Éppen a Nemzeti Sport címlapján van ismét Csöncsönnel közös blogunk. Most a Lionel Messiről készült számos karikatúrát szemlézzük.

Ha szereted a focit, azért nézz körül odaát! (és mi tegnap este is hódoltunk e szenvedélyünknek, örömmel jelenthetjük, hogy a Mallorca legyőzésével, ill. a Real ügyetlenkedésének köszönhetően, a Barca újra hét pontos előnyre tett szert a bajnokságban.)

Ha meg nem, ez egy garantáltan sportmentes poszt.

Játék a játékban - ez is lehetne e heti képfelismerőnk mottója. A múlt héthez képest, amikor az utolsó pillanatig vártunk a megfelelő játékalapanyagra, most túlkínálat van. Dilemmámat, hogy ezen a héten melyik kerüljön publikálásra, öcsém döntötte el mondván, ezúttal kedvezzek neki, a számítógépes játékok nagy tudorának.

Merthogy most egy-egy pillanatkép következik ma már klasszikusnak számító PC-játékokból, melyek a kilencvenes években, tehát amikor mi voltunk tizenévesek, szórakoztatták a gép előtt ülőket.

Egyszer majd lesz egy összeállítás az olyan elvetemülteknek, mint KZsoci és én, akik már a nyolcvanas éveket is többé-kevésbé végigjátszották. Nekünk 1983 óta van otthon PC-nk (akkor Commodore 64), de nem azért, mert olyan kőgazdagok lettünk volna, hanem mert apukánknak ez volt a munkája.
Isteni játékok voltak! Sajnso eladtuk a Commodore-t, pedig hatalmas szám lenne manapság elővenni.

A kilencvenes évek a grafika forradalmát hozta el. Szép, sok színes, néha 3D-hatású, néha filmes látványvilág volt jellemző. Ahogy a sok screenshot között bolyongtam, egyértelművé vált, a fantasy ekkor vált uralkodó műfajjá a ugrálós-lövős, sport és autóverseny mellett.
A korszak másik vezető műfaja a stratégia volt, azt hiszem, nem csak én építettem kiskamaszként birodalmakat heteken át a Civilizationben.

Ma főleg Tetrisezni szoktam. Ma is az egyik legjobb, legeredetibb játéknak tartom. A mostani játékokról - főleg mióta a játékok főleg a tőlem teljesen idegen konzolokra készülnek elsősorban - nem sokat tudok. Már jó ideje nem is vesszük a 576 KB-ot sem.(Létezik vajon még?)

Fekete hattyú - filmkritika

A film azért különösen félelmetes - nem nagyon féltem még ennyire moziban - mert végig Nina, a balerina szempontjából látjuk az eseményeket. A lány jónak hitt élete a sok nyomás alatt összeomlik, és elméje besötétedik.

A new yorki társulat a Hattyúk tavára készül. Hogy ne legyen lerágott csont, a vezető koreográfus, Thomas Leroy, valami nagyon újat akar. Valaki nagyon újjal.
Kapóra is jön, hogy a társulat ünnepelt sztárja lassan abbahagyja a táncot, mert kiöregedett. (Hittük volna-e, hogy Winona Ryder valaha klimaxosokat játszik majd? Ráadásul ijesztően hitelesen.)

Leroy Ninát szemeli ki, mert nála jobb Fehér hattyút még nem látott a világ. A bökkenő viszont az, hogy a Fekete hattyúhoz a perfekcionista, de magát kissé túlfegyelmező lány, merev és frigid. Nem lesz hiteles, hogy a herceg életre szóló szerelmét el tudja homályosítani egyetlen kacér tánccal. Akárhány percet képes spiccen tölteni Nina, amíg nem akarja őt az egész udvar azon nyomban megkefélni, addig az előadás érdektelen.

És hát persze a mester a szexualitást használja, hogy előcsalogassa visszafogott sztár-jelöltből a bujaságot. Kellemetlen kérdéseket tesz föl neki a (nem létező) magánéletéről, sőt több ízben durván meg is csókolja. A csábítás túl jól sikerül, a lánynak a hattyúkirálynő szerepe immár nemcsak szakmai kihívás.

Az évtizedes elfojtásnak, az anyai hol bársonyos, hol brutális terror, a szakmai kitörésre való túl hosszúra nyúlt várakozás már megtették hatásukat. Mire Nina odaér, hogy teljesítse álmát, lelke már menthetetlen. A nyomás, melyet a főszerep helyez rá, végleg elszabadít bizonyos érzéseket. Ám ez sajnos nem a Leroy által elvárt fehérmájúság, hanem a mentális összeomlás.

A felismerésre, hogy semmi más nincs az életében, csak a tánc, nincs más, nem lehet más válasza, minthogy tökéletes lesz a színpadon.

Valódi balettszakemberek kritizálták a filmet, irreálisan kegyetlennek ábrázolják a tánc világát, mondta például a Hamburgi Balett vezetője. Kár, hogy nem értette meg, a film nem dokumentarista célzattal készült, hanem egy a megőrülés határán álló művész kizárólagos perspektívájából mutatja be a történéseket. Amíg Nina nem érzi a fenyegetettséget, élete idillikus, sem a próba, sem a casting nem tűnik szörnyűnek.
A pokol nem a külvilágban szabadul el, hanem Nina lelkében. Sosem derül ki elsőre, hogy amit látunk, az a valóság-e, vagy Nina hallucinációja. De ez egyértelműen a film javára válik, ettől olyan lélegzetelállítóan ijesztő.

