Minden tiszteletem azoké, akik ebben a hidegben kimentek tüntetni a médiatörvény ellen. Ez nem változtat persze azon a véleményemen, hogy az ilyen transzparenses, skandálós demonstrációk ideje lejárt. A mai politikusok már hozzászoktak ehhez, meg sem hallják a tömeget. Én legalábbis nem tudok felidézni olyan esetet, amikor valami a tüntetések hatására változott volna.

A médiatörvényt azért kíséri ilyen hangos felháborodás, hiszen a média a saját bőrét félti. Talán nem is teljesen ok nélkül. Elég sivár a kép, ha az ember arra gondol, hogy Szalai Annamária kissé sótlan, de elszánt ízlésére van bízva, mi mehet, és mi nem a tévében. És mindez még 8 és fél évig.

Az RTL Klub a dörzsölt profik otthona. Hiába van kifejezetten rájuk kihegyezve az egész mizéria, ők nem mennek ki gitározni a tábortűz köré, hatásosabb módon tiltakoznak.

Már annak megvan a pikantériája, hogy az RTL-nél pont a magyar eu-s elnökség idejére időzítették a Való Világot, amely erkölcsrendész körökben a második legerkölcstelenebb dolog, ami ezen a bolygón történt (az első a Heti Hetes).

Természetesen igazi magyar, kereszténydemokrata intellektust meg nem hazudtoló módon a műsort naponta többszázan feljelentik. Sőt, a Mókus örs kései leszármazottai (ahol tud, segít, ugye) már egyszerűsített befeketítő űrlapot is szerkesztettek. Nagyüzem van.

Pedig a villában még egy vacak kis szex se volt; csak egy kis lassan feledésbe merülő leszbikus incselkedés.
Jellemző, hogy a karótnyelt szemfülesek szeme erre rúgózik. A szerintem kevésbé természetes idegrohamokra nem nagyon ugranak...
Ilyenkor igazolódik be az amerikaiak megállapítása, mely szerint obszcén az, amitől a bírónak erekciója van.

De aki csak a napi összefoglalókat nézi, a felszínt karcolgatja legfeljebb. Az igazi mentális Szodoma és Gomorra (Sőt, Gonorrea! - ahogy Paul McCartney nagyapja mondja a Nehéz nap éjszakájában.) a délutáni sávban sugárzott NekedValó.

A műsor apropója persze a Való Világ, de nem kell nagy ész hozzá, hogy lássa az ember, itt bizony a Mónika Show feltámasztása folyik. Meglehetősen oktondi emberek vitatkoznak súlytalan témákról nagyon amatőr, ellenszenves és egyéniséghiányos moderátorok vezénylete alatt.

Bár verekedés még nem volt, mégis az az ember érzése a műsor láttán, hogy az RTL Klub a NekedValóval mutatja be jókorát a Médiahatóságnak. Ebben a talkshowban ugyanis olyan mélységeket vonultatnak föl minden egyes nap, amelytől egy hétpróbás cenzor szemei is elkerekednek.
Kaotikus, szürreális és groteszk az egész. Rossz értelemben persze. Mint egy vonatbaleset: muszáj odanézni, pedig szörnyűség.

De ma aprócska VV-néző közösségünk egyöntetűen úgy érezte, átléptek egy határt. Persze volt már meghatározhatatlan nemű, ordítozós "bajszos, leszbi cigány". Sőt, a dekadenciában verhetetlen RTL még attól sem riadt vissza, hogy egy-egy ezresért becsábítson két a Campona körül sertepertélő hajléktalant, akiket egész picit kikupált. Az ő feladatuk volt egyik vagy másik villalakó mellett korteskedni. Persze mint törzsnézők tették ezt.

Mára a Való Világ 4 felfutott annyira, hogy a szerkesztők önkéntes hülyékből is bőven válogathatnak. Ez történt ma is.
Sajnos az RTL akkora becsben tartja a videóit, hogy kattintani kell értük, beágyazni nem tudom. A műsor második részének elejét tessék figyelni.
A bábjátékos pszichopata és a magát viccesnek képzelő mű-paraszt egymásra találását ajánljuk, ill. utána a kucsmás idióta produkcióját. Szegény Benedek bácsi! Így bemocskolni a gagyi műfaját!

Az RTL Klub ma ezekkel a szösszenetekkel fejezti ki véleményét a sajtószabadság helyzetéről Magyarországon: Most aztán megmutatjuk, milyen rosszak tudunk lenni, ha akarunk!

És tényleg meg is mutatták.

Jövő hétvégén lesz a premierje a Deák Diák Énekes Iskolában a Dido és Aeneas című Purcell opera Avatar-verziójának.

Hogy ez pontosan mit is jelent, jövő szombaton hét órakor derül ki az iskola tornatermében. A nagy sikerű és látványvilágában forradalmi Avatar-film kulisszái közé helyezett mitológiai történet nem csak a kékre mázolt szereplők miatt lesz izgalmas, hanem mert az opera élő cselekménye keveredik az előadáshoz felvett filmmel is.

Javasoljuk mindazoknak, akik a magas színvonalú énekesi teljesítmények mellett valami olyat is látni szeretnének, amilyet még sosem. Ahogy ezt az Á la cARTe Társulattól már megszokhattuk a Varázsfuvola bohókás és A rászedett kádi "muzeális értékű" előadása során.

Szilveszteri bulink csúcspontja az ólom-jóslás volt, ahogy erről be is számoltam annak idején.

Most olvasom az Indexen, hogy ez a móka nem volt veszélytelen. Sőt, illegális dolgot tettünk. Az EU-ban ugyanis az ólmot semmilyen formában sem szabad forgalmazni. Egyenesen veszélyes hulladék, így ha maradt belőle, a Lidl visszaveszi.

Nem tudom, mit ér az én Jézus-alakban visszaszilárdult ólomdarabom, de ha ráérnék ilyen marhaságokra, megérne egy próbát.

