A nagy sikerű alkotmányozás után újabb kérdőívvel keres meg bennünket a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (Orbán Viktor felkérése alapján). Ma kézhez is vehettem a saját, névre szóló példányomat, melyet természetesen szintén nem anonim módon várnak vissza feladói. Címmel és egy pofás vonalkóddal, melynek léte önmagában is elbizonytalanít.

Mindazonáltal emiatt a túlságosan is személyes megkeresés miatt akkor sem küldeném vissza Viktornak, ha történetesen válaszolni szeretnék ezekre az értelmetlen kérdésekre. A kérdések megfogalmazása továbbra is általános iskolás. "Vannak, akik szerint..., míg mások azt gondolják, hogy..." A feleletválasztós tesztre hajazó válaszokban pedig a kérdésben vázolt alternatívákat sulykolják újra.

Mivel ez egy populista reklámfogás, magukkal a kérdésekkel nincs értelme foglalkozni, aki szeretne benne elmélyedni, az itt megteheti. A szokásos demagóg témák: szociális segély természetben, befagyasztott közműdíjak, gonosz gyógyszergyárak stb.. Vagyes saláta a közhelyek kedvelőinek.

Érdemesebb elidőzni viszont a küldemény külcsínjén. A borítékon a Szociális Konzultáció 2011 logo alatt magas labda a felirat: "Az emberek mellett állunk". Ja, töltött fegyverrel.
A feladó Orbán Viktor miniszterelnök, de persze nem személyesen, hanem az erre a célra létrehozott, hosszú nevű Központi Hivatal.

Felbontva három részt találunk: a miniszterelnök kedvesen szigorú, atyai levelét, a kérdőívet és a válaszborítékot.

Az anyám egyik kolléganője a koraszülésen lamentált múltkor. Na, nem a saját gyereke vagy unokája született túl korán, hanem saját maga születése foglalkoztatta. Ha hat héttel korábban jön a világra, kedvezőbb nyugdíjszabályok vonatkoznának rá.

Azért ezek igen érdekes gondolatok egy hatvan éves nőtől. Tudjuk, a vonalat mindig meg kell persze húzni, de tősgyökeres magyarként hiszek a jóhiszemű kiskapukban. Ez az ország egészen elképesztű méretű dolgokat képes átszuszakolni a kiskapukon, miért ne lehetne negyven végigdolgozott év után attól a hat vacak kis héttől eltekinteni?
Nem az államnak, a szabályok csak legyenek meg, hanem a munkáltatónak. Valamilyen méltányossági alapon a munkaadó megkereshetné a törvényes módját - mert nyilvánvalóan van - hogy ezzel a késedelmes születéssel ne járjon rosszul alkalmazottjuk.

Pláne, hogy az illetőt nem valami gonosz multi sanyargatja, ugyanis köztisztviselő, kvázi az állam a munkaadója.

Nyugdíjba menni nem nagy buli. Nemcsak azért, mert az ember életének lezárul addigi leghosszabb szakasza, hanem mert szűkösebb napok következnek.

Persze nem mindenki lesz azonnal öreg és szegény, amint nyugdíjba megy. Magyarországon például a korkedvezményes nyugdíjasok már viszonylag fiatalon biztosítják maguknak az állandó állami apanázst. Különösen elterjedt ez az ún. rendészeti dolgozók között. A rendőrök vagy a tűzoltók például - megfelelő indokok folytán persze - már negyvenes éveikben visszavonulhatnak akár. Bizonyos esetekben a nyugdíj összege sem alacsony.

Az idő előtti lebzselésnek hamarosan vége. A kormány ugyanis meg akarja szüntetni ezt a kiváltságot. Felül akarják vizsgálni a jogosultságokat, különösen a rokkantnyugdíjasok esetében. Az ellenőrzés a szabályok módosítása nélkül is jogos: attól, aki ma úgy vesz igénybe állami kifizetést, hogy egyébként nem kellene teljesen leszázalékolni, most is megvonható a pénz.
Azok pedig korengedménnyel hagytak föl tevékenységükkel, de munkaképesek, vissza lesznek terelve a munkaerőpiacra.

A csalók kiszűrése ellen nem is lehet kifogása az embernek, ezért nem jár külön taps az államnak, ez a hatóságok mindenkori feladata. A kezdeményezés ezen túl viszont természetesen tetszik az irigykedő magyar népléleknek, meg is érdemlik a csillagos ötöst populizmusból, akik kitalálták.

A bökkenő azonban az, hogy még azok sem nagyon találnak munkát, akik dolgozni akarnak. A túlburjánzó leszázalékolás annak idején nagy össztársadalmi összekacsintással történt - visszautalnék ezzel a kiskapukra - az ügyetlenül lefolytatott privatizáció következtében fellángoló tömeges munkanélküliség miatt történt. Ha a sok szélnek eresztett, a szerencséjét sehogy sem találó embernek nem biztosít valamilyen megélhetést az állam, kis túlzással egész régiók álla kopott volna föl. Arról persze lehet vitatkozni, mennyire volt ez jó megoldás. Húsz évvel később viszont még illendő lenne emlékezni arra, miért kerültek sokan ebbe a helyzetbe.

Sokan közülük még ma is aktív korban vannak, de már évek óta nem dolgoznak, sőt arra az életformára rendezkedtek be, hogy nem is fognak már többet dolgozni. Megismétlem, lehet ennek igazságosságán morfondírozni (azért volt, aki az elmúlt húsz évet végigdolgozta), attól még ez egy adottság. Ezeket az embereket visszaküldeni a munka világába, barbárság. Főleg egy varázsütésre, előkészítés nélkül.

Az állami alkalmazottakra visszatérve pedig még inkább sérelmesnek tartom, hogy a már megszerzett jogok visszavételére készülnek. Jogos a felháborodás.

Nyilvánvaló, hogy pofátlanságok is történtek. Jó pár olyan rendőr vagy tűzoltó is elment idejekorán nyugdíjba, aki egy ugyanolyan íróasztalnál szolgált, mint amilyennél én is ülök, vagyis semmiben sem különbüzik bármilyen más irodistától. De azért azt sosem szabad elfelejteni, az egyenruhások többnyire olyan munkát végeznek, amelyre mi, civilek, semmi pénzért sem vállalkoznánk. Horrorisztikus belegondolni, mi történne, ha nem lenne rendőrség vagy tűzoltóság például. Akik legyintenek a rossz közbiztonságra gondolva, ne is gondoljanak inkább bele igazán!

Ezt az áldozatot, amelyet az országért, vagy, ha úgy jobban tetszik, a hazáért, hoznak ezek az emberek, honorálni kell. Sokan vannak, őrületes fizetésemelésekre nincs lehetőség. A munkakörülmények is olyanok maradnak, amilyenek. De a rendvédelmisek speciális társadalmi szerződésében eddig benne foglaltatott a lehetőség: ha valaki már belefáradt a veszélybe, a stresszbe, annak valamivel korábban joga van pihenni.

Az az érvelés pedig hipokrita, mely szerint sok rendőr azért választotta ezt a hivatást, hogy már negyven évesen nyugállományra cserélhesse az egyenruhát. Legalább húsz évig olyan szolgálatot teljesített, amelyet többségünk nem vállalna.
Lehet, hogy egy könyvtáros dupla annyit dolgozik, csak éppen az alatt a negyven év alatt kevesebb bankrablót tartóztat le vagy kevesebb részegen furikázótól veszi el a jogosítványát.

Még mondás is van erről: a háborúban töltött évek duplán számítanak.
Húsz évig nem lehet csak azért kivonulni égő házakhoz, mert pár évvel rövidebb ideig kell dolgozni. A tűzoltók többsége nem így dolgozik. Szerencsére. Ezt a munkát csupán önös érdekből nem lehet végezni.

Értem én, hogy az országnak sok pénzre van szüksége. Azt is, hogy a mostani kormánypárt szépen profitált abból a hisztériából, melyet a 2006-os zavargások során magáról elfeledkezett, brutálisan viselkedő rendőr köré fölépített. (NB: Balsai István nem először rúg bele a rendőrökbe; a rendőrséget diszkreditáló, jogi non sense-ektől hemzsegő törvény is az ő nevéhez fűződik, melyben a rendőri vallomásokra épülő ítéleteket semmisnek kell tekinteni.)

De vajon hosszabb távon jót tesz-e az az országnak, ha az állam ezen kiemelten fontos állami feladatok elvégzőivel ilyen mostohául bánik? Nem vezet-e ez majd mind az állomány, mind az elvégzett munka színvonalának csökkenéséhez? Milyen emberek állnak majd ilyen feltételek mellett az állam szolgálatába? Kevés pénz, megaláztatás és alapvető jogok megnyirbálása.
A legvadabb őskapitalista is rájött egyszer, hogy a végtelenségig nem lehet visszaélni az erőfölénnyel, mert - ha a humanizmust zárójelbe tesszük - visszaüt. Úgy látszik viszont, nemcsak szimbolikus kérdésekben réved vissza a múltba a kormány. Ha csak jelképekről van szó, ízlés dolga, tetszik-e. Ez viszont annál lényegesebb kérdés. Ha az állam elveszíti őrkutyái bizalmát, el fognak azok bizony kóborolni, és Isten mentsem meg minket attól, hogy harapjanak is.