Ha már párhuzamokat szeretnénk a balettal, inkább a kiszámítottság és a kimódoltság jellemző. De ez sem baj, hiszen véletlen mozdulatok a táncban sincsenek.
Az egyedülálló képi szerkesztés, vágás és szimbolika mellett (a fő eszköz a tükör, a színpadon kívül mindenütt tükrök veszik körül Ninát) kiváló beszélő neveket találtak ki a szereplőknek.
Nina spanyolul kislányt jelent, és valóban, huszonnyolc évesen macik között, pillangós-tapétás gyerekszobában alszik, és az anyja vágja le a körmét.
Riválisa/ barátja (nem derül ki pontosan, melyik) Lily, vagyis tündér. Megfejthetetlen, megfoghatatlan lény; Nina nem is tud vele mit kezdeni. Taszítja is, de olyan is szeretne lenni, mint szabados kolléganője. (Tegyük hozzá, az angolszász kultúrában a tündér nem feltétlenül pozitív karakter.)
A társulat vezetője Thomas Leroy. Azt még az IMDB is írja, hogy vezetékneve franciául királyt jelent (le roi; a nagyszerű francia színész, Vincent Cassel sátáni alakítása), de a Thomas arámi - görög eredetű név, jelentése: iker. A Fekete hattyút többször a Fehér gonosz ikertestvérének nevezi, mikor próbálja megértetni kis hercegnőjével a szerepet.

Ninát mindenki csak használja: az anyja régi karrierálmait akarja megvalósulni látni, Leroy hangos sikerre vágyik. Önmagáért - aki szinte nem is létezik - nem szeretik, sőt, egyáltalán nem is szeretik.
Nem is csoda, hogy egyik visszatérő hallucinációjában hattyúvá változik, még a klozetban is hattyús a tapéta... Csak hattyúként ér valamit az élete.

A film legnagyobb trükkje, hogy nem a színpadon reinkarnálódik ez a ma már klasszikus balett vadonatúj formában, hanem a filmben. A Fekete hattyú nem más, mint a Hattyúk tavának mai adaptációja.
Felnőtt mese az emberi pszichéről, a manipulálásról, az igazinak hitt, de hamis szerelemről, a szabadságvágyról.
Nina ténylegesen végigmegy azokon a fázisokon, amelyeken Odette, a hattyúvá változtatott hercegnő is. És hiába lényegül át Odille-lá, sötét alteregójává, úgy sem éri el célját. Viszont újra nem lehet már makulátlan Fehér hattyú sem.
A zene pedig csak akkor Csajkovszkij, amikor a darabot játsszák, egyébként a balett zenéje, visszafelé játszva.

Értékelés: 10/10 - A hatásvadász helyenként, de az amerikai filmeknél ez szinte kötelező stíluselem.

Négy hónapja szerepelt utoljára a blogon tisztán zenei összeállítás, ekkor derült ki, hogy melyik az a harminc szám, amely életem első harminc évében a kedvenc lett.

Ma Máté Pétert szeretném prezentálni. Különösebben nem kell bemutatni, mert bár 26 éve meghalt szegény, a zenéje azóta is része minden rádió műsorának, és biztos vagyok benne, hogy azóta születettek is hallották már.

Máté Péter az egyik legkorszerűbb énekesek egyike. Nagyjából akkor volt a diszkó-funky magyarországi első embere, amikor Amerikában is erre táncoltak. Lassú számai már-már giccsbe hajlanak, mégis van bennük valami érzékenység, amely miatt ezek is joggal klasszikusak.

Egyébként sikeréhez hozzájárul nyilván, hogy a szövegek kellemesen sablonosak néhol, de a zeneiség - főleg a hangszerelés igényessége - viszont a magyar popzenében nem túl jellemző. Ezt még az én nem túl vájt fülem is hallja.
A szövegek ettől függetlenül jól vannak megírva, sok sorában szívesen hallja vissza az ember saját érzéseit, de majdnem mindig valahogy a giccsradar megszólalása előtt felhagy a mézmáz fokozásával.

Máté Péter amúgy a családi legendárium része is. Nagynéném legalábbis azt állítja, majdnem rokoni viszonyba kerültünk vele általa. Mindig nagyon kedves fiúként emlékszik rá, gúnyolódás nélkül (egyik udvarlóját, aki szintén rendes volt, paprikás krumplinak hívta annak unalmasságát és egyszerűségét érzékeltetendő), és tőle az nagy szó.

Helyes lépés! Az eü-be pénz kell, fizessenek többet azok, akik kólával meg sült krumplival mérgezik magukat!

Az új adónem neve is igen kifejező. Ha továbbra is ezt a bátran különutas külpolitikát akarjuk folytatni, hivatalosan is így kéne hívni. A médiatörvény miatti fölösleges kakaskodás miatt csak Európára koncentráltunk eddig, Amerikában még nem nagyon ismerik az új keletű magyar virtust.

A hamburger egy ronda, nagy ország szimbóluma; egy életformáé, amely homlokegyenest szemben áll az igazi, magyar értékekkel. A buzik napját is ott találták ki, meg a szingliket. (Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség. Persze lehet, hogy ezt valaki más mondta.) Meg az internetet...

Pedig, ha jobban megkapargatnák, sok elvbarát kerülne elő az Óceán túlpartján is. A KDNP különösen nagy kincsesbányára bukkanna, mert bigott hülyéből is Amerikában van a legtöbb.

De térjünk vissza a hamburgeradóra! Fordítsuk arcunkat kelet felé; orientálódjunk, ahogy egy kedves barátom javasolta egy fájóan rövid, de módfelett érdekes etimológiai okfejtés során.

Javaslom, hogy az ázsiai gyorsétkezdék kínálatát is vizsgáljuk fölül hamburgeradó szempontjából!