Egyelőre nem érzem a káros hatások következményét. Ahogy látom, barátaimon sem látszanak még visszafordíthatatlan elváltozások. Mivel éppen szerencsére egyikünk sem volt terhes, talán a fejlődési rendellenességeket is elkerülhetjük. Elvégre én tizenkilenc évig éltem olyan országban, ahol az üzemanyagok tartalmaztak ólmot.

Komolyabbra fordítva a szót, tudom én pontosan, hogy az ólom nem a legjótékonyabb fém, de pont azért, mert a termék az EU-ból, sőt Németországból származik, gondoltam, veszélytelen. (De talán a fentiekből kiderül, hogy azért nem estem pánikba.) Gondoltam, olyan dolgokat nem árulnak német címkével üzletben (tehát nem a kínai piacon), amivel kapcsolatban ilyen félelemkeltő figyelmeztetés lesz. Utólag.

A terméket amúgy nem a hatóság szűrte ki, hanem egy éber vásárló.

Nagyon jól éreztem magam szilveszterkor, ezért különösebben nem érdekel, mit gondolhatnak az igazi partyarcok a mi kis hülyéskedős bulinkról. Most viszont már látom, tudunk mi élni! Lucretia Borgia meg elmehet a fenébe...

Eheti játékunk könnyebb lesz, mint a múltkori, melyre érkezett egy olyan (jogos) kritika is, hogy kevés volt rá az idő.

Most kislányok képeit vonultatjuk föl. Ezekből a gyerekekből mára ünnepelt színésznők lettek. De kitaláljátok-e, mi lett a cserebogárból? (Ezt önhatalmúlag kinevezem a hét képzavarának.)
Kis segítség: a születés évét odaírtam a képek mellé.

Jó szórakozást és kellemes hétvégét!

Már az nagyon kellemes meglepetést okozott, amikot Pontilyen (Csöncsön) berendezkedett a szomszéd blogba.

Képzeljétek, mekkora volt a meglepetés, amikor a baloldali "telekről" is nagyon barátságosan érkezett az új lakó. Kicsit kellemetlen azonban, hogy elsőre nem ismertem föl, de annál nagyobb volt az AHA-élmény, amikor rájöttem. Bár gyakorlatilag biztosak voltunk a dologban, nagy örömmel fedeztük föl zenei és miegymás blogját.
Csak meg kellett volna találni Dame Ednáról, erről a kedves brit transzvesztitáról szóló írását, egyből nyilvánvaló lett volna. Őt ebben az országban csak mi ismerjük, Stivanleroynak meg még lemeze is van a kappanhangú öreglánytól.
A másik összetéveszthetetlen támpont Nyírő Róbert úr felemlegetése. Erre is már csak mi emlékszünk szerintem.

Mostanra kiderült, nem bánja, ha hírverést csapunk sajátos hangulatú, furfangosan fanyar irományainak. Ennek alkalmából küldöm neki Rufus Wainwright-tól a Rules and Regulations című számot a régi idők emlékére, amikor a mi kissé sznob, de belülről nagyon finom párbeszédeink miatt "elit klubnak" neveztek gúnyosan a hátunk mögött.

A hajtás után pedig ott a videó, amely talán még nekünk is egy kicsit túl elit, túl sznob, túl spleenes.

Pontosan húsz évvel ezelőtt született a legelső legjobb barátom. Magányos, magának való, furcsa gyerek voltam. A két szomszéd gyereket leszámítva csak képzeletbeli barátaim voltak addig. Először egyébként egy macska, akit Ördögfiókának hívtak. Feküdtem az ágyamban - négy éves lehettem - és beszélgettem az emberi aggyal és szívvel felruházott, szépséges, fekete kandúrral. Aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, csak sajnos igazi antimacska. Nem nyávogott (állítólag néma volt), nemhogy nem dörgölőzött, de megsimogatni sem lehetett, betegesen félénk teremtés volt. Csak a nagymamámmal viselkedett barátságosan.

Aztán élete utolsó fél évében engem is megkedvelt a mogorva, kissé flúgos öregúr. De ekkor már bizony eldöntöttük, utódja kutya lesz.

A Westbalkán tragédiája után most természetesen keresik a felelősöket. Bár mindig azt gondoltam, mindenki elsősorban saját magáért felel, ebben az esetben talán pont az a lényeg, hogy ez a "saját maga" elveszett, és lett belőle "mindenki". Tömeghisztériának nevezik ezt, az ember - és ez független a korától vagy az intelligenciaszintjétől - ilyen helyzetben nem önmaga már, hanem egy sarokba szorított, sebzett vad, amely bármit megtesz a menekülésért. Amikor kitör, nagyon kevesen képesek észszerűen viselkedni.

Ezért tartom kissé meredeknek, sőt nem is igazán járható útnak, amikor azt kérdezik, miért mentek oda a klub vendégei. Nem vagyok járatos az éjszakai életben, de a Westbalkán neve nekem is ismerős. Jó hírű helynek számított régebben. Elsőre nekem sem negatív előítélek jutnának az eszembe, nem tűnt sosem veszélyes helynek. Miért ne menne oda bárki is?

Ennek ellenére egyre többfelől hallom a szórakozók felelősségének firtatását. Miért megy valaki egy buliba? Mert így akar szórakozni. Nem kell ebből szemforgató sorstragédiát csinálni.
Igazi otthonülő típus vagyok enyhe agorafóbiával, az ilyen helyek, helyzetek alig vonzanak, a piáló kölyköktől mentsen meg az Isten, mégis be tudom látni, van, akinek ez kell. Ezer évek óta megszokott, hogy a fiatalabb emberek zenés-táncos mulatságokon eresztik le a fáradt gőzt, ismerkednek vagy éppen csak jól érzik magukat. Most pedig erről a teljesen normális és elfogadott dologról úgy beszélnek, mintha eleve valami borzalom lenne.

Az a borzalom egyébként, hogy még mindig virágoznak olyan vadkapitalista szemléletű nyerészkedők, akik egy párszáz embert befogadni képes helyre eladnak háromezer jegyet. És tényleg meg kell halnia valakinek, hogy ezzel foglalkozni kelljen.

