Robert de Nirónak már az apját is így hívták, jóhírű festőművész volt, a new yorki művészkörök elismert tagja. Fia egy percig sem gonfolkodott azon, hogy megtartsa-e olaszos nevét (mégha félig ír vér csörgedezik ereiben).

De nem mindenki kap születésekor jól csengő, dallamos nevet születésekor. Az amerikai típusú sztárság termékekben gondolkodik, így a jó márkanév fél siker. Ennek érdekében jópár sztár változtatott nevet, mielőtt - már új néven - megismertük. A kreatív szünetből e héten visszatérő játékrovatban hollywoodi sztárok anyakönyvezett nevét megmutatjuk, a tisztelt olvasónak csak ki kell találnia azt, ahogyan a film végén a szereposztásban látható.

Vegyes hülyék

Ma nincs helye a közhelyeknek! Aki minden nap anyák/ nők/ gyerek/ pedagógua/ vasutas napot óhajt egy kijelölt nap helyett, az ma nyugodt lehet, a kívánsága teljesül. Néha olybá tűnik, hogy minden nap a bolondoké. És még szépen fogalmaztam...

Az egyik legjobb karikatúra, amit láttam, viselte a szárnyaló magyar foci címet. Egy bumfordi, széllelbélelt alak a válogatott mezében egy napraforgót tart a kezében, és nyalogatja.
Tegnap - ha csak pár percre is - letette a virágot, és végre a labdára koncentrált.

Persze igazságtalan vagyok. A vb-második hollandok előtt győzelmi sorozatot produkált válogatottunk. Csak aztán jött múlt hét péntek, és az embert letaglózta, amit látott.

Tudom azt is, hogy ez a koreográfia - nagyokat reménykedünk, aztán jön az összeomlás - határozta meg az elmúlt két évtizedet, ha magyar fociról volt szó. Tegnap vacsora közben viszont azon tűnődtem félhangosan, hogy harminc múltam, és még sosem láttam a magyar válogatottat világversenyen. Persze 1986-ban Mexikóban láthattam volna, arra de sajnos nem emlékszem. Meg ahogy azon a könyvborítón is olvasható, amelyet minden nap látok, Ki beszél itt már Mexikóról?

Az első vb, amelyről viszont saját emlékeim vannak, '90-es. Egy hűvös márciusi pénteken érkezett meg az iskolába a csapatokról szóló Lutra-album. A magyar kapitalizmus hajnalán ez még a Pannini eredeti kiadványa volt, minden olaszul természetesen, ami nem különösebben zavart. Szorgalmasan vettem egy darabig a matricákat rejtő kis tasakokat is, ragasztgattam be az ismeretlen pofákat. Aztán alábbhagyott a lendület, nekem ez a cserélgetős biznisz nem jött be. (Egy teljes Lutra-albumom van csak, a barbie-s.)

De a kilencvenes vb mindenképpen nagy hullámokat vert. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor önszántamból sportoltam. (A pingpongozás meg a balatoni pancsolás túl jó volt ahhoz, hogy sportnak nevezzük.)
Mivel már gyerekként is túl fárasztónak gondoltam a futást, én lettem a kapus. Az úgysem akart senki sem lenni, pedig az a legjobb pozíció. Olyan, mint a dobosé, ahogy ezt Ringo Starr kapcsán egyszer már kifejtettem.

A kapuban ácsorgás ugyanis kétlakiaknak való dolog. Ha akarom sportteljesítményt nyújtok, ráadásul kulcspozícióban. Vér és verejték! A pálya esze és lelke, aki mindent lát, és még ordibálhat is. (Most emelkedjünk fölül azon a mai elképzelésen, hogy ez a jó középpályás feladata; amikor gyerekek játszanak a grundon, nincsenek ilyen szigorúan vett szerepek. Mezőnyjátékosok vannak meg a kapus. Mindenki játszik mindent, mint valami jóféle szdsz-es orgián.)
Ha olyan a széljárás, akkor viszont kontemplatív kivülálló, aki őrzi ugyan a kaput, de szemben áll még saját csapatával is. Hiszen amíg nekik az a cél, hogy minél többet érjenek a labdához, ha a kapushoz jut, az ritkán jó. Arról nem is beszélve, hogy saját birodalmán belül a labdarúgás nagy tabuja alól is felmentést kap: kézzel érhet a labdához. És nem kell passzocskákkal bíbelődnie, hanem jó nagyokat rúghat a labdába.

Egyébként rövid pályafutásom alatt nem kaptam sok gólt. Igaz, a csapatom se rúgott sokat. Ha angolok lennénk nem terméketlenségnek neveznénk ezt, hanem megfontolt erőfocinak, az idegek harcának.
Kapusi karrieremnek az a petite malheur vetett véget, amikor már a gimnáziumban (ekkor már túl voltunk a számomra sorsfordító '94-es vb-n) Csöncsön barátommal (aki szintén örökös kapus) ketten álltunk a kapuban. És gólt kaptunk. Igaz, a pályának háttal álltunk. Mert mi akkor már meghaladtuk azt a szintet, amit ma focinak neveznek... Persze nem értették, és elég csúnyán kiabáltak velünk vaskalapos felfogású csapattársaink.

Azóta a futball Salvador Dalíjának tartom magam. A nemrég emlegetett művészettörténet-fakultáción mesélte tanárunk, hogy Dalí a kurvákat nem rendeltetésszerűen használta. Vagyis ő maga nem lépett a tettek mezejére, hanem erre volt egy hím pillangó is a talonban. Dalí pedig nézte, ahogy csinálják.
Na, pont így vagyok én is a focival.

Tegnap este nagyon kellemes meglepetést okozott a magyar válogatott. Jól játszottak, és főleg akarattal. Az akarat azért fontos, mert egyszerre van meg benne a szándék és a tudatosság is. Ha az elmúlt két és fél évtizedben valamiért a focistákat lehet kárhoztatni, az pont ennek a hiánya. Tegnap pár percig pedig nem volt ilyen hiányérzetünk. Sőt, nemcsak a hülyék meg akiknek kötelező, hittek abban, akár győzhetünk is.

Nem győztünk. De jók voltunk. Persze eredményre játsszák a focit, a hollandok már biztos eb-résztvevők, mi még nem. De a lényeg mégis abban van, hogy ma ezt a még szócskát tiszta szívvel, cinizmusmentesen le tudom írni. Ezt az élményt köszönöm. A többi majd eldől. Már nagyon régóta szeretnék nem divatdrukkerként nézni egy világversenyt.

Picit napilájkos hangulata lesz a posztnak. Csak azért nem plágium, mert én úgy úgysem tudok fogalmazni, mint a szomszéd.

Hosszú évek után végre megbékélhetett lelkiismeretével Pattie Boyd. Talán még a bevezetőben említett bloggernek is kicsit (7 másodpercnyit maximum) el kell gondolkodnia, ki is ez a 67 éves, angol hölgy.

Vannak hasznavehetetlen pártemberek messzi kiküldetésben. Vannak negyvenes naplopók, akik még egy napot sem dolgoztak életükben. Vannak, akik még sportminiszternek is csak leendőek voltak. Vannak magukkal nem bíró szoknyapecérek. És van D. Tamás.