Akinek van kedve, találgathat a következőkben felsorakoztatott finomságok mibenlétét illetően. Egyébként annyira nem néznek rosszul ki. Nem mindegyik.

Nincs Bruckner Szigfridnél jobb fej a világon! Már a nevét is imádom. És a fantasztikus temperamentumáért meg végképp oda vagyok.

A fájós fogú oroszlán című mesében pedig még sorstársak is lettünk, mert bizony az utóbbi napokban - úgy múlt szombat óta - én is fogammal küszködöm.
Természetesen a kiérdemesült cirkuszi oroszlán sem ússza meg anélkül a paparazzik és az internet korában, hogy ne dokumentálták volna alaposan a beavatkozást.

A világ legszebb oroszlánjához hasonlóan én is hősként viselkedtem, és már kedden elmentem a fogászatra. Kurz und schmerzlos - kihúzták a fogamat. Pár percig elvállalhattam volna egy szerepet a soron következő Twilight moziban is, de aztán hamar elállt a vérzés, az ajkaimról le is most a csinos vércsíkot. (Kicsit úgy néztem ki, mint a kilencvenes évek prolidámái, amikor halványbarna kontúrceruzával körbarajzolták rózsaszínes szájukat, és ettől csinos, sőt ellenállhatatlanul ápoltnak hitték magukat.)

Érdekes adalék, hogy aki (helyettem) Szigfridet alakította az iskolai színdarabban, ma egy fogorvos felesége. (Igaz, nem ezt adtuk elő, hanem a versíró-versenyest.)

Nagyon nem szeretem a gyógyszereket, és nem is nagyon szedek be semmit. Általában megmosolygom az összeesküvés elméleteket, de a gyógyszeriparról szóló valamiért elég hihetőnek tűnik.
Egyetlen kivételes eset van, amikor számolatlanul fogyasztom a fájdalomcsillapítót, ez a fogfájás. Egyszerűen nem bírom elviselni!

De a pirulákat se nagyon. Már egy Cataflamtól képes vagyok egy napot átaludni, most pedig összesen két és fél levél gyógyszert szedtem be három nap alatt. (Nyugi, nem Cataflamból!)
Nem vagyok normális? Szerintem sem. Kedd délutánra érdekes állapotba kerültem. Kettős tudattal vettem be a dupla ibuprofent: egyrészt a fájdalomtól félőrülten, másrészt a fogorvos (és a remélt robbanásszerű javulás) kézzel fogható közelségében. Kicsit eltúlózhattam az adagot, mert szédültem, és majdnem elaludtam a munkahelyem konyhájában. Utóbbi igen ciki lett volna. Mindenesetre a szenvedések közepette eszembe jutott minden gyógyszerfüggők egyetemes himnusza(ne szépítsük, három napig nekem is egyik tablettától a másikig tartott az élet).

A Bajnokok Ligájában ma angol szájak rettenetes elkenése várható.

Kár, hogy a TV2 számára csak kedden vannak meccsek. Mondjuk, az ottani közvetítésektől el tudunk tekinteni...

A lépegető fenyőfa nem más természetesen, mint Nagy Zoárd. Annyiszor meséltek nekem róla, már tényleg itt volt az ideje, hogy találkozzunk.

"Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy engedje őt vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy tölgy meg egy bükk szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni, ugyanazt a folyót. "Pedig nincs annál szebb - mondta neki a tündér -, mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes, húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év... az igen!" De Nagy Zoárdnak aztán beszélhetett! "Jól van - mondta a tündér - mehetsz!" Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. "Ez nem ugyanaz a hely, ahol születtem!" - kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit keresett?! Belefáradt, elszomorodott."

Sunyi módon eleinte karácsonyfának álcázta magát, még az akkortájt erre járó olvasók is láthatták. De hamvazó szerdán kikerült a kertbe, mert ez végre nem olyan fenyő, akinek meg kell halnia a születés ünnepe miatt. Gyökérrel együtt vettük, a konténerében csücsül most is, mert tavaszig nem érdemes/ nem lehet elültetni.

Én már le is csaptam a fára, az ablakom elé álmodtam meg a helyét. Az Oázisban azt tanácsolták, hogy zsilipeltessük a fát, vagyis mielőtt kikerül a kertbe a szobából, vagyis ne a huszonfokból vigyük a téli hidegbe. És ha már a kertben van, lehetőleg oda tegyük, ahová ültetve is lesz.

De ahogy az idő telik, feltűnt, hogy a fa változtatja a helyét. Nem nagy, öles lépéseket tesz, csak apró, alig észrevehetőket.

De most készítettem fényképeket, és ha megint gyanús lenne, hogy arébb ment, összevetném a fotóval. Nem jár túl az eszemen még egyszer.

A szerelemről és más démonokról - filmkritika

Érdekes dolog ez. Gárcia Márquez regényeiről közkeletű nézet, nyelvi leleményük, sokrétegű ábrázolásmódjuk miatt nem lehetséges filmet készíteni belőlük, mégis, ha megpróbálkoznak vele, mindig szemet gyönyörködtető a végeredmény. De vajon a lelket is gyönyörködteti-e?

Az előző Gárcia Márquez mozi, a kissé amerikai ízű, de kedves Szerelem a kolera idején happy enddel végződik. Ha úgy vesszük. Ha nem látjuk a mélységes tragikumot abban, hogy valaki egész életét egy kamaszkori lázra fecsérelte.

Ez a film - történet - azonban minden esztétikum ellenére szomorú és ocsmány. Annyira értelmetlen benne a szenvedés és a pusztulás, hogy az ember utálja a filmet. Nem is gondolkodik el rajta azonnal, inkább haragszik magára, hogy kitette magát valami ennyire reménytelennek, szembesítette magát a kitúttalansággal.