A Mokka ma reggel még egy lapáttal rátett a demagóg hülyeségekre. Azt kérdezték a nézőktől, hogy ezek után elengedik-e a gyerekeiket este szórakozni. Természetesen ezeket a reggeli kérdéseket nem kell komolyan venni. De biztos van, aki mégis elgondolkodik rajta.

Az egész felvetés értelmetlen. Sajnos ilyen - vagy más baj - bármikor megeshet. Talán, ha a kedves szülők, akik Liptai Claudiától értesültek arról, hogy egyáltalán létezik Westbalkán nevű hely (holott a szemük fénye másfél éve minden hétvégén ott táncol), arra nevelték volna a gyerekeiket, hogy ha látják, tízszer annyi ember furakszik be valahova, akkor ők már ne tegyék, nem történhet ilyen.

Nem utólag kell újabb pánikot kelteni a médiában, meg 17 év nemtörödömség után most két hétig szigorúskodni. És főleg nem az áldozatok között kell keresni a bűnbakot, mégha birkák voltak ezek a javából.

Duray Miklós felvidéki politikust kérdezte Szentesi Zöldi László a kettős állampolgársággal kapcsolatban. Különös tekintettel arra a nagyon durván alapjogokat sértő törvényre, mely megfosztja a kettős állampolgárokat szlovák állampolgárságuktól. (Nem értem, miért van ez a teljesen jogellenes törvény még mindig hatályban Ficóék távozása után.)

A hír szerint már az első héten ötezer felvidéki magyar nyújtott be honosítási kérelmet. De a csúnya Bugár Béla, a Híd-Most nevű párt elnöke nem folyamodik magyar állampolgárságért, mert nem érzi jónak ezt így.

A riporter megkérdezte Durayt, ő már beadta a kérelmét. Duray sunyi mosollyal azt válaszolta, ez magánügy.

Hát ha valami nem, akkor ez. A vallás vagy a szexuális például hovatartozáshoz tényleg semmi köze senkinek, bár a mai világban elvileg nem is kell titkolni. De az állampolgárság maga a közügy.

Egy kisebbségi politikusnak pedig kutyakötelessége lenne elsőként állást foglalni lelkiismerete szerint. Duray Miklós egész életében ezért küzdött, és most mikor végre "egyesülhetne" azzal a nemzettel, amelyhez tartozónak érzi magát, szégyenlősködni kezd.

Először azt hittem, csupán gyávaságból beszél így. Mert az átkozott szlovák állampolgársági törvény szerint a kettős státuszú házhoz kell menni a pofonért: a hatóság saját bejelentésből értesül a másik állampolgárság felvételéről, és ezután veszi el a szlovákot.
Szóval úgy gondoltam, ennek nem akarja kitenni magát Duray.

De aztán jött a második hülyeség, ami aztán helyre tette ezt az óvatoskodást. Duray keményen bírálta Bugárt, amiért az nyíltan nem helyesli ezt a megoldást. Továbbá arra biztatja Duray Miklós híveit, ők se mondják meg, ha időközben jogilag is magyarok lettek.

Ez egy rossz törvény, ezért nem kell betartani. Duray szerint. Az elejével egyetértek, ez egy sötét, bunkó hatalom által, tehetetlenségében hozott törvény, amelynek semmi racionális haszna nincs; csupán annyi az értelme, hogy b*sszák meg a magyarok.

De a másik része felelőtlen populizmus egy politikustól, pláne, hogy Duray valamiféle doyen a szlovákiai magyar politizálásban. Ez a példa, amit most mutat, nagyon rossz. Mert ez a hozzáállás ráhúzható lesz más törvényekre is elméletileg. Az adófizetésről szóló törvény is rossz, úgyhogy holnaptól nem fizetünk adót; innentől kezdve gyorshajtani is szabad, meg fűre lépni. Mind rossz törvény. Ha Duray úgy dönt.

Értem én, hogy mostantól aztán végképp észszerűen kellene politizálni, hiszen a célt Orbánék elérték. Aki akar, az most már papíron is magyar lehet. Innentől kezdve más a feladata a határontúli politikusnak is. Most azon kell fáradoznia, hogy aki élni akar ezzel a joggal, minél zökkenőmentesebben tehesse ezt meg. Nem alattomosan jogsértésre kell biztatni a magyarokat meg az ellenfelet burkoltan választási csalással vádolni. (Állítólag a választók nagy részét megtévesztette, hogy Bugár Béla már nem az MKP elnöke, hanem a saját új pártjáé. Föl sem merül persze, hogy talán nem mindenki hülye, csak esetleg nekik Bugárék jobban tetszettek.)

Mostantól már nem nagyon van helye ennek az aknamunkának. Magyarként elvárom, hogy a politikusaink (a határontúliak is, ebben véképp nincs különbség) ne Robin Hood nyomdokain lopódzanak a sötétben, hanem uniós polgárhoz méltóan álljanak ki a jogaikért. Most már ráadásul értelme is van, hiszen az elmebetegek eltűntek a hatalomból.

Most az kell, hogy a viszonylag normális többségnél egy viszonylag normális kisebbség lobbizzon a hülye ex-hatalom hülye törvénye ellen.
De ha ilyen Duray-féle valójában komolytalan, értékelhetetlen és az együttélés szempontjából kártékony kijelentések jelentik a magyarok érdekvédelmét, az megint csak muníciót ad a magyarelleneseknek, és rontja a hitelét azoknak, akik annál azért többet is konyítanak a politikához, minthogy nyelvet nyújtanak az otthonuk (hazájuk?) többségére. 

A legutóbbi filmkritikám tárgya régóta foglalkoztat. A szólista történetéről először 2008 őszén hallottam a Zuhanás című film előtti ajánlóban.

Ahogy a kritikában írtam, végül - talán sikertelenége okán - A szólista sosem jutott el a magyar mozikba. Egyszer láttam a DVD-t a Teszveszen, de elhappolták előlem. Végül a Bookline-ról szereztem meg, életem egyik legjobban befektetett 2800 Ft-ja volt.