Köszönöm az olvasást!

A rítus - filmkritika

Annyira lehúzták a kritikusok ezt a filmet, hogy már csak ezért is kíváncsi lettem rá. Meg hát: kersztény misztikum, budapesti helyszínek és Sir Anthony Hopkins. Jó ajánlólevelek mind.

A legnagyobb félelmem, hogy elkészítették a XXI. század Ördögűzőjét, és bár itt is a démoni megszállottság ellenében szállnak síkra a szakavatott papok, a film másról szól, más modorban mutatja be a jelenséget.

A készítők állítják, megtörtént eseményeket dolgoztak föl. A főhősök - más néven - de valóban létező személyek, akik tényleg azzal foglalkoznak, hogy a megszállottakat megszabadítják a gonosztól. Mégis azt gondolom, fölösleges merészség valamilyen dokumentarista előítéletet ébreszteni a nézőben. Egy ördögűzős filmre senki sem azért ül be, hogy a szikár valóságot lássa, és ebben az esetben sem azt kapja. (Akik mégis valamilyen realizmusra vágynak a téma ellenére, nézzék meg a hasonló témájú, de egészen más hangvételű Ördögűzés Emily Rose üdvéért című ópuszt. Ugyanaz a producer egyébként.)

A hitetlenségben vergődő kispap Lucas atyánál, Róma legnagyobb ördögűzőjénél, csöppen bele egy terhes kamaszlány gyógyításába. A fiatal amerikai pap úgy gondolja, a megszállottság csupán súlyos elmebetegség. Sem a vatikáni szeminárium ósdi érvei, sem maga a kezelés nem győzik meg ennek ellenkezőjéről. Sőt, amit Lucas atyánál tapasztal, sokkal inkább megerősítik, hogy ezeket a szerencsétleneket a saját beteg elméjük tartja fogva, nem pedig az ördög.

Laci bácsi konyhája - műsorkritika
ATV, vasárnap 9:30

Benke Laci bácsi az egyik legelső tévés szakács Magyarországon. Még a Julis suliban tűnt föl, és tényleg szerettük. Nem sokáig. Laci bácsi ugyanis képtelen volt lenézését elrejteni az amatőr szakácsoknak szervezett főzőversenyen. Igazi nőgyűlölőként megvetette a háziasszonyokat, és hűen képviselte azt a nézetet, mely szerint a nő helye a szürke hétköznapokon a tűzhely mellett van, de ha a férfi főz, az már önmagában ünnep.

Most éppen az ATV-n terjeszti elavult tanait a tiszteletet parancsoló hagyományos magyar konyha jelszavát a képernyőn szinte kisajátíva. Pedig ezeket a hagyományokat legfeljebb az utóbbi évtizedek hívták életre, amikor is a régebben valóban legendás magyar gasztro-kultúra helyét átvette a maszekolós, nyerészkedős vendéglátás. Persze ezek a közelmúltat idéző helyek elsősorban a menedzsment rövidlátásának és tisztességtelenségének köszönhetően működtek így, de természetesen cinkos volt az éttermi gagyiban a személyzet is. De ettől még a konyhában a szakács az úr!

Laci bácsiról nem azt akarom sugallni, hogy a borjú bécsit pulykamellből rántja, nyilván az ő szintjén, pláne a nyilvánosság előtt, nem engedhetne meg magának ilyesmit. Ő ezt a gasztromutyit művészi szintre emelte, és erre okítja a rá kíváncsiakat is.

A 40 milliós játszma című vetélkedő élő adásában a következő kérdést tették föl:

Melyik szó írásmódja nem helyes?

• államfő
• álomás
• áldomás

(Volt egy negyedik szó is, sajnos nem jegyeztem meg.)

A játékosok könnyedén megfejtették, és még azt is hozzátették, hogy a köztársasági elnök sem tudja.

Gratulálunk ehhez a fricskához!

Csak aztán nehogy Hegedűs Zsuzsa gyereksegélyező alapítványának javára kelljen játszani jövő héten végig!

UPDATE!

Majdnem úgy van, ahogy írtam, a lényegen nem változtat. A TV2 tökös volt.

Kérdés: Melyik helyes?

• álomás
• áldomás
• álamfő
• rém álom

Köszönet a sasszemű KZsocinak!

A legendás művészettörténet-szakkörön többször elhangzott, hogy egy létező képet újból megfesteni nem nagy kunszt, csupán technikai tudás kérdése. A művészi előrelépés éppen az új technika és az új látásmód feltalálása.

Tekintve azonban, hogy jómagam már a létező technikák elsajátításánál elvéreztem párszor (szeretek rajzolni ma is, csak épp nem tudok), nekem már azok is csodálatra méltóak, akik e technikákat maradéktalanul reprodukálni tudják.

Nekik szentelték a Fälschermuseumot (Hamisítók Múzeumát), melyet eheti bécsi kalandozásunk során meglátogattunk.

Véletlenül leltünk rá, akkor a Hundertwasserhaus volt az úticél. De mivel az 1-es villamos megállójában van ez a kis pincegaléria, megláttam, és azóta formálgattam magamban az ötletet, meg kellene nézni ezt is.

Az alig öt éves múzeumot két fiatal vállalkozó kedvű művészetbarát, Diane Grobe és Christian Rastner, alapította. A páros hölgytagjával - mint ez később kiderült - találkoztunk is. (Pénztárosnak álcázta magát a kis hamis.)
A koncepció egyszerű: összegyűjteni és kiállítani híres hamisítványokat. Mivel a fehérgalléros bűnözés igen elegáns, mondhatni stílusos vállfajáról van szó, minden kép mögött érdekes történet és talán még érdekesebb ember áll. A múzeum tehát nem csak a képeket mutatja meg, hanem feltárja a hátteret is.

A gyűjtemény természetesen folyamatosan változik, hiszen - ahogy az ismertető elején olvasható is - a hamisítás egykorú a művészettel, vagy legalábbis azzal, hogy a művész aláírja műveit. Anyag tehát van bőven.

Az első kép nagyon jó választás, csak úgy felcsigázza az olyan sznobot, mint amilyen én vagyok! A ceruzarajz klasszikuson matisse-os nőalakjairól ugyanis megoszlanak a vélemények: a művész lánya szerint hamis, szakértők szerint pedig valódi. Vagyis rögtön az első képről nem lehet egyértelműen kimondani, hogy igazi vagy sem. Annál izgalmasabb!

Rögtön utána következett Klimt híres Judith-ja. Mindig nagyons szerettem ezt a képet, az eredetit természetesen soha sem láttam élőben. A hamisítónak hála most viszont végre megfejthettem, mitől olyan csodálatos a buja hölgy bőre. A könyvben nyomtatva vagy akár a számítógép képernyőjén nem érvényesül Klimt színezési bravúrja. E cikk egyúttal kedvcsináló is, ezért nem lövöm le a poént, hogyan érte el az osztrák festő ezt a színhatást. De szavakkal valószínűleg nem is tudnám, ezt ugyanis a saját szemünkkel kell látnunk.