Ez a film - bár a szerelem vezérfonál - nem a szerelemről szól. A szerelem drog, fájdalomcsillapító, valami kreált szépség a színpompás pokolban. Máskülönben nem lehet elviselni azt a rengeteg fájdalmat, amelynek ki vannak téve a főhősök. Egy férfi és egy lány. Logikus, hogy szerelmesek lesznek egymásba. Ezzel pedig megpecsételik amúgy sem rózsás sorsukat.

A kislány hiába a márki lánya, a rabszolgákat tartja családjának. Szülei önmagukkal vannak elfoglalva, anyját rejtélyes betegség kínozza (valószínűleg alkoholista), apja pedig saját nem létező fontosságát próbálja bizonygatni, a tehetetlenség és az életuntság szobra.

A kislányt megharapja egy veszett kutya, sajnos pont a templom előtt. A veszettséget ekkor még nem tudták gyógyítani, a kislány halálra van ítélve. De a püspök meglátja benne a lehetőséget: ha megmenti a helyi nemes lányának a lelkét, az nagy fegyvertény lesz. Ezért a fiatal jezsuitára, akire amúgy is ráfér egy kis babona, bízza az ügyet. A lányt ugyanis a betegséggel együtt maga a gonosz szállta meg, ördögűzést kell rendezni.

A jezsuitának azonban kétségei támadnak. Ő semmi racionális nyomát nem látja a sátánnak, sőt idővel a fiatal szervezet a betegséget is leküzdi.
A pap minden követ megmozgat, hogy megmentse a lányt a végtől, de az alkirályné pártfogása sem elég a püspökkel szemben, aki politikai és presztizskérdést csinál az ügyből. Az egyház - pláne sátánügyben - nem téved.

Ez a fiatal szerzetesnek óriási csalódást okoz. Sajátos módot "választ" a lázadásra: a lány tisztasága iránt érzett tisztelete lassan valami szerelemfélébe csap át. Mikor ebbe a püspököt beavatja, nem marad más választása, mint a rendet elhagyni. Immár civilként szökik be minden éjjel a lány cellájába, és teljesen eluralkodik rajta a szerelmi téboly. Nem érdeklik a következmények.

De semmi sem történik, csak simogatják egymást, a férfi verseket szaval a lánynak. Nagyon különleges lélektani jelenet ez: két szűz szerelme. Mindketten még csak most ismerkednek ezekkel a furcsa érzésekkel. Az egyik 12 éves, a másik 36...

Mindketten elveszítették a "családjukat", és foglyok. Semmijük sem maradt, csak a másik ember.
A lány - lévén, gyerek - nem sokat fog föl abból, ami körülötte történik, egész sokáig meg is tudja őrizni a józan eszét emiatt. Nem kapott vallásos nevelést, így gátlás nélkül kacérkodik a szerzetessel. De csak ártatlanul, nőiességének szárnyait bontogatva.

Egyik éjjel viszont a rideg apáca meglátja, amint egymás mellett fekszenek a priccsen, és ennél ütősebb bizonyíték arra, hogy a lány boszorkány, nem is kell. Olyan bűbájt kapott a fekete emberektől - akiknek a nyelvét beszélni nem átallja spanyol létére - hogy még egy jezsuita szerzetest is el tudott csábítani.

A szerelmeseket természetesen szétválasztják, és végül az inkvizíciónak lesz igaza. A lány lelke tényleg oda lesz; talán az sem túl nagy veszteség, hogy a racionalitása miatt veszélyes jezsuita szintén eltűnik. Jól le lett győzve a sátán!

A filmben nagyon kevés párbeszéd hangzik el, szerencsére nem is akarták Gárcia Márquez nyelvezetét visszaadni, inkább a képeket álmodták meg olyan lélegzetelállítóan szépre, hogy azt már nézni is sok. Látjuk a porfelhőt, amit a kocsit húzó lovak vernek föl a semmi közepén a kolostorba vezető úton; érezzük a rekkenő forróságban megbuggyant gyümölcsök émelyítő illatát; a mi homlokunk is gyöngyözik, amikor az idős, fekete dajka kemény erőfeszítéssel húzza az evezőt.

És ott van a főhősök arca: a lány különlegesen fehér, hamvas bőre, hosszú, vörös hajzuhataga, huncut tekintete; és a nagyon feminin, nagyon szikár szerzetes. Egészséges embernek egyikükről sem a szexualitás jut elsőként az eszébe.

Ezért is ilyen mocskos ez a film, mert aztán semmi másra nem tud gondolni, mint arra, hogy ez a két ember megteszi.

Nem ajánlom senkinek!

Értékelés: 8/10 Dehogynem! De nagyon nehéz mű.

A kormány egyik fő feladatának az új Alkotmány létrehozását tekinti. A jelenleg hatályban lévő, és eddig alapvetően jól működő alaptörvénnyel az az egyik legfőbb baj, hogy régi, és szovjet sugalmazással készült.

Igaz, azóta már átesett a demokratikus reformon, de tény, hogy nem mindenben tart lépést a jelenkor igényeivel.

A jó alkotmány - felfogásom szerint - szűkszavú és egyértelmű. Természetesen nem steril módon semleges, de megalkotóiban erősnek kell lenni az iránt a vágynak, hogy művük velük nem egy plattformon lévő emberek számára is elfogadható alapvetően. Máskülönben a nagy munka az értékét veszti, mert a másik plattform természetesen az elviselhetetlen oktrojációkat ellensúlyozni fogja.

A hivatalosan március 15-én összeülő alkotmányozó nemzetgyűlés társadalmi támogatottságát megalapozandó a kormány 12 pontos kérdőívet küld a polgároknak, akik kifejthetik nézeteiket bizonyos kérdésekről.

