A Gépházban (a blog.hu kvázi helpdesk-blogján) bejelentették, hogy fejlesztések várhatók, ami egyet jelent a folyamatos és nagyon bosszantó hibák sorozatos felbukkanásával.

Néhány olvasó és egy bloggertársam is jelezte, nem tud belépni. Nekik javaslom, hogy az Indapass nyitóoldaláról próbálkozzanak, mert amíg nem így tettem, nekem sem sikerült.
Persze utána sem biztos, hogy hozzá tud majd szólni a tisztelt júzer. Éppen ezért frissítgesse az oldalt addig, amíg jó nem lesz. Ez nem csupán a kattintásszámot növeli (aminek persze titkon minden blogger örül), de egyszer csak behozza az optimális nézetet. Nem irigylem most azokat a kollégákat, akik címlapon vannak. Elég macerás lehet most a nagy érdeklődést kezelni egy ilyen bicebóca rendszerrel.

Persze a fejlesztés hasznos dolog is lehet. De jobban járnánk, ha a nagyívű tervek megvalósítására inkább sünetelne a szolgáltatás pár előre bejelentett órára/ napra. Akkor is hiányoznának a blogok, a kommentelés, és a blogolás (szerencsére más szolgáltatónál is írogat az ember), de ez a hetek óta tartó állapot, hogy folyamatosan megbízhatatlan a szolgáltatás, nagyon dühítő.

A mélyen tisztelt informatikusokat pedig megkérném, hogy bármilyen csábító is, ne farigcsáljanak a rendszeren, ha nem igazán értenek hozzá. Jól megvagyunk új template-ek nélkül is. A többi geek-dologra meg nekünk, csak írni vágyó többségnek, nincs igazán szüksége. Akit meg izgat az ilyesmi, úgyis megoldja magának.

Az olvasók - hozzászólók türelmét köszönöm.

Harry Potter és a Halál ereklyéi, 2. rész - filmkritika

A könyveket nem olvasóként az előző rész után találgattam, mi lehet az az óriási titok, amely méltó csattanó lehet Harry történetének végére. Elég sok dolgot gondoltam jól. Talán nem vagyok száz százalékos mugli, és bírom a gondolatolvasás (jövőbe látás?) képességét, talán kissé sokat segít az előző rész forgatókönyve, mindenesetre hasonlóan eposzi befejezésre számítottam. Rowling, aki nagyon ügyesen lopott mindvégig, ókori mintákig nyúlt vissza, amikor hősei utolsó nagy összecsapását megálmodta.

Ez akkor is igaz, ha a filmes áthallások nem ilyen messzi időkbe vezetnek vissza. Roxfort ostroma például világháborús mozikat idéz. (Sőt, a roxforti jelenetsor ízig-vérig a Harmadik Birodalom kezdeti háborús sikereinek miliőjében készült.) A várva-reszketve várt párbajt pedig többen is egyenesen a klasszikus Jedi visszatérbeli Luke Skywalker - Darth Vader fénykard-összecsapáshoz mérik. Ha valaki nem értené, Voldemort nagyúrnak nevezteti magát...

Rendhagyó módon a játék nem a hétvégét készíti elő, hanem a hét legszörnyűbb napját. Ami még véletlenül sem a hétfő, hanem a kedd.

A fonákságot fokozandó a mai tematika jobban simulna bele a hétvége hangulatába, merthogy a mai feladvány egy-egy híres film utolsó kockája. De melyik az a híres mozi?

Komolyan meghatott az a kedves fogadtatás, amelyet kommunikatívabb törzsolvasóimtól kaptam kreatív szünetem után. Ezek szerint nemcsak arra kíváncsi, aki az immár három és fél éves Amál-blogra kattint, amit az empíriokriticizmusról gondolok, hanem néha privatizálni is lehet.

Egy képet mutatnék ma. A kis rögtönzött installáció az én munkahelyem most már négy éve. (Éppen ezért a rögtönzött jelző nem biztos, hogy tökéletesen megállja a helyét. Hacsak nem mint fotóművészeti alkotás, mert egyébként íróasztal. Ráadásul nem is túl szép, nem is túl érdekes. Nyomdában dolgozom, elvileg a dizájn volna az életünk. Ehhez képest rossz értelemben eklektikus irodánk van; csupa levetett bútordarab, a szocialista faipar remekei. Ahogy egy ide látogató egyszer megjegyezte: a cipésznek meg a cipője rossz...)

Sarokban a Lenovo notebookom, másik oldalt az egerem, a ventillátorom talpzata és a fax feneke - pávatoll helyett csak egy hálózati kábel jutott neki. És persze sok-sok toll és ceruza. Persze ez ahhoz képest kimondottan szolíd, hogy otthon, amikor még volt íróasztalom, egy teljes fiókot foglaltak el az írószerek. (Egyébként elég vicces ezen a gépen látni ezt a képet, kvázi kép a képben. Mindenesetre tanulságos, mennyire csalnak a képek. Nézegetem, mi nem stimmel, szinte semmi. De, mondjuk, a színeknek nem sok közük van ahhoz, amiért ezt a képet kiteszem ide.)

Kirúgtak nagyjából hatszáz embert a közszolgálati médiából. Sokan azt gyanítják, a költséghatékonyság álcája alatt politikai tisztogatás folyik.

Mára hirdették meg azt a tüntetést, amely útján tiltakoznak az érintettek és szimpatizánsaik (ill. a kirúgók utálói; a barátaink az ellenségeink ellenségei, ugyebár). Kb. százan mentek el az eseményre. Pár újságíró mellett feltűnt Szanyi Tibor és a rendvédelmisek néhány képviselője is. (L. a fenti Voltaire-mondást.)

Ezt azért talán még Rákay főintendáns úr sem tekintené elsöprő tömegnek (még, ha megfizetnék sem). Mondhatni, a közszolgálati tévék saját halottaira a kutya sem kíváncsi.

Persze ezt csak a hőség fokozta legyintős cinizmus mondatja velem. Valójában más okok is lehetnek a háttérben.

A szervezők azt mondják, sokan félelemből nem jöttek el. Akit már kirúgtak - 600 emberből Szanyistól, szakszervezetistől százan jelentek meg - fél, hogy nem kap majd végkielégítést.
Aki még bent van, az meg fél, ha a Híradóban feltűnik a képe a tüntetők tömegében, ne adj' Isten azt mutatják, hogy köszön Szanyinak, akkor a következő hatszázat már nem éli túl.
Állítólag ősszel is lesz egy forduló. Ami azért kellemes, ha arra gondolunk, hogy most ABC-s sorrendben mindenkivel elbeszélgettek, és így közölték a felmondást az első kör áldozataival. Akiket most nem küldtek el, az csak időt nyert, életet nem biztos. Finom lehet olyan helyen dolgozni, ahol két-három havonta életveszélyes rapportokra kell járni.

A hangulat pillanatképe az, ha megfordul az emberek fejében, hogy nem mertek eljönni a kollégák. Mert, hogy a még-bentlévők óvatosak, megértem. Azért az elég naiv elképzelés lenne, hogy az ember nyugodtan tüntethet a munkaadója ellen, és ez egy cseppnyi rossz vért sem szül.
Persze jó lenne csupa lelkiismeretes grállovag között élni, a történet éppenséggel nagyon is anyagias, merthogy hatszáz egzisztenciáról szól.
Különösen most, amikor még szinte meleg, olyan friss a sötétben bújkáló munkanélkülieket végre megregulázó, új szabályozás. Kilencven napot lehet lébecolni, aztán épülhet az autobahn, immáron ez a módi.

Apropó lébecolók! Azért abba érdekes belegondolni, hogy még az sem ment el erre a demonstrációra, akinek elvileg már mindegy, mert a közszolgálatis karrierjének vége. Előfordulhat ugyanis, hogy nem kap végkielégítést. Holott az nem szabadna, hogy az egykori dolgozó kirúgás utáni magaviseletétől (amely ráadásul semmilyen törvénybe nem ütközik, sőt demokratikus alapjog) függjön. A végkielégítés ugyanis az elvégzett munka elismerése, a kölcsönös lojalitás gesztusa. És egyelőre bizonyos esetekben még jár.
Persze nem vagyok bejáratos az m1 meg a Kossuth Rádió folyósóira, nem tudom, mennyire ijesztgetik csupán ezzel egymást a (volt) kollégák, mennyire valós ez a fenyegetettség. Mindenesetre a levegőben van, és ez éppen elég.
A Fidesz nagy, jogi truvája, a visszamenőleges hatály él és virul, de mindenekelőtt működik.

Ugyanis bőven elképzelhető, hogy csak egy kissé paranoiásak, akik ezzel magyarázzák az érdektelenséget rendezvényük miatt. Lehet, hogy nem mindenki érzi a politikai indokokat elküldése hátterében. Talán nem mindenki érezte küldetésnek, nemzeti ügynek, hogy pont ő a közszolgálati televízió vagy rádió munkatársa. Vagy egyszerűen csak nem akarnak politizálni.

Szóval talán el van túlozva kissé a rettegés. Ami nem jó, mert a legkevésbé hisztériára van szükség jelenleg.

Ennél csak az a nagyobb baj, hogy teljesen elképzelhető, komolyan megfélemlítették ezeken a kirúgós villámrandikon a munkavállalókat.

