Motoszkál bennem egy ideje a gondolat, hogy az előző Való Világ előkészületeibe hiba csúszhatott, és így kerültek be olyan karakterek is, akikre a reality-néző nem számít. A VV4 ugyanis nagyjában-egészében nézhető - élvezhető volt, míg az első három szériából számomra semmi, nem is néztem. Leszámítva azt momentumot, amikor húsvét alkalmából népviseletben feküdtek a kertben, és a repülők kondenzcsíkjain méláztak. Illetve amikor az egyik férfiszereplő azzal érvelt női ellenlábasának, hogy ő már rúgott szájba nőt...

A VV4 elindításáig majdnem nyolc évet vártak, és kicsit átalakították a szabályokat. A verseny első traktusa beszavazóshow-kból áll, melynek során különböző kategóriákba sorolt jelöltek közül csak egy kaphatja meg azt az eszeveszett lehetőséget, hogy beköltözhet a Villák Villájába.

Még mindig megdöbbenek, mennyien álmodoznak arról, hogy szerepelhessenek ebben a baromságban. Pedig az élő példa mutatja, annyira jól egyik volt játékos sem járt. Egy-két ambíciózusabb versenyző az éjjeli műsorsávban, egy eldugott kábeltévén unatkozó, félanalfabéta nézők sms-eivel szembesítheti az eldobható közszereplőket, illetve azok rokonait, barátait. Ha a médiában szeretnék elhelyezkedni, ennél azért többre vágynék.

Az előző széria sikeréért még mindig Nagy Alekoszt tartom felelősnek. A stáb csak annyiban tette jól a dolgát, hogy észrevette a benne rejlő potenciált, és letért a kurva-strici vonalról a kedvéért. Ez egyébként nem kis dolog a magyar médiumok gyávaságát ismerve.
Az emberek szerették Alekoszt - talán, mert magukra ismertek benne; talán, mert magukat végre valakinél többre tarthatták; talán, mert a többi tucatbunkóból elegük volt.

Ezért felfoghatatlan, hogy a mostani casting kizárólag klisékből építkezik. A mostani kategóriák kitalálói valószínűleg nem értik azokat a jelentéstartalmakat, amelyek mögé besorolták a többezer jelentkező krémjét.

Egyszer már volt itt ilyen játék kellemes reakciókkal. Csak a képek változtak, a lényeg nem: a fényképezőgép akkor exponált, amikor a kamera épp nem forgott. Tíz címet keresünk.

Update: A játékot megfejtették. Aki próbára akarja tenni magát, ne nézze a kommenteket! Köszönöm a megfejtőknek!

A pápa Németországba látogatott. Angela Merkel pártjnak felkérésére - mely nevében is keresztény, továbbá a legnagyobb kormánypárt, tehát többségben van - beszédet mondott a Bundestagban. Ez a világ bármely pontján így történne, ráadásul XVI. Benedek Joseph Ratzingerként Németországban született, vagyis haza látogatott.

Ez persze ellenérzéseket váltott ki a szociáldemokratákból mondván, a Bundesrepublik szekularizált állam, és semmi keresnivalója a német parlamentben egy vallási vezetőnek.

Persze ismerjük a politikusokat, nyilván kevésbé lennének érzékenyek, ha nem szerveztek volna egyházellenes civilek nagy létszámú tüntetéseket a pápa németországi vendégeskedésének apropójából.
Ezt akarják meglovagolni. Persze gyáva, doktríner módon a vallás-, sőt lelkiismereti szabadságra hivatkoznak, holott a tüntetéseket olyan szervezetek hívták életre, akik a pedofil egyháziak áldozatait képviselik. Azért annyi bátorság nincs a szocdemek pucájában, hogy a Bundestagban szemtől-szemben kiálljanak az áldozatokért, azért az kellemetlen lenne. Talán van egy-két olyan szociáldemokrata szimpatizáns, aki büszke az első német pápára, és nem érezné komilfónak, ha a hazatérő Ratzingert vegzálnák a parlamentben.
A pedofil papok ügye amúgy valóban olyan kérdés, amelyet a vallási kérdésektől függetlenül tisztáznia kell a katolikus egyháznak. De ennek nem egy ilyen protokolláris találkozó a színtere.