Bár még nem kaptam kézhez a levelet, itt és most megírom a válaszaimat.

Buffalo Steakhouse - étteremkritika

Zolimoni barátnőm a születésnapomon évtizedes frusztrációtól szabadított meg tudtán kívül, mikor elmesélte, hogy bizony ők is le szokták fotózni a jobban sikerült lakomákat. Főleg a nagynéni unszolja nálunk ezeket a fotókat. Őszintén szólva nem értem, mit kezd velük. Később nézegeti, ha éhes? (Sőt, mostanában le is videózza az asztalt...)

A bulin viszont a focis blogunk számára készítettünk képeket. A végeredmény a sportújságírás legértelmezhetetlenebb posztja lett: cross over a gasztonómia és a spanyol(ajkú) labdarúgás között. Láttam magam előtt sok tétova tini focidrukkert, akiknek nem fér a fejükbe, mit keres egy Lionel Messiről szóló blogban a rántott hús. (Azért volt, akinek tetszett.)

Szóval, mikor a fogást testvérem rögzítette, Zolimoni felszabadító erejű megjegyzése viszont levette a vállunkról a cikiség terhét. Ezzel szabad utat engedve ennek a kis posztnak is.

Bár a címlapok okozta izgalom mára alább hagyott (nincs is Amál annyit már kint, mint régebben), azért bevallom, még számolom.

Ezt a címlapot - amelyet soha, semmilyen körülmények között sem fogok megmutatni - viszont mégis némi szívdobogással vettem a kezembe.

Írtam, hogy a céges karácsonyi bulin még táncoltam is, ami nem kis szó tekintve, hogy ilyen utoljára DJ Kékszakáll (ismertebb, blogmozgalmi nevén: Stivaleroy) 1999-es szilveszteri lemez-lovasrohama alkalmával történt. De az se ekkora plénum előtt.

Na, a mostani riszálást lefotózták (ezt tudtam, le is mentettem a hálózatról a képeket az otthoniak derülésére), és mivel a fotós és az újság felelős szerkesztője ugyanaz a személy, a (hátsó) címlapra rátette, amint régi kollégákkal ropjuk.

És őszintén szólva ez egy egész jó szög, jótékony félhomály honol, szóval inkább vicces. Úgy látszik, a táncolással szembeni gátlások egyenes arányban állnak az antifotogenitással. Ezt a képet szinte vállalom.

De hogy mindenki biztos lehessen benne, tényleg én vagyok az a Ginger Rogerst megszégyenítő nőcske a hátlapon, belülre is sikerült tenni egy klasszikusan előnytelen Amál-képet. Emlékszem, már akkor nagyon örültem, amikor felvették, épp két tánc között lihegtem izzadva az egyik asztalnál. Hogy egy kicsit sem retustálták, külön köszönöm.

Eheti játékunk talán annyira nem frappáns, mint a múltkori, de legalább elmondhatjuk magunkról, hogy a szép természetfotók kedvelői is megtalálják nálunk a számításukat.

Bár nekem is van szemem a szemekhez, sajnos mégsem az én képeim jönnek most. A feladat: milyen állat lemondó tekintetét látjuk.

Remélem, olvasóimnak több optimizmus és öröm csillag majd a szemeiben a hétvégén!

Újabb érdekes film a láthatáron, pedig pont ma dohogtam a testvéremnek, hogy csupa hülyeséget adnak a mozikban.

Glenn Close-ra második férfiszerepében, az Albert Nobbsban már e blog olvasói is rácsodálkozhattak, most prezentálom Meryl Streepet mint Margaret Thatchert a hajtás után.

A hódmezővásárhelyi polgármester szép, nagy autóval jár. Ezt persze nem ő fizeti, de ez így szokás, ezen fennakadni értelmetlen. A magukat a hazáért feláldozók valahogy mindig kellemes körülményeket teremtenek lelkiismeretes munkájuk köré.

Ugyanilyen hobbi, hogy ezt egymás szemére hányják, és azért többnyire a másik fél belemegy a játékba. Mert tudja, hogy hiába pótcselekvés és képmutatás ez, az irigység az egyik utolsó dolog, amely még megérinti az embereket.

Lázár János, aki a Fidesz frakcióvezetője is, és mostanában szakmaiatlan törvényötleteivel borzolja még a saját pártjának szakértőinek az idegeit.

Ama legendás kétharmadra Lázár médiaszereplések szintjén is fölbátorodott. Most még neki áll följebb, hogy merészelik firtatni egy ilyen nagy formátumú politikus költségeit. Egy olyan V.I.P - t, mint ő, simán megilleti közel egymillió forint havonta, mert ő bizony egy seggel két lovat is megül: csak úgy cikázik imádott Hódmezővásárhelye és az imádott Orbán Viktor között. Ehhez biztonságos autó kell, elvégre a gyerekei is a kocsiban ülnek; gondolom, máris valamelyik minisztériumnál dolgoznak a közjóért, ezért lehet rájuk hivatkozni, ha egy köz által fenntartott autó utasaiként merülnek föl.
Bár mintha az is kiviláglott volna Lázár szavaiból, hogy a biztonság neki azt jelenti, hogy a járgány nem robban le 10 km-ként. Hogy is nézne az ki, hogy a frakcióvezető-polgármester őméltósága az árokparton várja a segítséget, közben meg a haza oda lesz?

Persze az is lehet, hogy valami egész másról van szó. Ugye tudjuk, mit szoktak nagy autóval kompenzálni? Abba meg belegondolni sem merek, mire utal ez a lerobbanástól való zsigeri félelem...