Akárhogy is, a mai tüntetés befulladt, az érdeklődés hiánya pedig súlytalannak és erőtlennek mutatta ezt a szolidaritási mozgalmat. A következőn talán ennyien sem lesznek. Az ellenvélemény elhalkul. Akár volt fenyegetés, akár csak elképzelték.

Talán olyan volt már, hogy ilyen sokáig nem írtam semmit ebbe a blogba, de az viszont biztos nem fordult még elő, hogy egy hétig ide sem néztem. Hát most ezen is túl vagyunk.

Pláne kínos, mert múlt vasárnap volt Amália, és még jött is pár jókívánság meg még csoki is. Gondoltam is magamban, ennek örömére Reckl Amál személyesen látogat el a saját blogjára. És a legnagyobb vicc, hogy még ez a szép adag arrogancia sem vett rá valahogy, hogy megnyomjam az r betűt, amire aztán a címsorba tolul a többi is. Pedig nem nagy dolog. Főleg, mert vasárnap nem nagyon csináltam mást, csak neteztem. Kiütött a hőség, rosszul voltam.

Májusban tréningen vettünk részt a cégnél. Semmi szükségünk nem volt rá, de így mulat egy magyar cég. (A második negyedévre esedékes mozgóbérünk 20%-át visszatartották, tízezres nagyságrendű összegről is alig beszélünk.)
Ott magyarázták el azt a folyamatot, hogyan lesz egy kis etikátlanságból gyűlölet. Utóbbiról persze nemigen beszélhetünk, de az biztos, egy idő után már azért is kerültem ezt a helyet, mert kellemetlenül éreztem magam, hogy elhanyagolom.

Pedig az indulás után két hónappal még külön poszt is született, melyben elnézést kértem, mert munkahelyi elfoglaltságok miatt két napig (!) nem leszek blogközelben... De akkor persze még újdonság volt ez nekem is, és - talán amiatt érzem így, mert én is akkor kezdtem - 2008-ban futott föl igazán ez a műfaj.

A témák nem csupán az hevertek az utcán, hanem olyan mennyiségben nyüzsögtek körülöttem, hogy lépni is alig lehetett tőlük. Most is eszembe jut mindenféle, de egyúttal az is - lényegtelen dolgok esetén működik csak igazán a memóriám - hogy ezt már megírtam.

Ezen a héten kicsit más rébuszok várják a játékos kedvű olvasókat. Általában film-és rocksztárok adják egymásnak a blog kilincsét, és pár perccel (esetleg órával) később a fő játékosok már le is leplezik, kiket látunk a mindig egy speciális szempont szerint összeállított fotókon.

Ezen a héten viszont nemcsak azért más a játék, mert szombaton publikálom, hanem mert most híres találmányokról lesz szó. Ami összeköti őket, az az, hogy eredetileg nem arra találták föl őket, mint ami miatt ma ismerjük és használjuk vagy fogyasztjuk őket, hanem valami más miatt.

Nem az a szamárpad deluxe, ha az ember kifizet egy négyjegyű számú összeget egy Sting-koncertjegyért, és hangosan énekli (ordítja), hogy "Szentmihályon presszó lesz" a Message in a Bottle megfelelő részénél a mesterrel ("Sending out an SOS") a Hahota - Maksa híradó - Nyomasek Bobó aranyháromszögön fölnövekedettek folklórjának megfelelően? Sőt, amíg a színpadon a szinte könnyekig meghatódott Sting éppen a ráadás utolsó részét pengeti, megfertőzni a környéken ülőket is a Szentmihály-dologgal pláne aranyfokozata a rosszalkodásnak.

De ez már csak nyegle reflex, ha az embert meghatja egy tanár. Azt azért nem szabad kimutatni. Sting, ugye, valaha tanárnak indult, de aztán szerencsére a zenélés felé fordult. Ennyit a rossz magaviseletről.

Ami a meghatódást illeti, pedig az egyébként is nagyon magas színvonalú koncertnek két csúcspontja volt. Az első részben a Russians, amire egyáltalán nem számítottunk. Persze tavaly novemberben is játszották, de akkor is valószínűtlen volt, hogy ezt a hidegháború-ellenes dalt porolják le. Bár a nem titkoltan orosz klasszikus zene által ihletett szám aranybánya volt a szimfonikus megoldásokhoz; az első taktusoknál nálam lényegesen vájtabb fülű öcsém is azt hitte, egy kis ízelítőt játszanak - miért ne? - Prokofjev Rómeó és Júliájából.
Ehhez képest a Russians monumentális kamaradarabbá alakult a Dohnányi Zenekar (szólisták: Nyers Alex - klarinét, Kalla-Tóth Hajnalka - hegedű, Csatos Ferenc - trombita) előadásában. A szám közben vörös fényben úszó zenészek már másodszor játszottak együtt Stinggel, Grazban mutatkoztak be a Hollerung Gábor vezette zenészek.

Sting rendkívüli tisztelettel és szeretettel működött együtt alkalmi kollégáival. Úgy láttam - de könnyen lehet csak saját érzéseimet vetítettem ki az énekesre - a Russians annyira jól sikerült, amire még ő maga sem számított. Mindenesetre nekem megvolt az, amit az ember minden ilyen alkalomtól remél, a katarzis.

A másik nagyon emlékezetes pillanat a Moon over Bourbon Street volt. Ez is teljesen váratlanul jött. Mi már egy klarinéthangból rájöttünk, mi következik. Az Interjú a vámpírral által inspirált dalnak igen jó főszereplője volt a kissé voldemortos fazonú Sting (tarkopaszra nyírt koponyával állt színpadra). Az előadás pedig - hangsúlyozom, a fényeken és persze a Stingéken kívül semmilyen látványelem nem volt - már-már epikusan mesélte el az örök kárhozatra ítélt vámpír tépelődését. Amit csupán hangszereléssel elérni igazi bravúr. Sting arca persze nagyon beszédes, dehát jó harminc éve filmszínészként is kipróbálta magát már. Mégis ez az átirat Sting erős mimikája nélkül kifejező volt. (Amit, ugye, csak az egészen közel ülők figyelhettek meg igazán, hozzánk is csak pár másodpercre jutott el a kivetítőn keresztül az énekes arca. Igaz, akkor énekelte a legdrámaibb mondatot: "I must love what I destroy/ And destroy the thing I love".)

Sting természetesen a humorát sem hagyta otthon. Bejelentette, hogy most néhány szót szól magyarul. Tízezer ember (majdnem teltház volt) fogta vissza lélegzetét. Erre Sting egész ügyes kiejtéssel, bár kicsit szakadozottan: "A következő szám után 20 perc szünetet tartunk." Óriási!
Úgy tűnt, a próbák alatt megtanult pár dolgot magyarul, és ezeket büszkén használta is. A Mr. Foxként felkonferált számnál (The End of the Game) bemondta például a "róka" szót is.

Sting most is Dominic Miller és Ira Colemannel érkezett, és a minden nagy férfi mögött egy erős nő áll - elvet Sting megkétszerezte. Szimpatikus vokalistájával, Jo Lawryval remekül harmonizáltak. A Dohnányit pedig Sting szimfonikus kalandozásainak örökös karmestere, Sarah Hicks vezényelte. Ő egyébként előző életében szambakirálynő lehetett a riói karneválon, annyira figyelemreméltó csipőmozgással irányította a zenészeket.

A hangtechnika tökéletes volt. Amikor Miller gitárját kellett hallani, azt hallottuk; ha Sting eresztette ki a hangját, akkor sem nyomta el a zenészeket. A kivetítő képeit is rendkívül profin rendezték.

Kifelé menet a hangosbemondó közölte, 11-től a Juventuson egy órányi Sting-koncertfelvételt sugároznak majd. (Értelemszerűen nem az aznapit, hanem a DVD-n és Blurayen is kapható berlini fellépést.) Mivel az Aréna parkolóházából nem egyszerű, és főleg nem gyors mulatság kijutni, az egy órás koncertet végighallgathattuk a kocsiban. De a tumultusban mindenki nagyon kedvesen és előzékenyen viselkedett. Ahogy öcsém mondta, ez Sting hatása. "Stingen voltunk, nem számít semmi sem."

A kép a múlt szombati, grazi koncerten készült. 

Múlt vasárnap adta a Viasat a délutáni matinéban a legjobb Columbo-részt. A zseniklubban gyilkosság történik, és a legokosabb tag - az elkövető - hiúsági rohamában saját maga leplezi le magát. Ez már az első megtekintéskor is nagyon tetszett, és nem is felejtettem el sosem, sőt szívesen meséltem az okosság, vagy ha úgy tetszik, intelligencia nem minden. Eddig csak arra emlékeztem, mennyire bután viselkedik végig ez a nagyon okos ember.

Most, hogy újra láttam az epizódot, kibontakozott a dolog mélylélektana is. Ahogy a szuperokos, magabiztos (fölényeskedő), kifinomult és sikeres ember maga szolgáltatja ki saját magát, bár először csak a szövevényes indítékot.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki látta már az összes Columbót, ezért nem érzem magam poéngyilkosnak, ha elmondom, mi az. A népszerűtlenség.
Az okos ugyanis folyton a butább emberek irigységétől szenved. Elmeséli Columbónak, hogy még a testvérei előtt is butábbnak kellett mutatnia magát...