Szombat délután, amíg a kenyér sült, megnéztem az extrákat a DVD-n, és akkor mutatták az igazi Nathaniel Anthony Ayers Jr-t és Steve Lopezt is.

Bár Jamie Foxx és Robert Downey Jr. fantasztikusak ebben a filmben, kevés olyan szemet gyönyörködtető dolgot láttam, mint ezt a két embert, ahogy egymás mellett ülnek. Látszik, hogy barátok.

Érdekes az az ív, mely a Zuhanástól a Szólistáig vezetett. Az egyik film mély merítkezés a fantáziában, a másik meg igaz történet.

Padmasambhava nevű kedves olvasónk sikeres kenyérsütését elősegítendő a kenyérsütés leírása mellé mai munkálkodásomról képeket is készítettem. Most egy kisebb kenyér készült, mint amiről a recept mennyiségei szólnak.

Az elkészítése módja tehát egy korábbi poszt kommentjeiből idézve:

Nincs semmi titok.
Öt összetevő kell: 1 kg BL-55 liszt, 6 dkg élesztő, 2 evőkanál só, 2 evőkanál cukor, kb. 4 dl hideg víz. Ebből lesz egy kb. akkora kenyér, mint ami a képeken is látható. Tömege: 1,3 kg.

Össze kell keverni az alapanyagokat, és tésztává kell gyúrni. A víz mennyiségét nehéz megmondani, mert még nem fordult elő, hogy kétszer ugyanannyi kellett volna.
A tészta akkor jó, ha egyáltalán nem ragadós. Ha mégis az, liszttel kell elvenni belőle a fölösleges nedvességet.
Utána keleszteni kell kb. 30 percig.
Átgyúrás.
Kelesztés: 20 perc.
Átgyúrás.
Kelesztés: 10 perc.

Ezután kell a kenyeret megformázni. És még így is keleszteni kell 10 percig. Utána tűzforró sütőben kb. 70 percig kell sütni. Időnként érdemes a kérgét (amikor már sziárd) hideg vízzel megkenegetni.

Forrón nem jó szétvágni, egy órát hűlnie kell.

Az ilyen kenyér több napig is eláll.

Hajtás után pedig láthatóak az egyes fázisok:

Bár még nincs teljesen hétvége, mégis itt a következő játék ideje.

Sikerfilmeket, illetve sztárszínészeket sorolok föl. Aszrerint kell őket párosítani, hogy melyik színész melyik filmben NEM játszott, mert a szerepet elutasította. Lesznek olyan filmek, amelyekhez egyszerre több filmcsillagnak nem füllött a foga. És persze vannak válogatós színészek is, egy név több film mellett is szerepelhet. Segítségképpen odaírtam a nevek mellé, hányszor nem fogadták el a színészek a nekik felkínált feladatot.

Megoldás szokás szerint vasárnap.

Jó játékot!

Nagy érdeklődés eziránt a játék iránt nem volt, de talán a megoldás érdekes. A harmadik oszlopban látható, ki játszotta végül azt a szerepet, amely másnak nem kellett. KZsocinak köszönöm a tippelést! Innen szedtem. Tessék a Továbbra kattintani!

A média és a sajtó manapság fölmerül témaként, szinte biztos, hogy a nem-kormánypárti orgánumok ellehetetlenítése (ill. annak cáfolata) is. Pedig a kormánypártiaknak sem könnyű mostanság. Bár őket nem az új törvény sújtja.

Vasárnap reggel néztem a Hír TV Célpont című műsorát. Ez a fiatal stáb hangyaszorgalommal tárta föl az előző kormányzat körüli disznóságokat. Bár a pökhendi stílusuk, a jobboldali közszereplőkre oly jellemző humornak álcázott gyűlölködésük sosem tetszett, el kellett ismerni, talán az egyetlen valódi, oknyomozó műsort készítik ma Magyarországon.

Már csak azért is néztem, mert segített levezetni azt a dühöt, amit az MSZP-t és az SZDSZ-t terhelő kisebb-nagyobb disznóságok miatt érzett az ember. Bár Bajnai Gordon mindig gyanús fickó volt, amit az utolsó egy évben csináltak, azzal alapvetően egyetértettem. De ezzel kevesen voltunk így, és nemcsak azért, mert nem-látványos kiigazítás, tűzoltás zajlott. Hanem azért is, mert a hagyómiklósok a volt kormánypártok minimális hitelét is elvették. Azt, hogy a Fidesz nyer, törvényszerűnek tartottam, és nem is bántam. Az előző rezsim pártjaiból elég volt egyelőre. De hogy a Fidesz tényleg mindenkit lesöpört a pályáról, és most garázdálkodhat kedvére - és garázdálkodik is - az egy nem-fideszesnek és talán a józanabb fideszeseknek is fejtörést okoz.

De most, hogy az ellenség meg lett semmisítve, a véres torkok lassan begyógyulnak a sajtónál is, még Császár "Forradalom" Attila is teniszmeccses suttogással közvetít dögunalmas parlamenti ülésekről. A Célpontban, amely ledületes és dinamikus volt egykoron, Sz.-né Sz. Eleonórát meg azt a gerinctelen volt BKV-vezért mutogatják. 2011 januárjában...

A jobboldali sajtó igen nehéz helyzetbe kerül lassan. Elfogytak a botrányok. Lehet persze, a szemkilövéseket vagy a Hajdú BÉT - ügyet a végtelenségig mantrázni, ezek is megfakulnak egyszer. Már nem fontosak annyira, hiszen az MSZP a sebeit nyalogatja (azt is rosszul, de ez legyen az ő bajuk), a többi, még jobban utált bandát meg elnyelte a föld. Még a legígéretesebb pszichopata-válogatottal fölálló Jobbik sem elég jó célpont, hiszen az már rég nem hír, hogy a párt a hülyék gyülekezete. Ráadásul az utóbbi időben nagyon segítőkész hülyékké változtak. Bár azt a pillanatot nagyon élveztük, amikor az egyik jobbikos képviselő nevezte a "demokráciában nem elegánsnak" az egyik frissen hozott törvény meghozásának körülményeit. Egy szélsőjobb suttyókból, tv-táltosokból és köztörvényes zavargókból verbuválódott kompániától azt a kritikát kapni, hogy nem vagyunk elegánsak, súlyosabb dolog, mint néhány külföldi újság ráncolt homloka.