Fantasztikus miniblogra bukkantam! Sok szöveg nincs, de ahogy látom, a Tumblr-on (-en, -ön?) az nem is szokás.

Vannak helyette viszont képaláírások jó humorú gazdáktól és képek még jobb humorú macskákról.

A celebek szánni való emberek, ha jobban belegondolunk. Az életciklusuk gyors felemelkedéssel kezdődik, a rövid tündöklést aztán lassú lecsúszás követi, majd így vagy úgy megalázó véget ér.

Pár nap leforgása alatt az összes állomást prezentálta a hazai celebvilág.

A megérkezettjek kasztja szombaton megünnepelte magát a Story Gálán. Bár sosem fogok rájönni teljesen az ilyen díjazottak kiválasztásának logikájára - olyan is kap díjat, aki tényleg megérdemli, de olyan is, akinek soha semmilyen díj sem járna - ezen a celebszemlén elegáns, jólétben élő embereket látni. Egy-egy ízlésficamos öltözék ellenére ránézésre ezek az emberek az elithez tartoznak.

Rendkívül cinikus, hogy ezen a rendezvényen díjazták a lecsúszottakat is. A beszédes Leg, leg, leg kategóriát a teljesen vállalhatatlan baromság, az Ezek megőrültek! nyerte. Ebben a műsorban kiöregedett, illetve inkább lejárt szavatosságú híresemberek esnek szó szerint pofára, és alázzák magukat porig.

Eddig azt hittem, ez nem elsősorban a pénzről szól, hanem arról, hogy a híresség nem bír visszavonulni, nem bír civilként élni. Bármi áron szerepelnie kell. Például öregember létére mosolyog ahhoz, ha egy ütődött szcientológus olyan ügyetlenül esik rá, hogy eszméletét veszti.
Az más kérdés, hogy az illető sosem volt igazán a csúcson...

Akit meg már erre sem kérnek föl, az kénytelen a Tescóban lopni. Mert éhes.

Bakács Tibor a celeblétbe hülyült bele. Azt gondolta, a TV2 - illetve a média en bloc - majd a Megasztár után tejben-vajban füröszti ezt a jó humorú, igaz lelkű entellktüellt. Többször virnyogott sértődötten, hogy a jobbnál jobb ötleteit nem támogatta a csatorna. Hogy milyen műsorokat készített volna Bakács, ha hagyják, sosem derül ki persze.

Innentől kezdve viszont egyre furcsább szereplések következtek. A Hajdú Péter féle "médiabirodalomban" például két helyütt is feltűnt (a Névshowrban meg a Story TV hajléktalan valóságshowjában is). De emlékezetes az a nem kis bravúr is, amikor a Gój Motorosokkal értelmetlen vitába keveredvén az embernek szinte már a kétkerekű csürhe vezetője vált szimpatikussá.
Arról ne is beszéljünk, amikor a főpolgármesteri álmokat dédelgető Schmuck Andornak is kampányolt!

A TV2-nek nyilatkozott este, elismerte tettét - nem nagyon tehetett mást - de azért magyarázkodott is egy kicsit, meg persze a csúf médiának is oda-odamondogatott.

Megélhetési lopás volt ez is, amit egyébként szégyell, de ha húsz lenne, akkor más lenne a helyzet, akkor beleférne. Igazság szerint azonban Magyarországon egyelőre nem mentség sem az anyagi helyzet, sem a kor.

Ötvenegy évesen pedig lassan beláthatná, hogy kissé óvatlan döntés volt hat-nyolc éve azt gondolni, hogy egy kis zsűrizésre lehet alapozni a jövőt.

Már félig megírtam a posztomat arról, hogy legalább cinikus ne legyen a kormány, ha már kizsebel, aztán rájöttem valamire.

Ha még a céllal egyet is értene az ember, ez akkor is zsarnoki húzás volt, erősebb kutya-elven végrehajtva. Természetesen ismét azokkal szemben, akik ezt az országot eltartják.

Megtették, sajnos tényleg megtehették.

De akkor legalább ne állítanák ki azt végtelenül ostoba nőszemélyt vörös posztónak, hogy elmondja, mekkora siker hárommillió ember megfosztása vagyona egy részétől!

Szóval arra akartam kihegyezni mondandómat, hogy azért a cinizmusnak is van határa, és nem kellene átlépni ilyen nyilatkozatokkal.

De azóta rájöttem, hogyha a pénzünk ugrott is, legalább annyi elégtétel az osztályrészünk, hogy a kormánynak is ciki, amit tett. (Így mulat egy magyar úr(hölgy) !)Mi más lenne a magyarázata ennek az izzadságszagú kommunikációnak, amely a héten zajlott?

Először Selmeczi "Nyugdíjmentő" Gabriella erőltetett monológját gondolta át. Persze, persze a szőke szenátor mindig is az idegzsába lazaságát idézte gyors pillogásával és vicsorszerű, agresszív mosolyával, tehát akár személyének jellegzetessége is lehetett volna idegessége. De ennél sokkal többről volt szó.
Selmeczi Gabriella annyit azért megértett a kényelmetlen feladatból, hogy hazudnia kell. Pofátlanul. Úgy kell csinálni, mintha azoknak, akiktől elveszik a megtakarítást, javult volna a helyzete.

Nem véletlen az sem, hogy pont ezt a jogosan hanyagolt nőszemélyt találták meg. Sosem volt népszerű politikus a fent említett görcsösség és erőszakosság miatt.
Ha tehát a nyugdíjeinstand nagyon népszerűtlen lesz, Selmeczi renoméjáért nem kár. A Péntek 8 alákérdezőművészei bármikor szívesen látják egy kis duzzogásra.