De bosszút állt a világon. Megmutatta nekik, hogy ő, akit mindig kizártak, mert nem értettek meg, még így is elért mindent, amit csak akart. Sikeres, gazdag, és nem utolsó sorban a felesége szép és fiatal. És butus. (Ez is egy csipetnyi pazar fűszere a sztorinak.) A férfi el is halmozza mindenfélével. Egyre több és több pénz kell a szépséges madárka kényeztetésére. És egy idő után így a máséhoz is hozzá kell nyúlni. Erre a szintén nagyon okos üzlettárs és barát is rájön, de mire felelősségre vonhatná a sikkasztót, az már kitervelte, hogyan végez vele.

Miért kell ehhez Columbo hadnagy? Akiről persze tudjuk, hogy szétszórtsága mögött rendkívül logikusan analízáló elme dolgozik. "Ellenfelei" általában eszes emberek, de ez alkalommal egy zsenivel áll szemben. Olyannal, aki bizonyítottan az emberiség legintelligensebb két százelékához tartozik. Hogy jár túl az eszén?

Columbo sokszor veri át a gyilkosokat. Hol annyira irritálóan levakarhatatlan, hogy a legtudatosabb bűnözők is belebuknak a szerepükbe. Máskor pedig azt a cselt alkalmazza - tudatosan? - hogy ügyefogyottságával altatja el az elkövető óvatosságát.

Ebben a részben is eljátssza - és itt kétséget kizáróan szánt szándékkal - hogy sokkal butább. Nem is próbál versenyezni egy zsenivel. Aki hatalmas intelligenciahányadosa ellenére folyamatosan szarvashibákat vét. Szörnyű, buta hibákat, az ember csak fogja a fejét.

Columbo pedig úgy tesz, mintha nem venné észre az észkombájn folyamatos szétesését. Ördögi kelepcébe csalja: a zseni agyát használja a rejtély megoldására. Hátralép, hadd érezze magát kényelmesen ez a zilált lelkű ember a saját területén. Közben pedig hiúságára is apellál.

És még kegyelemdöfés is marad a végére. A zseniklub föltesz egy találós kérdést Columbónak első találkozásukkor. A hadnagy csak a fejét vakargatja... Ennyivel máris átlagos butának álcázta magát, ennyi elég is volt az okos becsapására.
Amikor már majdnem leleplezte, még teszteli Columbo az álcáját. Megfejti a találós kérdést. De a zseni ekkor már nem fog gyanút. És benn is ragad a csapdában. Zseniális!

Tegnap Peter Falk meghalt. Nyugodjék békében!

Utálom az egész Stohl-ügyet! Eddig soha, egyetlen sort sem írtam itt, bár a Velveten egy-egy mozzanatra nem bírtam nem reagálni. Elsősorban azért nem, mert ez egy büntetőügy, és én nem vagyok bíróság.

Attól is ráz a hideg, hogy egyesek egy éve gyilkosozzák, és nyilvánosan kivégeznék Stohlt. A csúcs az - és ezt elvileg újságíróként dolgozók is leírják ma is - hogy a Nemzeti színpadán csak tisztességes, erkölcsös ember állhat, így a többszörös visszaeső Stohl András nem.

Stohl mellett tegnap számos művésztársa és barátja állt ki. Vagyis egyfajta néma szimpátiatüntetést tartottak a bíróság tárgyalásán. Impozáns a névsor: Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Kern András, Kulka János és a bűnbe esett színész direktora, Alföldi Róbert.

Előtte való nap pedig huszonöten - köztük a fenti művészek is - nyílt levélben fordultak egy kis jóindulatért a bírósághoz. Jelentősen támaszkodtak a hírnevükre, hátha rajongóik elindítanak egy kis eróziót abban a sziklaszilárd közutálatban, amelyet Stohl a tettével és az azóta csűrt-csavart magyarákodásával, mentegetődzésével kiváltott.

Bár egyfelől emberileg van bennem megértés irántuk. Egyikükről sem hiszem, hogy támogatná a bedrogozott, hajnali száguldozást - akárki üljön is a volánnál. És nyilván van bennük együttérzés a törött lábú bácsival is. Stohl is megbánta, ebben biztos vagyok, és nemcsak a fölé tornyosuló következmények miatt.

Tettükkel azonban nem tudok egyetérteni. Senki sem várja el, hogy a barátjuk vagy kedves kollégájuk ellen forduljanak. A színház épp eléggé korrekten járt el, hogy egy időre felfüggesztette Stohlt, és aztán újra színpadra engedte. Ez egy kiváló reakció volt. Igazságos és lojális egyszerre. Ezt a példát követhették volna a kollégák is, és különösen érthetetlenné teszi Alföldi megjelenését.

De az az érvelés, hogy Stohl azóta milyen jellemfejlődésen esett át, nem érdekes. Nem az elmúlt egy évet kell megítélnie a bíróságnak, hanem elsősorban azt a szerencsétlen tavalyi, májusi reggelt.

A dolog pedig - ismerve, milyen országban élünk - attól válik kontraproduktívvá, hogy egyesek a szolidaritás kissé túl látványos gesztusát cinkossággal azonosítják. Mivel Stohl pont a méltatlanok által uralt Nemzeti Színház - ahol a színpadon csak szűzek és grállovagok szerepelhetnek egyes felfogások szerint, csakis erényövben, és lehetőleg lefátyolozva - művésze, ez újabb lehetőség a nemzetvesztő liberálisokat ab ovo erkölcstelennek tekinteni.

Sajnos Stohl esete nem nagyon menhető. A barátai persze kifejezhetik, hogy mellette állnak. De a hibázó színészen ez nem segít. Ha enyhébb ítéletet kap, akkor ugyanolyan gyűlölt VIP-bűnözőnek tartják majd, mint Császár Elődöt. Aki híres, arra más szabály vonatkozik, hangoztatják majd sokan. Ráadásul Császár mögött emlékeim szerint még csak nem is sorakozott föl ilyen rangos társaság.

Pedig sokan gondoltuk az elsőfok után, hogy most megnyugtatják a közvéleményt ezzel a kemény döntéssel, aztán jogerőre már valami enyhébb ítélet emelkedik másodfokon. De azzal a médiakapálózással, amely az ügyvéd kezdeményezésére történt, és a jó szándékú, de visszatetsző és (valószínűleg) elhibázott eredményű szolidaritási akcióval a kollégák elérték, hogy Stohl szem előtt maradt. Vagyis bíró legyen a talpán, aki lényegesen enyhébb ítéletet szab ki.

A Vastagbőr blog érthetően foglalta össze mai írásában, mit is jelent a jelenlegi tervek szerint a kormány csodafegyvere, aduásza, a közmunkaprogram.

Az elképzelés erősen emlékeztet arra a módszerre, ahogyan nagyszüleink generációja a vesztes háború után fölépítette az országot. Persze nem a negyvenes évek második felének lassú és kemény beindulására gondolok, hanem sokkal inkább a szovjet hátszéllel uralkodó Rákosi-féle kommunizmusra. Az ötvenes évek emberfelfogása köszön vissza a fideszes elképzelésből.

Aki nem dolgozik, ne is egyék! - ez lesz újra a hivatalos álláspont egy olyan problémával szemben, amely minden kapitalista országban fellelhető. A munkanélküliség egyenes, bár kétségkívül roppan szomorú következménye annak, hogy szabad piac működik. Nemcsak a gazdálkodó szervezetek között, de a munkaerő terén is. Fölösleges létszámot nem tart elvileg egyetlen cég sem fenn, mert szigorú elvek mentén kell tudnia elszámolni az állam és főleg a tulajdonos felé.

Szombaton sikeres tesztet hajtottunk végre Csöncsön és KZsoci barátaimmal. A kert felújításának egyik sarokköve - szó szerint is - az volt, hogy lehessen egy profi grillezőnk. Egy (illetve sok) éve még csak álmodoztunk a csinos, mexikói stílusú sütőalkalmatosságról. Idén pedig, mintegy a kert folyamatos kézben tartását motiválandó, megvettünk egy középkategóriás betongrillt.

(A Tovább gomb után igazán étvágygerjesztő képek tárulnak föl.)

Pár percet késik a pénteki játék, de ismét csak egy remekbeszabott kifogással tudok előállni: dolgoztam. Egész nap.

Moldova mondta amúgy, hogy az ember az iskolában tanultak 90%-át sosem fogja hasznosítani. A bökkenő csupán az, hogy a padban ülve még nem lehet tudni, melyik az a 10%, ami tényleg kelleni fog.
Nekem ilyen a vaktérkép. Valószínűleg a vaktérképes dolgozatok miatt nem szerettem sosem a földrajzot. Eleve a térképek nekem legfeljebb esztétikai élményt nyújtanak (kevésbé fellengzősen: szép színesek), használni nem tudom őket; nincsenek megfelelő pálcikák a szememben biztos.

Ennek ellenére most mégis ilyen feladatot kaptam, melyet nem könnyített meg az a tanácstalanság, amellyel nekem átpasszolták. Az európai konkurenciát kell láttatni amúgy; az akciótervemet és az első térképet megelégedéssel fogadták. Jó lenne egy térképlektor, aki egy kicsit jobban látja, mi hol van.

Az olvasóknak ennél lényegesen kellemesebb dolguk lesz a hétvégén, ha velünk játszanak. A mai képválogatás szereplőinek közös tulajdonsága, hogy jelentős arcszőrzettel ismerjük őket. Ámde megismerjük-e őket, ha megborotválkoznak? Kiderül a Tovább gomb megnyomása után.

Segítségnek a keresztnevek: George, Fidel, Al, Luciano, Chuck, Che, Tom, ZZ, Abraham

Nekem soha többé, semmilyen sztár vagy bulvárakárki ne rinyáljon a jótékonyságról!