Kicsit aggódtam, hogy lelepleződünk, amikor péntek este a Barátok közt utolsó jelenetében a Balázs nevű karakter 18. születésnapjára barátai meglepetésbulit szerveztek. Mi is erre készültünk, és szerencsére a mi forgatókönyvünket nem a BK szerzői írják, a miénk lényegesen ügyesebben volt megszervezve. Az ünnepelt tényleg nem sejtett semmit - pedig, mint kiderült, látta a péntek esti részt.

Főleg a nyolcvanas évek romantikus vígjátékaiban  szerveztek ilyen összejövetleket a főhősnek. Ott ez egy meglehetősen rosszul sikerült napot zár le általában: a munkahelyéről, fiújától egyaránt kirúgott, autók által lefröcskölt, anyjával összevesző lány leforrázva belép a lakásába, és negyvenen kiabálják: Meglepetés!

Szerencsére nem valami amerikai tucatkomédiában jártunk, mert a tegnap csak jó dolgok történtek, az ünnepelt állítólag élete legjobb születésnapjának nevezte a tegnapit. Ami pedig ennél is jobb, hogy ez a nap nem csak egy kis pillanatnyi fény volt, hanem egy a sok közül a napos oldalon.

Zolimoni barátnőnk egyébként sejtette, hogy nem szúrjuk ki a szemét egy doboz csokival. Így az átverésnek kétfenekűnek kellett lennie. Legfőbb cinkosunk - de valójában a hadművelet vezénylő tábornoka - a születésnapos barátja volt.
Tökéletesen készítette elő a terepet: ki volt takarítva, a helyszín vendégségre elrendezve, az ünnepelt időben eltávolítva. Sőt, még további meglepetésvendégeket is hívott, minek következtében egész népes társaság jött össze.

Tudom, hogy nem engem ünnepeltünk, nekem mégis ez volt egyszerre álmaim bulija. Sokan voltunk, megfelelő többségben voltak azonban az ismerősök. Lazák vagyunk, mégis érdekesen pezsgő párbeszéd folynak. Minden terv szerint alakul, de a fegyelmezett végrehajtás nem írtja ki az élvezetet.
Mégsem otthon, ahol egyébként mindig vagyok, de mégis nagyon otthonosan.

Gyerekkoromban, mikor még kicsit más volt a születésnapi buli funkciója (népszerűségre vágytam az osztálytársaimtól), az volt a legjobb, amikor szivárogtak sorra a vendégek. Már üldögéltek páran nálunk, de fél szemmel mégis az utcát figyeltem, és igazi izgalom fogott el, ha láttam valakit megérkezni.
Tegnap ilyen is volt, páran az ünnepelt után érkeztek. De persze az sem utolsó, hogy a funkció megváltozott.

De mindig szerettem volna a barátaim körében a boldog izgatottságtól remegve kikiabálni: Meglepetés! Látni, ahogy az idegpályák eljuttatják a tudatba a sokkoló felismerést a másik félben: itt és most történik az én nagy Meglepetésem!
A pillanatról fénykép is készült, bár kissé elmosódott, és készítője nem is túl elégedett vele, mégis jól van az elkapva. Egy teljesen váratlan, soha sem látott szituációra a jól ismert reakció.

Mert ugye titokban azt is ünnepeljük ezeken a bulikon, hogy a fél életünket együtt töltöttük, ismerjük egymást jól. De még van muníció ezekben a kapcsolatokban, hiszen a meglepetés mindig sikerült. Sőt, ahogy én a dolgok állását nézem, az igazi meglepetések csak most jönnek.

Wolf Kati nemcsak bejutott az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe, de még büszkék is lehetünk rá.

Nem mintha négy éve, amikor Ruzsa Magdi Aprócska blues-a utoljára főtáblára került, pironkodni kellett volna, de az a dal nem illett az Eurovízió színpadára. Wolf Kati száma viszont tökéletes fesztiváldal.

Nem kell itt filozófiai mélységekre, vagy korszakalkotó zenei megoldásokra számítani, ez a legpopulárisabb popzene, ami létezik. És mégis van benn újdonság. Legalábbis a magyar fülnek. Hogy a kommersz legfelsőbb felszínén is lehet profin dolgozni.

A Szerelem, miért múlsz? (vagy ahogy az européerek ismerik: How about my dreams?) tetőtől talpig az a színvonal, amelyet sajnos nálunk csak ritkán ütnek meg. Aki nem akar gagyit csinálni, annak nem adnak ennyi pénzt (és valljuk be, kicsit derogál is ez az amerikás dizájn); aki mögött meg médiamógulok állnak, az a Vastag Csaba...

És, ha már itt tartunk, az élet talán még igazságot is szolgáltat ma este. Ha ugyanis Wolf Kati megnyerné a versenyt - amit sokan rebesgetnek, nemcsak Magyarországon - akkor az egy hangyányit nagyobb fegyvertény, mint az RTL Klub X faktorán diadalmaskodni. Abban a mezőnyben Veca mellett Kati volt a legjobb, csak a magyar nézők sajátos szavazási szokásai miatt alakult úgy, hogy végül két unalmas hím versengett egymással. Szóval Kati akár vissza is vághat azért az igazságtalanságért, hogy idő előtt kellett távoznia a tehetségkutatóból.

Alekosszal az ágyban ismerkedtem meg. Nem tett rám nagy benyomást. Egy átszenvedett X faktor döntő után minden-mindegy hangulatban maradt az RTL Klubon a tévé az első beszavazó show-n, én meg félálomban hallgattam, amint Stohl András felkonferálja a régebbiekben utált műsor nyitányát.
A Valóvilla első lakóját, az okostojást keresték. Ezt a kört a legravaszabbnak és egyben legellenszenvesebbnek tűnő Nagy Alekosz nyerte. Répaszínű ingjénél csak sokat hangoztatott tisztaságmániája volt taszítóbb.

Aztán ahogy töltötte föl lakókkal az RTL a luxusbörtönt, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ez a különcködő, kissé alkoholfüggő, önjelölt nőcsábász kimondottan rokonszenvesnek hat a többi játékos alkotta biodíszletben.

Alekosz elsöprő diadalának egyik titka az volt, hogy az emberek tán fucsállták a dolgait, de erkölcsileg el nem ítélhették. Az a fajta kutya volt, aki ugatott mindenfélét, de még soha életében nem harapott. És nem is titkolta: ő sosem fog harapni. Alekosz ártalmatlanságában volt legyőzhetetlen.
És elvéreztek közben mellette mindazok, akik elvileg a valóságban mindig, minden körülmények között egy ütéssel végleg leterítik az ilyen Alekosz-féléket.

Extra prémium jár a castingolónak Alekosz megtalálásáért, mert nélküle ez a műsorfolyam bedöglött volna pár hét alatt.
Általa ugyanis az unalmas semmittevés izgalmas semmittevéssé vált. Antikarakter volt a valóság show-k történetében. Nem a nyereményért vagy a médiában való elhelyezkedésért ment be elsősorban, vagy a buliért, mint mindenki más, aki eddig erre adta a fejét; Alekosz magáért a valóság show-ért ment be. Fogalmazhatnánk úgy is, a valóságot akarta megtapasztalni, és cserébe csinálta a show-t.

Alekosz népszerűségének másik oka ugyanis nyilvánvalóan az, hogy hiába görög ő (félig-meddig, leginkább semennyire), a magyar néplélek kiváló tükörképe.

Szegény egész életében a bot rossz végén foglalt helyet: se pénz, se nők, se megbecsültség. Pedig Alekosz érzi magában a megfelelő energiákat, csak épp a külvilág miatt a csodás képességei rejtve maradjanak.
A nőknek nem számít semmit egy szenvedélyesen elrebegett hősköltemény, ha van a szobában egy előember is megfelelő hasizomzattal. (Erre, ugye, a játékban pont példa is volt.) Nem számít az intelligencia, a műveltség, ha valaki elég gátlástalanul törli le a térképről a konkurenciát. (Erre is.) És hiába nem árt valaki, ha nem csinál úgy, mintha csinálna is valamit, akkor kártékonynak van elkönyvelve. Ez volt Nagy Alekosz üzenete.

Az egyik legtipikusabb magyar szokás ugyanis arról lamentálni, mennyire tehetségesek vagyunk - Nobel-díjak, olimpiai aranyak stb. - és még sem olyan helyet foglalunk el a nemzetek sorában, mint amilyen szerintünk kijárna.
Igaz azonban, hogy adót annyira nem szeretünk fizetni; ellenben rendszeresen szavazunk arra, aki a legnagyobbat mondja, nem baj, ha nincs tartalma a szavainak.

Ahogy Alekosz is rájöhetett volna, nemcsak sajátos testtartása volt a lányoknak nem bejövős, hanem szexcentrikus nyomulása is.
Hiába nem számít a papír, azért a nyolc általánost már az én generációmnak is ciki volt nem befejezni.

Az RTL Klub nem véletlenül emelte pajzsra már jó előre a hellén lovert. A műsor kulisszái mögött egymást követték a fiaskók. Bár minden sms-küldős parádé körül megjelennek a mindenttudók, akik szerint csalás az egész, ennél a műsornál többször előfordult, hogy tényleg nem lehetett mással magyarázni a helyzetet.
Azt sem értettem, a többé-kevésbé jó casting adta természetes konfliktusoknak miért nem hagynak kifutást, miért kell egy huszonötödik lepényevő-versenyt is ráerőltetni a kis sztárevicsekre, amikor maguktól is csinálnak valamit. Ráadásul olyasmit, ami ezerszer érdekesebb, mint a szerkesztők által hónapokkal korábban kimódolt időtöltelék.