Szóval a botrány, melyre az immár kormánypárti sajtó úgy kihegyezte füleit, hiánycikk. A Fidesz vagy a KDNP körül nincs ilyen, ugye. Csak konfliktusok, melyek elsimítását örömmel vállalja magára az egy csapásra megszelidült jobboldali sajtó.
A Célpontban volt már olyan riport is - hiába szerkesztik fiatal, diplomás emberek, vagyis a legdurvábban érintettek - amelyben kvázi kormánypropagandát folytattak a magánnyugdíj-einstand mellett. Pedig ebben a történetben lehetett volna csak igazán megcsillantani az oknyomozói vénát. A magánnyugdíj-pénztárak esete ugyanis bonyolult. Ebben a riportban meg semmi olyat nem láttunk, ami egy kicsit is elütött volna Matolcsy szövegétől.

Persze még a ciklus elején vagyunk, és egyelőre úgy tűnik, a jelenlegi kormányzat tehet bármit, akár az egész nyugati világot magára haragíthatja, a magyar választók szemében alig csökken az ázsiója.

Kérdés, hogy az optimizmus mikor csap át apátiába. A sajtó nem beszélhet örökké szakállas, ráadásul már 2010-re is csúcsra járatott témákról. A propaganda meg csak az eredeti híveket hatja meg. Orbán újra egyre több nehezen vállalható embert ültet kulcspozícióba. Az nem zavar különösebben, ha valakiről köztudott, hogy a Fidesz embere - ezen lehet persze polemizálni, ez a hatalom mindenkori természete - de ha még hülye is, az külön öröm az ellenzéki sajtónak. Az ugyanis, hogy Scmitt Pál például "bal sorsnak" írja a balsorsot újévi beszédében, nem pártpolitikai kérdés. Viszont az alkalmatlanság, sőt akár a méltatlanság látványos jelensége. Ezt az is érti, aki nem szokott a hatalmi ágak szétválasztásának szükségességén morfondírozni.
Az ellenzéki sajtó törvényszerűen meg fog erősödni.

A kormánypárti meg vagy ellaposodik, mert nem meri kritikával illetni kedvenceit. Vagy pedig megmutatja, különb az oppurtunista balliberális sajtónál, és éles szemmel figyeli az eseményeket. Ezzel viszont egyedül marad a közéletben. Persze egyelőre semmilyen jelét nem látjuk ennek. Még a legjobb esetben is csak tétovázást.

Érdekes dolog, hogy Orbán mennyire nem tanul a közelmúlt történelméből. Antall József közel húsz éve mikiegereknek titulálta az újságírókat mondván, a véleményük nem számít. Ez a megjegyzés volt az első médiaháború startlövése. Azt pedig egyértelműen a baloldal nyerte meg, és be is biztosította magát számos médiafelületen.

Persze érzik a Fidesznél, hogy hol kell rendet tenni. Csak éppen azt nem veszik észre, hogy az eredendő hiba már Antallnál is az volt, mikor megsértette ezt a meglehetősen hiú társaságot, az újságírókat.

Emberrablást követtünk el.

Itt a blogon két napja posztoltam jókívánságaimat Csöncsön barátom harmincadik születésnapja alkalmából.

Akkor ő még nem sejtette, amire mi már alaposan készültünk: a jó kis házibuli helyett balatonfüredi kirándulás és (est)ebéd lesz a meglepetés.

Tegnap mit sem sejtve beült a kocsinkba, ahogy szokott. Csöncsön fejében akkor borult föl a forgatókönyv, amikor Tritonus, a házigazda is beszállt. Triton művésznő zsákot akart húzni az ünnepelt fejére, de ettől végülis eltekintettünk. Viszont az oda-vissza út alatt kb. tízszer hangosan elénekeltük kedvenc focislágerünket. Érdekes egyveleget állítottunk Csöncsön számára: a múltkori, a Piaf c. filmről szóló poszt miatt észszerű döntés volt a Je ne regrette rien; mivel valaha tőle tanultam spanyolul, ill. ő fertőzött meg a spanyol focival is, számos spanyol nyelvű számot is fölpakoltunk. Elmondhatom, hogy a dolce vita legújabb Amál-féle értelmezése a gyakorlatban az, amikor a 71. út közvetlen partmenti szakaszán Césaria Avora mély, melankolikus hangon énekli a Besame muchót. Nagyokat sóhajtottam, olyan szép volt.

Csöncsön viszonylag hamar megértette, merre megyünk. Amikor viszont ott voltunk, mi is meglepődtünk, hogy a Balaton teljesen be van fagyva. A kihalt strandon szembesültünk ezzel. A távolban mindenfelé (egészen bent is) emberek korcsolyáztak.
Csöncsön, Tritonus és KZsoci tétován ráléptek a jégre. Félelmetes, de gyönyörű volt a jégtenger. Felvettem a már említett hójáró talpaimat, és én is rámentem a jégre, sőt kicsit beljebb is mentem.
Aztán előkerült egy üveg pezsgő, amelyet hárman - KZsoci, ugye, vezetett - el is pusztítottunk a jégen állva.

Aztán erre-arra jártunk Füreden. A Tihanyban rögtönzött piknik után a füredi sétányon kötöttünk ki, ahol szinte nyári méretű forgatag volt. A mólónál korcsolyát és fakutyát lehetett bérelni. Ha jövőre is lesz ilyen, egy fakutyázásra lehet, hogy befizetek. (Mondom ezt úgy, hogy egy éve még sírtam félelmemben, ha hó esett. Sokkterápia.)
Ahogy ment le a nap, egyre jobban emlékeztett a látvány egy karácsonyi képeslapra, sőt kicsit még Pieter Brueghel képei is beugrottak (ahogy magyartanárunk érzékletesen ecsetelte egyszer: "korcsolyázó és kakáló parasztokkal").
Aztán pedig egy közel négy órás beszélgetés Stivanleroy barátommal a giccs helyéről és értékeiről. Ugyanezek alatt a platánfák alatt zajlott nagyon sok éve.