Mindig is kimondottan ellenszenves dolognak tartottam, ha egy dúsgazdag, ismert ember azzal haknizott, hogy mennyit áldozott melyik ügyre. Aki segíteni akar, név nélkül is megteheti, ez nyilvánvaló volt eddig is.
Főleg azért nem bírtam az ilyen szerepléseket, mert hiányzott belőlük az önzetlenség. Nem gondolom, hogy minden híres ember üresfejű volna, de azért tudjuk, nem rossz PR-fogás a jószívűség.

Michelle Obamát, az amerikai elnök feleségét (akiről nekem mindig a szintén amerikai elnökről szóló kedves vígjáték, a Dave női főszereplője, Sigourney Weaver jut az eszembe) most megszólják az amerikai lapok. Természetesen a külsejét kritizálják, vagyis inkább úgy fogalmaznék, a megjelenésén köszörülik a nyelvüket.

A first lady ugyanis hétvégi, camp davidi kirucanásakor egy túl olcsó, kb. 5000 ft-os felsőben mutatkozott. Az, hogy a darab jól áll, és semmiképpen sem néz ki gagyinak, nyilván nem számít. Csak mivel a fürkésző szemek az olcsóságáról híres GAP ruhamárka aktuális kollekciójának egyik darabjával azonosították.

Ez nem Michelle Obama első vétsége a divat ellen. Kedvenc ruháját nemhogy nem fogta be egy viselés után padlósúrolásra, de újra és újra, összesen öt alkalommal nem röstellte fölvenni.

Ez tényleg a világ botránya! Mit képzelnek ezek az Obamáék magukról?! A rongyrázás - szó szerint is - a híres ember joga ÉS kötelessége.

Szóval, tisztelt bulvársajtó, amíg ilyeneket tetszenek írogatni, addig sajnos a jótékonyságról meg a szegények megsegítéséről szóló, előre megrendelt PR-jelentéseket sem fogom olvasni. Úgyhogy kár a gőzért!

Lewis Hamilton az idegeinkre megy. Pedig szerettük. Tényleg. Annak ellenére, hogy a McLaren laboratóriumaiban kikísérletezett kiborgnak tűnt. Hihetetlen volt, amikor egy-egy két órás verseny után kimászott a kocsiból, és még csak meg se volt izzadva igazán. Egy páran talán emlékszünk a húsz évvel ezelőtti Brazil Nagydíjra, amikor minden idők legnagyobb forma 1-ese, Ayrton Senna, az utolsó köröket végigordította a fájdalomtól, olyan terhelés alá nyomták a G-k. Végül ő győzött, és mire felért a dobogóra, a világ legboldogabb embereként vigyorgott.

Persze azóta sokat változott a sport, sokat változtak a kocsik és persze a versenyzők is. A Schumacher-dominancia évei alatt azonban valami vészesen kikopott a Forma 1-ből. Ez pedig az egyéniség.

Érdekes paradoxon, hogy amikor az igazán nagy formák korszakát éltük, még nem számított ennyire tömegszórakoztatásnak a sport, még főleg a technikai sportok rajongói elégítették ki vele az autós kártyából megmaradt szenvedélyeiket vele. A kilencvenes években viszont megkérdőjelezhetetlenül mainstream lett a hi-tech körbe-körbe furikázás. Csak sajnos addigra - és nyilván éppen ezért - már minden kiszámítottan kellett, hogy menjen. Így a sofőrök media couchingra jártak pl. Ott aztán megtanították nekik azt a pár értelmetlen, sportújságírói mondatot, amelyet azóta is hallunk, olvasunk mindenütt. És csak egészen ritkán látunk őszinte megnyilvánulásokat.

A Schumacher utáni időkben valahogy aztán ez enyhülni látszott.  A versenyzők személyiségéről egyre több dolog derült ki. Például megtudtuk, hogy a kezdetben rokonszenves Fernando Alonso kimondottan jellemtelen alak. Ha rosszul mentek a dolgok - akár csak átmenetileg is - rögtön szidta a csapatot, ha győzött, már el is felejtette, hogy hányan dolgoztak azon az autón, amellyel ő a célon elsőként hajthatott át.
Räikönnen viccesen flegma természete is kibontakozni látszott. Ahogy az ausztrál Webbert, aki a versenyzők érdekvédelmi szervezetének vezetője, sem hívom ok nélkül Gaskónak, olyan arrogáns és részrehajló.

Hamilton pár éve - pont egyidőben ezzel a bloggal egyébként - debütált, és majdnem sikerült neki az elképesztő bravúr: első szezonjában világbajnok lett egy hajszál híján. Csak saját magának köszönhette, buta hibákat vétett a szezon vége felé. Akkor azt gondoltuk, fiatal, kezdő, később már nem lesz ilyesmi.

Akkor kedves, jólnevelt srácnak tűnt, aki talán tényleg tökéletes forma 1-es szuperkatona lehet. Ron Dennis, a McLaren örökösnek tűnő csapatfőnöke, személyesen szemelte ki a már kisfiúként is nagyon tehetséges gyereket. És utána is mindent megtett, hogy egyszer majd legkiválóbb tanítványaként nála versenyezzen. Így is történt.
A McLaren valami nem túl angolosan elegáns kémkedési ügy miatt azonban súlyos belső válságon ment át, és még Ron Dennis megdönthetetlennek tűnő trónja is elbukott. Sajnos a sok viszály közepette már nem tudtak olyan domináns kocsit építeni, amilyenbe a kis Lewist három éve ültették.

Hamilton azóta felnőtt. Rossz értelemben is. Már akkor éreztem, hogy vakvágányra ment, amikor először összeállt azzal a médiaprostival. Most már a brit fiú fülében is ott az újgazdag sportolók makkos cipője fehér teniszzoknival, a gyémánt fülbevaló, kettő is. A boxban pedig rendszeresen mindféle oda nem illő starletek tűnnek föl kidobhatatlan vendégként, a Kanadai Nagydíjon a szoknyáját otthon felejtő Rihanna legyeskedett éppen a szorgalmasan ügyködő mérnökök között.

És a poszt elején reklamált őszinte kinyilatkoztatásokból kicsit sok sikeredett. Hamiltont ma már sok helyről támadják, hogy agresszivitása eltúlzott és veszélyes. Monacóban a ferraris Massát lökte le a pályáról egy igen rizikós manőverben. Most Buttonnal, saját csapattársával (aki nem mellesleg a 21. helyről indulva nyerte meg végül a versenyt) akadt össze. Bár az utóbbi eset nem olyan egyértelmű, mint a monte carlói. De csak azért nincs ez rendesebben kivesézve, mert csapaton belül úgy látták jobbnak, ha nem piszkálják meg a Button győzelmét jelentő futamot. Szerintem sincs értelme egyébként.

A Massa-ügy után viszont joggal vonták felelősségre Hamiltont. Az ugyanis egyértelmű hátrányt jelentett a Ferrari versenyzőjének, hiszen nem fejezhette be a versenyt.

Ekkor Hamilton nem csupán értetlenkedett, hanem olyat csinált, ami teljeséggel példátlan a Forma 1-ben, elővette a rasszista kártyát.
Hamilton - ha valaki esetleg nem tudná - színesbőrű. És volt pofája azt nyilatkozni, hogy azért büntetik meg őt többször, mert az.

Később aztán persze - nyilván a menedzserek nyomására - visszakozott, és próbálta azt bemagyarázni, hogy ez csak poénkodás volt. Valójában csak Ali G. - t (Tetszik emlékezni: Madonna-klip, Borat, Brüno - a Sasha Cohen nevű angol humorista első szerepe.) idézte. Ha el is fogadjuk ezt igaznak, akkor is érdekes dolog a fegyelmi bizottságtól kilépve - a forrás megjelölése nélkül - komor arccal egy ilyen rossz ízű humorbonbont nyilatkozni. Főleg a sértő tartalom miatt, nem beszélve arról, hogy ezzel nem ébresztette föl a FIA jóindulatát, sőt.

Talán ellentmondásnak tűnik, hogy a poszt elején hiányoltam az egyéniséget, mostanra meg éppen az egyik versenyző egyéniségétől van csömöröm. Pedig valójában nincs itt semmi ilyesmi.

A személyiségek megmutatkozására - igen, az olyan árnyoldalakra is, mint Hamilton emberi hiátusai - azért van szükség, mert máskülönben idomított majmok, vagy ami még rosszabb, robotok is ülhetnének a pilótafülkében. Arra én sem lennék kíváncsi. Így viszont különösen izgalmas, hogy ebben a technikától elválaszthatatlan sportban mekkora szerepe van a személyiségnek. Hamilton ugyanis nem a tehetségéből veszített, csupán a jellemfejlődése ment rossz irányba: úgy lett "naggyá", hogy közben az amatőrségeit nem vetkőzte le, és elcsábult olcsó és talmi világoknak.

Ha így folytatja, arra az eredményessége is rámehet. Niki Lauda és Emerson Fittipaldi már vészharangokat kongatnak például, és példás büntetést követelnek. Hogy Hamilton fekete, senkit sem érdekel a Forma 1 világában, annál inkább számít viszont az ugyanilyen színű zászló.

Ismét filmes játék, de most nem fotográfiák alapján kell a mozit kitalálni, hanem egy Justin Reed nevű amerikai karikaturista művészi igényű munkáiból. Nehéz nem lesz, ezért is kérném a blog társszerkesztőjét, mutasson önmérsékletet, és hagyjon másokat is játszani!