Műsorvezetőből rögtön három is volt. De Balázs bőven elég lett volna egyedül. Mert Lilu és Stohl András - más és más okokból - nem volt jó választás.
Stohl nem csupán büntetőügye miatt nemcsak a dolog népi igazságtétel szempontjából nem volt komilfó, hanem azért sem, mert Stohl harsánysága éppen a gondok súlya alatt mesterkélt és fáradt volt.
Lilu pedig a villalakók iránti ellenszenvét és lenézését nem tudta véka alá rejteni. Ami Sebestyén Balázsnak kimondottan jól állt, az Lilunál csak ellenszenvesnek hatott.
Ráadásul az egy férfi - egy nő párosítás még értelmes is lett volna, de ez a keserédes hármas valahogy sosem állt össze.

Alekosz másik nagy titka a barátság volt. Ha sikerére gondolok, megrendülök, mennyire vágyják a magyar emberek a barátságot. A görög ugyanis megszilárdulását annak köszönhette, hogy viszonylag hamar egymásra találtak a nagy szájú, vagányabb Olivérral, aki ugyanúgy lúzer egyébként, mint Alekinnyó (sic!... sick!), csak épp jobban el tudja játszani, hogy nem az.
A hat hónap legszebb momentuma az volt, amikor a családnak szóló kamerába mondott üzenetnél Olivér behúzta különc haverját, hogy bemutassa családjának: "Apu, Anyu, Bodri, ő itt a barátom." Büszkén és szeretettel. (Ezt nemcsak én láthattam így, tegnap a legutolsó legszebb-pillanatok összefoglaló záróképe volt ez.)
Bár Olivérnak igencsak gyümölcsöző máris ez a barátság (bár a kölcsönösség megvolt: Alek szimpatizánsait Oli vezényelte a Facebookon át), kizárt dolognak tartom, hogy ne lennének valós szimpátiák a háttérben.
A nézők nemcsak Alekoszra szavaztak, hanem a barátságra is. Annak örültek, hogy még létezik. Kicsit olyan ez, amikor elhanyagolt, hervatag feleségek drukkolnak José Armando és Esmeralda szerelmének; legalább másnak sikerüljön, ha nekik már nem.

Alekosz tegnap feljutott a csúcsra, és reméljük alaposan körülnézett ott. Holnaptól ugyanis hivatásszerűen feleséget keres majd az RTL Klub csodásnak ígérkező műsorában. Sikeres celeb lett belőle, megnyerte a lakás-kocsi-sokpénz kombót is, ami önmagában is felejthetővé tesz némely fehérnép előtt bármely emberi hiátust. Már nyilván tudja, többszáz nő jelentkezett, akik mind szívesen feleségül mennének hozzá, tizenhatot meg már előválogattak neki induló show-jához.

Ráadásul Alekosz igazi sztár lett. Még Orbán is idézte egy beszédében leghíresebb szófordulatát. Az Index pedig - ki tudja, milyen megfontolásból - komoly kampányt folytatott ellene, tényezőnek tekintette. Még Tóta W. Árpádot is bevetették, aki egy érdekes ívű, kissé erőltetett cikkben próbált Alekosz súlytalan - fogalmatlan ellenfele, az együgyü Jerzy mellett érvelni. Kicsit váteszesen befenyítve olvasóit, nehogy nemzeti agyhalál legyen abból, hogy a hülyék gyülekezetéből kiemelkedik a leghülyébb. A szándékot nem ismerjük, de azért annyit még én is tudok az írásról, hogy nem érdemes olyan témát választani, amiről fogalmunk sincs.

Nagy Alekosz nemsokára bemutatja Magyarország leggyorsabb arc-amortizációját. Tegnap este elvesztette ugyanis minden vonzerejét, bár ez még nem látszik. Nem lúzer többé, megérkezett. Ráadásul úgy, ahogy mindig is szeretett volna: minél kevesebb energiaráfordítással, és önmagát adva úgymond.

A gond csak az, hogy túl sokat adott már önmagából. Egyrészt neki már szinte semmi sem maradt, mi meg hamarosan unni fogjuk.

A szokásos, képfelismerős játékot hoz ez a hétvége. Újra felütöttük a híres emberek albumait, hogy zsenge korukat megörökítő képeket mutassunk róluk.

Mivel sötétben minden tehén fekete, világosban meg minden gyerek (majdnem) egyforma, először jönnek a nevek segítségül, majd a képek. Egyik törzsjátékosunknak üzenem, ezúttal Madonna is lesz, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa viszont nem, így a tévesztés lehetősége jóformán kizárt.

Uff, das war knapp!

Tegnap a buszon ülve hasított belém a tudat: nem tettem be a májusi bérletemet. Ha jön az ellenőr, baj van. Legalábbis magyarázkodni kell. (Jellemző a BKV kicsinyes mentalitására, hogy az éves bérletszelvényből négy "lejárt" nem bizonyítja kellően az ötödik meglétét is. Vajon ha áprilisi van, akkor májusi nincs?)

De megúsztam, és otthon szépen beraktam az újat. És ma reggel jöttek is a karszalagos kollégák. Pedig ezen a vonalon egészen elvétve találkozni velük. 

Rászorulók kérték

Igazán rendes tv-néző vagyok, majdnem példás. Még mindig le lehet engem ültetni sms-szavazós show-kkal a képernyő elé, bár szavazni nem szoktam.

Akkor hát minek bosszantanak örökké azzal, hogy folyton a győztesjelölt sanyarú, és ezért bulvárban jól eladható sorsával kampányolnak mellette. Az RTL Klubnál valaki eldöntötte, a Jerzy művésznevű szereplőnek kell győzni, slussz-passz. Ezért most irattatják a szívszorító cikkeket csatlósaikkal a bérmeztelenkedő szomorú gyerekkoráról. Utóbbit persze nem irigyeljük, ezt mégsem érezzük elegendő alapnak a győzelemhez.

Apropó csatlósok! Mennyit fizet a Viasat 3 az Indexnek, hogy a teljesen érdektelen Éden című bordély-reality-t ennyire promózza? Nézi azt valaki? Természetesen azokon kívül, akiknek fizetnek ezért.

Wolf X Katinak meg nem érdemes az új Geszti-szerzeménnyel kimenni Düsseldorfba, az eurovíziós táncdalfesztiválra, a győztes ugyanis megvan.
Az izlandi Sjonni Brink ugyanis sajnálatos módon váratlanul elhunyt. Szinte biztos vagyok benne, hogy posztumusz megnyeri ezt az egyébként elég idejétmúlt versengést.

És ha már Geszti, akkor lenne egy kínzó kérdésem, Geszti egykori szimpatizánsaként is.
Az X faktoron felbuzdulva, új együttest alapított két énekesnővel - feleségi engedéllyel a birtokában. Helyes. Bár nyilvánvaló, hogy nem lesz ebből második Jazz+Az.
De a formáció neve nagyon gázos. Gringo Star(r?). Igazi Geszti-féle szójáték ez persze, és egy szövegben, ahol soronként két-három szóvicc van, el is férne. De a projekt nevének kicsit kevés.
Miért nem Ringyó Sztár akkor már? Ha a feleség beleegyezése is kellett hozzá. 

Nem előkelő

Már Lady Di-t sem szerettem túlzottan. Tudom, hogy ez ma nem népszerű vélemény, de az én angol királyi családról kialakult képembe nem fért bele az ő celeb-személyisége.

Úgy tűnik azonban, hogy a szelleme nem tűnt el, és jobb lesz hozzászokni a monarchia új arcához, bármennyire fáj is ezt látni. A trónörökösöket értem, nekik az édesanyjuk volt. Az is visszatetsző lenne, ha megtagadnák. Főleg, hogy Vilmoson nem látszik az a túlzott lazaság, amely Harry herceget kissé komolytalan figurává teszi a Buckingham palotában.

Az új ara - aki szép, okos, és Dianánál lényegesen jobban érti a csíziót máris, mégsem lett még a szívem királynője - pereputtya viszont igen érdekes. Már attól szűzi ajkaim elé kaptam halasi csipkés keszkenőmet felháborodásomban, hogy fehérben jelent meg a múlt heti ceremónián Pippa, Katalin Erzsébet húga.
Azóta viszont csupasz hátsója és melltartóban előadott tánca igazi Facebook-sztárrá avatta.

És mi még azon fanyalogtunk múltkor anyukámmal, hogy Diana egykoron a Palota folyósóin görkorcsolyázott, aztán duzzogott, mert ezt nehezményezték...

A Corvinuson végeztem. Legalábbis posztgrauduálisan. Alapképzésre is abba az épületbe jártam, csak a felvételikor még Államigazgatási Főiskolának nevezték, a diplomámra meg már a Közgáz pecsétje került.

Persze azóta már nagyban tagadják, de nyilván nem véletlenül röppent föl az a kacsamadár, mely szerint a Corvinust meg kell szüntetni. A felsőoktatás persze túlburjánzik, nem árt megnyesni. Pláne most, amikor már szerencsére túlvagyok rajta, nem fájna, ha nem főiskolai fejpénz formájában pénzelnék a kapun belüli, pályakezdő munkanélküliséget.