Hogy nyugdíjmentésnek nevezik a 2011-es költségvetés lyukainak manyup-i pénzekkel történő befoltozását. helyre kis cinizmus is, esszenciája annak a szemléletnek, amely a magyar politikust - pártállástól függetlenül - jellemzi. Hogy a kisvakond távollátó világbajnok hozzájuk képest.

Sikerként értékelte Selmeczi a váltást. Csak százezer hülye van, de a többiek megértették a csíziót.
Itt bukik ki mégis az igazság: siker ez valóban. Egy akarnok kormány sikere. Párszázan tüntetgettek meg blogoltak, de ennyivel megúszták az egészet. Ez tényleg bravúr.

Orbán - érezvén, hogy hozzám hasonlóan sok ember emelte föl a fejét dühösen a paradicsomos káposztából a híradó közben - másnap még ráerősített. Ő a "visszalépők" elsöprő tömegének első számú motivációjának a bizalmat tartja.
Orbán itt nyilván elharapta az első szótagot, önbizalom lesz az. Mert ehhez az kellett.
De ezen is látszott, a miniszterelnök utólag is magyarázkodik, győzködni próbálja hallgatóságát.
Azért hatalmi stílusának valós dimenzióit is megcsillantotta: borítékolta ugyanis, hogy bárhogy döntsön is az Alkotmánybíróság, a magánnyugdíj-rendszer megszűnt. A százezer renitens között meg majd kisorsolják Tőkés László félig levetett román állampolgárságát, gondolom.

Selmeczi Gabriella végül egy interjúban leplezte le a Fidesz örök gyengeségét, az önhittséget. A riporter a népes Ratkó-generáció egyre aktuálisabb nyugdíjba vonulása miatt aggódott. De a nyugdíjmentő erre is kész volt a válasszal: a törvény eleve tiltja, hogy összeomoljék a nyugdíjrendszer.

Úgyhogy innen egyenesen a Facebookra megyek, írok pár ötletet Viktornak, miket tiltson az a bivalyerős, 2/3-os törvény.

Megint filmes témájú játék következik.

Nagyon ráérő, de egyúttal igen kreatív emberek megragadták egy-egy sikerfilm legjellegzetesebb jelenetét, és újraalkották. Legóból.

Ezekből adunk ma itt egy kis ízelítőt, ám hogy melyik film retinába égően emblematikus pillanatát építették föl színes kis műanyag téglákból, azt már a játékos kedvű olvasónak kell kitalálnia.

Megfejtés vasárnap :

Avatar Dido és Aeneas - Karaoke-opera-film-színház énekesekre, gyerekekre és tornateremre

Az én időmben még nyílt korrupcióval terelgettek bennünket az opera felé: aki a rettegett énekfelelésnél egy operarészletet adott elő, az ötöst kapott. Így fordulhatott elő, hogy a fiúk teljesen kizárták a repertoárjukból a nép- és műdalokat, viszont a Hazám, hazám-ot mindenki tudta.

Ma már, úgy látszik, nem elegendő ez az eszköz, mert a kreatív énektanárok inkább olyan bőrbe bújtatják a klasszikus műveket, hogy még a szerző sem ismer rá. A mai fiatalok viszont annál inkább, mert ez a kék bőr nekik nagyon is kedves.

Így született meg az Avatar Dido és Aeneas grandiózus előadása, melyet múlt szombaton volt szerencsém megnézni a Deák Diák Stage-en.

Purcell operája hűen dolgozza föl a trójai mondakör tragikus szerelmi történetét: Dido, a karthágói királynő és Aeneas, a trójai hős hiába leli meg egymásban a nagy Őt, az ármánykodások miatt végül Dido birodalmát és szerelmét is elveszíti, és az öngyilkosságba menekül.
Aeneas pedig megtörten folytatja útját. (Amely mégsem torkoll kudarcba, hiszen ő tartják az antik római kultúra megalapítójának; Iulius Caesar egészen hozzá vezeti vissza családfáját.)

Érdekes, hogyan merülhetett föl bárkiben is, hogy a két mű között párhuzamokat keressen, mindenesetre találtak pár dolgot: a királynő és az idegen szerelme, a "szellemvilág" beavatkozása, a békés természetbarátok durva lerohanása...

Ha pedig valakiben maradtak volna kétségek, nem erőltetett-e kicsit ez az adaptáció, az talán megnyugszik attól a megoldástól, hogy az operafilm pörgése mellett élő szereplők is feltűnnek a színpadon. Ez az igazi 3D.
A hús-vér énekesek egyébként az amerikai hadsereg katonái, akik egy zülött és gonosz parancsnok uralma alatt nyögnek. Ők küldik a tolószékes Sullyt (Aeneast) a Pandorára (Karthágóba), de a tervben nem szerepel, hogy ott Neytirivel (Didóval) egymásba bolonduljanak.
De ha már így alakult, hasznot lehet belőle húzni. Mert amíg a nászt megülik, az ellenség helikopterei észrevétlenül megjelennek a horizonton...

És, ha már az opera kulisszáit egy sikerfilm adta, most is bevillan egy emlékkép egy másik híres filmből. A katonák, akik a filmbéli helyszínen összecsapnak, gyerekek. Csatájukat pedig mintha már láttuk volna a Legyek urában.

Ez az előadás egyébként sem csinál titkot abból, a mozi mint a kor egyik uralkodó kifejezőeszköze, hatással van rá. Amikor Dido és Aeneas kapcsolatát mesélik el, leplezetlenül nyúlnak romantikus filmek olyan jellegzetes jeleneteihez, mint a Ghost erotikus agyagozása vagy a Susie és Tekergő spagettis csókja. Más és más generációk nevetnek föl egyiknél és másiknál.

