Hétfőn a nagy céges partyn voltam. Az egy héttel korábbi elvette a kedvem a közös, kötelező ünneptől. De egy ilyen meghívást nem lehet elutasítani. Az új igazgató augusztus óta ténykedik, és egyelőre nem tudok róla semmi rosszat sem tudok mondani. Nagyon rokonszenves, és nemcsak azért, mert egy személyben valósítja meg mindazt, ami lenni szerettem volna: Dél-Amerikában született, de Németországba nevelkedett. Hosszú idő után pedig összerántotta az összes embert, és csaptunk egy vérbeli, céges karácsonyt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Az új gyárigazgató, az egy, illetve a két lépcsővel feljebb állók osztották meg gondolataikat a hallgatósággal. Ültünk, rendben volt.

És persze a műsor is kötelező elem. Tóth Vera meglepő ötlet volt, de szeretjük. Az összekötő szövegei meg szerencsére felejthetőek.
De előtte még megnéztünk egy jó kis musical-operett összeállítást. Ebben én gyakorlott vagyok, hiszen Tritonus barátnőm is valami hasonlóval foglalkozik, és miatta ezeket a slágereket már egész jól ismerem.
Nyilván az osztrák vendégeknek akartak valami magyarosch, pußta-party-s hangulatot teremteni. Hadd éljen tovább is ez a hamis kép bennük, így mulat egy magyar úr! Ezért érthetetlen, hogy a Lehetsz király c. iszonyatra miért is volt szükség. A végén javítottak: elhangzott a műfaj csúcsa is.

Ezután megvacsoráztunk. Az asztaltársaságunk egyik tagja kezdte magát túl jól érezni, a többiekkel meg nem nagyon volt miről beszélni. Nekem nagyon volt kedvem még egy estét gyászhuszárként végigülni, ezért megkerestem régi kollégáimat. Ott szeretettel fogadtak, kicsit beszélgettünk. Aztán a házibulizenekar rákezdett. Gondoltam, itt az alkalom, hogy lelépjek.

De ekkor történt valami. Arra gondoltam, milyen jó lenne itthon elmesélni, hogy táncoltam. Először sunyi módon a kitalált történet részletein gondolkodtam. Aztán az egyik olyan ember, akitől a legtöbbet tanultam zöldfülűként, ismét segített. Táncolni hívott. Nem egyedül, nem is párban, hanem körben. És akkor úgy döntöttem, miért is ne.

Először csak hárman álltunk körbe, de a végén legalább húsza nőtt a táncpartnerek száma. Igazi rock 'n roll - klasszikusokat játszottak, és én egy egész órán keresztül roptam. Természetesen a mozgásom inkább emlékeztethetett a csehszlovák televízió kult zenés produkciójában bemutatott táncra. De ez egyáltalán nem érdekelt ekkor, és azóta sem. Volt minden: elnyomom a csikket - megtörlöm a fenekem twist, skankingezés a Baby come back-re, és persze latinosch tánc a La Bambára. Ekkor már a spanyolajkú igazgatónk is a körben állt. Ettől vidul csak a sznob szív: végre valaki olyannal ordítottam a szöveget, aki értette is.

Ezután az este után egész más mérleget lehet vonni, mint egy héttel korábbiról.