De pont a Corvinus fáj? Mint egykori hallgatójuk, sejtem, miért. Bár Török Gábor nagyobb bennfentesként elhárítja az egyetem vezetésének baloldaliságát, nem lehetett nem észrevenni, hogy bizony tényleg a baloldali-liberális gondolkodásmód az uralkodó (legalábbis az Államigazgatási Karon). Én még Grespik főispán úr idején jártam oda, és közigazgatási jog-órákon rendszeresen elemezték stand up-szerű előadásokon, mennyire nem felel meg a szakmai - jogi követelményeknek ennek a sajátos világképű főközigazgatásznak a tevékenysége.

A Corvinus talán nyert némi időt azzal, hogy saját halálhírét kelti; talán a sok tagadás elodázza az egyetemmonstrum szétdarabolását. De számomra egyértelmű, ez (is) politikai tisztogatás.

Csúcshatás - filmkritika

Edward Morra korunk hőse. A semmiből szó szerint percek (órák, napok stb.) alatt jutott el a csúcsra: a tíz éve íródó könyvét négy nap alatt befejezi, és a kiadó változtatás nélkül kiadja. Tizesével futja le a new yorki háztömböket, és órák alatt elsajátít bármilyen nyelvet. Három nap alig telik el, és úgy zongorázik, mint mások harminc év gyakorlás után.

Eddie Morra drogfüggő. Egy ismerőse kínálja meg a tablettával, amely 30 másodperc alatt aktivizálja a leglomhább agyat is, és az IQ négyszámjegyűre pörög föl. Minden szituáció és ember pillanatok alatt megfejthető, és a szerencsétlenkedő lúzer übermensch-sé változik. A szó minden értelmében. Nemcsak lexikális tudása sokszorozodik meg és rendszereződik a világ legnagyobb és legdinamikusabb asszociációs mezőjévé, hanem kétségei, gátlásai és erkölcsi skrupulusai is eltűnnek. Bármilyen társaság középpontjává válik, a nők imádják, a férfiak irigylik. Everybody's darling Einstein és Rockefeller egyesített szellemi kapacitásával.

A film nagyon szórakoztató: akciódús, elmélkedős és végig nyugtalanító. Elnyújtott videóklip mindenféle képi trükkel. A tabletta hatása alatt a színek melegek és teltek lesznek, a kontúrok élesek, a fények nyugodtak, az élet viszont felgyorsul. Amikor viszont a hatás nem érezhető - a film elején tapasztalhatjuk ezt hosszan - minden fakó, és a fény olyan, mint amikor valaki hirtelen felébred, és a redőny felhúzásakor elvakítja a nap. Bántó.

Annyira leköti az embert a dinamikus vágás, a pontos színészi játék, a sok váratlan fordulat, hogy a kérdés, valójában, mit is láttunk, csak pár perccel a film vége után tolul föl.

Több elméletem is van.

Tekinthetjük úgy, hogy minden valóság. Tényleg van olyan drog, amely nem tönkreteszi, hanem feljavítja az ember életét létrehozva bárkinek a legtökéletesebb "verzióját". Csak élni kell tudni vele. Korunk hőse nem nyugszik bele a sorsába, mindent megpróbál, hogy egyre magasabb szintekre jusson el.

Az is lehet - a másik véglet - hogy a tabletta egyszerűen egy nagyon finom hallucinogén, és Morra fejében zajlanak csupán az események. Élete legjobb tripjét látjuk.

A felemás változat is lehetséges. A klasszikus drogos sztori. Morra eleinte tényleg csúcsra járatja az életét a tabletta segítségével, de túlpörög, és elveszíti a kontrollt. Másnapra - amikor üstökösszerű érkezésére felfigyelő pénzembereknek kellene bizonyítania - elfogy viszont az anyag, és visszatér a hebegő-habogó, nem túl okos, külvárosi alak. Persze az elvonási tünetek sem maradnak el: rosszullét, hányás, szédülés.
Mivel a pirula kísérleti stádiumban van, kiszámíthatatlan a hatása. Lehetséges, hogy Eddie Morra barátnője munkahelyén végleg elveszíti az eszméletét, amikor elküldi a nőt a dugi tablettákért (szintén tipikus drogos szokás). Amit ugyanis utána tapasztal, az enyhén szólva szürreális, sőt nem logikus, álomszerűen összefüggéstelen.

A filmről van egy vad teóriám is. Semmi bizonyíték sincs rá, csupán elszabadult a fantáziám.
A főhős író, aki - jobb híján - törzskocsmája törzsvendégeinek mesél készülő sci-fijéről, amely egyben a XXI. századi emberről is szól. De nem mondja végig. Akkor azt hinné az ember, az értetlen arcok hatására akad meg a történetben, de akár úgy is interpretálható ez a momentum mint a felismerés pillanata. Amit pedig utána látunk, az már a sztori, mely valójában csak a szerző képzeletében játszódik le. Hiszen belső monológ vezet végig a cselekményen, narráció. Mint egy regényben. Az ihletnek lehet olyan élettani hatása, mint a drognak. A kis, átlátszó tabletta pedig csupán metafora.

Értékelés: 8/10 - Akár delírium, akár megelevenedő regény, túl sok az elvarratlan szál.

A tegnapi El Clásicón végre a Barcelona meg tudta verni a Real Madridot. A pályán túl sok focit nem láttunk, mert a Madrid és főleg edzőjük, José Mourinho az előző két meccsen (egy döntetlen, egy Real-győzelem) mindent megtett, nehogy megismétlődjön az őszi fiaskó, amikor is a Barca könnyed játékkal és öt parádés góllal mosta le a fővárosi fehéreket. Ha tényleg játszani kellett volna, akkor a Madridnak most sem lett volna esélye, Mouék taktikája erre utal.

Taktika? Pszichikai hadviselés. A nagyszájú portugál szokásos nyilatkozatai, amelyekben előre csalást és tisztességtelenséget vizionál. Miközben ő küldi ki úgy gátlástalan védőit, hogy meccs előtt gránátvörös-kék vérbe áztatott zsebkendőt szagoltat velük.

Csúnya, de izgalmas meccs volt, és a második félidőben Lionel Messi két góllal helyezte jószerivel megdönthetetlen előnybe csapatát a jövő heti visszavágó előtt.
Még Mourinho is azt mondja, hogy lehetetlen küldetés a Bajnokok Ligájának döntőjébe eljutni. (Akit érint, május 28-ra NE csináljon programot!) Persze ez nyilván blöffölés is, de kivételesen akár igaz is lehetne.

Ezt a meccset látni kellett. Első sorban azért, amit a világ legjobb középpályása, Xavi Hernández mondott róla: "A foci győzedelmeskedett."
A Barcelona ugyanis arra is képes, amire kevesen: az elmúlt kudarcokból rekordidő alatt tanulni, és ha kissé a játék esztétikájára ment is a dolog, eredményes volt. A jobbik győzött, ha nem akarunka annyira patetikusak lenni, mint Xavi. A Barca elég jó ahhoz, hogy a Madrid nagyképű antifutballistáit - akik három éve először múlt héten egy kis fityfirisz góllal szinte véletlenül nyertek a Királykupa döntőjében - a saját fészkükben, a saját módszereikkel verjék meg.

Három momentumot ragadtam ki, mindhárom igen jellemző.

Az elsőn a Madrid hátvédje, a rendkívül ellenszenves Sergio Ramos mutatja be, mit jelent számára a szoros emberfogás. Ha ráül Messire, a csatár nyilván nem tud gólt rúgni. Azt is tegyük hozzá, ebbe a pozícióba sem magától került az argentin, Ramos lökte föl.

Ez már az első öröm pillanata. A frissen becserélt Affelay beadásából Leo lőtte be a gólt. A szokásos ünneplés rituáléja most egy kis erőfitogtatással is bővül.

Végül a megkönnyebbülés pillanata. Messi euforikus, Carles Puyol rangidős csapatkapitány pedig végre megnyugodhat. (Utóbbi ha még egyszer meg mer sérülni, személyesen rúgom fenékbe. Aki úgy játszik, mint ő tegnap, az nem hiányozhat.) Óriási feszültség alól szabadultak föl.

Az ifjú Viktória királynő - filmkritika

Klasszikus, finom modorban készítették el ezt a filmet. Persze már új eszközökkel rajzolják a portrét: a királynő személyes érzései adják meg a történet dramaturgiai mélységét. Pár évtizede elképzelhetetlen lett volna ez a személyes hangvétel. A királyi ágyjeleneteknek is maximum a "végeredményét" láthattuk, vagyis amikor a trónörökös megszületik. Persze Az ifjú Viktória királynő sem naturalista alkotás, itt is csak félhomályt és meghitt mosolyokat kapunk. És törtenetileg is hiteles, igazi szerelmet.

Mert mind a film, mind Viktória erejének titka ez a szerelem. Albert herceget Viktória ágyába a belga király delegálja, és már az elején ki is mondja a film tételmondatot. Aki a (leendő) királynőt irányítani akarja, annak meg kell nyernie a szívét. Ez nem csupán az ifjú uralkodó receptje, hanem az egész történeté is. Nem tudom, mennyire nyomon követhető, elhangzott-e a belga király és tanácsadója között ez a mondat, de a film készítő jól tették, hogy ezt helyezték a középpontba.

