Bajor Imrét kirúgták a Heti Hetesből. Van-e ennél nagyobb szégyen? Persze már nagyobb vadakat is küldtek el, a nagydumás Fábry vagy a közönségkedvenc Vágó István heti hetesbeli pályafutása is kérészéletű volt. Róluk azonban az első adás közben lehetett tudni, nem fekszik nekik a műsor, Fábry túl sokat, Vágó túl keveset beszélt. Ahogy a folyamatosan hanyatló színvonalú műsor mindig próbálkozott emberekkel, a női megmondók közül hosszú távon például csak Hernádi Judit állta a sarat, Szily Nóra humortalan műnőciskedésére vagy szegény, megbomlott elméjű Lang Györgyi óvódás poénjaira nem volt vevő a közönség. Ahogy a Showder Klubból szalasztott okostojás is teljesen idegen volt ebben a közegben.

A műsor nagy korszakának két főkolomposa, Havas Henrik és Verebes István maga távozott részben anyagi, részben hiúsági okokból.

De olyanra még nem volt példa, hogy az alapcsapatból valakit elküldjenek, mert nem elég jó.

Amellett, hogy pont a Heti Hetesnél, ennél az elavult, unalmas és igen igénytelen műsornál érdekes dolog ezzel érvelni, még nem is igaz. Én például hosszú ideje Bajor szövegein szórakozom a legjobban.

Nem volt ez mindig így, amikor a műsor sikere miatt Bajor Imrét az ország legjobb színészének választották nagyjából tíz éve valamilyen tömeges érzékcsalódás hatása alatt, borzasztóan irritált ez a pojáca. Semmi sem predesztinálta arra a népszerűségre, amelyet akkor élvezett. Mert Gálvölgyi régi paródiái klasszikusak, és színpadon is jó, vagy legalábbis ügyesen választja ki a hozzá illő karaktereket. Amit most csinál, az persze szörnyű, dehát éppen ezért nem nézzük, hanem gondolunk inkább a Csinibaba tömbbizalmijára. Ahogy, gondolom, Hernádit sem kell sokáig méltatni, mindenki tud kapásból mondani egy-két olyan dolgot, amely kiállta az idők próbáját. (Személyes kedvencem a Szambában, amikor a világ legletargikusabb tekintetével koktélt kér a pultostól: "Egy sárga halált, aranyom!"

De Bajornak maximum a Jó reggelt, Vietnam! szinkronját tudom a javára írni, esetleg Oli urat. Bár utóbbi, lássuk be, kissé olyan kép a vitatott nemi identitású emberekről, mint amikor a harmincas évek varietéiben feketére mázolt arcú fehér emberek játszották a színesbőrűeket, de ez inkább Horváth Ádám víziója, Bajor csak a kellő ripacskodást hozta. (Tegyük hozzá, a legendás gyíkbőrneszeszer-tulajdonos kimondottan közkedvelt volt, tehát lehet, hogy nem is ártott annyit a melegeknek.)

Végül is Bajor is színész, csak neki nem a hivatása ez, hanem az egyetlen szerepe, melyet egész életében játszik: őt sofőr viszi mindenhova, extrém és méregdrága ruhákban jár, haverja minden más színésznek, és nagyot dobban a szíve, amikor ezek "művészkémnek" szólítják, viszont elvárja, hogy mi, földi halandók meg művész urazzuk.

Kár, hogy a mai, magyar igazi színészek már pár évtizede nem egészen ilyenek. Többségükről nem mondaná meg az, aki nem ismeri az arcukat, hogy esténként többszáz ember tapsára vonulnak le a színpadról, ha "civilben" találkozna velük. A Bajor félék legnagyobb alakítása - az életük - is hamis és korszerűtlen.

Bajor saját bevallása szerint is úgy lett színész - főiskolát nem végzett - hogy folyton ott sündörgött a nagyok körül, akik megkedvelték, és tettek neki egy kis szívességet, valami apró szerepbe betették. A sok kis szerepből aztán egyre nagyobbak lettek, majd a Szomszédok, és Bajor Imre országosan ismertté vált. Nem mellesleg a Rádiókabaré is felfedezte magának. Ennek a jó helyezkedésnek meglett aztán a gyümölcse, a Mágnás Miska címszerepe, amelyben egyébként egyáltalán nem volt rossz, dehát az egy operett, az ódivatú sztár és az ódivatú műfaj talált egymásra.

Ahogy a Heti Hetes is óriási lehetőség volt. Mit kell ott csinálni? Ülni és jópofákat dumálni. Bajor egész karrierje erre épült, a pózolásban, melyből sosem lehetett tudni, mennyire veszi komolyan, mennyire játssza csak meg magát, valószínűleg ő a legnagyobb.

Persze nagyon sokat dolgozott, a haknizás esztétikai szempontból jogosan lenézett műfaj, de az tény, hogy egyáltalán nem könnyű. Sokat is keresett ezzel, annyit, hogy nyugodtan eljátszhatta a nagy életművészt, aki lenni szeretett volna.
De a sikerszéria megtört, amikor maga is elhitte, ő tényleg valami nagy ember. A Kicsi Huszár nevű éttermet úgy indította el, hogy a vendéglátásról szerzett igen gazdag tapasztalatai a pultnak csak az egyik oldaláról származtak. Terve égbe törő volt: a számára oly kedves Fészek világát akarta újból felépíteni. És itt ütött vissza, hogy ő mindenkinek csak egy rundó erejére a haverja, a mostani nagy művészek nem sereglettek az önkényesen kikiáltott új művészklubba. Sajnos a nem-művészek sem elegen, állítólag a túl magas árfekvés miatt maradt el a megálmodott vendégszám. A hely csődbe ment, és a termeket is jóval az eredeti ár alatt sikerült csak eladni. Bajor Imre ebben nemcsak anyagilag ment tönkre, de lelkileg is: az a világ, melynek illúziójában ő egész eddigi életét élte, nem létezik.

És ez tényleg látszott rajta. Egy lassan öregedő, összetört embert láttunk a sor szélén kuporogni, aki csak nagyon ritkán szólalt meg, és akkor sem mondott semmi vicceset. Gondolatban egész máshol járt, és amikor hallott valamit, amiről eszébe jutott valami, akkor benyögte. De addigra a többiek már egész máshol tartottak, vagy talán nem is arról beszéltek, mint amit Bajor a témának hitt.

Mivel a műsor maga szinte teljesen élvezhetetlen, már csak Bajor Imre maradt nekem mint érdekes szereplő. Nem nevetni szoktam rajta, csak eddig élveztem ezt a kereskedelmi szórakoztató műsorba nem való összeroppant embert, ahogy küszködik, ahogy próbál úgy csinálni, mintha még mindig ő lenne Bajor Imre, az ország kicsi huszára, nem pedig egy rá nagyon emlékeztető civil, aki művésztársaságba keveredett.