern szamárságok) nem lesz, viszont Tóth Vera igen.
Aztán pihenek kerek tíz napot, rámfér. És végre 2010-nek is vége lesz.