Albert herceget ugyanis valóban megszereti Viktória. Sőt - a spekulánsok bánatára - Albertet nem a hatalomvágy hajtja Viktória karjaiba, hanem szintén valós érzelmek. És a fiatal királynő szerencséjére a nyakas, német ifjú erős és okos is egyben, és elég jó ember ahhoz, hogy képességeit felséges felesége szolgálatába állítsa. Leküzdve azt a kisebbrendűségű érzést, amit az jelent, hogy a felesége sokkal erősebb és hatalmasabb, mint amilyen ő valaha is lehet.
Továbbá eléri a királynőnél, hogy mégsem csak Viktória királyként tétlenül töltse napjait. Házasságuk attól érik valódi szövetséggé, hogy Albert nem csupán elcsábítja az uralkodásról szóló bölcs gondolataival Viktóriát, hanem amikor arra kerül sor, a gyakorlatban is megmutatja, hogyan kell jobban játszani ezt a játékot, mint bárki más.

Viktória hosszú uralkodásának ez a bizalmon, áldozaton és hűségen alapuló kapcsolat volt a titka. Saját képességei persze szintén nem lebecsülendők - a feladattól fázó Albertet is a lány kimagasló intelligenciája és humora bűvöli el - de egyedül nem lehetett volna biztos a döntéseiben. A határozatlanság pedig a legsúlyosabb hiba, ha valaki koronát visel a fején.
Az ugyanis hamar kiderül, hogy Viktória igényli egy oltalmazó tanácsadó segítségét, mint minden fiatal nő, aki korán vesztette el az apját. Első kiszemeltje azonban csak addig evez vele egy csónakban, ameddig saját érdekei is teljesülnek. Ő politikus, régóta elvesztette a szabad akaratát.

De egy férjnek - és talán itt helye van ennek a régies, de kifejező szónak - egy hitvesnek nem lehetnek más érdekei, csak ami társának.

Mindez talán első ránézésre csupán romantikus képzelgésnek tűnhet csupán. A film azonban ezeken a lágy rózsaillatú képsorokon keresztül sokkal többet mutat meg a történelemből, mint a nyíltan politikai jelenetek. Utóbbiak ugyanis helyenként eléggé kimódoltak, iskolásak. Azok igazán jók, amelybe belekeveredik egy kis privát mellékíz is. A koronázásnál Viktóriában feltolul az összes bizonytalanság például, sokan ugyanis nem hisznek benne, de összemosolyognak Alberttel, és onnantól kezdve megvan az erő ahhoz a tökéletességhez, amelyre áhítozik. Az emberi lényéből merít energiát ahhoz, hogy mint uralkodó emberfeletti legyen.

A film korrajzban is erős. Jelmeztervezője még Oscar- és BAFTA-díjat is kapott. A három évvel korábbi A királynő tiszteletteljes narrációjával kinyitotta kapuit a filmesek előtt, így ez a film is a legpatinásabb környezetben foroghatott.

Több műfajban is élvezetes alkotás. Aki a romantikára vágyik, fejedelmi kulisszák között kapja azt meg. Nem beszélve arról a bravúrról, hogy a boldog szerelmet (pláne házasságon belül) milyen nehéz elcsépeltség és unalom nélkül ábrázolni.
Aki a történelem belső működésére kíváncsi, a filmből láthatja, mennyire nem racionális a politika, milyen nüanszokon múlik minden.
Az olyan pszico-fanatikusok, akik folyton mindent lelki folyamatokkal magyaráznak, megelégedéssel nyugtázhatják, egy-egy történelmi személyiség mennyivel fontosabb, mint amilyennek tulajdonítják. Ebben a filmben ez nagyon szépen ki van dolgozva, nemcsak a királynő lelkét értjük meg, hanem sok más emberét is.

Értékelés: 9/10

Azt hiszem, újabb csúcspontjára érkezett a hazai televíziózás. Az Alaptörvényt ma délben, a harangszó ütemére Schmitt Pál államfő ellenjegyezte. Ezt a kimagasló, közjogi aktust nem csupán közvetítte a tévé, hanem még körítést készített köré.

Előtte a világhírű magyar észnek: történészek és papok magyaráztak. Utána a világraszóló magyar szívnek: elhangzott a Szózat a huszonöt éves Cserhalmi György előadásában. Aztán Scmitt Pál, miután dublőr nélkül írt a kamerák élő kereszttüzében - bátor dolog, intézte saját szózatát hozzánk. Megrendítő erejű volt az egész műsor.

Személy szerint azonban ehhez a kutyakomédiához, amelyet fellengzősen alkotmányozásnak neveznek, ezt a műsorszámot - ha már konzervekből ünneplünk - tartottam volna ide illőbbnek.

Végignéztem amúgy, a tévék hogyan tisztelegnek az Alaptörvény előtt. Az nyilvánvaló, hogy az egyesen a Koltay Gábor-maraton és az István, a király utal a mai nap wannabe fennköltségére. De a kereskedelmi tévék vajon ráéreztek-e a történelmi pillanatra?

Nagyon meghatározó képsorként őrzöm azt, amikor egy vallásos őrületről szóló filmben a szentnek hitt kisfiú holtestéről a hívek mind egy-egy szuvenírt szeretnének. Amikor a cipők és a ruhák elfogynak, a csodavárók megszállott módon a gyermek szőke fürtjeit kezdik tincsenként levágni. A dolog pedig eszkalálódik, és bár a film itt véget ér, valami egészen szörnyűt vetít előre.

A hajvágás a középkorban egyébként büntetésnek számított. A Sasson előtti időkben ez ugyanis a megszégyenítés egy formája volt. Ennek gyökerei pedig egészen mélyre nyúlnak vissza, a Bibliában például Sámsont sem tudják másképp legyőzni, csak úgy, hogy megfosztják hajától.
Sőt, hogy egy a magyar irodalomból elcsent példával is éljek, a bonyodalmakat a Csongor és Tündében is az alvó tündérlány egy fürtjének ellopása okozza.

Bennem is munkál egyfajta balsejtelem a hajvágást illetően. Nagyon nem szerettem sosem fodrászhoz járni, szóval nem most fordul elő először, hogy évekig felé sem néztem. De most más is van: a hajam ilyen hosszú még sosem volt. Megmértük: 62 cm.

Frissen mosva, éppen megszáradva ma is látok benne némi szépséget. Sőt, szinte még egy enyhe hullám is van benne, amire aztán nem nagyon számítottunk. Még 20 centivel ezelőtt is volt néhány érdeklődő a közeli vonalzógyáraktól; új etalonra volt szükségük. De mint a hűséges olvasók tudják, pont hajászati okokból nekem a szögegyenes és az egyenes szög fogalma végleg összemosódott.
Vagy, hogy stílszerűbb legyek, összegubancolódott. Némileg groteszk dolog, hogy a szőlőkacsokat megszégyenítő makacssággal összekapaszkodó, egyenes hajszálaimat csak a leggöndörebb göndöröknek szánt szérummal tudom kibogozni.

Egyik törzskommentelőnknek is volt ideológiája a fodrász meglátogatásának negligálására. Ő mint feltörekvő basszusgitáros a "szabadság istene" imidzzsel próbált betörni a Z Magazin címlapjára. És tényleg, a hosszú hajban van valami cigányos romantika, valami megfoghatatlan, kimondatlan lázadás.

De egyrészt elmúltam harminc, másrészt már nincs kedvem folyton bajlódni vele. Mert a széllel való szárnyalást néha fájdalmasan megakasztja egy kis beakadás vagy becsípődés. A fent vázolt kezelési nehézségekről nem is beszélve.

Szóval le kell vágatni.

Olvastam, hogy a hajat megveszik. Ahogy számoltam, ezért a mennyiségért tízezer forint körüli összeget lehetne leakasztani. De egy pár héttel ezelőtti bulin megütötte a fülemet valami más, egy sokkal jobb ötlet.

Az utóbbi időben rövid frizurát viselő barátnőm mondta, hogy egy beteg barátjának növesztette a haját. Ha szüksége lett volna parókára, akkor ő a hajával "szállt volna be". Szerencsére végül nem kellett a haj, és a szőke tincsek a kukában végezték.

Én viszon mindenképp megválok pár nap múlva 40 centitől. Arra gondoltam, hátha valakinek szüksége van rá. Nagyon szívesen és természetesen ingyen átadom a copfomat bárkinek, akinek kell.

A hajam - mint a fent leírtakból kiderül - nem tökéletes és nem is problémamentes. Viszont egészséges és ápolt. Festve három és fél éve volt utoljára. Akkor is a szőkés-vöröses melír eltüntetése céljából barnára. Idén pedig még ki sem vasaltam, úgyhogy a hőroncsolás sem számottevő. (Régebben is csak sátoros ünnepeken.) A mellékelt képen is látszik, hogy vékonyszálú, egyenes és középbarna.

Így utólag meg is tudnám ideologizálni, hogy miért nem mentem a 28. születésnapom óta fodrászhoz.

Elvileg a játék ideje lenne itt, de az ünnepek nemcsak az önfeledt szórakozásról szólnak. Hanem a nagy lakomákról is. Holnap én is sütök kenyeret. Ma pedig hirtelen ötlettől vezérelve betartottuk többé-kevésbé a böjt szabályait. Még a kutya is csak derelye-maradékot kapott, pedig nincs megkeresztelve, és egyébként meg ragadozó lenne... De az elv az elv.