Hajtás után indul a játék.

Kedves fideszesek! Tegyétek a szívetekre a kezeteket! Ti tényleg ezt akartátok, ami most Magyarországon megy? Nem (lenne) szégyen kimondani, nem. A ballib ember is szégyellte jópárszor a pofáját 2002 és 2010 között, sokan nem is titkoltuk soha. Tudjuk persze, hogy benneteket más fából faragtak, nektek nem szabad nagyon kételkedni, mert a közösségetek egyik ereje a hit. Nem, nem akarok most cinikusan sajátos szövetségesetekre kikacsintani, nemcsak arra a hitre gondolok. Hanem arra a modern hiszekegyre, amelyet kétségtelenül Orbán Viktorék találtak ki, és ez a rendszerváltás óta az egyik legjobban kidolgozott és legkapósabb politikai portéka. Csak Gyurcsány tudta überelni, nem is csoda, hogy nálatok ő a patás.

2010-ben sem szavaztam a pártotokra, mert akkor sem láttam benne magamat sehogy sem. Nem vagyok sem vidéki, sem családanya, és bevallottan jobban tetszik, ha a fiúk tűsarkúban vonulnak végig az Andrássyn valami diszkózenére, mintha bakancsban masíroznának avittos indulókra. Az, hogy jómagam hetero volnék és magyar kicsit kevés ahhoz, hogy narancsszínben lássam a világot.

De örültem a győzelmeteknek, mert a már említett pofaleszakadás többszörösen megtörtént a hozzám közelebb álló pártok kormányzása miatt. Reméltem, van valami a nagy szavak mögött.
A nagy szavak amúgy nem hatottak meg, kedvenc pártotok szószólói - akár hivatalos minőségben, akár a médiabirodalomban - ellenzékben is taszítóan arrogánsak és dölyfösek voltak. De bíztam benne, hogy nyolc év csak elég volt arra, hogy az alapvető kérdésekre legyen valami válasz.

Legkésőbb a Széll Kálmán Terv kihirdetésekor ebben csalódott az ember. Bár személyesen én akkor vetettem rátok végső keresztet, amikor erőnek erejével elvettétek a nyugdíj-megtakarításomat. És még azt is hazudtátok egyik legbutább politikusotokon keresztül, hogy most jól meg van védve a nyugdíj. Kösz! Nektek nem fog hiányozni az a pénz?

Azóta látjuk, nyugdíj-ügyben igazán heves ötletelés folyik, és az eredmények elkeserítőek. Nem vagyok érintett, sőt én vagyok egyike annak a kisebbségnek, amelyik előteremti mások megélhetését, de messzemenőkig ellenszenves az a törekvés, amely már megszerzett jogosultságokat akar visszamenőleg elvenni.
Pszáf Károlyék persze agyonbírságolhatják azt a rémhírterjesztőt, aki a kétmillió feletti bankbetétek befagyasztását elhintette a neten, azért közben érdemes elgondolkodni, miért kapott ilyen gyorsan lábra ez az álhír. Nem furcsa, hogy ezt minden további nélkül elhiszik a netezők?

Egyik legnagyobb sérelmetek, hogy mi, ún. fővárosi, liberális értelmiségiek (ebből magamra a budapestit érzem teljesen jogosnak) mucsainak bélyegzünk mindent, ami a mi kényes ízlésünkön kívül esik.

Ha arra gondolok viszont, ahogyan Eperjes Károly önmagából kikelve tiltakozik a kultúrpolitika ellen csak, mert Győrben nem az ő pályázata nyert, hanem Forgács Péteré, nem a kifinomult, méltóságteljes vagy civilizált jelzők jutnak eszembe.

Mint kiszivárgott, a múlt hétvégi, kötcsei találkozón a legparázsabb viták a kultúra körül folytak.
Réthelyi Miklósról az a hír járja, már festik ki egykori egyetemi dolgozószobáját. Mert - bár egyelőre mindenki cáfolja - nem sok van neki hátra a miniszteri székben. Túl autonóm, van képe döntéseket hozni miniszterként. Pedig mi köze lenne egy kultúráért is felelős miniszternek ahhoz, ki az Operaház vagy a Nemzeti Színház igazgatója? Előbbit úgy nevezte ki, hogy meg sem kérdezte a Vitézy famíliát, nincs-e valaki a köreikben, aki szeretné magát kipróbálni ebben a pozícióban.
Utóbbit meg csak azért rótta, mert némileg elragadtatta magát a széljobb ezerötszázadik ostoba provokációjára. Pedig ki is rúghatta volna azt az egyénieskedő Robertát. Ahogy a provokátorok ezt a szálkát a köröm alatt saját köreikben nevezik.

Eperjes habzó szájjal bekattant jezsuita módjára követelte, hogy legyen már magyar kultúra. Miközben teljesen leplezetlenül azok oldalára állt, akik az Országgyűlés Kulturális Bizottsága előtt a Nemzeti Színhát még posztján lévő fődirektorát leköcsögözték. A mellette kiálló Blaskó Pétert pedig megélhetési nyaloncnak titulálta, aki nyilvánvalóan csak azért támogatta Alföldi Róbertet, mert már megvan a következő évad műsora, és nem akar belőle kimaradni. Ne saját magából induljon ki, művész úr!
Nekem erre a viselkedésre nagyon is ráillik a mucsai jelző. Minden egyes mozzanatára.

Nektek persze, kedves fidesz-hívek, nem akkora baj, ha nyilvántart titeket a konzultációs hivatal. Ti a jó válaszokat fogjátok beírni valószínűleg.
De szerintetek jó előérzetet kelt bennünk, többiekben, hogy ha a pártotok szóvivője - csak úgy mellesleg: nektek Szíjjártó stílusa is maradéktalanul bejön? - az ombudsman hivatalos véleményére nem csak azt mondja, hogy nincs igaza, de még egy személyeskedő, sőt, kimondom, alattomos vádat is a nyakába akaszt? Péter barátunk szerint azért kukacoskodik a hivatalos jogvédő, mert haragszik rátok, az Alaptörvény szerint ugyanis már csak egy lesz a fajtájából, egy általános biztos véd bennünket 2012-től.

Nekem ez önmagában eltiporná a bizalmamat a Szociális Konzultáció iránt, ha eleve érdekelne. Mi lesz a reakciótok a vacak kis polgárral szemben, ha nem tetszik neki az Orbán-féle korszakalkotás, ha az adatvédelmi biztos is ki van osztva?
Legfőképpen mégis ez a bajom ezzel a méregdrága körkérdéssel: hülyének vagyok nézve. A kérdéseket és a válaszokat is úgy fogalmazták meg a szerkesztők, mintha gyengeelméjűeknek szólnának. Nektek ez talán megfelel? Amúgy vissza is fogjátok küldeni?

Nekem ez nem pótolja azt az egyeztetést, amely egyre többfelé marad el. Sőt, még a látszatát sem tartja fontosnak a kormány. Ahogy a szubjektivitás sem ciki.
Egyik általatok nyilván szívesen olvasott újságíró mondta a tévében, polgári érzelmű ember még évekig nem tud jó szemmel nézni a rendőrökre. Elfogadható álláspont ez? Illetve inkább úgy kérdezem, szép dolog a kormány részéről, hogy a 2006-os eseményeket, így közvetve '56 emlékét használja föl "nyugdíjmentésre"?
Elegáns konzervatív gesztus-e a jogaikat féltő embereket a "bohócügyi államtitkárhoz" küldeni? Nektek tényleg tetszik ez a stílus a legfőbb közjogi méltóságok egyikének szájából?

Apropó közjogi méltóságok! Kicsit sem pirultok el, amikor látjátok Schmitt Pált megnyilvánulni? A helyesírási hercehurcái csak a jéghegy csúcsa, de nem ciki kicsit sem a bazári magyarkodása és az a túlzott aláírási hajlandóság, amellyel az államfőnk körbeugrálja a kormányt?
Függetlenül attól, hogy a törvénnyel egyetértetek-e vagy sem, nem örülnétek egy kicsit nagyobb intellektussal és komolyabb egyéniséggel rendelkező, a konzervativizmust és a hazafiasságot nemcsak karrierizmusból megjátszó elnöknek? Mondjuk egy olyannak, aki sajnálatos módon nemrég elhunyt? Egy Mádllal ki tudnék egyezni, pedig nem volt csereszabatos a világlátásunk. Ahogy ki is egyeztem a személyével a ciklusa alatt.

Ha a mostani államelnökünk a jogi diplomája nemcsak az olimpikonoknak kijáró extrawurst lenne, hanem mögötte valódi tudást is birtokolna, akkor talán az országunk legújabb alkotmánya nem egy tartalom nélküli - vagyis inkább bármilyen tartalommal feltölthető - összecsapott izé lenne, amelynek első verziójában még olyan politikai giccsek is szerepeltek, hogy menten befutott volna a fák közé az őz a patak partjáról szégyenében, ha meglátta volna. A giccsnek is van önérzete!

Tetszik, ahogy a Nemzeti Hírközlési Hatóság az asztal alatt lepacsizott a bűnös kertévékkel? Papíron kemények lesznek, bírságokra is lehet számítani - a kdnp-s mamókáknak és kiscserkész unokáiknak sehogy sem lehetett elmagyarázni, hogy ne jelentgessenek föl minden számukra erkölcstelent - de minden visszajön vastagon, mert annyit reklámozhatnak annyiszor, amennyi csak jólesik. Alekosz elvégre jó sokat keres...