Képek a hajtás után.

Semmi ok a pánikra, Reckl Amál blogja nem zár be, csupán erre a hétvégére szánt játékunk kissé zord apropóra épül. Híres emberek állítólagos utolsó mondatainak gazdáit kell meglelni.

Mindig van némi bizonytalanság az utolsó szavak körül, hiszen ezek a dolgok nehezen bizonyíthatóak. Az mindenesetre a "műfaj" hitelességének megszilárdulását nem segíti elő, hogy a leghíresebb utolsó gondolat - Julius Ceasar Iulius Caesar: "Te is, fiam, Brutus!" - az erőszakos halált haló történelmi személyiség sérüléseinek súlyossága miatt nem hagyhatta el száját.
Ennek ellenére van néhány hitelesített mondás is, ezt jelezni fogom.

Megítélésem szerint van egy-két kifejezetten könnyen azonosítható gondolat is, de néhány - nekem - segítség nélkül kitalálhatatlan lenne. Ezért könnyítésül a poszt végén felsorolom, kik utolsó gondolatait olvashatták a tisztelt játékosok, így a feladat már csak ezek összepárosítása.

Jó szórakozást!

1. "Elsüllyedek! Elsüllyedek!" (hiteles)   II. Vilmos

2. "Meg fog állni, lát minket." (hiteles)  James Dean

3. "Lőj nyugodtan, te gyáva féreg! Egy férfit fogsz megölni!"  Che Guevara

4. "Nincs miért sírni." (hiteles)   Konrad Adenauer

5. "Tizennyolc dupla whisky-t ittam, szerintem ez rekord." (hiteles)   Dylan Thomas

6. "Macht doch den zweiten Fensterladen auch auf, damit mehr Licht hereinkomme." Johann Wolfgang von Goethe

7. "Ne hagyjátok, hogy így legyen vége! Mondjátok azt, hogy mondtam valamit!" (hiteles)  Pancho Villa

És akkor a nevek:

Ernesto "Che" Guevara bolíviai gerillavezér, Konrad Adenauer német kancellár, Pancho Villa mexikói forradalmár, Johann Wolfgang von Goethe német költő, James Dean amerikai filmcsillag, Dylan Thomas wales-i költő, II. Vilmos német császár

Stivanleroy nevű nyájas olvasónk a győztes. (A Google-val megosztva.)

Köszönöm a résztvevőknek!

Elég vicces helyzet ez most, mert miközben legforróbb baráti üdvözletemet írom Csöncsön barátomnak, a másik ablakban beszélgetünk.

Ma tölti be a 30. születésnapját. Ő már itt született a közeli Dél-pesti Kórházban. Az elsők között, gondolom, mert én, aki csupán három hónappal vagyok idősebb, még nem.

Az életünknek pontosan felét töltöttük együtt. Nagyon jó a barátjának lenni. Ahogy most is hülyéskedünk MSN-en, azt mással nem lehet. Ilyen tekervényes agyú ember nincs még egy. Kimondottan szórakoztató, amikor egy-egy őt kevésbé ismerő ember eljut addig a pontig, amikor - vérmérséklettől függetlenül - a saját vagy Csöncsön arcának letépését fontolgatja.
Valaha én is voltam ilyen, ezért ez így duplán vicces.

Egy kis ajándékot is átnyújtanék itt a blogon. Hallgasd szeretettel, kedves barátom, a Varázsfuvola egyik legszebb áriáját, melynek hangulata nekem a sok vicceskedés alatt meghúzódó szeretetemre emlékeztet.

Boldog születésnapot!

A régi olvasók tudják, rettenetesen elégedetlen vagyok a kábelszolgáltatóval. A viszály  a digitális tv körüli mizériával kezdődött, és aztán pedig a drága programcsomag felhígításával folytatódott.

A 2011-es év beköszöntével újabb mélységet sikerült elérni. Ez egyben kifejezi azt is, mit gondol a T-Kábel az előfizetőiről.

Az a tendencia, hogy a tartalmas külföldi csatornákat magyar nyelvű gagyikra cserélik, egyértelmű üzletpolitika a szolgáltatónál. Lassan négy éve nincs egy német nyelvű sem (a fénykorban, jó tíz éve még hat német adót lehetett fogni), és most már csak a CNN maradt. Minden más elesett.

Utolsó előttiként január 1-jével a BBC Entertainment - leánykori nevén BBC Prime - helyére a Muzsika TV-t sikerült betenni.

Nem tudom, kell-e ehhez bármit is hozzáfűzni. Azon kívül persze, hogy a jó édesanyjukat!

Elveszik a BBC-t, érted? És helyette mit adnak? A tíz éves, eredetileg is szar Koóstolókat ismétlő sramlicsatornát!

De legalább van Story 5-ünk is. Nagy szükség volt egy újabb olyan csatornára - a Romantica és Story 4 mellé - ahol mexikói szappanoperákat adnak 24/7. A Zone Club helyére tették be, amelynek volt egy-két olyan műsora, amit néztem (volna).

Természetesen erről sem kérték ki a véleményünket, sőt nem is tájékoztattak. De ez a T-Kábeltől már megszokott.

Gondolom, hamarosan tudományosan megállapítják, hogy nem kell a magyar embernek az a puccos CNN sem. Helyére várjuk a Nóta TV-t, csak hogy változatos legyen a kínálat, és a színvonal is megmaradjon.

Akik a figyelmesen nézik a blogot, azoknak nyilván feltűnt, hogy Csöncsönnel közös kis fociblogunknak csapok egy kis hírverést.

Nem tudom, hogy ennek hatására-e, de tegnapi olvasói rekordot döntöttünk Lionel Messi fotómodelli kvalitásait taglaló kis írásunkkal (melyet itt vagy itt el is lehet olvasni, és akár véleményezni). Közel hatezren voltak kíváncsiak rá.