Ez a hamisítvány-múzeum nagy trükkje egyben. A képekhez természetesen nem lehet hozzáérni, de minden más megengedett, s mivel közvetlen közelükbe lehet menni, semmi sem védi a képeket, minden egyes ecsetvonást meg lehet figyelni, vizsgálni. Akár meg is lehet szagolni a festéket (Rembrandt szomorú szemű önarcképénél meg is tettem; tekintve, hogy ezt a képet nem is olyan régen 7,5 milliárd forintnak megfelelő dollárért vásárolták meg, ez az igazival nem eshetett volna meg).
Szentségtörés? Nem. Ezek ugyanis csak másolatok, ha úgy tetszik, zseniális technikusok munkái.

Ez a közelség leleplezésre sarkallja a nézőt - aki cinkos az első perctől fogva, hiszen tudja, nem az igazit látja, mégis nézi. Nézi, mert észre akarja venni azt az aprócska kis eltérést, amelyből kiderül a turpisság.
Így viszont csak jó érzése lehet. Vagy észreveszi, ami óriási sikerélmény.
De ez nem valószínű mégsem. Több nagyon híres kép is van - Raffaello Esterházy (zöld) madonnája, gondolom, sokaknak mond valamit - de mivel az eredeti nincs mellette, képtelenség valóban rájönni, mitől hamisítvány a mű. Hiába láttuk már nagyon sokszor.
Ráadásul részletes információkat kapunk a lebukásról is. Sokszor kiderül, évtizedeken át tévesztett meg műértőket a hamisító munkájával, jópárszor nem is fedezték volna föl a csalást, ha az öregedő ál-művész nem vallja be.

És, ha a festészet szakavatottjai is csődöt mondtak a hamisság felismerésében, akkor a hamisítvány jó, tényleg majdnem olyan, mint az eredeti. Talán tényleg csak annyi a különbség, hogy nem ugyanaz az ember festette.
Ez pedig azt az érzést adja, mintha az ember bizony az igazit láthatná. A mi szemünket könnyen be lehet csapni.

Egy fokkal izgalmasabbak még a stílushamisítványok. Ezek nem létező műalkotások újra-megfestései, hanem egy adott művész stílusának, modorának megragadásán alapuló saját képek. Talán ezeket a legnehezebb lefülelni, hiszen nincs összehasonlítási alap. Másrészt viszont miért ne kerülhetnének időnként elő olyan képek, amelyeket eddig nem ismertünk?
A legjobb ebben a műfajban egy Degas-stílusú kép volt, melyet megmutatni értelemszerűen nem tudok, csak egy hasonlót a balett-táncosok legnagyobb rajongójától.

A múzuem alig leplezetten a hamisítók pártján áll, legalábbis összekacsint velük, titokban talán tiszteli is őket. Mindenesetre adnak néhány tippet a tárlat végén arra az esetre, ha az ember el szeretne indulni az élethű másolás rögös, de jól jövedelmező útján. Sőt, a shopban található katalógusból - pár ezer Euróért - akárki készíttethet magának tökéletes másolatokat a kiállított képekről. Pár százezerért nekem is lehetne például pár héten belül egy Monet-féle Vernoni székesegyházam a falamon.
Így viszont csak egészen közelről élvezhettem az impresszionizmus - egyik kedvenc festészeti stílusom - feltalálásának pillanatát.

A bécsi hamisítványgyűjtemény első ránézésre nem túl nagy. Viszont pont azért, mert a maga nemében egyedülálló, sokkal több időt szán rá az ember, mint gondolja.

Még biztosan megyünk ebbe a múzeumba, ezt a barátaimnak is látniuk kell. Másrészt meg spórolni kezdek egy Monet-kamusítványra...

Fälschermuseum
Löwengasse 28
A-1030 Bécs
(Az 1-es villamos vonalán, a Hundertwasserhaus-zal szemben)

Úgy tűnik, tévedtem.

A hét elején ugyanis azt gondoltam, ez lesz minden idők egyik legnagyobb bukása. De a jótékonysági hét a Való Világban máris siker. A hivatalos közlés szerint négy nap alatt 42 millió forint gyűlt össze a szegénysorban élő gyerekek javára.

Ahogy a Tiszta beszéd blog mai címlapos cikkében rámutatnak - és nekem is feltűnt - valószínűleg nem véletlen, hogy a Hegedűs Zsuzsa által gründolt Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány egy egész hetes kampányt kap az RTL Klubtól.

De ez nem is baj. Az agyoncigarettázott szociológusnő mozgalma támogatandó, a cél, hogy hátrányos helyzetű embereknek segítsenek - kivételesen hathatósan - szintén.

Számomra mindig taszító azonban, amikor híres emberek kiállnak egy ilyen ügyért, és a produktumukkal próbálnak pénzt gyűjteni a rászorulóknak. Sokkal egyenesebb és tisztább lenne, hovatovább kikezdhetetlen, ha a híresség kiállítana egy kellően nagy összegű csekket, és nem ünnepeltetné magát jóságáért.

Mondok egy példát. Justin Bieber, akit minden intelligens/ zeneszerető ember joggal néz le egyébként, már múlt szombaton utalt egymillió dollárt a japán bajbajutottaknak. Nem akart globálisan közvetített megakoncerten nyöszörögni, aztán mások pénzét nagylelkűen átadni a szomorú sorsú embereknek, hanem a saját zsebéből, mindenféle cirkusz nélkül küldte a segítséget. Így kellene mindig.

A segélykoncertek nekem visszatetszőek. Mindig érzem az ilyen összművészi akciókban azt, hogy duplán jól jár vele minden résztvevő: jó sajtót és ingyenreklámot kap, és lemoshatja magáról a dúskáló, pöffeszkedő popsztár kényelmetlen kliséjének nyomait is. Holott segíteni szerényen is lehetne.

De a ValóVilág4 szereplői mégcsak nem is igazi sztárok! Soha sem lesznek azok, hiába népszerűek (?) ma nagyon. A műsor eddig az alantas ösztönökről szólt, nem pedig a jókodásról. Pláne a megjátszott jókodásról.

Az ugyanis átlátszó, ha az addig acsarkodó, lebzselő, ingyenélő játékosok egyszerre csak könnyes szemű, proszociális angyalkákká válnak. Ezen a héten semmilyen konfliktus sem bomlott ki, mindenki részt vett minden feladaton. Bugyuta reklámokat forgattak, kecskét fejtek, sőt még a lassan meghülyülő Szipál Mártont is beküldték, hogy készítsen pár biedermeier hangulatú életképet a terített asztalról és a háztáji gazdálkodás szépségéről.

A hét legsúlyosabb mélypontja Lilu. Azt mindig is tudtam róla, hogy egy igen görcsös, erőltetett figura, meglehetősen alacsony humorérzékkel. Aztán a VV4 kezdetekor elkönyveltem annak a nőtípusnak, aki eleve is nagyon unalmas volt, de amikor gyereke születik, akkor aztán ez hatványozódik.
A heti szereplésével - amikor a különböző villalakóktól igyekezett minél drámaibb gyerekkori történeteket kicsikarni - bebizonyosodott, hogy pszichopata. Ilyen mosolygós gyilkost még nem hordott hátán a föld!
Látszott rajta a beteges irigység, hogy míg ő a jogászdoktor médiaszemélyiség csak biodíszlet, aki humorherold szerkesztő csacskaságait olvassa föl, addig például az alig-iskolázott, született lúzer, botcsinálta nőcsábászról már több dal és számítógépes játék is született.
Ő most az interaktív Teréz anya szerepében tetszeleg. Lehet látni, ahogy legszívesebben belebújna riportalanya torkába, és annak hangján hebegné a kamerába, mennyire szörnyű sors jut egyeseknek.