Ti biztos jó adófizetői vagytok az államnak. Titeket biztos nem érintenek a 16%-os SZJA-val járó hátrányok. Vagy, ha mégis, a rohadék munkaadó fizessen többet, és a probléma meg van oldva. Igaz, akkor valakinek el kell mennie a cégtől, de azok úgysem ti lesztek. Vagy, ha mégis, hát takarodjanak a szemét külföldi tőkések az országból! Logikus ez? Nem lett volna jobb, ha tavaly, amikor kitalálták ezt a felemás adócsökkentést, kicsit körültekintőbben járnak el kedvenc szakembereitek? Esetleg nem mások nevében és kárára hoznak döntéseket?

Ha esetleg nem adtok a közösbe, mert épp úgy állnak a dolgok, hogy nincs hol dolgoznotok, vajon tényleg azt szeretnétek, ha egyre többen lennétek ebben a helyzetben? Például azok is, akikre a munkaerőpiacon nem is számítottak, mert már évek óta rokkantnyugdíjból tengetik életüket.
Vajon honnan lesz nekik munkahely? Ennyi parlagfű még Magyarországon sem nő... Szerintetek tisztességes dolog ezeket az embereket a munkanélküliek közé visszalökni? Fizetni mindenképp kell nekik (nyugdíjat vagy segélyt), csak nem mindegy, mennyit. Ha "csak" állástalanok, talán kevesebbet. Csak sajnos nekik sem mindegy...

Tényleg ezt szerettétek volna, kedves fideszes barátaim, amikor Orbán Viktorra szavaztatok? Ugye nem?

Ismeretlen férfi - filmkritika

Rossz jel, ha egy film címét egyszerűen képtelenség megjegyezni. A mozipénztár felé haladva egy pillanatig nem tudtam, mire is kérem a jegyeket. És most is, amikor hozzáfogtam a film körüli adatgyűjtésnek, gondolkodnom kellett a címen.

Az sem sokkal bíztatóbb, hogy nem éreztem igazi késztetést a kritika megírására. Persze zűrös napok vannak a hátam mögött, én mégis évek óta vallom, az embernek arra van ideje, amire szeretné, ha lenne. Kritikaírásra eddig általában volt. De ez a film semmit sem vett komolyan, ami engem igazán érdekelne.

Pedig egyáltalán nem rossz film, sőt, az alapötlet kiváló. Az amerikai botanikaprofesszor Berlinbe érkezik, de balesetet szenved, és mire a pár napos kómából felébred, már valaki más mutatkozik be az ő nevén. Mintha őt nem csak kiradírozták, de újra is írták volna. Ezt nem hagyhatja annyiban, és egy volt Stasi-ügynök segítségével nyomozásba is kezdenek. A világ legaljasabb embere lennék, ha elmondanám, mire jönnek rá. Ha valamiről kijelenthetjük, érdemes a majd' két órás filmet végigülni, az mindenképpen a magyarázat.

Csak sajnos a túl sok az akciójelenet. Mintha a rendező megszállottan szeretné a közlekedési szabályok megszegését. Még villamossal is ütköznek, amely villamosvezető képesítésű testvérem szerint teljesen valószerűtlen volt. Ami jól áll például Madonnának destruktív klipjében (What it feels like for a girl), az egy pszichothrillerben inkább zavaró. Már-már azt gyanítja az ember, nem mindenhova jutott ebben a történet-bejgliben az édes töltelékből, úgyhogy néhol át kell rágjuk magunkat a csupasz tésztán. (Rétesnek azért semmiképp sem nevezném.)

A film főszereplője kétséget kizáróan Berlin. Nyáron jártam ott, és elég régen, ezért jó lenne tudni, télen valóban ennyire baljós, ennyire szürke, ennyire elidegenítő-e, amilyennek a filmben láttatták. Amennyire minden képlékeny a professzor és a külvilág viszonyaiban, olyan titokzatos a város is. Ami időnként lehetne bármelyik másik város, arctalan és névtelen - mint a professzor. Mégsem tudja a világváros letagani önmagát, mindenütt süvít az S-Bahn, néha a TV-torony magaslik ki a szürke félhomályból, máskor meg az Unter der Lindenen tépnek 220-szal lopott taxin a szereplők.

Több ügyes párhuzamot rejtettek el a főhős helyzetével. A film egyik fontos találkozója például egy olyan kiállításon zajlik, ahol óriási arcképeket csodálhatnak meg az arra kíváncsiak. Ezek nem híres emberek, csupán érdekes arcok, név nélkül.

De az egykori Stasi-tiszt önképe is érdekes ellenpontja a főszereplőnek. Jürgen úr talán a legjobb volt a szakmájában, még büszke is a kelet-német titkosrendőrségnél töltött szolgálatára. De a neve - munkájának bizalmas természetéből adódóan - nem marad fönn. Sőt, annál nagyobb név a kémkedésben, minél kevésbé ismerik a nevét.

Nagyon élvezetes ebben a nagyon amerikai stílusú filmben az európai színészek alkalmazása. Persze nem ismeretlen eszköz az elveszettség és a kiszolgáltatottság ábrázolására, hogy a főhős körüli emberek még a nyelvét sem beszélik igazán (illetve ő nem tud egy szót sem németül), de ebben az esetben ez valahogy nem erőltetett.

A film befejezése viszont csapnivaló. Az igazi slusszpoént túl korán sütik el (illetve a sok autós üldözéstől nézve túl későn), így a végkifejlet már nem sokkal elmésebb, mint egy tetszőleges Knight Rider részé. És annak ellenére, hogy ezekkel a szürkéskék hangulatokkal szinte köszvényt okozó nyirkosságot idéztek elő, a végén a látvány is szinte nevetséges.

A film számos olyan kérdést érint, amely igenis érdkelne - összeesküvés, árulás, a megőrülés folyamata - de egyikből sem hozza ki a megfelelő mélységet. Helyette viszont van száguldozás, nem tudom, említettem-e...

Értékelés: 6/10

Izgultam a mai nap előtt, mert egész napos tárgyalásra voltam hivatalos. Minden remekül sikerült, úgyhogy arra nem is veszteget szót, mi történt; reméljük, nem marad meg ez csupán egy kellemes napnak, de üzlet is lesz belőle.

Ennek örömére elégedetten szambáztam végig a gyárudvaron. Persze kormos felhők tornyosultak, dörgött is, de ezt az utóbbi időben megszoktuk. És mi még szeretjük is a zivatart, sőt, ernyőm is volt. Infantilizmusomhoz hozzátartozik, szeretek megázni. Egyébként is ömlött rólam a víz - mint később kiderült, 90% fölött volt a páratartalom - de volt ernyőm, ha komolyabbra fordulna a helyzet.

Már a buszmegállóból caplattam haza felé - még mindig elég emelkedett hangulatban - amikor tényleg komolyra fordult. Csak sima felhőszakadás volt, örültem is, nem kell locsolni. És egyébként is lenyűgöző a nagy eső.
Nem is tudom, miért jutott a III. Richárd az eszembe. Ahogy szakadt az eső, arra gondoltam, ilyesmi lehet a tél a mediterráneumban. Magamban még mondogattam is: "York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."

Csuromvizesen értem haza, leültem az ágyamra, amikor kopogást hallottam. Hangosat. Az elmúlt hatvan év legkeményebb jégvihara tombolt Soroksáron. Ilyet még sosem láttunk: nagy, fehér jégbombák ezrei zúdultak a védtelen kertre. Pár perc alatt elpusztították, amin hónapok óta dolgoztam, a veteményesemet.

A reteknek nagyon ártani nem tudtak, a lényeg, ugye, a föld alatt van. De a büszkeségeimet, az uborkát és a spenótot végzetes találat érte. A spenótot akár már be is lehetett takarítani, és amúgy is főzeléknek szántam, nem baj, hogy a jég lyukakat ütött a leveleken. Leszedtem. De az uborka még folyamatban volt, és a hideg, fehér golyók kíméletlenül derékba törték ezt az ígéretes, zöld karriert. Az uborka ütközetben elesett. Talán két tő túlélte...

A fotókat KZsoci készítette.

Mielőtt jön a filmkritika, kicsit mesélek arról, milyen filmeket ajánlanak manapság a moziban megtekintésre.

Elsőként a holdraszállást mutatják. Gyönyörű, igényes rekonstrukció, még a Neil Armstrongot játszó színész is hasonlít az igazira. (Nagyon jól pozícionálták a filmet Farkas Bertalan űrrepülésének 31. évfordulója környékére. Amúgy a magyar űrkutatás nagy napját én Balatonfüredről követtem, igaz embrióként.)

A holdraszállás engem mindig is lelkesített. A család megosztott ebben a kérdésben. Anyai nagymamám már akkor összeesküvés-elméletet sejtett, és kamu-holdexpedíciót, amikor ez még Amerikában is alig volt divat, nálunk meg egyáltalán nem. A másik oldal viszont nem hihet az ilyen gyanúsítgatásban; őseink között egy világhírű csillagász is.

Szóval szemetgyönyörködtető képsorok után beüt, ugye, a krach a kommunikációban, és 20 percre megszakad a kapcsolat Armstrongék és a houstoni bázis között. Ekkor az űrhajósok természetesen ufókra bukkanak. Tágult a pupillám, ment föl az adrenalin. Erre: Transformers 3...