Az Avatar-érzést - vagyis, hogy a főhős nem az, akinek látszik - tovább fokozza, hogy nem annak a hangját halljuk, akit látunk a vásznon. A filmben ugyanis a Deák Diák iskola növendékei játsszanak többnyire, viszont az Á la cARTe társulat tagjai énekelnek. Néha - amikor a dramaturgia szerint az amerikai bázist látjuk - élőben.
Vezetőjük az álnok, bunkó parancsnok, aki egy agyoncigarettázott, romlott rockert megszégyenítően ordította a mikrofonba a barokk opera érzékeny dallamait. (Bár az alkotók felháborodtak a hangosítás hiányosságai miatt, a füstös romkocsma alkoholistájának jól állt, hogy a szöveg helyett csak indulatait hallotta a közönség.)

Az eredeti művet jelentősen lerövidítették, és a rendező Philipp György a zenét is áthangszerelte, a filmhez külön fölvették a zenét is a Lux Aeterna - Budapest Bach Consort közreműködésével. Az eredmény pedig magáért beszél, az előadás nem csupán látványában különleges, de a zenében (hanghatásokban) is tartogat meglepetéseket. Valószínűleg többször végig kell hallgatni, hogy az összes poén eljusson a tudatunkig.

A film maga szép. És profi. A képek élesek, a vágás hibátlan, még az egészen közeli felvételek is esztétikusak. Az amatőr szereplők pedig igazán kitettek magukért: megkapó, ahogyan a katonákat és a pandoraiakat alakító gyerekek minden igyekezetüket és koncentrációjukat csatasorba állítják. Akár a tűz körül kell táncolni, akár a tornaterem dzsungelében ölre menni az ellenséggel, mindent nagyon ügyesen csinálnak.

A főszereplők pedig némafilmben játsszanak valójában. Mert a szájukat ki sem nyitják, csak néznek, és közben halljuk az éneket. (És ismét megtörténik, amely lassan az Á la cARTe védjegye lesz: az embernek ott és akkor nem is tűnik föl, milyen jó az ének, mert az előadás elkápráztatja.)

Szerencsés döntés, hogy nem akarták eltüntetni a tornaterem külsejét, az illúziót ugyanis pazarul megteremti a tökéletes smink és jelmez.

Bár a svédszekrényen átbukdácsoló (és a háborúsdit nagyon élvező) gyerekeken vagy a csata előtt lerészegedő felnőtt katonák tivornyáján elmosolyodunk, a hangulat végig feszült és vészterhes.

A film annyira jó, hogy első benyomásra, bevallom, nem értettem, miért kellettek az "élő" jelenetek is. De egyrészt a már említett Avatar-hatás, másrészt a tornaterem sivársága, az ellenség lelketlensége miatt gondolom ma már úgy, hogy nem ártott időnként a kizökkentés a kékek misztikus, romantikus és szépséges mesevilágából.

Mindenesetre kijelenthető, az Á la cARTe ismét egy alaposan végiggondolt koncepciót vitt színpadra, és ki tudja, hány finomság, hány apró ötlet fölött siklottunk el.
Reméljük, lesz még alkalom újabb ötlet-portyára indulni a következő előadáson.

Pokolian öregszünk. Ez jutott eszembe arról a hírről, hogy Annie Lennox kamaszlánya modellkedik.

A 17 éves Talit már régóta foglalkoztatja és inspirálja a divat, és fiatalkora ellenére már a harmadik nagy cég adott neki munkát. De ő soha sem gondolta volna...

Pedig még én is tudom, hogy született sztár. Sőt, már születése előtt is az volt. Amikor én alig fiatalabban, mint amennyi ő most, anyukáját egy életre szívembe zártam, ő már akkor is ott volt.

A nagynéni kérésére megmutattuk annak a dalnak az eredetijét, amelyet a Való Világ érzékeny lelkű chipendale-e énekelget változó hitelességgel. Éliás Jr. klipje mellett a Youtube a "Hitler értesül Gombi hazatelefonálásáról" ajánlja, ilyen címre természetesen rá kellett kattintanom.

Megállapítom, hogy életemnek pontosan 10%-át blogolással töltöttem.

Hasznos adat ez, az angolszász tudósok eredményeihez lehetne csak hasonlítani.

Az ő munkájuk képezi eheti játékunk alapját is.
A matekosok örülhetnek, valószínűségszámítás lesz, illetve -tippelés.

A következőkben felsorolt események megtörténhetnek bárkivel - szigorúan matematikailag nézve - de hogy mennyire valószínűek, azt már a tisztelt olvasónak kell megbecsülnie.

Természetesen nem akarok senkit arra rábírni, hogy komoly számításokba bonyolódjék, bár természetesen ez is egy megoldási mód. De jelen játék lényege, hogy valószínűség szerinti sorrendbe kell állítani a történéseket. A legvalószínűbbtől jussunk el a legkevésbé valószínűig.

Ebből is kiderül, ami az iskolában annyira nem, hogy a matematika fantázia nélkül még annál is nehezebb, mint amilyennek egyébként látszik.

A Tovább gomb megnyomására feltárulnak a sorba rakandó események.

Kellemes találgatást!

Nem túl jó arány, hogy már másodszor maradok le a blog születésnapjáról. Főleg, hogy ez még csak a harmadik.

Ami azért nem kis szó. Mármint, hogy ennyi ideje kitartok valami mellett, ami nem kötelező. Mégha ma már lelassult kissé a blog, már nem érzem azt a késztetést, hogy minden nap írjak. Olyan ez, mint egy folyó: patakként, fiatalon még gyors, aztán egyre lassabb lesz. De nyugalom, messze még a tenger.

Ettől függetlenül köszönöm az olvasást!