Miközben a műsor - sőt a műfaj - pont arról szól, hogy a játékosok számára nem létezik az a valóság, amelyben mi, kintiek élünk. Lakást, kocsit, lóvét lehet nyerni - ezt minden adásban elmondják többször is. Addig is semmi gondjuk, sőt a magyar átlagnál jobb életet élnek a versenyzők. Ahogy egy barátom nagyon okosan megjegyezte, kicsir visszás, hogy éhező gyerekeknek gyűjtenek egy olyan műsorban, melynek a főszponzora egy medenceépítő-cég.

A ValóVilág4 ezen a héten nézhetetlen. Minden szabálynak és magának a koncepciónak mond ellent, hogy a játékosokat (akik már négy hónapja bent kuksolnak) kivigyék egy napra rajongó gyerekek közé. Nem lenne szabad megtapasztalniuk saját népszerűségüket, semmit sem lenne szabad érzékelniük a külvilágból!

Ha az RTL Klubon múlt volna, ez a műsor már teljesen megbukott volna mostanra. De szerencséjükre a casting nem sikerült rosszul, sokszor maguktól zajlottak az események, a szerkesztők nagyon fantáziátlan ötletei (beöltözések, helyzetgyakorlatok) csak zavarták a konfliktusok kibontakozását.
Most pedig az RTL hátradől, továbbra sem akar kitalálni semmi eredetit, és mivel szereplői népszerűek, a játékot már végig sem kell játszani, már egyenesen a villából lehet őket haknikra vinni.

Természetesen én sem tudom, köttetett-e valamilyen deal a Médiahatóság és az RTL Klub között (hivatalosan nyilván nem). De azért az bájos, hogy ha igen, és Szalaiék ceruzája nem fog majd olyan vastagon a bejelentések elbírálásakor, akkor ennek pénzben kifejezhető árát a nézők fizetik meg.

Azok a hűséges nézők, akik annak ellenére kitartottak a műsor mellett, hogy jószerivel teljesen kiherélték, mivel a legfontosabb szabály (az izoláció) sem érvényes már.

Bár nagyon fázom én is az ilyen háttéralkuktól, mint amit sejtünk, szerencsére legalább jó ügyért történik mindez.

A Port.hu szerint ma a Filmsztárok a vadonban című sorozatából a Goldie Hawn és az ázsiai elefántok találkozását láthatjuk.

Szerintem ez átverés...

Az előző posztban lamentáltam azon, vajon mit érzett útitársam, mikor Vikidál Gyula és Varga Miklós törvénytelen gyermekeként, egyfajta Magyar Axl Roseként énekeltem a Nemzeti dalt.

KZsoci vizuális választ adott, tekintettel gorillák iránt érzett vonzalmamra is.

Március 15. jó. Na, nem ez a huszár-felvonulásos ünneplés, hanem maga a nap. Részemről a tavasz első napja, és tegnap ezt még az időjárás is megerősítette.

Emlékszem, amikor még kötelező volt kettes sorokban, ünneplőben (mint Szaros Pista Jézus nevenapján, mondta minden ünnepély reggelén drága édesapám röhögve) a tornacipők gumiszagában felvonulni, és hallgatni az egyik strébert, amint nulla átéléssel szavalja a sztenderd Petőfi-verset.
Enyhítette ezt a rossz érzést a blogszomszéd, aki a fekete egyennadrág alól kivillantotta garfieldos zokniját, mely a rendezvény komolyságát hivatott szimbolizálni.

De érettebb fejjel mindig azt mondtam magamnak, nem rossz üzlet egy negyven perces ünnepélyért egy teljes nap tanítási szünet cserébe.

Idén - kissé provokatív módon - Bécsben ünnepeltünk a testvéremmel. Nem tudom, mikor lettem ennyire fehér bőrű, de az arcomat tegnap megfogta a bécsi nap. Kirándulásunk fő célja - az Almdudler- és Bitter Lemon-készletek szokásos feltöltése mellett - a Hamisítványok Múzeuma volt. Erről majd hamarosan egy külön posztban emlékezem meg, megérdemli.

Az alkotmánytervezetet elolvasva két dolgot meg lehet állapítani azonnal: nem okoz meglepetést és vérbeli fideszes iromány.

Elsőre lehántottam róla a körítést. Erről is érdemes pár szót szólni, de majd később térek ki rá.

A lényegi rész ugyanis tökéletesen azt a sémát követi, mint a második Orbán-kormány politikája, így a következetesség kritériumát kétségtelenül betartja. A várakozásokkal és a rémhírekkel (kinek mi) szemben sok dolgot nem változtattak meg a régi, sztálini Alkotmányhoz képest. Az Állam ugyanúgy épül föl, a hatásköröket alapvetően nem változtatták meg. Az emberi és állampolgári jogok sem módosultak igazán.

A jelentős különbségeket a sajtó hiánytalanul ismertette: a legjelentősebbnek mind közül a helyhatósági képviseleti mandátum öt évre emelését tartom. Valószínűleg ez vonja maga után a legtöbb változást is, és egyúttal ez lesz a leghasznosabb. Az országgyűlési és helyi választások időben így távolabb kerülnek egymástól, és a friss kormánypárt a jövőben elvileg nem taktikázhat fél évig tétlenséggel, nehogy drasztikusabb lépései miatt helyi politikusain verje el a nép a port.
Az ötéves ciklus egy évbe helyezi viszont az önkormányzati választásokat az európai parlamentivel, utóbbinak súlyát csökkentve.
Talán kissé cinikus vagyok, de az EP-választásoknak túl nagy jelentősége nincs. Jobbára a politikai klíma nagyformátumú vizsgálatára jó. A Fidesz politikájának amúgy sem Európa a fő színtere. A közelmúlt eseményei bemutatták, az EP-ben kicsit erőteljesebb ellenzék dolgozik, mint itthon. Ezért ez a lépés össze is cseng azzal a törekvéssel, hogy elbagatellizálják az európai politikát.

A többi sem megdöbbentő egy magát keresztény-konzervatívnak definiáló néppárttól: a család szerepe kiemelkedő. A házasság csak heteroszexuális emberek között értelmezhető fogalom. A gyermekvállalás támogatandó, a felnőtt embereknek pedig kötelességük rászoruló, idős szüleiket gondozni.
Az intézményesített homofóbia várható volt, és bár nyilvánvalóan egy modern, európai államnak lassan el kéne fogadnia, hogy akár tetszik, akár nem (pláne, hogy a semlegesség lenne a helyes hozzáállás), hogy a homoszexualitás még Mária országában is létezik, ez talán az egyik leginkább konszenzuson alapuló elv. Sajnos.
A többit viszont üdvözöljük. Különösen annak kimondását, hogy a családi kapcsolatok kötelezettségekkel is járnak. Törvény, ugye, nem rendelkezhet arról, hogy a gyerekeket nevelni, az időseket gyámolítani kell, de az alkotmány mint a társadalom alapszabályait és -értékeit rögzítő dokumentum pont erre való.