A következő már első blikkre egyértelmű volt: az X Men mozit hirdették. Majd három év múlva az RTL Klubon, egy havas, januári vasárnap estén esetleg megnézem...

Ezután valami nagyon ellenszenvesen laza, buta tekintetű szépfiú ütközött bele a soron következő ufóba. A földönkívüli úr feje lila volt, és utolsó lehelletével még megkérdezte Laza Lázár nevét. Aztán adott neki egy zöld gyűrűt, és az örök vadászmezőkre távozott. A gyűrű természetesen szuperhőssé változtatta, ami kimondottan praktikus, ha az embert rosszarcúak támadják meg egy sikátorban, vagy, ha átjön valami skac, és le kell nyűgözni. Persze szabadság, egyenlőség, testvériség, és meg kell menteni a világot.
A Gyűrűk ura, a Pókember és a Maszk keveréke rettenetes színészekkel szerepjátszókkal.

A kegyelemdöfést a Másnaposok 2 adta meg. Két éve már tarolt a bunkófilm-piacon az első rész: egy kissé félresikeredett (vagy éppen túl jól elsülő?) legénybúcsú után a három jóbarát képtelen kalandokba keveredik. Sok káromkodás, gusztustalankodás, lapos, vastag poénok...
Most ugyanezt láthatjuk, csak mivel az első sikeres lett, a stábot elrepítették Thaiföldre. Még az Index saját hányásban hempergést jófejségnek tekintő szerkesztőinek sem tetszett a film. Ez azért elég lesújtó kritika.
Nekem a másfél perces előzetesből nyilvánvaló volt, nem én vagyok a célcsoport.

Apropó célcsoport! A Spar kocsmatöltelékkel hirdeti magát. A reklám koreográfiája az, hogy mutat valami híres embert (pl. Puhl Sándor játékvezetőt), és közli, jó döntést hozott valami fontos helyzetben, és ez tette naggyá. Aztán mutat egy átlagembert (pl. egy dömperest), aki napi 35 jó döntést végez; ez a munkája. (Kiszórja a sódert valahol.) Végül családanya lép ki mosolyogva a Sparból jól megpakolt bevásárlókocsival, csak ma 120 jó döntés.

Na, ennek van egy olyan verziója is, ahol egy idült alkoholista ül egy falusi borharapóban üveges szemmel: "Kovács József, törzsvendég. Ma 12 jó döntés." Taps! Függöny!

De ki a célcsoport vajon?

Pár perc múlva kezdődik a Vészhelyzet, minden idők legjobb kórházsorozata. Mondom ezt úgy, hogy az utóbbi három-négy évadból csak pár percet láttam. Mert sajnos ennek is lejárt az ideje, és mind a történet, mind a karakterek átlagossá silányodtak. A magánéleti vonal elburjánzott, majdnem minden jó sorozat emiatt romlik el.

Emlékszem a "nulladik" részre, az ún. pilotra, amely másfél órás volt. Vagyis arra nem emlékezhetem, mert azon a szombat estén a testvéremmel játszottunk, csak a szüleim nézték. Nekik nagyon tetszett. Ezért keddtől mi is néztük, kedd volt a külföldi sikersorozat napja az egyesen.
Persze ma is kedden van, hiszen akkor szoktuk meg. De azt sem szabad elfelejteni, hogy 1995-ben még nem az RTL Klubon kezdődött magyarországi sikertörténete. Az RTL 1997-ben indult...

Benton doktor volt a kedvenc szereplőm, annyira faragatlanul sanyargatta Cartert, aki a második volt a személyes népszerűségi listámon. Apropó Carter! Magyar hangja, Alföldi Róbert általa vált országosan ismert és népszerű. És ma, amikor az utolsó rész főcíme lement, már tudjuk, immár a Nemzeti Színház igazgatójaként időt szakított arra, hogy szinkronizálja Noah Wyle-t.

A lassú züllés akkor kezdődött, amikor Abby és Dr. Kovac felbukkantak. A többi ellenszenves, irritáló szereplő ezek után úgy rajzott a sorozatba, mint az éjjeli lepkék a reflektor köré. Többségüket név szerint már nem is ismerem. Felejtsük is el őket gyorsan!

Az első évadok hangulata, tempója lenyűgözött mindenkit, engem is. Bár sosem akartam (ember)orvos lenni, de ez a rohangálás, koncentráció és a hivatástudat tetszett. Nyilván abnormális voltam én már gyereknek is, de mivel egész kiskoromtól arról álmodoztam, hogy majd dolgozom, a megyei kórház jófajta munkahelynek tűnt. Akkor 15 voltam, ma 30...

Amikor meghallottam, hogy véget ér a sorozat, nem sajnáltam különösebben. Számomra már rég nem az volt, amiből nem lehet egyetlen részt sem kihagyni, sőt igazán nem is létezett már. A készítők is nyilván érezték, hogy lassan kileheli lelkét Chicago leghíresebb kórházának sztorija, ezért az utolsó évadba beleírták a fénykor már kiszállt szereplőit.
Most ahogy az utolsó részt nézem (egyelőre egyik orvos SNI gyereke nem lóg a suliból, senki anyja sem szenvedett combnyaktörést, és még alkoholproblémája sincs senkinek, szóval good business as usual), azért az utolsó percekre sikerült a régi idők történetszövéséből valamit felidézni.

De az érezhető, hogy ez már a legeslegutolsó puskapor ellövése. Annak azért örülök, hogy a végére összeszedték magukat. És a régi szereplőket.

Szabályos dührohamot kaptam, amikor bejelentették: értékesítési tréningre küld minket a cég.

Csak névleg vagyok értékesítő. A vevőkkel annyi kapcsolatot tartok, amikor a szállítmányokat avizálom. De a folyósói hírközlés hamar elhintette, csak névleg vagyok résztvevő, valójában biodíszlet leszek ezen a gondolatébresztésen.

A cégünk ugyanis abban az igen szerencsétlen helyzetben van, hogy a két igazi értékesítőnk munkája... hmmm ... hagy némi kívánnivalót maga után. Persze ők ezt nem így látják. Két ötvenes úrról van szó, akik már nagyon kényelmesen elhelyezkedtek ama babérokon. A tréning valódi célja tehát nem a mi ügynökké nevelésünk volt, hanem egy kísérlet a két kolléga kizökkentésére.

Már a célkitűzésből látszik, mindez hiábavaló fáradozás volt. Talán korosztályi sajátosság, talán eleve a személyiségük ilyen, ők ketten nem változtatnak, ezt a vak is láthatta. Éppen ezért dühített csak igazán, hogy nekem is ott kell lennem.

Mert egy ilyen tréning mindenképpen időpocsékolás. Három féléven át hallgattam a főiskolán a kellemes határán messze túlmenően ezeket az amerikai, öntelt szövegeket a katedráról. A szervezés és vezetés című tárgyat egy Mesterházy-hasonmás manager tartotta (akkor Mesterházyt még nem ismertük), aki minden órán dicsekedett valamivel. Gyerekes dolognak tartottam, és főképp ellenszenvesnek.

A tantárgy maga pedig minden további nélkül viselhette volna a Nesze semmi, fogd meg jól! mottót, annyira tartalmatlan és értelmetlen volt. A szervezési ismeretek kb. olyanok, mintha egy közepesen intelligens gyerek tudományos - filozófiai műveket írna a szobájáról. Mivel kis túlzással minden vicc új neki, a legegyszerűbb tárgyaknak is vadonatúj definíciókat talál ki. Persze valamilyen teljesen szubjektív, spontán megközelítésből.
Így lesz a székből az a tárgy, amelyre a táskánkat akasztjuk. Végülis igaz ez is, csak épp a széknek a valóságban nem ez az első számú tulajdonsága, funkciója.
Nagyjából ilyen önkényesek ezek a hangzatos kifejezések is, melyeket a manager újonnan feltalál. Ezekből aztán fölépíti a rendszerét, megspékeli némi alapvető, szociálpszichológiai megfigyeléssel, és erőszakos személyiségének köszönhetően rátukmálja a sok tanácstalan üzletemberre, akik már mindent megpróbáltak, mégsem sikerült a tulajdonosi igényeknek megfelelő full extrás csodát létrehozni.

Ahhoz a kuruzslóhoz is hasonlíthatnám az ilyen tanácsadást, akihez a menthetetlenül beteg emberek fordulnak. Hátha egy kis nonilé erősebb lesz, mint a lézer... Hátha egy kis agresszív lelkesítés és az amerikaiból ügyetlenül lefordított lózungok ismételgetése mágnesként vonzzák majd az ügyfeleket....

A fő aggályom nemcsak az volt egyébként, hogy nem hiszek ezekben a két napos világmegváltásokban, hanem az, hogy szombaton is ezen a marhaságon kellett ülnöm. Már előre megkaptuk az előadás vázlatát, és én sajnos sehol sem láttam meg benne a vállalkozásunkat. Ezek a módszerek talán jól működnek, ha az ember rágógumit árul, de egy speciális alapanyagot termelő cég, melynek ügyfélköre éppen ezért elég szűk, nem sokat tud ezekkel a Papp Jancsi vicceknek is beillő szövegekkel kezdeni.