A Zöldek is reagáltak XVI. Benedek látogatására. Csak éppen lényegesen intelligensebb módon, mint az SPD. Azt javasolták, hogy a Bundestag hívja meg a Dalai Lámát is. Ő szintén olyan vallási vezető, akinek a politikai jelentősége hasonló nagyságrendű, mint a pápáé. De az ő személyéhez kapcsolódik a tibeti függetlenség ügye is, amely nem csupán az ott élő emberek szabadságáról és jogairól szól, de tiltakozás az ellen a képmutató világpolitikai tendencia ellen is, mely egyre inkább szemet húny Kína sajátos emberi jogi felfogása fölött látva az ország impozáns gazdasági lehetőségeit.

Mindig sokkal többet ér a pozitív, konstruktív hozzáállás, mint az értelmetlen fontoskodás. Pláne, ha ezzel egyúttal még politikailag is állást lehet foglalni egy jól hangzó ügy mellett, míg a katolikusok körül rossz a hangulat Németországban.

Még a legügyesebbek sem tudnák rámkenni, hogy elégedett lettem volna a Gyurcsány-éra kormányzati munkájával. Röviden összefoglalva: semmi sem történt, ha mégis, az hihetetlen alacsony színvonalon (l. egészségügyi reform). Körítésnek meg kaptunk szörnyű kommunikációt és kisebb-nagyobb botrányokat.

A helyzet nem sokat változott. Ha a történelemkönyvek jegyzik majd egyáltalán ezt az emberkísérletet, amit II. Orbán-kormányzásnak névvel illetnek tán, hasonló egyenleget vonhatnak le.

Pár apró különbség azért van. Az egyik, nem is annyira apró, maga a Fidesz. Az MSZP-SZDSZ koalíciónak volt ellenzéke. Persze a konstruktivitás vádjával nem lehetett őket illetni. De léteztek.
Ma, amikor ők vannak kormányon, nincs ellenzék. És nemcsak azért, mert a bűvös kétharhad miatt visszaszorultak kicsi frakciókba, hanem azért sincsenek, mert alig tesznek valamit.
A Jobbik - akik ma elvileg a második erőnek tűnnek - nem képes parlamenti színvonalú munkára. Vagy úsznak a narancsszínű árral, vagy az abszurd fűzfaparipáikkal jönnek elő. Az egy tagra jutó legtöbb pornóst felmutatni képes párt egyelőre kellemesen lebzsel az őt természetesen meg nem illető helyen, és semmilyen vizet nem zavar.
Az LMP sajnos túl kicsi, és talán még ennél is sajnosabb, hogy még nem érti, a liberalizmusnak egyelőre leáldozott Magyarországon.
Az MSZP csődtömeg. Valószínűleg mindent elmond a pártról és annak állapotáról, hogy még mindig Gyurcsány Ferenc az egyetlen tettrekész embere.

A másik különbség - ha már Ferenc testvérnél tartottunk - Orbánnak nem egy őszödi beszéddel indult második ciklusa. Hogy a számomra nem túl hiteles, pletykalapszerű Wikileaksból előbányásztak valami öt évvel ezelőtt kijelentést, ahol Orbán Rodolfo után szabadon (vö. "Csak a kezemet figyeljék!") igazította el az amerikaiakat, nem érdekel manapság senkit, mostanában nem áll senki kiegyensített kaszákkal a Parlament előtt...
Egyébként kissé mellékes talán, de az elemzők csak az összmagyar felháborodás hiányáról beszélnek. Holott az is figyelemre méltó, hogy azoknak, akiknek mi szilajul nem leszünk a csicskásai, mégis fontosak annyira, hogy egy miniszterelnök-aspiráns szükségét érezte a megnyugtatását.

Orbán tavaly tényleg nagy közmegelégedésre lovagolt be újra a hatalomba. Nemcsak a pártja és a törzsszavazók akarták a változást, sőt a kétharmadot, hanem majdnem mindenki.
Sőt, a kezdeti bornírtságok ellenére is sokáig töretlen volt a konszenzus a néppel, hogy gyökeres változások kellenek számos területen. És persze lehetne azon élcelődni, hogy ez az ígéret teljesült, mégis inkább látja viszont az ember azt az ügyetlen kapkodást, amely az elmúlt nyolc év folyamatos motívuma volt. Vagyis amiért az előzőeket jónéhány, úgymond, hívük is leváltotta.
Persze az, hogy hogyan tálalják mindezt, ízlés kérdése. Nem éppen az én ízlésemé, de nyilván sokaknak tetszik a talpraesett Szíjjártó Péter, hiszen állandóan hívják mindenfelé.
A lépések végeredménye meg talán sosem derül ki, hiszen az országvédés olyan bonyolult folyamat, hogy öt percenként kell újratervezni.