Természetesen nem feledkeznek meg a határontúliakról sem. Ennek is pontosan az alaptörvényben van a helye. Ez is egy olyan össznépi érték, amelyet leginkább az elvek szintjén kell kinyilvánítani.

Míg az emberi élettel, léttel kapcsolatos jogok nem függnek semmilyen más jogi kérdéstől, az ún. harmadik generációs alapjogok mellé - helyesen - kötelezettségeket is rendeltek. Nyilván a liberálisabb szemléletű kritikusok ebben a rendpártiság jeleit megláthatják, a realitás (vagyis a magyar emberek sajátos szabályértelmezési szokásai) azonban szükségessé teszi annak kimondását, hogy a jogok és a kötelezettségek egymástól el nem választhatók. Ahogy azt sem árt tisztázni - bár ez már a mostani Alkotmányban is benne van - hogy bizonyos jogok korlátozhatóak.

A tervezet nagyon sok kérdéssel foglalkozik, de csak vázlatosan. Alkotmányos peep show Fidesz módra: mikor érdekes kezdene lenni a dolog, a redőny kíméletlenül lecsukódik, és csak pisloghat a kuncsaft a sarkalatos törvény kifejezésre. A pénz bedobása a gépezetbe szintén a játék része. Aztán majd meglátjuk, tetszik-e a leányzó fekvése.

Az alkotmánytervezetet ugyanis egyelőre nem lehet minősíteni igazán. Alapvetően nem különbözik a hatályban lévőtől. Azért, amit ma ebből az előzőnél sokkal érthetőbb nyelven fogalmazott irományból ki lehet hüvelyezni, még nem lenne értelme új alkotmányt írni. Ezeket a kis árnyalatnyi betoldásokat, hangsúlyeltolódásokat (hogy pl. Magyarország lesz a nevünk, nem a gyurcsányos utóízű Magyar Köztársaság) akár alkotmánymódosításokkal is el lehetne intézni.

Na, de akkor nem lehetne összehívni azt a jó kis Alkotmányozó Nemzetgyűlést!

A tervezetet ugyanis leleplezi az eleje. Ma még preambulumnak hívják azon általános elvek gyűjteményét, melyek felvezetik az Alkotmányt. De a tervezet már Nemzet Hitvallásnak / Nyilatkozatnak nevezi.

A sok közhellyel nehéz lenne vitatkozni. Ki nem tartaná fontosnak az emberi méltóság egyemetességét például? Ahogy azon sem akadok fönn, hogy hivatkoznak a keresztény értékrendre. Amíg ez a gyengék és elesettek megsegítését jelenti, nem lehet senkinek kifogása ellene.
De ezzel semmi olyat nem mondtak, amely igazán releváns lenne a XXI. századi Magyarországon.

Mégis abból, ahogyan szavakba öntötték elképzeléseiket, itt-ott kilóg a populista lóláb. Sőt, egyes megfogalmazások kifejezetten parasztbarokk stílusúak. A csúcs a "világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalom". Ez egy tehetségtelen, alkoholista költő szintje, egy ország alkotmányában ilyen dőreségeknek nincs keresnivalójuk!

A Fidesz megismétli az alkotmányozással azt a trükköt, amelyet a Széll Kálmán Tervvel már egyszer bemutatott. Ünnepélyes keretek között megszavaz egy félkész elgondolást, amely ugyan Szent Koronával és vármegyékkel van kidíszítve (egy eleddig valóban elnyomott ízlést kielégítve), de valójában nem nagyon különbözik attól, ami eddig volt. A részleteket - melyek talán még fontosabbak gyakorlati szempontból - meg majd kidolgozzák, ha ki kell. A pillanatnyi helyzetnek megfelelően persze.

A hivatalos kommunikáció, a Hitvallás és persze a nagyszabású nekigyűrkőzés arra utalnak, történelmi szerepben látja magát a jelenlegi kormánypárt. Azonban egy a legjobb esetben is semmitmondó felütéssel rendelkező vázlat, melyet csupán pár nap alatt raktak össze, még nem biztosítja a helyet a Pantheonban. Ezt a hatást pláne lerontja, ha a napi politika aprócska érdekei töltik föl tartalommal e vázat.

Érdekes dolog olyan előadásról kritikát írni, amelyben a szerző maga is föllépett. Kicsit olyan, mint abban a remek laár pour laáros boxközvetítésben, ahol a bokszoló maga ecseteli az eseményeket. Amikor bevisznek neki egy ütést: "Na, ez most nagyon fájt!"

Szerencsére a Tritonus 30 Show egyáltalán nem volt fájdalmas. Nekünk, szereplőknek semmiképp, reméljük, a nézőközönségnek sem.
Azokban a műsorszámokban, amelyekre nekem is rálátásom volt, semmi végzetes hiba nem következett be legalábbis.

Az előadásról mindenki tudott az ünnepeltet leszámítva. Ő persze gyanakodott, de saját elmondása szerint erre nem gondolt. A lakásuk pontosan ilyem kamaraelőadásokra van kitalálva: a finom, ízléses bútorok hibátlan kulisszát jelentettek a blog két törzsolvasójának produkciójához, az Esti Kornél Tizenhetedik fejezetéhez. Nekem is hagytak egy kis helyet a nap alatt, így az összekötő szövegeket én adhattam elő. Köszönhetően Tritonusék remek nappalijának, igazi narrátornak éreztem magamat. Kellemes fotelban ülve olvastam föl Kosztolányi szellemes szavait a félhomály és a kuncogások édes elegyében.

A műsort én nyitottam egyébként egy kis stand upolással. Mivel előadóművészetekben nem rendelkezem túlburjánzó tehetséggel, gondoltam olyan műfajt választok, amelyhez nem kell sok e adományból. Legalábbis ezt szűrtem le a profikat elnézve.
Bevallom, tetszett a helyzet. A gemütlich szoba közepén álltam, sok-sok barátságos szempár szegeződött rám, nagy közönségünk volt. (Az ünnepélyes hangulat emelésére - meg a miért is ne? elvet követve - meghívtuk barátnőink barátait is; egyikük többszörösen hátrányos helyzetű is volt: ez volt az első alkalom velünk, és még külföldi is. Ha ez nem ijesztette el, akkor semmi.)
Szavaim tematikája alapvetően közös múltunkból merített, amely most már a fél életünket jelenti. Belejöttem, és a közönség spontán kacajai közepette (nagyon megdöbbentő tapasztalat, mikor ki min nevet) jóformán beszélgettem az ünnepelttel, akinek mindenhez volt valami kommentárja persze.