Mindennek ellenére jól éreztem magam a tréningen, szórakoztató volt. Ez egyébként az egész nagy tanulsága is: aki egy szerepkörre, egy feladatra születik, annak menni is fog. Ez a tréner nyilvánvalóan imád szerepelni, imád beszélni, imád dominálni. És ebben az állásban ezeket a kedvenc teendőit maradéktalanul végezheti. Ráadásul alaposan meg is fizetik érte. Naná, hogy jól megy neki! Annak ellenére, hogy amit mondott, az utólag nézve nevetséges leegyszerűsítése a dolgoknak, akkor és ott hiteles volt.
És ha abból indulunk ki, hogy ébresztőnek szánták, el kell ismerni, tényleg nem is ezeken a három mondatos technikákon múlt a dolog. Hanem azon, hogy láttunk egy igazi értékesítőt, aki él-hal az üzletkötésért, aki húsz év után is a legőszintébben proccol a gazdagságával és vagányságával, és úgy büszkélkedik a vevők becserkészésével, mint a legfickósabb donjuan gáláns kalandjaival. Vagyis a személyiségével dolgozik.

Az a legnagyobb vicc, hogy rögtön a legelején le is leplezte saját magát. Remélem, senki sem veszi rossz néven a hasonlatot, de Rodolfo híres mondása, művészetének (A bűvész művész?) kvintesszenciája jutott eszembe. A híres bűvész ugyanis minden egyes műsorát ezzel a mondattal vezette föl: Vigyázat! Csalok.
Így járt el a tréner is: a legelső dolog, amely a flipcharton szerepelt az eladás tényezőinek százalékos megoszlása volt. Eszerint - és utólag már azt is el tudom képzelni, hogy ezek a számok légből kapottak - csak 10%-ot ér maga a mondandó, 30% az előadásmód és 60-at a beszélő személyisége. Ennek demonstrációját láttuk egy maratoni, 16 órás stand up nézőiként.

Szóval maga a tréning jelentősen túlszárnyalta az elképzeléseimet. A baj csak az - és ezért mégsem másíthatom meg az előzetes verdiktet - hogy fölösleges volt. A címzettek nem vették az adást. Az őket illető tanulság igen szomorú: nem csupán nemakarásról van itt szó, hanem bizony a befogadás képességén tátongnak túl nagy lyukak. Azon pedig a világ legjobb jelszavai sem segítenek.

Vitatkoznom kell a szomszéddal. Bár mindenképpen írtam volna pár szót Blaskó Péterrel kapcsolatban.

Nekem ugyanis igenis tetszik, ahogyan a színész kiállt direktora, Alföldi Róbert mellett. Aki nem tudná, Alföldi legújabb rendezése körül kavart műbalhét az őt elviselni nem bíró széljobb média. A cél természetesen továbbra is az, hogy a nemzeti jelzőt kisajátítani akaró bagázs eltávolítsa a szerintük a posztra alkalmatlan rendezőt a Nemzeti Színház éléről. A Fidesz okosan hallgat egyelőre, de persze a síkhülye KDNP-nek föl kellett emelnie agyonhasznált mutatóujját. De a bölcs próféta helyett a közönség csupán egy harmadikos tisztaságfelelős lát... (Aki még a Jobbiknál is súlytalanabb. Még csak nem is vitatkozik velük igazán senki.)

Blaskó Péter pár éve azzal borzolta a közélet kedélyeit, hogy nem vette át Kossuth-díját mondván, neki Gyurcsányéktól nem kell. Ekkor őt arrogánsnak titulálták sokan, és persze azonnal elkönyvelték Orbánék emberének. Pedig ő nem azt mondta, hogy ő a Fidesztől szeretné a díjat átvenni, hanem csak annyit, hogy Gyurcsánytól nem.

Nem mondom, hogy nagyon oda lettem volna ezért a gesztusért annak idején. Mert tényleg elég arrogáns. De egyúttal bátor lépés is. Nemcsak a jobboldalra jellemző, hogy kiveti magából azt, aki nem egy követ fúj velük...
Gyurcsányt nem muszáj szeretni, utálni is bőven lehet. Az elutasítás joga Blaskó Pétert is megilleti. Az ő világnézete és ízlése akkor azt diktálta, hogy ne fogadja el ezt az elismerést. Akár az is előfordulhat, hogy soha többet nem választják ki (Idén végül megkapta. Megérdemelten.). Biztosan nem lehetett mindenesetre tudni, mivel jár ez a ritka és magányos út.

Blaskó Pétert Alföldi nem rúgta ki, sőt igen kellemes szerepeket kap a Nemzetiben. Annak ellenére - attól függetlenül? - hogy a tévében nyíltan kritizálta már ezt vagy azt az előadást.

Most azt feltételezik, minden jobboldali ember egyetért azzal a viharral, amit a Pörzséék a biliben kevernek. Holott ez valószínűleg nincs így. Alföldit, aki most elsősorban hiúságának és a hülyékkel szembeni intoleranciájának az áldozata, nem akarja minden jobboldali kirúgni. Ezért nem. A politikusok nem avatkozhatnak abba bele, hogy mi történik a színpadon. A nemtetszésüket természetesen kifejezhetik - ahogy Blaskó Péter is megtette Gyurcsány esetében - de konzekvenciákat nem követelhetnek.

Blaskó sem ezt tette amúgy. A maga részéről elhatárolódott egy rezsimtől, amely neki nem tetszett. Nem más kárára akarta saját ízlését érvényre juttatni. Csupán jelezte, ő ezeknek az embereknek még formálisan sem nyújt kezet.

Ebben az előadásban is szerepel, ő az Úr. Végigcsinálta a teljes próbafolyamatot, kevesen ismerhetik jobban ezt az előadást nála. És ő, aki az Alföldi-barát szekértábortól nem kérte Magyarország legnagyobb művészeti elismerését, nem látott ebben a rendezésben semmi kivetnivalót. Sőt, a neve elsőként szerepel a színlapon.

És, ha ez nem volna elég, meg is szólalt. Alföldi mellett. Ismét a saját ízlését követte. Azt kérte, ne váltsák le Alföldit, mert a munkájával semmi gond sincs, sőt a színháznak ártana, ha eltávolítanák.

A nevével már így is kiállt a produkció mellett, de ezzel a nyilatkozattal egyértelművé tette: az erkölcsösködésbe bújtatott tahóság nem pálya. A szubjektív véleményt pedig másképpen is ki lehet fejezni.

Múlt héten elmaradt játék, volt viszont egy jól sikerült meglepetésbuli. Nem mentségképpen mondom, hanem mert a bulin érkezett olyan reklamáció, miért nem volt játék.

Ezen a héten nem bulizunk, szemrehányásra senkinek sem lenne alkalma. A játék azonban nem a szándéktól vagy a ráéréstől függ, hanem elsősorban attól, találok egy hét alatt megfelelő alapanyagot.

Örömmel jelenthetem, találtam. Most sem árt a jártasság a filmek terén, csak ebben a játékban a kulisszák mögé lesünk be. A hajtás utáni képeken híres filmek forgatási szüneteiből csípünk el egy-egy pillanatot. A megfejtés - mint már oly sokszor - a meglesett film címe.

Roosevelt unokája levélben fejezte ki nemtetszését a nagyapjáról elnevezett tér átnevezéséről. Mostantól ugyanis a Budapest egyik legszebb helyén fekvő teret Széchenyi térnek nevezik, mert az ott székelő Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Pálinkás József ezt kezdeményezte.

Pótcselekvés ez a javából, semmi értelme sincs, a magyar virtus megmutatásán kívül.
Természetesen nem a legnagyobb magyar ellen van nekünk, ellenzőknek, kifogásunk, hanem azt sajnáljuk, hogy egy teljesen fölösleges, barátságtalan gesztust tettünk egyik legfőbb szövetségesünk, az Egyesült Államok ellen.

A 84 éves Anna E. Roosevelt levele ráadásul arra is rámutat, igenis eljutott ennek a híre Amerikába, és - ha másnak nem is - a családnak mindenképpen rosszul esik, hogy most ok nélkül "elveszik" híres ősüktől ezt a megtiszteltetést.

Tarlós István főpolgármester a Roosevelt-unoka üzenetére olyan választ adott, amely bármelyik fideszes kommunikátort kenterbe ver. Dagad a pökhendiségtől és a kivagyiságtól.

Mit illene mondani ebben az esetben? (Arról én nem is álmodozom, hogy egy ilyen emberi megkeresésre az lenne a reakció, hogy nem olyan fontos ez nekünk. Ha valakit ez zavar, akkor meg lehet változtatni a dolgot.)
De mivel ez egy megtámadhatatlan és tökéletes döntés, meg kellene nyugtatni a hölgyet, hogy ez nem Roosevelt vagy az amerikai nép ellen való, hanem csupán annyi történik, hogy egy Roosevelt-kaliberű magyar politikus, akinek munkájának eredményei a környéken találhatóak (Lánchíd, MTA) nevét viseli mostantól a tér.

Ehhez képest Tarlós szűkszavúan csak annyit közölt, a döntés végleges. Cserébe felajánlotta, amivel az itthoni ellenzőket is próbálták csitítani, hogy majd valahol valamikor lesz egy másik Roosevelt tér. Majd választanak valami jelenleg névtelen terecskét az amerikai nagykövetség közelében.
Hozzátette még, hogy ő nem sértődne meg, ha Amerikában át akarnának nevezni egy magyar vonatkozású közterületet.

Ez csak egy fokkal jobb, mintha azt mondta volna, hogy ha nem tetszik, Anna néni, kapja be. Egyetlen fokkal jobb.