Már egyszer volt itt egy nagy sikerű játék, amely azóta is beszédtéma mikroklmámban. A most következő összeállítás nem nehezen kitalálható étkeket ábrázol csupán. Pár abszurditása miatt került be. Úgy is fogalmazhatunk, hogy felkínálunk néhány alternatívát, ha valaki már unná a sonka-tojás vonalat.

Gyerekként néha hallja az ember, hogy étellel játszani csúnya dolog. Szerencsére olvasóim nagy része már nem gyerekkorú, így ez ránk nem vonatkozik. És ahogy az asztalnál is, most is csak a képzelet szab határokat. A mostani játék felfogható úgy is, hogy ki kell találni, mi látható a képen. De nagyon örülnék néhány találó képaláírásnak is.

Vigyázat! Pár kép nem éppen gusztusos!

Kissé reklámízű lesz a soron következő történet, ezt ellensúlyozandó itt nem szerepel majd a termék megnevezése. Mégis el kell meséljem azon tapasztalataimat, amelyeket az elektromos cigarettával átéltem.

Nagynéném, aki ma már két doboznyit szív el egy nap, vett egyet. Nem leszokni akar, csak költségcsökkentési megfontolásból szerezte be a készüléket.
Nem akar leszokni. Mint mondta, neki már annyi mindenről kellett az életben lemondania, a cigarettáról nem fog. De az egyáltalán nem mindegy, mennyit költ rá. Bár a dohányzást kimondottan taszító, sőt gusztustalan szokásnak tartom, az érvének nehezen tudnék ellent mondani.
Nyugdíjas viszont már pár éve, és sajnos előtte sem volt soha olyan fizetése, amely a pihenés éveit túlon túl kényelmessé tenné.

Ezt az anyagias okoskodást is könnyedén belátom. Az alapkészletbe ugyan be kell fektetni tízezer forintot, de egy-egy patron 550 forint. Egy patron 30 szál cigarettának felel meg, vagyis másfél doboznak. Nem vagyok nagyon képben az árakat illetően, de azt hiszem, ez önmagában elég jó. Még akkor is, ha a nagynéném eddig sem jövedéki termékként jutott hozzá az elfüstölni valóhoz.

Pláne annak fényében, hogy ezt a cigarettát nem kell végigszívni.
Manapság már - Budapesten legalábbis - tilos rágyújtani a megállókban, de régebben sok alig elszívott cigi ment pocsékba, mert a BKV járműve mintha toporogva várta volna azt a pillanatot, amikor az ácsorgást végleg megunó, dohányos utas tüzet csihol, és beszívja az első, felszabadító erejű szippantást. Ebben a pillanatban tűnik föl valahogy mindig a busz vagy a villamos. Ritkán prioritás, hogy inkább a cigarettát szívja végig az ember, hiszen pont türelmetlensége miatt kezdte bele a szivogatásba. Így el kell dobni a kis rudat. És ennek legfeljebb a csövesek örülnek.

Az elekrtomos cigaretta viszont nem ég. Rágyújtani sem kell (amúgy ez az egyik nagy hiányossága), mindig annyit szív belőle az ember, amennyit akar. Tehát kárba semmi sem vész. Ha közben telefonálnak vagy épp rájön a szívó félre a szapora, csak leteszi a készüléket.

Füst azért van. Csak nem az büdös, kátrányos fajta, hanem ártatlan, mentolos illatú vízgőz. Ez csupán illúzió, a megszokott hatást akarja imitálni. De senki mást nem zavar, a passzív dohányzás problematikája is megoldódik ezzel. Én nagyon háklis tudok lenni egy idő után a füstre, de ezt a nagynéném egész este szívta, és a füstnek tényleg csak a látványa volt meg.

Nem olvastam a rendeletet, nem tudom, mi számít dohányzásnak, vagyis szabálysértésnek a BKV megállóiban, de elvileg ezzel a kis szerkezettel elvileg nyugodtan lehetne cigizni. Akár magán a buszon is. De ezt a nagynéném még nem merte megkockáztatni. Valószínűleg élénken él benne még annak az esetnek az emléke, amikor kirúgták a kezéből a cigarettát a hatos megállójában. Igaz, az még hagyományos cigi volt.
Talán az utazóközönség kevésbé tájékozott tagjai méltatlankodnának. Az illúzió ugyanis elég jó: egy-egy szippantásnál vörösen fel is parázslik a cigaretta soha el nem fogyó vége.

Annak ellenére, hogy van benne némi nikotin (a leszoktatás a cél, ugye, a fizikai függőséget nem lehet olyan könnyedén zárójelbe tenni, mint ahogy most én tettem), kipróbáltam.
Soha sem dohányoztam, ha csak azt a 18 évvel ezelőtti esetet nem vesszük, amikor egy kártyázás során spontán módon kértem egy slukkot az apám Symphoniájából. Megrázó élmény volt, akkor eldőlt, hogy soha sem fogok cigarettázni.
De most a nagynénémnél mégis szívtam párat. Az elsőtől köhögtem kicsit, de aztán semmi különöset nem éreztem. Viszont nagyon laza voltam, ahogy kifújtam a füstöt. Füstkarikát még nem sikerült, ennek ellenére pózoltam cigivel a kezemben a tükör előtt. Megdöbbentő. Sötétedett ekkor már, úgyhogy szinte úgy néztem ki, mint az X akták láncdohányosa a maga megrendítő tudásával és magányában. Mintha tényleg cigiztem volna.

Meglepő módon könnyedén le tudom tüdőzni a vízgőzt. Hiába, a hosszú évek vitálkapacitás-vizsgálatain szerzett gyakorlat! Enyhe mentolos ízt érez az ember, semmi mást.
Apropó pulmonológiai vizsgálatok. A termék forgalmazói azt állítják, az e-cigi segít jobban lélegezni. Azért ezt egy kis csúsztatásnak érzem. Ha az ember jobb légzésre vágyik, a dohányzásnál azért vannak jobb módszerek is.

Nagynéném három nap használat után fél dobozzal kevesebbet szívott. A rágyújtás aktusa hiányzik neki, és a cigaretára eléggé hasonlító készülék súlyával sincs megelégedve (egy kis akkumulátor nehezíti el, úgy kell tölteni, mint egy mobilt), viszont örökös félelme az ágyban cigarettázástól teljesen elszállt.

A dolog egyetlen vesztese a kutya lesz. A házban ugyanis nem szabad a nagynénémnek rágyújtania, mióta nálunk senki sem cigizik. Ezért a kertbe szokott kimenni, aminek a kutya nagyon örül. Már a cigi szót is megtanulta, igaz némi jelentéstorzulással. Neki ez a rövid, de sűrű (ez igen kedves a kíváncsi, de elkényelmesedett szobakutyáknak) kerti látogatást jelenti; hogy füstöl valami a nagynéni szájában, a kutya számára mellékes. Az emberek furcsák, egy jó kutya már semmin sem lepődik meg.

Egy kedves olvasó hiányolta a politikai témájú posztokat. Az utóbbi időben tényleg nem ez a fősodor, tényleg minden más hamarabb kerül az olvasók elé, mint a politika.

Ennek elsősorban az az oka, hogy jelenleg nincs politika az országban. Csak a politika látszata van, de valódi politizálás nem zajlik semmilyen téren.

A nagypolitika - vagyis az uralom megszerzéséért és megtartásáért folyó küzdelem - a választások óta, lassan egy éve szünetel.
A kormány propagandatevékenységet ugyan folytat, de egyáltalán nem jól. Látszik, dühíti őket a sok kérdés és értetlenkedés. Csak nyűg nekik mindaz, ami a kormányzati munka szerves része, vagyis csak azt érezték feladatuknak, hogy átvegyék a hatalmat, támogatottságuk fenntartásáért nem sokat tesznek, és azt is rosszul. Holott a jó színvonalú kormányzásnak ez is alapfeltétele.
Nem csak a finnyások kedvéért kell a demokrácia szabályait betartani, hanem mert a folyamatos védekezés eltereli a figyelmet az érdemi munkáról. Márpedig azon meglepődni, sőt (ál)fölháborodni, hogy az ellenzék és holdudvara éber őrkutyaként csap le minden apró visszasságra, naivitásra, akár politikai kulturálatlanságra is utalhat. Sajnálatos, hogy a Fidesz még mindig nem érti, sokszoros - súlytalan és súlyos - kivagyisága azok malmára hajtja a vizet, akik a Fideszt mindig is ezzel a kulturálatlansággal vádolták.

A baj csak az, hogy képletesen szólva ez a malom nem áll már. A nagypolitika elhalása nemcsak a lehengerlő 2/3 miatt következett be, hanem azért is, mert a maradék harmad egyszerűen nem képes lépést tartani a Fidesszel. Ez különösen azért nagyon aggasztó, mert a Fidesz érdemben helybenjár. Cikk-cakkban halad, egészen kicsinyes célokat valósít csak meg erőből.

Egyik ellenzéki párt sem képes semmire. Az MSZP siránkozik, mintha nem járatta volna le eddig is éppen eléggé a demokráciát. Az LMP ráül olyan marhaságokra, mint az éledező, atomellenes, nyugat-európai divatmajomság. A Jobbik pedig IV. Béla terv címen megalkották a kilábalás forgatókönyvét. Az a tragikomikus, hogy még a szélsőjobb párt az, amelyik a maga abszurd módján leginkább komolyan veszi, és jól értelmezi az ellenzéki szerepet.