Konferansziénk bejelentette: Esti Kornél következik. Csöncsön erre beült a rögtönzött díszletbe, és már ebben a pillanatban tudni lehetett, láttam az arcokon, ez siker lesz. Hetek óta azzal töltjük a szombatokat (ezzel és meccsnézéssel...), hogy próbáljuk a jelenetet, mely embertpróbálóan hosszú mondatokból áll, és semmit sem érdemes kihagyni, vagy nagyon másképp mondani, mert annyira jól van felépítve. Szerencsére pont az előadásra lettek a fiúk kész vele, ez volt a legjobb nekifutás az összes próbát látva.
Megintcsak remek volt figyelni a közönség reakcióit.

A műsor végén Zolimoni lépett elő - sajnos nem én találtam ki ezt a kifejezést a produkció körülírására - performanszával. Képrejtvényeket mutatott be; nálunk, akik rettenetes szóviccekért testületileg rajongunk, ez telitalálat. Én még órákig tudtam volna csinálni! Specialitás: Zolimoni maga is a feladványok része volt. Aminek meg pláne örültem, hogy osztrák vendégünk is kitalált egyet, ami bravúros teljesítmény egy magyarul két hete tanulótól.

Tritonus kanapéja királyi páhollyá változott erre az estére. A mi kis csapatunk már számos műsort készített mindenféle apropóból, de olyanra talán még csak egyszer volt példa, hogy egyetlen nézőnek/-ről szóljon minden.
Ez az exkluzivitás pedig régi korok kiváltságosainak világát idézi meg. Tritonus ráadásul láthatóan élvezte a helyzetet, nem hozta zavarba, sőt az igazán nagy emberek bohémságával szemlélt mindent. Ha nem is vagyunk a legnagyobb színészek a világon, bízom benne, jól esett neki ez a kis őrület. Ez volt a cél ugyanis.

Ilyen még nem volt a Reckl Amál blogon! Még sosem írtunk ide katalánul (*"Mi vagyunk a gránátvörös-kék nép."), pedig már 900 fölött van a posztok száma.

De ma nagyon fontos meccs vár az FC Barcelonára. Az Arsenal elleni odavágónál kicsit elkiabáltam a dolgot. Félidőben még nagyon kellemesen álltunk: 1-0-ás vezetés tűrhető játékkal idegenben.

Aztán az utolsó percekben kettőt is kapott a csapat, amely valószínűleg annak a morális összeomlásnak is köszönhető volt, melyet Messi szabályos, de meg nem adott gólja miatt szenvedtek el a gránátvörös-kékek.

Így a hazai fordulót 2-1-es hátrányból várják. Sajnos nem a legjobb állapotban. A védelem jóformán kasztrált: Gerard Piqué az összegyűlt sárgalapok, Carles Puyol sérülés miatt nem játszhat ma.

Őszintén reméljük, hogy az Aranylabda idei második és harmadik helyezettje kellően uralni tudja-e a középpályát. Xavi szintén sérülésből épült föl nemrég, Iniestáról pedig a legjobb indulattal is csak azt mondhatjuk, hogy szürke, láthatatlan.

A csatársorra azért lehet számítani, és kell is, mert a kibekkelés nem opció. Villa remélhetőleg el tud vonatkoztatni hatmillió eurós pereskedésétől, Messi pedig befejezi ezt a gyenge Cristiano Ronaldo-paródiát, melyet mostanában előad a pályán. Pedrótól - aki jelenleg a lestabilabb teljesítményű támadó - elvárjuk, hogy hozza megszokott formáját.

Este háromnegyed kilenckor indul a meccs a Camp Nouban, a csapat himnuszát pedig bemásolom ide, hátha más is dalra fakad.

Mindjárt itt Nemzetközi Nőnap, az egyik ünnep, amit sosem értettem. A férfiak vagy elfelejtik (ez a jobbik eset), vagy jólfésült kisiskolásokká változnak, és szégyenlős mosollyal a szájuk szegletében meg valami hervadozó virággal a kezükben odasomfordálnak a Nőkhöz. Erőltetett puszilkodás, valami alap-modoroskodás ("Virágot a virágnak."), és persze az izzadt tenyérből a női kacsóba vándorol a virágocska.

Férfiként ez valószínűleg elég rettenetes lehet. Mint a pedagógus-nap az iskolában. Csak azért, mert valaki tanár (nő), a diáknak (férfinak) nem kell még ezt a tényt megünnepelnie. (És ha már itt tartunk, miért nincs ezeknek fordítottja is: diák-nap és férfi-nap?)

Eszembe jut az az iskolás nőnap, amikor föl kellett állni a lányoknak tornasorba (!), és a fiúk pedig - szintén fegyelmezetten egymás után - végigpusziltak mindenkit. Rettenetes volt!

Nem őszinte.

Pedig gesztusnak az sem lenne utolsó, ha március 8-án nem jelenne meg meztelen nő a bulvárlapok belső oldalán, a sztriptízklubok zárva tartanának, a pornóadók pedig nőknek szóló filmeket vetítenének.

A munkahelyemen szívesen lemondanék a kókadt kankalinomról, ha Béla kollégám csak egy napig nem tyúkozná le a jelen nem lévő kolléganőket, és nem tennék oda mindenki neve mögé a kicsinyítőképzőt, mintha valami hülyegyerek lenne az illető (Katika, Pirike, Margitka és társaik).

Itt, a neten pedig nem sunáznának minden vonzó nőt, akit csak meglátnak. Talán másképp is meg lehet fogalmazni, ha valaki izgató. Talán nem kell lépten-nyomon éreztetni, hogy a nők tárgyak. Főleg, ha - ahogy én gondolom - sokak szemében nem is azok.

Ilyenkor bölcselkedők kissé sötét, gondterhelt arcával azt a közhelyet puffogtatják: nemcsak egy napig kellene a nőket tisztelni. Pedig én már annyival beérném...

Valószínűleg egyedül vagyok az ismerőseim körében, akinek tetszik az Elvis Presley tér ötlete. Sőt, az a kör - valahogy - még kisebb, akik magát Elvist szeretiik. Nem tehetek róla, nekem kellemes érzéseim vannak, ha rá gondolok.

Mert persze csúnya vége lett, meg arra sem szívesen gondolunk, ahogy szegény Bobbynével bánt. De nekem Elvis ez: a Kék Hawaii főszereplője, egy soha sem volt Amerika nagykövete, Pleasantville kihelyezett tagozatáé.

A szomszédban született egy kiváló írás a témában, melyet fogadjatok szeretettel. Szavazni is lehet, melyik híres zenészről nevezhetnénk még el budapesti közterületeket.

Hajdú Péterék gyerekeit leszámítva az emberek nem születnek sztárnak, sőt egyeseknek sok-sok évet kell várniuk addig, amíg tehetségük révén kiemelkednek a sokaságból. Élik tehát azt az életet, amit bárki más, és ennek a korszaknak a dokumentumai elő-előkerülnek időnként.

Most következő összeállításunk világhírű embereket mutat be, így nyilván nem jelent majd gondot felismerni őket. Csak az a gond, hogy ezek érettségi képek, és egyik most következő sztár sem a Glee-ben végzett.

A XXI. századot szeretjük, jó műsor. Értelmes és érdekes többnyire; bizonyíték arra, hogy kereskedelmi stílusban is lehetséges ez.

