Varázsfuvola - kritika

Gyorsan szólok, még nem késő! Holnap este 6-tól újra látható lesz a Deák Diák Stage-en a Varázsfuvola legújabb előadása.

Az opera hirdetését a szemfülesek már nyilván kiszúrták, két hete, amióta tudok a dologról, a be is tettem a billboardra (vagyis a posztok közötti, grafikus hirdetési mezőbe), és nagyon nem bántam meg, ugyanis remek kis este volt a mai.

Persze az első reakcióm az volt, hogy jó nagy marhaság ez, de jó értelemben. Ha az ember kicsit belegondol, rájön magát a művet sem gondolhatták túl komolyan. Illetve - és minden modernsége ellenére ezért tartom nagyon hűnek az előadást a műhöz - amit kellett, azt nagyon komolyan vették, ahol meg lehetett ökörködni, ott meg mehetett a humor a maga útján.

Az ilyen merészebb rendezések azon állnak vagy buknak, hogy az ökörködés nem válik-e ökörséggé. Örömmel jelentem, nem vált. A szereplők ugyanis egytől egyig kiváló énekesek, természetesen mozognak a színpadon. Ha ezt a sok kis infantilis fricskát nem ez a kiemelkedően magas színvonalú ének kísérte volna, akkor az egész valami gyermeteg, zavaró hülyeség lehetett volna. De így, hogy a hülyéskedés, a gyakori, az eredeti műre nem túlzottan jellemző kikacsintás kifogástalan énekesi és zenészi szereplés közepette történt, nagyon is a helyén volt minden.

Többféleképpen láttam már a Varázsfuvolát. A Deák Diák Stage-től nem túl messze lévő Erkel Színházban például klasszikus felfogásban, az egy szörnyű előadás volt. Persze ott is szépen énekeltek, de maga az egész nagyon ósdi, unalmas és nehézkes volt.
Aztán láttam a József Attila Színházban is szinte még gyerekként. Az akkori rendező egy csúnya válást látott bele a történetbe, és nem operaénekesekkel játszatta el a darabot, hanem színészekkel, a zene csak aláfestésként tűnt föl itt-ott. Ennek a nem túl jól hangzó sajátosságnak ellenére, egész jó volt.
Egyszer a Mezzón is megnéztem, mit gondolnak Amerikában erről a nagyon is német műről. Szép, elegáns előadás volt, de kissé idegen.

Furcs ilyet mondani, és nyilván erős a mai este hatása még, de valahogy ezt a játékos megoldást érzem a leginkább közel ahhoz, ahogy az én képzeletemben Mozart és főleg Schikaneder megálmodta a dolgot.

Nehéz elmondani, mi is történik a színpadon. Rengeteg ötletet agyalt ki a rendező, Philipp György, aki egyúttal Papageno szerepét is eljátszotta. (Ez is emlékeztet az 1791-es ősbemutatóra, Schikaneder szintén Papagenót játszotta az eredeti szereposztásban, közben pedig az ő álma, az ő víziója volt az egész.)
Anélkül, hogy elvesznénk az apró részletek között, a leges-legjobb ötlet a szereposztásban rejlik. Ugyanis az telitalálat. Ahogy mindenkit dicséret illet, mert láthatóan örömmel csinálnak meg mindent. Senkin - és ez arra való tekintettel, hogy nem mindenki profi, nagyon nagy szó - sem látszik az erőltettség. Ez a rögtönzött társulat ugyanúgy egyben van, mint a darab.
A karakterek mikéntjeinek magyarázata bravúros minden egyszerűsége mentén. A darab kiváló alapanyag, ez vitathatlan, mégis sokan rámutatnak a libretto logikátlanságaira. Az előadás készítői nem kísérlik ezt a szőnyeg alá söpörni, igenis kinevetik, ha valami nevetséges. De kedvesen, emberségesen, látszik a mű iránti szeretet minden apró kacsintós kacajban. Mint amikor régi jó barátok incselkednek egymással.

Kiváló ötlet, hogy a két ellenpont, az Éj Királynője és Sarastro végig a színpadon ülnek álarcban, viszont mértékadóan keveset szólnak. (Elfelejtettem írni, hogy ez egy rövidített változat, de jól eldolgozottak a vágott részek is.)
Az ő konfliktusukról nem tudunk meg semmit. Sokan a darab szemére vetik, hogy e két alak megítélésében nem következetes. Pedig valójában csak a nézőpont változik.
Nagy bölcsesség ez. Nincs Jó és Rossz, minden nézőpont kérdése. Az Éj Királynője bosszúszomjas hárpiaként gondol nagy ellenségére, itt fordul a kocka. Híres áriája közben Pamina befogja a fülét. Nekünk, akiket arra tanítottak, hogy ez rettenetesen filigrán metszésű rész az operairodalom egyik csúcspontja, nehezen értjük talán meg, hogy itt egy sértett nő hisztériázik éppen, amit a lánya nem bír hallgatni. Aztán miután "kikiabálta" magát, ad egy uzit is Paminának, aki nem ért semmit, de semmiképpen sem ért egyet. Lehet, hogy anyjának van igaza, de Sarastróéknál ilyesmi azért nincs, akkor inkább átpártol oda őrjöngő anyjától.
Míg Sarastro - ahogy bölcs szelemességgel említik, ez a "felvilágosult rabszolgatartó zsarnok" - csendesebb, békésebb, de miért is jobb ő, mint a riválisa. Mert Tamino és Pamina jobbnak látja - főleg ezért.
Ez a rendezés szépen megmutatja ezt.

Említést érdemel még az a mód, ahogyan Monostatos nem túl izgalmas karakteréből az egyik legemblematikusabb figura lett. A mór rabszolga magyar - német - halandzsa nyelven énekel, és teljesen érthető mégis minden körülötte.
Dicséretet érdemelnek a gyerekszereplők is. Kezdeti megszeppentségüket hamar leküzdötték, és utána remekül az előadás elidegeníthetetlen részévé váltak. Remélem és kívánom nekik, hogy még sok ilyen kiváló produkcióban csillanthassák meg tehetségüket.

Az egyetlen dolog, ami nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet, az a média időnkénti szerepeltetése volt. A híradós bejátszás kínosan hosszú betét volt az darab elején. De nem akkora baj, hogy ez különösebben ártott volna az egésznek, szóval bocsánatos ügyetlenkedés.

Összességében nagyon jó, szórakoztató, szellemes előadást láttunk, amelyben a mi laikus, de sokat hallott fülünk végig kifogástalan éneket és zenét hallott. Köszönjük szépen!

A színlap:

Dezső Sára-Papagena
Murányi Márti-3. dáma
Veres Borcsi-2. dáma
Szathmáry Judit-1. dáma
Szabó Anna-Pamina
Nemessányi Éva-Az Éj királynője
Szabó Sebike-Tamino
Bubnó Marci-Mesélő, interaktív foglalkozás
Philipp Gyuri-Papageno
Cser Ádám-Sarastro
Bubnó Tamás-Monostatos
Hámori Máté-zenekar
Philipp Hugi-díszlet, jelmez
Károlyi Balázske-smink, maszk

Info: http://recklamal.blog.hu/2009/02/16/varazsfuvola_ajanlo

Az előadás bevétele a Deák Diák Általános Iskola VIVIT Alapíványát támogatja.
(Adószám: 18021468 - 1 - 42)