Mentségnek semmiképp sem mondanám Gyurcsányék kormányzására, hogy mind Őszöd árnyéka, mind ezt az árnyékot elevenen tartó, obstruktív ellenzék miatt a mozgástér nem volt túl nagy. Csupán egyfajta magyarázat ez, amelyet ráadásul a többség nem fogadott el.

De a mostaniak kezét tényleg semmi sem köti, és kizárólag abban eredményesek, hogy ez minél tovább, minél biztosabban így maradjon. De minek? Miért nem érné meg nekik, ha történetesen jól élnének ezzel a nagy lehetőséggel? Mennyire illik a nagy formátumú hitvallásokhoz, az új-államalapító attitűdhöz, hogy naponta változnak a játékszabályok?

Természetesen semennyire. A képmutatás nem is nagyon érdekel már. Most egy olyan politikus alakítja a közéletet, akinek a személyiségéhez közeláll a modoros nagyotmondás. De az igenis bosszant, hogy most, amikor a jó színvonalú kormányzati munkának nincs akadálya, ismét csak próbálkozás zajlik. Ha nem sikerül végül a Nagy Terv, akkor legrosszabb esetben újra ott a kellemes, gondtalan ellenzéki lét. Kár, hogy nekünk többnyire nincs hova átülnünk, ha nem alakulnak kedvezően a dolgok.

Egy ideje már nem tartja rajta az események ütőerén olyan akkurátusan ez a blog, mint a kezdetekben Éppen ezért örül, ha a vérkeringésbe mégis bekerül, hogy a vér és az erek képénél maradjak. Úgyis a szívről lesz szó végsősoron. A Magyar szívről.

Az aktualitást ráadásul most meg is duplázzuk.

A most bemutatandó műsor tökéletes epigonja az összes többi tévés esztrádnak Dáridótól Fásy Mulatón át azokig, akiket a Muzsika TV saját élőhalottjainak tekint.

Szóval előzetes szándékommal ellentétben nem kritika következik. Hiába az egyik kedvenc műfajom, meghajolok a hétvége történései előtt, és ezekre fűzöm föl mondanivalómat.

Az Echo TV Slágerfesztivál című műsora ugyanis foglalkoztat egy ideje. Nagyon jó alapanyagnak tűnt. Mint minden gagyi.

Az aktuális játék nem az én ötletem, hanem az utóbbi idők egyik legaktívabb hozzászólója, Szirénfalva Szürkevarjú Szeréna, aki még az alapanyagot is szolgáltatta.
Egy ideje már az ötletek között pihen, de mivel ma magyar vonatkozású a Google, hát itt volt a remekjó alkalom előállni vele.

A Google használói ugyanis - vagyis mindenki - nyilván gyakran tapasztalta, hogy a keresőprogram logóját néha aktualitásokkal dobják föl. A mostani játékban néhány ilyen Google-emblémát talál, aki a Tovább gombra kattint. A gazdag gyűjteményből olyanokat válogattam ki, amelyek a múlt nagyjaira fókuszálnak. Az itteni hagyományokat követve egy kis képi információba sűrítik egy-egy nagy személyiség lényegét.

A bátrabbak - esetleg tapasztaltabb Google-felhasználók - rögtön neki is ugorhatnak a piktogrammoknak, a többieknek álljon itt a nagy emberek nagy napjainak felsorolása. Az összes kép idén készült.

Kereken 40 év szolgálat után, múlt pénteken nyugdíjba ment az anyám.

Nem volt nehéz rászánnia magát: az a bizonytalanság, amelyben ma a nyugdíj-közeli emberek élnek, nem sokáig elviselhető. A saját munkahelyemen is folyamatosan latolgatják a hatvan körüliek, mikor érdemes elmenniük, mikor járnak a legjobban. Ahogy hallom, akár egy-két hónapos tévedés az időzítésben havi több ezer forint veszteséget jelenthet. Az is figyelemre méltó motiváció, hogy ezek az emberek, akik mögött tényleg ott van egy ledolgozott élet, nagyon félnek a jövőtől. (És azt is tegyük hozzá, ez a generáció munkás éveinek nagyjából felét már kapitalista, értsd munkaerőpiaci versenykörülmények között töltötte.)