A legutóbbi adás viszont rossz érzéseket keltett bennem. Egy színészcsaládról szól: Lázár Kati - Jordán Tamás - Jordán Adél életéről. A központi gondolat az volt, hogy ebben a családban minden a színháznak van alárendelve, és ez bizony akkor is így volt, amikor Adél még gyerek volt.

Már az első pár szóból érződött a szülők önzése. Ezt persze a riportban igyekeztek a színház iránti elkötelezettségnek feltüntetni. Igazán kényelmetlenül, mondhatni kiábrándultan akkor éreztem magam, amikor Lázár Kati arról beszélt, hogy nem akarta Adélt megszülni, már az abortusz időpontja is megvolt.

Szerencsére aztán másképp döntött, de akkor megtarthatta volna magának ezt a "kulisszatitkot". Ehhez képest még el is sztorizta a tévében...

És a kislánynak ezután sem volt egyszerű: az anyja már két hónapos korában visszament a színházba, öt hónapos is alig volt még, amikor otthon hagyta egy teljes hétvégére, mert tájolni ment a társulattal.

Jordán Adél az egyik legjobb barátom osztálytársa volt, vagyis egyidősek vagyunk. A mi kiskorunkban még nem kellett hajtani a munkahelyekért úgy, mint manapság. Egy színésznőnek persze már akkor sem volt könnyű, de pont Lázár Katinak, aki már akkor is közkedvelt, foglalkoztatott színész volt, nem jelentett volna nagy törést, ha legalább az első egy évet a gyerekével tölti.
Jordán Tamás feleségeként már akkor is visszakerült volna a színpadra egyébként is, ha nem éppen az egyik legkeresettebb karakterszínésznő lett volna.

Elhívatottsága a művészet iránt persze tiszeletreméltó. Csakhogy ez a kisfilm vagy félresiklott nagyon, vagy kifejezetten rossz színben akarta feltüntetni a művészházaspárt, önző, ignoráns emberekként.

Amúgy nagyon kedvelem őket. És nem értem, hogy miért készült erről az egymondatos sztoriról ez a fél órás, kellemetlen ízű anyag.

Nagy egymásra találásra van kilátás hamarosan.

Egyfelől Irán azzal fenyegetőzik - a változatosság kedvéért - hogy nem vesz részt a londoni olimpián, mert a játékok logójából akár az is kiolvasható, hogy "zion". Tisztességes antiszemita ilyen kétes, a London - Tel Aviv tengely által szervezett versenyen nem indul.

Nem túl szerencsés ez a logo egyébként. 2007 óta, mióta a bemutatták a világnak, már beleláttak szexelő embereket is például.
Szerintem Ahmenidzsádékat azzal kellene megnyugtatni, hogy bizonyos szögből felháborítóan hasonlít a horogkeresztre is, szintén szemfüles megfigyelők szerint. 1:1.

Ez utóbbi talán tetszene John Gallianónak is, a Dior ház frissen kirúgott divattervezőjének. Ő ugyanis felfokozott szalonspiccének hevében a szomszéd asztalnál ülőket lezsidózta, őseik elgázosításáról fantáziált, és kifejezte Hitler iránti szeretetét.

A Dior szerintem gyáva amúgy. Egyrészt mindenki tudja, aki legalább három lépés távolságról figyeli az haute couture világát, hogy a náci Németország fajtisztasági előírásai kutyafüle ahhoz az ízlésterrorhoz képest, amelyet ez a kissé belterjes társaság diktál. (A divatdiktátor igen találó szó.)
Másrészt ilyen formabontó embertől megválni? Hitlert hivatalosan gyűlölni illik, aki felvállalja, hogy mégsem így érez, az maximum tiszteli a führert, és egyetért a kampfjával. Galliano viszont szereti. Milyen avantgarde!

Természetesen azóta az egyébként tehetséges kreátor (az egyik utolsó, akinek időnként még vannak ötletei, a munkáit kifejezetten kedvelem, ezért is kár érte) bocsánatot kért, bár tagadja, hogy ilyeneket mondott volna. Nekem ez kissé ellentmondásos, de végsősoron mindegy, szegény jómadár karrierje mélypontra jutott sowieso. Hiába nyilvánvaló, hogy részegen sikerült ezeket a magvas gondolatokat megfogalmazni; hiába sejtjük, hogy ez az agent provocateure-i szerep légère elcsúszása volt...

Mindenesetre az irániak talán még alkalmaznák a csapat formaruhájának megalkotására ezzel az ajánlólevéllel.

Ismerve Galliano ízlését viszont talán jobb is, ha a perzsa sportolók nem mennek Londonba a szokásos súlyemelői meg birkozó érmeikért.

Iránban ugyanis a zsidókat csak utálják, a melegeket viszont ki is végzik.

A király beszéde - filmkritika

Ilyen filmekért megy az ember moziba! Jól megírt forgatókönyv értelmes, szellemes dialógusokkal, szuggesztív, de egyúttal laza játék, kellemes vizualitás, jó zene - igazi mestermunka.

A király beszéde azonban azért több csupán jó szakemberek ügyes összjátékánál, mert egy számunkra, egyszerű, földi halandók számára ritkán látott helyzetet mutat meg. Aki figyel, rájön, mitől király egy király.

Bertie, vagyis pardon, a Yorki Herceg nagyon nem szeretne király lenni, és talán meg is ússza, hiszen csak második az öröklési sorrendben. Nem szeret szerepelni, állandóan szorong, az egész udvar fojtogatja, izzad és levegő után kapkod. És dadog.

Márpedig a XX. században - és ezt szigorú apja, V. György is felismeri - a királyi családnak is "médiaképesnek" kell lennie. Meg kell szólalnia az alattvalók előtt. Néha még a rádióban is. Ettől a herceg kínjai csak fokozódnak. Semmi sem segít rajta.

Felesége, akit a mi generációnk már csak a bűbájos Queen Mumként ismerhetett, talál rá Lionel Longue-ra, az ausztrál beszédterapeutára, aki szokatlan módszerekkel segít páciensein. A herceg merevsége lassan oldódik, majd hisztériába csap át, amikor a terapeuta nem hajlandó a szokásos hajbókolásra. A keresztnevén szólítja (sőt, Bertie-nek, ahogy csak a család), és nem kicsit megmosolyogja felséges vendége dühkitörését.

Lionel egész másképp beszél Bertie-vel, mint rideg családja, vagy a haszontalan és képmutató udvari orvosok. Egy segítségre szoruló embert lát benne, akit egyébként nagyon meg is kedvel. Fény derül arra, milyen nehéz élete volt a hercegnek másodszülöttként, mennyire mellőzték, mennyire egyedül volt egész életében (a logopédussal való találkozásakor 41 éves), és mennyire fél a tróntól.

Pedig nem menekülhet előle: bátyja, VIII. Edward tíz hónap uralkodás után lemond a trónról magánéleti boldogsága érdekében. Így Bertie-n van a sor.
Csupa nyűg az egész! Kezdve a rémes koronázással, ahol azért nem illene bénázni, folytatva a karácsonyi beszédekkel, és még ki tudja, mivel?

