Persze, persze, ezt a zenét már mindenütt használták: Vitray mögött a vetéledőben, Coolio a Nekem8 filmzenéjében, még a ballagásunkon is felcsendült. De ez nem a mű hibája. Ettől még a Canon a világ egyik legharmonikusabb zenéje. Nem véletlen, hogy tízből minimum egy pár erre vonul az oltár elé.

Tökéletes önjáró gépezet, a hangszerelés mintapéldánya. A Kánon-szekvencia pedig mára a zeneelmélet egyik alapköve, ha nem is szolfézs elsőben tanítják.

Szerzőjét, a német Johann Pachelbelt Bach előfutárának tekintik, és akkortájt hasonló karriert is futott be, mint ma már ismertebb kollégája és barátja.

A Kánonnal mint zeneművel egy énekórán találkoztam. Az általánosban mindig lehajtott fejjel, a padra feküdve kellett a zenéket hallgatni. Gondolom, azért, hogy ne vonja el semmi a figyelmünket. Így hallottam ezt is, a zöld padot bámulva, és arra gondoltam, ezt az órát is megúsztuk. Mert az ének elég veszélyes volt. A rapszodikus, nagy hangú tanárnőtől sokan kifejezetten rettegtek, én csak nem akartam vele konfliktusba keveredni. Egyszer mégis megtörtént: a pad alatt olyan cikket olvastunk, melyben azt fejtegették, Mozart meleg volt-e. Szóval ez duplán rossz pont volt.

Ez után egy héttel került a Kánon terítékre. A lemezek recsegése egyet jelentett azzal, hogy már semmilyen vegzatúra nem érhet bennünket, az órának lassan vége. Ekkor ezért hálás voltam. Csak sajnos nem jegyeztem meg a címét.

De ez a zene - mint sok más, főleg operák - megragadt. Kicsit később már az említett tévéműsorban hallottam, és bosszantott, hogy nem mondják be, mi ez. Aztán a gimnáziumban, ahol a zeneoktatás kritikán aluli volt egyébként, újra föltették. Ekkor már nem hagytam annyiban a dolgot, megtudtam, ki ez, mi ez.

De ez még a kilencvenes évek közepén volt, még netet se nagyon láttunk, nemhogy valami csúnya, illegális, letöltős dolog, amire természetesen érett fejjel az ember soha sem vetemedne.

Végül a ballagásom után kértem el a CD-t, és kizárólag magánhasználatra másoltam le kazettára, mindenféle zenékkel egyetemben.

Két évig csak hallgattam, hallgattam, de végül kiderült egy forró nyári alkonyon, hogy nemcsak az én kedvencem. Egy különc számára meg kevés akkora pillanat van, mint mikor rájön, valamivel nincs egyedül ebben a kozmikus magányban. Ez még a Szférák zenéjére is igaz.