Az anyám ráadásul többszörösen is különleges. Már azon is komolyan elcsodálkoztunk, hogy volt képes egyetlen bukás nélkül esti tagozaton elvégezni a jogot. A karrier végére is jutott világszám: egyetlen egy napig sem volt munkanélküli. (Második helyen, kicsit lemaradva az apám végzett; amikor ő hetvenes évek végén a Fémmunkásból a Magyar Kábel Művekbe átlépett, fél napig hivatalosan munkanélküli volt.)

Végre egy, a földtől egyáltalán nem elrugaszkodott ötlet! A felsőoktatásba belépőkkel szerződést készülnek aláiratni, melynek értelmében a hallgatót tanulmányi jogviszonyával járó felelősségviselésre köteleznék. Ha a diploma megszerzése után külföldön vállalna munkát, akkor taníttatásainak költségeit ki kell fizetnie. Ugyanígy utólag benyújthatja az egyetem (?) a számlát, ha a tanulmányokat nem fejezi be a delikvens.

Elvileg egyébként jogos elvárás, hogy azok, akik a magyar adófizetők pénzén tanulnak, lehetőleg itthon kamatoztassák a tudásukat. De az EU állampolgáraként mindenki oda megy dolgozni, ahová csak akar. Kikötéseket legfeljebb a fogadó ország tehet, a távozáshoz nem tartozhat szabályozás. Ráadásul a Vastagbőr cikkében a technikai akadályt is felvetik: ki és hogyan ellenőrzi, ki melyik országban dolgozik éppen.

Ehhez még hozzá tehetnénk azt a bonyolító tényezőt is, vajon minden egyes diplomásra ugyanakkora szükség van-e. Vajon a túl nagy számban képzett kommunikátorokat is mindenáron vissza akarjuk tartani, vagy csak az orvosokat?

Kivételesen azonban nem csak ostorozom az elképzelést, de két megoldási lehetőséget is felvázolok.

 Az eheti játék visszatér a hagyományokhoz, és újra filmekről lesz szó. Ám most először a blog játékrovatának történetében mozgóképeket mutatunk. Nem klasszikus, hanem szó szerinti értelemben jönnek most mozgó képek, merthogy egy-egy jellegzetes jelenetet fagyasztott gifbe az ismeretlen Photoshop-artista.  Ennyinek pedig elégnek kell lennie a film fölismeréséhez. Tényleg elég? Hajtás után kiderül. Egyes képeknél a teljes élvezeti érték érdekében érdemes a szokásosnál tovább időzni, ha rám hallgat a kedves versenyző.

Még a Gyurcsány-kormány ideje alatt mondta Kósa, hogy ami az országban zajlik olyan, hogy az ember a szíve mélyén drukkol, egyszercsak kijön a függöny elé a Monty Python társulat meghajolni.
Azon is nagyon egyetértően tudtam nevetni, amikor Váncsa István "rocky horror picture show"-nak titulálta a szoclib kormányzást.

Az alkotmányozási mániára azonban ezek enyhe körülírások lennének. Azon már rég nem lamentálunk - ilyen az ember, belenyugvós - hogy a fene sem kérte ezt a pongyolán összedobott, valódi tartalom nélküli izét, amit januártól az ország Alaptörvényeként kell tisztelnünk. De hogy kötelező lesz szeretni is, talán kicsit túlzás.

A legújabb ötlet szerint ugyanis Magyarország összes polgármesteri hivatalában biztosítani kell az új alkotmánynak egy külön helyiséget, benne egy törhetetlen üveggel lefedett asztallal, ahová a szöveget nemzeti színű szalaggal, a közepénél (a 28. oldalon) kinyitva kell az állampolgárok számára hozzáférhetővé, méltó módon megcsodálhatóvá tenni. Az önkormányzatnak ezen felül biztosítani kell egy személyt, aki gondozza és szolgálja az írást. Aki pedig nem tud vele betelni, annak a számára megrendelőlapokat kell biztosítani. Különösen perverzek egy Kövér László házelnök által dedikált példányt is igényelhetnek.

