A király beszéde - filmkritika

Ilyen filmekért megy az ember moziba! Jól megírt forgatókönyv értelmes, szellemes dialógusokkal, szuggesztív, de egyúttal laza játék, kellemes vizualitás, jó zene - igazi mestermunka.

A király beszéde azonban azért több csupán jó szakemberek ügyes összjátékánál, mert egy számunkra, egyszerű, földi halandók számára ritkán látott helyzetet mutat meg. Aki figyel, rájön, mitől király egy király.

Bertie, vagyis pardon, a Yorki Herceg nagyon nem szeretne király lenni, és talán meg is ússza, hiszen csak második az öröklési sorrendben. Nem szeret szerepelni, állandóan szorong, az egész udvar fojtogatja, izzad és levegő után kapkod. És dadog.

Márpedig a XX. században - és ezt szigorú apja, V. György is felismeri - a királyi családnak is "médiaképesnek" kell lennie. Meg kell szólalnia az alattvalók előtt. Néha még a rádióban is. Ettől a herceg kínjai csak fokozódnak. Semmi sem segít rajta.

Felesége, akit a mi generációnk már csak a bűbájos Queen Mumként ismerhetett, talál rá Lionel Longue-ra, az ausztrál beszédterapeutára, aki szokatlan módszerekkel segít páciensein. A herceg merevsége lassan oldódik, majd hisztériába csap át, amikor a terapeuta nem hajlandó a szokásos hajbókolásra. A keresztnevén szólítja (sőt, Bertie-nek, ahogy csak a család), és nem kicsit megmosolyogja felséges vendége dühkitörését.

Lionel egész másképp beszél Bertie-vel, mint rideg családja, vagy a haszontalan és képmutató udvari orvosok. Egy segítségre szoruló embert lát benne, akit egyébként nagyon meg is kedvel. Fény derül arra, milyen nehéz élete volt a hercegnek másodszülöttként, mennyire mellőzték, mennyire egyedül volt egész életében (a logopédussal való találkozásakor 41 éves), és mennyire fél a tróntól.

Pedig nem menekülhet előle: bátyja, VIII. Edward tíz hónap uralkodás után lemond a trónról magánéleti boldogsága érdekében. Így Bertie-n van a sor.
Csupa nyűg az egész! Kezdve a rémes koronázással, ahol azért nem illene bénázni, folytatva a karácsonyi beszédekkel, és még ki tudja, mivel?

Nem is sejti, hogy országát története egyik legnehezebb idején kell keresztülvinnie. A II. világháború már a küszöbön van. Amikor a Brit Birodalom 1939. szeptember 3-án hadba lép Németországgal, a királynak kell ezt a néppel közölnie. De, ugye, makogással igen nehéz lelkesíteni az embereket, így ennek a beszédnek a tétje több, mint Bertie renoméja.

Geoffrey Rush nem először segít a trónra nagy hatású uralkodót, az Elizabethben mint politikai tanácsadó alakította a történelmet I. Erzsébet oldalán; most pedig - egészen más miliőben és szerepben - II. Erzsébet apjának áll szolgálatába. Játéka révén kiderül, miért tud segíteni a leendő királynak. Ő ugyanis mindig király szeretett volna lenni. Persze nem a valóságban, hanem a színpadon, de színészként megbukott. Mindig is az egyik legnehezebb színészi feladatnak tartottam, ha rossz színészt kell játszania a jó színésznek. Márpedig Rush az amatőr színjátszók apró színpadán csapnivaló III. Richárd; erőtlen, tépelődő és harmatgyenge alakítás.
Bertie viszont semmire sem vágyik jobban, minthogy ő is London külvárosában élő családapa legyen. Egy kis vállalkozás, játék a gyerekekkel, teázgatás a rádiót hallgatva.
A beszédtanár már előrébb jár abban a folyamatban, hogy elfogadja, nem a színpadra született. Ő már kreált magának egy kifelé mutatott emberséges, kissé cinikus stílust, mely megvédi őt a páciensek esetleges támadásaitól. Ettől a családi fészekben nyugodtan lehet olyan, mint amilyennek a shakespeari szörnyet mutatta. Kicsit tétova, kicsit elvarázsolt, de jószívű és kedves.

Colin Firth Oscart kapott a frusztrált koronás fő alakításáért. A néző drukkol minden egyes szóért, amit sikerül végre kimondania. Együtt lélegzünk, együtt verejtékezünk vele. Sajnáljuk érte, hogy soha sem építhetett repülőmodelleket. És tiszteljük erőfeszítéseiért.

Végül pedig látjuk, amint a szorongó magánember az ország első embere lesz. Saját jogon. Ez a folyamat pedig meg imitálva is megér egy díjat.

Értékelés: 10/10