Nem is sejti, hogy országát története egyik legnehezebb idején kell keresztülvinnie. A II. világháború már a küszöbön van. Amikor a Brit Birodalom 1939. szeptember 3-án hadba lép Németországgal, a királynak kell ezt a néppel közölnie. De, ugye, makogással igen nehéz lelkesíteni az embereket, így ennek a beszédnek a tétje több, mint Bertie renoméja.

Geoffrey Rush nem először segít a trónra nagy hatású uralkodót, az Elizabethben mint politikai tanácsadó alakította a történelmet I. Erzsébet oldalán; most pedig - egészen más miliőben és szerepben - II. Erzsébet apjának áll szolgálatába. Játéka révén kiderül, miért tud segíteni a leendő királynak. Ő ugyanis mindig király szeretett volna lenni. Persze nem a valóságban, hanem a színpadon, de színészként megbukott. Mindig is az egyik legnehezebb színészi feladatnak tartottam, ha rossz színészt kell játszania a jó színésznek. Márpedig Rush az amatőr színjátszók apró színpadán csapnivaló III. Richárd; erőtlen, tépelődő és harmatgyenge alakítás.
Bertie viszont semmire sem vágyik jobban, minthogy ő is London külvárosában élő családapa legyen. Egy kis vállalkozás, játék a gyerekekkel, teázgatás a rádiót hallgatva.
A beszédtanár már előrébb jár abban a folyamatban, hogy elfogadja, nem a színpadra született. Ő már kreált magának egy kifelé mutatott emberséges, kissé cinikus stílust, mely megvédi őt a páciensek esetleges támadásaitól. Ettől a családi fészekben nyugodtan lehet olyan, mint amilyennek a shakespeari szörnyet mutatta. Kicsit tétova, kicsit elvarázsolt, de jószívű és kedves.

Colin Firth Oscart kapott a frusztrált koronás fő alakításáért. A néző drukkol minden egyes szóért, amit sikerül végre kimondania. Együtt lélegzünk, együtt verejtékezünk vele. Sajnáljuk érte, hogy soha sem építhetett repülőmodelleket. És tiszteljük erőfeszítéseiért.

Végül pedig látjuk, amint a szorongó magánember az ország első embere lesz. Saját jogon. Ez a folyamat pedig meg imitálva is megér egy díjat.

Értékelés: 10/10

Tanulságosan zárult a Való Világ elmúlt hete. Érdekes szerkesztői döntés alapján a villalakók demokráciát játszottak. Élethűen.

Először is pártokat kellett alapítani: a két házból kiutált lett az IASZP (Irritáló Alkoholisták Szabadelvű Pártja), kormányt viszont a többiek alakíthattak, vagyis a RBKP (a Rendpárti Beképzeltek és Képmutatók Pártja). Az egyszerűség kedvéért a miniszterelnök és a házelnök ugyanaz a személy lett: a fétispornós leányzó, aki nadrágkosztümében és szemüvegében pontosan úgy nézett ki, mint a főnök-titkárnő tematikájú szexfilmek női főszereplője az alkotás első másfél percében.
A bűnöző múlttal néha nyíltan kérkedő bátyus lett a belügyér, a szintén szexipari szakmunkás pedig a népjóléti miniszter. A játék szabályai szerint utóbbi feladata az alkoholos italok kiosztásában állt, amely megkapó lényeglátásról tesz tanúbizonyságot. Egy nap után le is mondott.

A parlamentnek - mely U, gazdagabb fantáziával: patkó alakban felállított asztalokból és gurulós, főnöki székekből állt (ennek még lesz jelentősége) - két érdemi döntést sikerült hoznia: az egyik a felkelésről szólt, a másik a káromkodásról. Két klasszikus téma: állampolgári kötelességek és jogok.

Aki nem kelt föl rendben, azért maga a belügyminiszter ugrott be az ágyba, és ráncigálta ki.
A káromkodásról szóló törvény viszont kemény büntetőjogi következményekkel lett megalkotva: aki a másik játékos nemi, faji, vallási, származási hovatartozását kihasználva ócsárolja azt, ahhoz két napig nem szólnak, kiközösítik.

A jó törvény ismérve, hogy betartható. Ezek a döntések azonban nem lettek előkészítve, abszurdak és túlzóak volt, az ellenzék szívatásán kívül nem nagyon volt semmilyen céljuk vagy funkciójuk.

A második jogszabályra hamar szükség is lett: az ellenzéki párt alelnökasszonya ugyanis sértegette - legyünk konkrétak - "nyikhaj gecinek" nevezte az ex-népjóléti minisztert. Mi sem értjük, miért, valószínűleg csak tematizálni akarta a közéletet...

A következő öltönyös alkalommal a törvényhozó és végrehajtó mellé a kurvából lett kormányfő magához ragadta a harmadik hatalmi ágat is, hogy az alkoholizáló szabadok nagyasszonyát megregulázza.
Határozati javaslatát - hogy a káromkodási törvénybe utólag kerüljön bele a "nyikhaj geci" kifejezés is - három igennel, két nemmel és négy tartózkodás mellett elfogadták. A vitában a valóságban is jogász végzettséggel rendelkező játékos nem azért szólalt föl, hogy az visszamenőleges hatály vagy a kisebbségi döntés miatt tiltakozzék, hanem hogy a vétlen, ellenzéki pártelnököt személyeskedő módon sértegesse. Természetesen építő jelleggel, mintegy demonstrálva a túlzott szólás - és sajtószabadság hátulütőit.

Mindez azonban nem mentette meg a Rácz-kormányt, sőt a rendszert sem a bukástól. Az első válságtüneteket saját pártjukban lehetett megfigyelni: két képviselőjük - egyik a már sokat emlegetett csapos népjóléti miniszter - az ülésen túlságosan el volt foglalva az üléssel. Szó szerint. Tekintve, hogy irodai székkel eddig legfeljebb színpadi kellékként találkoztak (a média-, illetve politikai karrier előtt chippendale-ek voltak), most jót játszottak azzal, hogy az szék magasságát egy karral szabályozni lehet. Nem tudom, tekinthetjük-e ezt nyílt obstrukciónak, vagy akár a repedező rendszer egésze elleni kritikának.
Mindenesetre a belügyminiszternek sem volt kedve tovább irányítani tárcáját, amint meg kellett volna reguláznia a szabadszájú ellenzékit. Feladatokról, ugye, nem volt szó, ez pedig egyértelműen több volt unott arcú pöffeszkedésnél. Érthető, hogy nem vállalta tovább.

Rácz Ildikó kormányának azzal lett vége, hogy a két napos kiközösítést senki sem vette komolyan. Ekkor a miniszerelnök/ házelnök/ legfőbb bíró - asszony úgy döntött, minden eddig hozott törvényét visszavonja. Bizony, kérem, ez már II. józsefi szint!

A Villaköztársaság alkotmánybírósága, vagyis a műsor szerkesztői, akik fölött eszébe sem jutott a Rácz-kormánynak rendelkezni, elfogadták ezt a destruktív ön-bizalmatlansági indítványt, Szandika, a nép nagyon egyszerű gyermeke pedig őszinte boldogsággal kikiáltotta, sőt kivisította az RTL-diktatúra újbóli beköszöntöttét. Már nagyon unta ezt a parlamenti szarakodást, mint mondta.

És nekik csupán öt napig tartott...