Fekete hattyú - filmkritika

A film azért különösen félelmetes - nem nagyon féltem még ennyire moziban - mert végig Nina, a balerina szempontjából látjuk az eseményeket. A lány jónak hitt élete a sok nyomás alatt összeomlik, és elméje besötétedik.

A new yorki társulat a Hattyúk tavára készül. Hogy ne legyen lerágott csont, a vezető koreográfus, Thomas Leroy, valami nagyon újat akar. Valaki nagyon újjal.
Kapóra is jön, hogy a társulat ünnepelt sztárja lassan abbahagyja a táncot, mert kiöregedett. (Hittük volna-e, hogy Winona Ryder valaha klimaxosokat játszik majd? Ráadásul ijesztően hitelesen.)

Leroy Ninát szemeli ki, mert nála jobb Fehér hattyút még nem látott a világ. A bökkenő viszont az, hogy a Fekete hattyúhoz a perfekcionista, de magát kissé túlfegyelmező lány, merev és frigid. Nem lesz hiteles, hogy a herceg életre szóló szerelmét el tudja homályosítani egyetlen kacér tánccal. Akárhány percet képes spiccen tölteni Nina, amíg nem akarja őt az egész udvar azon nyomban megkefélni, addig az előadás érdektelen.

És hát persze a mester a szexualitást használja, hogy előcsalogassa visszafogott sztár-jelöltből a bujaságot. Kellemetlen kérdéseket tesz föl neki a (nem létező) magánéletéről, sőt több ízben durván meg is csókolja. A csábítás túl jól sikerül, a lánynak a hattyúkirálynő szerepe immár nemcsak szakmai kihívás.

Az évtizedes elfojtásnak, az anyai hol bársonyos, hol brutális terror, a szakmai kitörésre való túl hosszúra nyúlt várakozás már megtették hatásukat. Mire Nina odaér, hogy teljesítse álmát, lelke már menthetetlen. A nyomás, melyet a főszerep helyez rá, végleg elszabadít bizonyos érzéseket. Ám ez sajnos nem a Leroy által elvárt fehérmájúság, hanem a mentális összeomlás.

A felismerésre, hogy semmi más nincs az életében, csak a tánc, nincs más, nem lehet más válasza, minthogy tökéletes lesz a színpadon.

Valódi balettszakemberek kritizálták a filmet, irreálisan kegyetlennek ábrázolják a tánc világát, mondta például a Hamburgi Balett vezetője. Kár, hogy nem értette meg, a film nem dokumentarista célzattal készült, hanem egy a megőrülés határán álló művész kizárólagos perspektívájából mutatja be a történéseket. Amíg Nina nem érzi a fenyegetettséget, élete idillikus, sem a próba, sem a casting nem tűnik szörnyűnek.
A pokol nem a külvilágban szabadul el, hanem Nina lelkében. Sosem derül ki elsőre, hogy amit látunk, az a valóság-e, vagy Nina hallucinációja. De ez egyértelműen a film javára válik, ettől olyan lélegzetelállítóan ijesztő.

Ha már párhuzamokat szeretnénk a balettal, inkább a kiszámítottság és a kimódoltság jellemző. De ez sem baj, hiszen véletlen mozdulatok a táncban sincsenek.
Az egyedülálló képi szerkesztés, vágás és szimbolika mellett (a fő eszköz a tükör, a színpadon kívül mindenütt tükrök veszik körül Ninát) kiváló beszélő neveket találtak ki a szereplőknek.
Nina spanyolul kislányt jelent, és valóban, huszonnyolc évesen macik között, pillangós-tapétás gyerekszobában alszik, és az anyja vágja le a körmét.
Riválisa/ barátja (nem derül ki pontosan, melyik) Lily, vagyis tündér. Megfejthetetlen, megfoghatatlan lény; Nina nem is tud vele mit kezdeni. Taszítja is, de olyan is szeretne lenni, mint szabados kolléganője. (Tegyük hozzá, az angolszász kultúrában a tündér nem feltétlenül pozitív karakter.)
A társulat vezetője Thomas Leroy. Azt még az IMDB is írja, hogy vezetékneve franciául királyt jelent (le roi; a nagyszerű francia színész, Vincent Cassel sátáni alakítása), de a Thomas arámi - görög eredetű név, jelentése: iker. A Fekete hattyút többször a Fehér gonosz ikertestvérének nevezi, mikor próbálja megértetni kis hercegnőjével a szerepet.

Ninát mindenki csak használja: az anyja régi karrierálmait akarja megvalósulni látni, Leroy hangos sikerre vágyik. Önmagáért - aki szinte nem is létezik - nem szeretik, sőt, egyáltalán nem is szeretik.
Nem is csoda, hogy egyik visszatérő hallucinációjában hattyúvá változik, még a klozetban is hattyús a tapéta... Csak hattyúként ér valamit az élete.

A film legnagyobb trükkje, hogy nem a színpadon reinkarnálódik ez a ma már klasszikus balett vadonatúj formában, hanem a filmben. A Fekete hattyú nem más, mint a Hattyúk tavának mai adaptációja.
Felnőtt mese az emberi pszichéről, a manipulálásról, az igazinak hitt, de hamis szerelemről, a szabadságvágyról.
Nina ténylegesen végigmegy azokon a fázisokon, amelyeken Odette, a hattyúvá változtatott hercegnő is. És hiába lényegül át Odille-lá, sötét alteregójává, úgy sem éri el célját. Viszont újra nem lehet már makulátlan Fehér hattyú sem.
A zene pedig csak akkor Csajkovszkij, amikor a darabot játsszák, egyébként a balett zenéje, visszafelé játszva.

Értékelés: 10/10 - A hatásvadász helyenként, de az amerikai filmeknél ez szinte kötelező stíluselem.