Mivel a spanyol focira igen rákaptunk az utóbbi időben, ezért hadd osszam meg veletek a leghíresebb Spanyolországot éltető dal sajátos feldolgozását.

Egy igazán jó szilveszteri buli arról ismerszik meg, hogy csak nagyon béna posztot lehet belőle írni. Mert elmondhatatlan annak a pár megismételhetetlen pillanatnak a története, amelytől olyan érzése van az embernek, hogy az ilyenekért van értelme élni.

Ilyen volt az elmúlt éjszaka is. Bénáskodásom a Tovább gomb megnyomása után olvasható.

Furcsa év volt ez a 2010, amelynek most vége lesz pár óra múlva. Harminc éves lettem. Most volt életem legjobb foci-vb-je, amelynek hatására vad Barcelona drukker lettem. Nagy veszteségek értek, de minden jó, ha a vége jó. Azt kívánom minden olvasómnak, ismeős és ismeretlen barátaimnak és magamnak is, hogy érezzék olyan jól magukat, ahogyan én most érzem magam!

Boldog új évet!

Persze, persze, ezt a zenét már mindenütt használták: Vitray mögött a vetéledőben, Coolio a Nekem8 filmzenéjében, még a ballagásunkon is felcsendült. De ez nem a mű hibája. Ettől még a Canon a világ egyik legharmonikusabb zenéje. Nem véletlen, hogy tízből minimum egy pár erre vonul az oltár elé.

Ez most nem filmkritika, mert ahhoz azért illik végignézni egy filmet, ezt viszont képtelenség. Legalábbis nekem.

Sosem jártam Amerikában, ezért el sem tudom képzelni, hogy miért kell állandóan ezt mátrixos izét vászonra vinni. Miért érzik úgy, hogy amit látunk, az nem valóságos? Ezek persze csak költői kérdések, tényleg nem ismerem Amerikát.

Azt viszont látom, hogy ezek a filmeposzok, melyek a kérdést boncolgatják, egy-két kivételtől (pl. az Eredet vagy az eltolt végű Ember gyermeke) eltekintve, gyatrán sikerülnek. Buták, felszínesek és semmi koherencia nincs bennük, mondhatni, a saját szabályaikat sem tartják be. Pedig itt aztán szabad kezet kap a filmes: megalkothatja a saját világát. De valahogy majdnem mindig félresikeredik a dolog, és valami értelmetlen, szirupos ökörség lesz belőle.

A Viasaton éppen vetített Sziget ráadásul még valami számítógépes-játékra hajazó betéttel is büntet. Nem mondom, sok tizenkét éves fiúcska csorgatná a nyálát, ha maga irányíthatná ezeket a repülő gépeket. De ezeket 1200 robbanás/perc féle akciójeleneteket még talán ők is megunnák hamar.

A következő ilyen filmhez hadd adjak egy tippet: nekem még mindig a Tetris a kedvenc játékom. Nem lehetne, hogy legközelebb azt mutatják tíz percig - természetesen valami árnyékvilág-mesébe ágyazva - ahogy valami menő színész kis építőkockákat illeszt egymáshoz? Ez lehetne a színészi játék kifejezés vadonatúj dimenziója.

Filmklasszikusokat is nézünk. Most éppen az Amerikába jöttem-et. Megunhatatlan!

A szólista - filmkritika

Eleinte azért néztük az éjféli mise közvetítését, mert hülye pofákra vadásztunk. De engem most már más is érdekel. Hogy a szokásos, automatikus pátoszból lesz-e igazi.

Tavaly már dohogtam azon, miért nem látni egyetlen boldog arcot sem azon az ünnepen, mely a születés öröméről szól, a sötétség végéről, az örök reménység beteljesüléséről. Tudom, a húsvét nagyobb ünnep a feltámadás miatt. De annyira jó lenne vidám embereket látni ilyenkor!

Egész életemben csodáló irigységgel néztem a hívő emberekre. Akiknek Isten léte magától értetődő; ha Isten velünk, ki ellenünk, ugyebár?. A gondolat persze tőlem sem áll távol, sőt, ahogy idősebb leszek, egyre több nyomát látom. Például ebben a filmben is.

Tegnap megsütöttem a szokásos kenyeremet. Mindig sikere van, most is. Pedig elég egyszerű dolog, talán a legegyszerűbb. Csak időigényes, de egyébként gyerekjáték. Mégis a csoda aurája lengi körül, mindig le lehet vele nyűgözni az embereket.
Talán, mert van benne valami ősi tudás. A kenyér még az imádságban is benne van, jelképe a földi létnek. És bár az anyagi világra emlékeztet, hordozója a tisztaságnak, a makulátlanságnak. (Most Jung nyilván megnyalná mind a tíz ujját, hogy ilyen kollektív tudati dolgokat képzelek a pékségem mögé.)

De tényleg csodálatos belegondolni abba a drámai átalakulásba, ahogy a fehér, selymes lisztből először szép, egységes massza lesz, melyet olyan jó babusgatni, simogatni, vagy éppen kemény kezekkel gyömöszködni. De a sárgásfehér tészta mindig alulmarad e birkózásban, hacsak nem rontottuk el az arányokat, mert akkor rút és ragacsos dög lesz, akit alig lehet levakarni.
De ez velem eddig még csak egyszer fordult elő. Szerencsére nem tegnap.
Végül a sütőben az aranybarna kéreg alatt fehér és lyukacsos kenyérbéllé szilárdul a őkeltsége.

Éjszaka miközben ajándékot csomagoltam és a saját fámat díszítettem, megnéztem egy filmet, amely bővebb kifejtést érdemel, így hamarosan arra is sor kerül. De egyelőre beszéljünk a fáról! Pont tíz éve vettem a Móricz Zsigmond körtéri vásárban spontán módon egy aprócska műfenyőt ezer forintért. Azóta állítok én is külön fát. Sokáig azt a kis zöldet. Egyszer, amikor már nagyon unatkoztam, vettem egy rózsaszínűt a Tescóban. Semmi más nem volt rajta, csak szív alakú égők. Az a fa már önmagában is túlzás volt. Azóta várja, hátha újra bohém kedvemben leszek.

