Pontosan húsz évvel ezelőtt született a legelső legjobb barátom. Magányos, magának való, furcsa gyerek voltam. A két szomszéd gyereket leszámítva csak képzeletbeli barátaim voltak addig. Először egyébként egy macska, akit Ördögfiókának hívtak. Feküdtem az ágyamban - négy éves lehettem - és beszélgettem az emberi aggyal és szívvel felruházott, szépséges, fekete kandúrral. Aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, csak sajnos igazi antimacska. Nem nyávogott (állítólag néma volt), nemhogy nem dörgölőzött, de megsimogatni sem lehetett, betegesen félénk teremtés volt. Csak a nagymamámmal viselkedett barátságosan.

Aztán élete utolsó fél évében engem is megkedvelt a mogorva, kissé flúgos öregúr. De ekkor már bizony eldöntöttük, utódja kutya lesz.

Egy szürke márciusi délutánon érkezett Tüchi. Anyukám vette a Csarnoknál egy bácsinál. Ő hozta el testvérével együtt a kis fekete kutyát. Őt választottam.

Egy hónapig bent tartottuk a házban, mert anyukám az a típus, aki mindenki helyett szívesen fázik, és félt, a kiskutya megfázna a hűvös tavaszi szellőkben. Aztán kimentünk a kertbe, és onnantól kezdve mindenfélét játszottunk.
A hintaágy napellenzőjét lehúztam, az volt a mi kétfedeles repülőnk például. Ott ült mellette, és amikor valamilyen hadműveletet hajtottunk végre, Volvo volt a neve.

Viszont lány létére babázni nem szeretett. Több Barbie lábát rágta szét, sőt egy nagy játékmedvét szabályosan ki is végzett. Húsz perc alatt. Ekkor derült ki először kíméletlen féltékenysége.

A felhőtlenségek korának akkor lett vége számára, amikor befogadtuk a második kutyánkat. Schumi hasonló fazonú kutya volt, de egészen más természet. Onnantól kezdve - miután a kis jövevény likvidálása nem jöhetett szóba - Tüchi szigorú, kissé rideg nevelőnőként kezelte kajla kistestvérét. A kis négylábú Hetty King.

Amikor Schumi meghalt, Tüchi egyetlen nap alatt megöregedett (9 éves volt ekkor, vagyis már nem fiatal). A hivatásának vége szakadt, viszont újra hajlandó volt szertelenül játszani. Amíg ott volt a növendék, nem engedhetett meg magának semmi lazaságot.

Erős akaratú, méltóságteljes, arisztokratikus kutya volt. Nem lehetett kinevetni, mert ezt rendkívül zokon vette. Ha igazságtalannak vélt valamit, mélységesen megsértődött. Nem lehetett vele beszélni, nekem egyszer két napig fordított következetesen hátat, mert kiabáltam vele.

Egyébként az emberekkel alapvetően kedves volt. Tudott például nevetni. Tudom, már eddig is úgy olvasta a kívülálló a posztot, mint valami nagyon elfogult irományt, pedig Tüchi valahogy megtanult nevetni. Megfigyelte - nagyon koncentráltan tudott figyelni, dehát vadászkutya - hogy ha örömöt érzünk, ha valami jó történik, vagy kedvesek akarunk lenni, elhúzzuk a szájunkat. Nevetés pedig csak a kutyaélet legboldogabb pillanatában volt (meg néha nekem, ha nagyon kedveskedni akart), hazajövetelkor.

De mást is kifigyelt. Például a kilincsek működési elvét. Picike volt, a kilincsek meg magasan. Ezért csak azokat az ajtókat tudta nyitni, ahol valamilyen bútorról rá tudott ugrani a kilincsre. A többi helyen meg megtanította az apám szép, nagy rottweilerét, Boldizsárt (a barátaim csak Nagykutyának ismerik, valójában ez volt a neve), hogy két lábra emelkedve nyitogassa az ajtókat. Sokszor ébredtem emiatt Szibériában. Nagykutya ugyanis hajnalban kiengedte magát a kertbe. (Az előszobában aludt.) De sose csukta be maga után az ajtót...

Talán páran emlékeznek még a liftezésre is. Tüchinek néha sürgősebb volt a dolga, mintsem hogy megvárja, amíg valaki kiengedi. Ezért kitalálta, hogy az ablakok arra valók, hogy ő ott kiugorjék. Kifelé könnyű volt: rá a fotelre, onnan át a konvektorra és aztán ki az ablakon.
Na, de hogy lehet visszajönni, ha közben meg bent történik valami érdekes? Ezt is kigondolta persze. Addig-addig rúgozott az ablak alatt, amíg annyi lendülete össze nem gyűlt, amivel már fel tudott ugrani olyan magasra, hogy a párkányban megkapaszkodhasson.  Aztán már csak felhúzta karcsú hátsóját. Ez a liftezés, az időnként felbukkanó kutyafej bármilyen unalmas bulit képes volt röhögőgörccsé felturbózni.Természetesen ezt is eltanulták a többi kutyák. A csúcspont az volt, amiko a Nagykutya mit sem törődve az én szúnyoghálommal, azt leszakítva robbant ki a kertbe nagy, izmos testével.

A blog olvasói Kópét ismerik, aki csak egy egészen kicsit idősebb a blognál. Nagyon más karakter, mint Tüchi volt, ez egy darabig zavart is. Tizenöt év alatt nagyon hozzászoktam a kis akaratoshoz, a kis jellemeshez. Kópé meg nagyon játékos, nagyon kutya, haver. Ma már nagyon szeretem.

Tüchi viszont barát volt. Az első igazi.

Update: Képek a többiekről. (Ezek még nem digitális képek...)