A szakpolitika szintén nem működik valami fényesen pillanatnyilag. Az elmúlt hetekben az ország operatív irányítása helyett az alkotmányozással töltötték az időt. Az új Alkotmány - hiszen percekkel ezelőtt elfogadták az új alaptörvényt - nem élvez széleskörű konszenzust, és kissé nagyobb horderejű dolog annál, hogy a kétharmados sablonszöveggel elintézzék. A szöveg vázlatos, a sarkalatos törvények hiányában egyelőre nem megítélhető. Létrehozásának egyetlen racionális magyarázata van: a Fidesz nem akar bajlódni az ellenzékkel. Legyen az párt, civil szerveződés, vagy akár magánszemély.

A demokrácia valóban fárasztó sokszor. De ahhoz illetlenül nagy mellénnyel kell rendelkezni, hogy valaki fölvállalja, az ő megoldása kritikán felül, módosítások nélkül jó. Nem feltétlenül azért, mert a választók nem szeretik az ilyet. Sokszor bebizonyosodott szerte a világon, a határozottság nyerő attitűd. Hanem mert ez a túlfejlett önbizalom megfelelő szakpolitikai koncepció nélkül semmit sem ér hosszú távon. Nincs értelme ennyi fronton csatába szállni, ha ezeken a frontokon semmi érdemire nem készülnek.

Természetesen ez zsákmányszerzésre jó. Csak éppen akkor az eddigieket az elmúlt húsz évben bármikor írhattam volna. Igen, Gyurcsányék alatt is, sőt, akkor igazán. Márpedig itt állítólag fülkeforradalom volt, aminek kizárólag az az egyetlen értelme - a nagy, antikommunista katarzison túl - ha ezzel a megszerzett hatalommal valami értelmeset kezdenek.

De ahogy látom, még egy alkotmányt sem sikerült a nyolc sovány esztendő alatt úgy összeállítani, hogy ne legyen átlátszó és sekélyes. Pedig az az alapszint, minden más jogszabály ehhez igazodik. A mai alkotmány-szavazásnál deklaráltan az volt a legfontosabb, hogy meglegyen. Hogy a tartalommal, sőt az alkotmányozással hányan értenek egyet, nem érdekes. És hogyan is lenne érdekes, ha egyedül a Jobbik, ez a veszélyes kinézetű bohócpárt, vette a fáradságot, hogy minden egyes nap kimondja, mi nem jó. Nem mindig beszéltek hülyeségeket. Balczó Zoltán hívta föl például arra a figyelmet, hogy amennyiben a "sztálini" alkotmány semmis, akkor sok, az annak a nevében kimondott dolgok is semmisek lesznek. Például a halálbüntetés eltörlése. Az alkotmányozók tehát nem csupán a demokrácia játékszabályaira hánytak fittyet, hanem még hanyagok és szakszerűtlenek is voltak.

Az ellenzék többi része viszont sértődötten kekeceskedik, és kintről puffog az alaptörvényre. Az LMP-nek mint újoncnak van erre némi jogosultsága. De az előző kormánypártnak szinte semmi. Ha valakit felelősség terhel a jelenlegi állapot kialakulásáért, az az MSZP (és az SZDSZ). Kutyakötelességük lett volna minden nap az Országgyűlésben beszélni arról, hogy melyik paragrafus miért nem lesz jó Magyarországnak.
Nincs értelme - mondják. Pedig hogyne lenne, a választók éreznék, nem csak kéztördelés és magyarázkodás megy. Hogy talán azt érezhetné a mostanában elégedetlen választópolgár, van értelme még politikával foglalkozni.

Éppen ezért egyelőre engem a magyar közélet nem érdekel. Nekem tényleg nincs értelme így.

A Budapest TV elpusztíthatatlan! Hiába oszlatták föl az ízléstelen bolhacirkuszt a hitelezők, a szelleme, sőt "sztárjai" túlélték megszüntét.

Muzsika TV néven például tiroli balkonmuskátliként virágzik a magyar zene legelfajzottabb vadhajtása, a nóta. Ugyanazok a színpadi zombik szinte ugyanabban a díszletben modoroskodnak azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek énekesi karrierjük valamikor erre az anakronisztikus vakvágányra sodródott.

Tihanyi Tamás egykori olimpikon az éteren keresztül végzett, élő gerincműtétével vált a tévés kuruzslók fejedelmévé. Amikor a Budapest TV megszűnt, naivan azt hittem, ilyen baromságnak máshol nem adnak műsoridőt. Mert persze különböző jósok meg spiritiszták éjszakánként szinte minden csatornán jövendölnek. De közhelyekkel hülyíteni unatkozó öregasszonyokat nem bűn, hiszen nagy kárt már nem tehetnek bennük.

De hogy ilyen fokú csalást is még egyszer a képernyőre engedjenek, már önmagában meglepett. Az meg pláne, hogy nem valamelyik eldugott kábeltévén, hanem a keresztény-konzervatív Echón.

Persze Széles Gábor médiavállalkozása évek óta műsoridőt biztosít valami maffiózó kinézetű, alternatív doktornak, sőt a Zenit tv guruja, a Benkő Dániel szégyenlősségével megáldott Béky László is itt ad tippeket az egészséges élet kérdéskörében. De ezek még kimondottan szeriöz programok a szobaantennával bármilyen kórságot gyógyítani képes sarlatánhoz képest.

Egyébként nem egészen értem az Echo tévét, miért engedi, hogy Tihanyi náluk rendeljen. A keresztény-konzervatív értékrendtől elvileg távol kéne álljon az ufókba és mindenféle energiákba fektetett hit.

Persze van az a pénz, amiért az ember akár eltűr bárkit a stúdiójában. Elvégre Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
Más fronton már úgyis bizonyították, hogy a kapitlaizmust minden embertelenségével tagadják. Ilyen a vasárnapi általános zárva tartás például. Sokkal etikátlanabb sajtot árulni vasárnap, mint beteg embereket hívásra buzdítani nyilván.

Tihanyit pedig úgysem az Echo törzsnézői hívják. Tőlük nagyon távol áll a hiszékenység.

Már ma, csütörtökön kezdjük az új játékot, mert szombatig nem leszek netközelben, alapanyag azonban van.

Egy hétre elbúcsúzunk az amerikai sztároktól, és helyettük komoly tekintetű emberek portrét vonultatjuk föl. Igaz, ezeken a képek még gondtalan éveikben készültek, amikor nem nyomta a vállukat még egy ország - vagy éppen az egész világ - minden gondja. Most ugyanis híres politikusok fiatalkori képmásai következnek. A kérdés csak annyi, kik ők.

Szentimentális leszek ma. Másképpen nem megy. Mert egy tizenegy éve a szívemet nyomó kő esett le tegnap este.

Az ősrégi olvasók már ismerhetik egykori irodalomtanárom történetét, mert nem is egyszer beszéltem itt már róla. Ami a régmúltat, a gimnáziumi éveket illeti, nem változott a véleményem a három évvel ezelőtti cikkhez képest. Sőt, talán az a megdöbbentő, hogy tegnap, amikor egy bő évtized után újra rendesen, kiadósan és személyesebben, mint valaha, beszélgethettem vele, mennyire ugyanazok voltak a benyomásaim, mint régen.

Mert tegnap bizony végre meglátogathattam. Amikor közvetlenül érettségi után megsértődtem, sokáig nem is kívánkoztam hozzá. Aztán pár évvel később, amikor a büszkeségemet félretéve magam érdeklődtem, elmehetnék-e, ismét barátságtalan volt, és ez eltántorított.

A nyári osztálytalálkozón viszont ő hívott meg. Bízva abban, hogy a szavak azt jelentik, amit, elfogadtam a meghívását. Csak sajnos egy rosszullét közbeszólt, és inkább nem kockáztattam, hogy túl hatásos legyen visszatérésem.

Most pótoltuk. Nagyon féltem. Nagyon fontos ember volt életem nagyon fontos időszakában. És a személyiségének része - ettől is volt akkora kihívás diákként - hogy nem köntörfalaz, és egy jól irányzott mondatért az ördöggel is lepaktál akár. Ha még ráadaásul van benne némi tüske amiatt, hogy belőlem nem lett bölcsész, akkor aztán kínozni fog.

Mégis megérte belevágni, ebbe csak most, utólag gondoltam bele.

Háromnegyed nyolckor találkoztunk Csöncsönnel a buszmegállóban. Ha lassan mentünk is volna, akkor is tíz perccel korábban érkezünk, ami csak minket zavart, őt biztos nem. Nincs is óra a szobájában, illetve van egy, de az már valószínűleg két-három éve fél hármat mutat.
Szóval elsétáltunk az utcája másik végéig, álltunk ott két percet. 19:57-kor nehéz lábbal elindultunk a ház felé. Csöngetés, kulcscsörgés, a szokásos szoba (kicsit átrendezve), a szokásos manírok.