Szerencsétlenségére idén újabb vad ötletem támadt. Vagyis loptam. Amikor az őszi fásítás során az Oázisban jártunk, megláttam egy nagy fehér fát lila díszekkel. Ez kell nekem! - gondoltam. De először a rózsaszín fára hangszereltem a dolgot, aztán láttam, hogy a már említett hipermarketben alig többért, mint az én kis nyamvadt, zöld fácskám, árulnak fehéret is. Pláne jó, hogy kicsi, hiszen a szobám még mindig 3*3 m alapterületű. Harminc évesen meg már annyi vacka van az embernek, hogy a helyhiány egyébként is állandó. Legalább a fám legyen különleges, ha ez a karácsony minden igyekezetem ellenére sem lesz az igazi...!

Végre a benti főfa sem egy halálra ítélt fenyő, hanem egy konténeres - természetesen az Oázisból - tavasszal elültetjük az ablakom elé. De addig is szolídan feldíszítettük. Lehet-e szebb sorsa egy fenyőnek? Karácsonyfa is, de nem kell belehalnia ebbe a tisztességbe.

A szokásos gömbökön túl idén saját készítésű díszeket is tettünk rá. Na, nem mentem vissza a napközibe, csak éppenséggel megrendelés érkezett a focis blogunkról. Viccből írtam, hogy barkácsolok Csöncsön szerzőtársamnak messis díszeket ő pedig kommentben kiprovokálta a sajátját. Én meg gondoltam egyet, és elkészítettem neki. Meg magunknak is, ha már belefogtam.
Csöncsön állítólag nem meri otthon felakasztani a kissé bálványimádó holmit a fára, de mivel nálunk már lakkozott karmú csirkelábak is voltak a fán, a fotózás erejéig felkerültek a díszek. (Nem voltunk akkor sem sátánisták, csak kedves nagynéném túlzásba vitte a kutyák megajándékozását kicsinység.)
Mindenesetre, úgy érzem, jól sült el ez a vicces akció. Tegnap kézbesítettük Csöncsönnek a két díszt, és nekem úgy tűnt, meghatódott.
Persze lehet, csak megütközött azon, hogy tényleg megcsináltam. Talán kissé messzire mentem. De talán majd jön, és elmondja, mi az igazság.

Ha már kenyérrel kezdtük, fejezzük be egy másik, kevésbé mitikus étellel! Mivel nyáron sikeresen tönkretettem a wokomat, most kaptam egy újat, és hozzáillő bambusz eszközöket. Hétfőn vagy bangkoki curry lesz a menü, esetleg valami shanghai. Ennyit az önzetlen ajándékozásról!

Minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok!

Hétfőn a nagy céges partyn voltam. Az egy héttel korábbi elvette a kedvem a közös, kötelező ünneptől. De egy ilyen meghívást nem lehet elutasítani. Az új igazgató augusztus óta ténykedik, és egyelőre nem tudok róla semmi rosszat sem tudok mondani. Nagyon rokonszenves, és nemcsak azért, mert egy személyben valósítja meg mindazt, ami lenni szerettem volna: Dél-Amerikában született, de Németországba nevelkedett. Hosszú idő után pedig összerántotta az összes embert, és csaptunk egy vérbeli, céges karácsonyt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Az új gyárigazgató, az egy, illetve a két lépcsővel feljebb állók osztották meg gondolataikat a hallgatósággal. Ültünk, rendben volt.

És persze a műsor is kötelező elem. Tóth Vera meglepő ötlet volt, de szeretjük. Az összekötő szövegei meg szerencsére felejthetőek.
De előtte még megnéztünk egy jó kis musical-operett összeállítást. Ebben én gyakorlott vagyok, hiszen Tritonus barátnőm is valami hasonlóval foglalkozik, és miatta ezeket a slágereket már egész jól ismerem.
Nyilván az osztrák vendégeknek akartak valami magyarosch, pußta-party-s hangulatot teremteni. Hadd éljen tovább is ez a hamis kép bennük, így mulat egy magyar úr! Ezért érthetetlen, hogy a Lehetsz király c. iszonyatra miért is volt szükség. A végén javítottak: elhangzott a műfaj csúcsa is.

Ezután megvacsoráztunk. Az asztaltársaságunk egyik tagja kezdte magát túl jól érezni, a többiekkel meg nem nagyon volt miről beszélni. Nekem nagyon volt kedvem még egy estét gyászhuszárként végigülni, ezért megkerestem régi kollégáimat. Ott szeretettel fogadtak, kicsit beszélgettünk. Aztán a házibulizenekar rákezdett. Gondoltam, itt az alkalom, hogy lelépjek.

De ekkor történt valami. Arra gondoltam, milyen jó lenne itthon elmesélni, hogy táncoltam. Először sunyi módon a kitalált történet részletein gondolkodtam. Aztán az egyik olyan ember, akitől a legtöbbet tanultam zöldfülűként, ismét segített. Táncolni hívott. Nem egyedül, nem is párban, hanem körben. És akkor úgy döntöttem, miért is ne.

Először csak hárman álltunk körbe, de a végén legalább húsza nőtt a táncpartnerek száma. Igazi rock 'n roll - klasszikusokat játszottak, és én egy egész órán keresztül roptam. Természetesen a mozgásom inkább emlékeztethetett a csehszlovák televízió kult zenés produkciójában bemutatott táncra. De ez egyáltalán nem érdekelt ekkor, és azóta sem. Volt minden: elnyomom a csikket - megtörlöm a fenekem twist, skankingezés a Baby come back-re, és persze latinosch tánc a La Bambára. Ekkor már a spanyolajkú igazgatónk is a körben állt. Ettől vidul csak a sznob szív: végre valaki olyannal ordítottam a szöveget, aki értette is.

Ezután az este után egész más mérleget lehet vonni, mint egy héttel korábbiról.