A legendás művészettörténet-szakkörön többször elhangzott, hogy egy létező képet újból megfesteni nem nagy kunszt, csupán technikai tudás kérdése. A művészi előrelépés éppen az új technika és az új látásmód feltalálása.

Tekintve azonban, hogy jómagam már a létező technikák elsajátításánál elvéreztem párszor (szeretek rajzolni ma is, csak épp nem tudok), nekem már azok is csodálatra méltóak, akik e technikákat maradéktalanul reprodukálni tudják.

Nekik szentelték a Fälschermuseumot (Hamisítók Múzeumát), melyet eheti bécsi kalandozásunk során meglátogattunk.

Véletlenül leltünk rá, akkor a Hundertwasserhaus volt az úticél. De mivel az 1-es villamos megállójában van ez a kis pincegaléria, megláttam, és azóta formálgattam magamban az ötletet, meg kellene nézni ezt is.

Az alig öt éves múzeumot két fiatal vállalkozó kedvű művészetbarát, Diane Grobe és Christian Rastner, alapította. A páros hölgytagjával - mint ez később kiderült - találkoztunk is. (Pénztárosnak álcázta magát a kis hamis.)
A koncepció egyszerű: összegyűjteni és kiállítani híres hamisítványokat. Mivel a fehérgalléros bűnözés igen elegáns, mondhatni stílusos vállfajáról van szó, minden kép mögött érdekes történet és talán még érdekesebb ember áll. A múzeum tehát nem csak a képeket mutatja meg, hanem feltárja a hátteret is.

A gyűjtemény természetesen folyamatosan változik, hiszen - ahogy az ismertető elején olvasható is - a hamisítás egykorú a művészettel, vagy legalábbis azzal, hogy a művész aláírja műveit. Anyag tehát van bőven.

Az első kép nagyon jó választás, csak úgy felcsigázza az olyan sznobot, mint amilyen én vagyok! A ceruzarajz klasszikuson matisse-os nőalakjairól ugyanis megoszlanak a vélemények: a művész lánya szerint hamis, szakértők szerint pedig valódi. Vagyis rögtön az első képről nem lehet egyértelműen kimondani, hogy igazi vagy sem. Annál izgalmasabb!

Rögtön utána következett Klimt híres Judith-ja. Mindig nagyons szerettem ezt a képet, az eredetit természetesen soha sem láttam élőben. A hamisítónak hála most viszont végre megfejthettem, mitől olyan csodálatos a buja hölgy bőre. A könyvben nyomtatva vagy akár a számítógép képernyőjén nem érvényesül Klimt színezési bravúrja. E cikk egyúttal kedvcsináló is, ezért nem lövöm le a poént, hogyan érte el az osztrák festő ezt a színhatást. De szavakkal valószínűleg nem is tudnám, ezt ugyanis a saját szemünkkel kell látnunk.

Ez a hamisítvány-múzeum nagy trükkje egyben. A képekhez természetesen nem lehet hozzáérni, de minden más megengedett, s mivel közvetlen közelükbe lehet menni, semmi sem védi a képeket, minden egyes ecsetvonást meg lehet figyelni, vizsgálni. Akár meg is lehet szagolni a festéket (Rembrandt szomorú szemű önarcképénél meg is tettem; tekintve, hogy ezt a képet nem is olyan régen 7,5 milliárd forintnak megfelelő dollárért vásárolták meg, ez az igazival nem eshetett volna meg).
Szentségtörés? Nem. Ezek ugyanis csak másolatok, ha úgy tetszik, zseniális technikusok munkái.

Ez a közelség leleplezésre sarkallja a nézőt - aki cinkos az első perctől fogva, hiszen tudja, nem az igazit látja, mégis nézi. Nézi, mert észre akarja venni azt az aprócska kis eltérést, amelyből kiderül a turpisság.
Így viszont csak jó érzése lehet. Vagy észreveszi, ami óriási sikerélmény.
De ez nem valószínű mégsem. Több nagyon híres kép is van - Raffaello Esterházy (zöld) madonnája, gondolom, sokaknak mond valamit - de mivel az eredeti nincs mellette, képtelenség valóban rájönni, mitől hamisítvány a mű. Hiába láttuk már nagyon sokszor.
Ráadásul részletes információkat kapunk a lebukásról is. Sokszor kiderül, évtizedeken át tévesztett meg műértőket a hamisító munkájával, jópárszor nem is fedezték volna föl a csalást, ha az öregedő ál-művész nem vallja be.

És, ha a festészet szakavatottjai is csődöt mondtak a hamisság felismerésében, akkor a hamisítvány jó, tényleg majdnem olyan, mint az eredeti. Talán tényleg csak annyi a különbség, hogy nem ugyanaz az ember festette.
Ez pedig azt az érzést adja, mintha az ember bizony az igazit láthatná. A mi szemünket könnyen be lehet csapni.

Egy fokkal izgalmasabbak még a stílushamisítványok. Ezek nem létező műalkotások újra-megfestései, hanem egy adott művész stílusának, modorának megragadásán alapuló saját képek. Talán ezeket a legnehezebb lefülelni, hiszen nincs összehasonlítási alap. Másrészt viszont miért ne kerülhetnének időnként elő olyan képek, amelyeket eddig nem ismertünk?
A legjobb ebben a műfajban egy Degas-stílusú kép volt, melyet megmutatni értelemszerűen nem tudok, csak egy hasonlót a balett-táncosok legnagyobb rajongójától.

A múzuem alig leplezetten a hamisítók pártján áll, legalábbis összekacsint velük, titokban talán tiszteli is őket. Mindenesetre adnak néhány tippet a tárlat végén arra az esetre, ha az ember el szeretne indulni az élethű másolás rögös, de jól jövedelmező útján. Sőt, a shopban található katalógusból - pár ezer Euróért - akárki készíttethet magának tökéletes másolatokat a kiállított képekről. Pár százezerért nekem is lehetne például pár héten belül egy Monet-féle Vernoni székesegyházam a falamon.
Így viszont csak egészen közelről élvezhettem az impresszionizmus - egyik kedvenc festészeti stílusom - feltalálásának pillanatát.

A bécsi hamisítványgyűjtemény első ránézésre nem túl nagy. Viszont pont azért, mert a maga nemében egyedülálló, sokkal több időt szán rá az ember, mint gondolja.

Még biztosan megyünk ebbe a múzeumba, ezt a barátaimnak is látniuk kell. Másrészt meg spórolni kezdek egy Monet-kamusítványra...

Fälschermuseum
Löwengasse 28
A-1030 Bécs
(Az 1-es villamos vonalán, a Hundertwasserhaus-zal szemben)