Meglepően rövid ideig volt csak gombóc a torkomban. Pedig még olyan dőreségek is eszembe ötlöttek múlt héten, hogy utánanézek kicsit jobban annak 4-5 könyvnek, amelyet legutóbb olvastam. Régi, de meghamisított beidegződések. Ugyanis szinte sosem foglalkoztunk azzal magyarórákon, hogy mások mit mondtak. Nagyjából azért, amiért én sem tettem meg végül: fárasztó lett volna utánajárni.

A feszültséget nem is ő oldotta föl. Ő olyan volt, mint mindig. Ez nagyobb szó, mint amit e közhely sejtetni enged. Én ezzel az emberrel tizenegy éve nem találkoztam. Éppen ezért elhatároztam, nem feszengek egy percet sem. Előre megbeszéltük Csöncsönnel, ha kellemetlenkedik, vagy csak morcos kedvében van, hamar eljövünk.
Ehhez képest éjfélig maradtunk.

Valamit azért észrevett zavaromból, mert megnyugtatott, most már tét nélkül mondhatok neki ellent. Erre én is megnyugtattam, régen sem fogtam magam vissza. Tudta.

Az imidzs központi témája volt a beszélgetésnek. Petőfitől Csöncsönig megtárgyaltuk, hogyan kell(ene) egy irodalmárnak karriert építenie. Lamentáltunk, hogy nincs rendes, sőt semmilyen irodalmi közélet; vagy, ha lenne is, azt is szétszabdalja a politika.

Közben én a saját imidzsemen is gondolkodtam. Mert persze előkerült az a tüske. Csak végre kérdés formájában, nem pedig ítéletként, mint korábban. Miért nem az ELTÉ-re mentem? Megijedtem, hogy nem vagyok elég tehetséges. Sokszor megfogalmaztam magamnak ezt már korábban. De sosem mondtam ki.
És ahogy régen is, most is kipiszkálta belőlem az udvariasságokon túli igazságot. Még azt is hozzátettem, középszerű tanár nem szerettem volna lenni.

Aztán valamiféle súlytalan győzködésbe kezdett a tanári pálya szépségeiről. Súlytalan volt, hiszen az érettségink óta ő sem tanított. Súlytalan volt, mert 30 évesen már késő lett volna engem erről meggyőzni.
Egyúttal beavatott egy kulisszatitokba is. Erre korábban tényleg nem lett volna esély, hiszen tanárként nem mondhatja el, mit miért és hogyan csinál; a bűvész sem leplezheti le a trükkjeit.
Számára a legfontosabb kérdés a hitelesség a katedrán állva. A gyerekek sok mindent elviselnek (valószínűleg a tolerálnak szó helyesebb lenne, de mindegy); ha látják valakin az erőfeszítést, megbocsájtják a kisebb-nagyobb hibáit.

Amivel meghökkentett, hogy sokkal magabiztosabbnak gondolt, mint amilyen voltam. Most értette meg talán, hogy nem azért nem lett belőlem bölcsész, mert lenézem a nyelvekben és irodalomban való elmélyedést, hanem mert éppenséggel nagyon tisztelem a művészet és a tudomány ezen érdekes elegyét, amit a bölcsészet jelent.

Korábbi lenézése és megvetése más irányú tanulmányaim iránt nem nekem szólt, hanem annak a vélt attitűdnek, melyre ő tévesen következtetett az érettségi után. Kicsinyes volt és bosszúálló. Nem gondolkodott, csak ítélkezett, és csak némi cinizmussal jelenthetjük ki, hogy értem haragudott, nem ellenem.

Nem tudom, mi változtatta meg a hozzáállását. Szószátyársága, átlátszó pózőrködései ellenére nagyon ritkán tudom, valójában mit gondol.

Számos másfél évtizedes kérdésről beszéltünk. Olyanokról, amelyek beépültek a barátaimmal a kollektív tudatunkba, és végtelenül izgalmas helyzet volt, hogy vele, ezek főszereplőjével, végre meg lehetett ezeket vitatni. Nem tudom, mennyire érezte jól magát tegnap, sosem fog kiderülni, de az biztos, hogy nemcsak mi hallottunk érdekes dolgokat.

A lényegben - már ami a régmúltat illeti - egyetértettünk: jó volt. A jelenben pedig az a jó, hogy ezt minden további nélkül kimondtuk.

Hétközi játék

Azok kedvéért, akik lemaradtak a múlt heti játékról, ám közismerten szeretik törni a fejüket az itteni kis kvízeken - amit egyébként nagyon köszönünk - egy gyors játékot teszek közzé. Különös tekintettel arra, hogy a leggyorsabb megfejtő most bizonyosan nincs gépközelben.

A feladat igen egyszerű. A következő képen látható egy macska. Kérdésünk: tényleg? És, ha igen, hol?

Este a megfejtéssel frissítem a posztot.

A Nagy Duett - műsorkritika, TV2 péntek 21:25

A TV2 egyféleképpen tudja elképzelni a versenyt a riválissal. Lohol az RTL Klub után. Közben pedig vissza-visszapillantgat saját messzeringó sikereire. Naná, hogy rendre elesik.
Odaát múlt szombaton indult a Csillag születik. Ha ez nem volna elég baj, most a TV2 is versengős show-műsort kínál nézőinek péntek estére. Sajnos.

Eheti játékunk megint híres, amerikai filmek tárgykörében készült. Egy Victor Hertz nevű svéd grafikus munkáit találjátok a tovább gomb megnyomása után. Az ötlet maga az egyszerűség: piktogramokból készítette el Hertz emblematikus filmek alternatív plakátját. Érdekes megfigyelésem, hogy egyes filmek már feltűntek hasonló játékoknál. Úgy látszik, a jó filmek annyira karakteresek, hogy az újabb és újabb interpretációk mindig ugyanazt az asszociációt hívják elő.

Régebbi sztorit mesélek, azért vált pont mostanra aktuálissá, mert holnap újabb, legfontosabb etapja indul a kertépítésnek. Bár már ültettünk pár fát, és az előkert is ragyog, a kert nagyrészt még üres vászon, és még akármi történhet vele.

Elképzelések persze vannak. A család mérnöke rajzolt nekem egy alaprajzot, én pedig filctollal bejelöltem, hol mi legyen.

Holnap beszerezzük az alapkellékeket. Például új slagot veszünk. Szegény kertünk annyira az ebek harmincadjára volt hagyva az utóbbi években, hogy az öntözés megszűnt. Évek óta nem működött a kerti csap sem.

Amikor ősszel két segítőnk - két lokális szuperhős amúgy, Félmeztelenember (mert mindig félmeztelenül van) és Atom Anti (az iskolában ez volt a gúnyneve) - szisztematikusan letarolta a területet, sok felesleges növénytől égetéssel szabadultak meg. De ha valaki a kertben tüzet gyújt, vízről is gondoskodni kell. (A nagy avartüzet túl jól sikerültek: még napokkal később is puffogó minivulkánok eregettek égésterméket a légtérbe fehér füst formájában. Izzott a galagonya.)

A csap adta magát. Alkalmi kertészeink pedig nem tudták, hogy épp nem üzemel. Valahogy mégis jött belőle a víz. Ezt anyukám így konstatálta:

- Atom Anti vizet fakasztott!

Megihletett az előző posztban leírt film, úgy tűnik, ma néztem pár percig a Reggelit. Ismét érdemes volt.

Pont elkaptam a hitelekről szóló beszélgetést. Barabás Éva frappánsan úgy kötött át az egy perces Reflektor-ízelítőhöz, hogy az egyszerű emberek problémái után következzenek a sztárok. Még Szujó Zoltán is majdnem elnevette magát ezen. Egyébként hallottátok, hogy Szujó lisztérzékeny? Valószínűleg már Schumacher is tudja...

A TV2 sztárműsorában Zámbó Árpy hajbeültetéséről mutattak egy riportot. Sok éven át Terry Black Rácz Károllyá való visszaoperálása volt magasan a leggyomorforgatóbb dolog a tévében. A lifegő mellbimbó mögé-mellé most csatlakozott az a szőrcsomó, amit Árpyról vágtak le. Sajnos a kapcsolgatás miatt lemaradtam az elejéről, szóval még most is csak reménykedem, a hajkorona vált az olló áldozatává, és a Jimmy-klón hátát verdeső anyaggal pótolják homloka hiányait.

Azt már szinte említeni sem érdemes, hogy a Mokka szerkesztőjének minden reggel megfigyelhető súlyos felkiáltójel-mániája ma enyhe ízléstelenségbe torkollt. "Komlós Juci meghalt!" - hirdette az sms-csík. Szenzáció!

A Reggelire visszaugorva látom, folytatják a Csonka Picit burkoltan lebuzizó sorozatukat a műsorvezető-kollégák. A Vacsoracsata közben tűnt föl, azóta rendszeresen vannak elejtett mondatok. Ma a reklám utánra ígértek egy kisfilmet a Webcsillag születik egyik versenyzőjétől, melyben feltűnik Csonka András. Téma: a szivárvány.

Ébredj velünk! - filmkritika

A reggeli tévénézésnek hagyománya van a családunkban, a rituálé része. Ezért is hívtam el a családom erre a könnyed és aranyos filmre.

Tipikus amerikai karriertörténet, a végét pedig talán még maga Robin Williams is megkönnyezné legdurvább, patch adamses korszakában.
A kissé túlpörgő, fiatal lány csak a munkájának él, a new jersey-i tévé reggeli műsorának gyártásvezetője. Aztán kirúgják.