Ötletet írtam? Nos, elég pontatlanul fogalmaztam. Ez ugyanis egy hivatalos utasítás a területi közigazgatási ügyekért felelős államtitkártól. Mától van érvényben amúgy, kedves, hogy már a héten szóltak róla.

Erre a kiváló elgondolásra 50 millió forintot különítettek el. Az ötletgazda neve, aki egyben a lebonyolító is, magáért beszél: Kerényi Imre áll a pompás elgondolás mögött. Tudjuk róla (a Fidesz is tudja, mert nyilvánvaló), hogy nem teljesen normális, éppen ezért nem biztos, hogy önkormányzati utasításba kell foglalni, amit mond.

Tényleg nem értem, hogy mit vár ettől a kormányzat. A kifüggesztendő Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat - amely ehhez képest szinte semmi - a visszájára sült el, hozadéka semmi.
Bele kellett volna írni az istenített műbe, hogy az önkormányzatok szuverenitása megszűnik. Ilyen kérdésekben nem túl ildomos központi ukázokat küldeni, az ajánlás is elég lett volna. Ha valahol erre óriási igény merülne föl, oda telepíthetnének egy ilyen asztalt.

Netán hangulatjavító intézkedésnek szánták? Azt hittem, annak tudatában formálgatták az új alkotmányt a saját érdekeik szerint, hogy az emberek nagy részét hidegen hagyja az alaptörvény. Nem is volt igazán nagy felhördülés miatta. Ettől ki érzi majd jobban magát? A széllel bélelt Kerényin meg az oktondi Schmitt Pálon kívül persze.

Esetleg tényleg tetőfokára hágott a cezarománia, és most már mindent aranynak képzelnek, amihez csak hozzáérnek? Jöhetne már az a kisfiú, aki leleplezi a meztelen császárt...

Gumicsontnak egy hangyányit drága. Nem utolsósorban pedig pont az ilyen muníciók gyűltek össze 2002-re is, amikor még egy enyhén beszédhibás, szürke, régi vágású szoci is megverte az ő házi Csaba királyfiúkat, a két lábon járó karizmát.

Egyik magyarázat sem tetszik, ahogy ezt az urizáló baromságot is elutastom. Ilyen csimbumcirkuszokra biztos nem adott senki sem felhatalmazást, mégha el tudom képzelni, hogy pár embernek tetszik. De hasznukra nekik sem válik.

A Velvet friss híre szerint Zalatnay Saroltánál kikapcsolták a gázt. Ez persze szomorú, de sajnos nem egyedülálló jelenség. Amúgy pedig teljesen érthető következmény, ha valaki rendszeresen, hosszú ideje nem fizet. Zalatnay nem is tagadta az értesülést, de többet ehhez nem is akart hozzátenni. Ami szintén érthető. Nem is kell. Csupán ezért én sem írnék róla.

Csakhogy manapság a névtelen informátorok már névtelen kommentátorként is szeretnének szerepelni, így most a bennfentes értekezett Cini néni szorult helyzetével kapcsolatban. Szerintem érdemes szó szerint elővenni a szöveget:

"Szegény most nincs a helyzet magaslatán, mert az idősebb énekeseknek nehezebb dolguk van. Nemcsak azért, mert még érezhető a válság, hanem azért, mert annyi fiatal tehetséget nevelnek ki a különböző tehetségkutató műsorok, hogy az idősebb generációk egyre nehezebben rúgnak labdába, pedig ők lennének azok, akik megérdemelnék a koncerteket."

Azért ez - ha már egy Playboy-nyúlanyóról beszélünk - mellbevágó. Akkora butaság, hogy az ember első olvasásra rögtön Zalatnay jóbarátjára, Delhus Gjonra gyanakszik a névtelenség álcája mögött.

Mit nekünk autóipar vagy ingatlanpiac! A válság legfőbb áldozatai az idősebb énekesek. Hogy pontosan miért fáj nekik jobban a világgazdaság gyengélkedése, mint másoknak, az nem derül ki. Csak olyan jó magyarázat ez mindenre: a válság tehet róla. (Egyszer már kifejtettem, de ide is jól passzol, hogy a válság titkos nyertesei a rossz üzletemberek. Nem kell szégyenkezve a tulajdonos szőnyege szélén pislogni; a válság a hibás, nem a rossz üzletpolitika.)

Ilyenkor amúgy egy valódi újságírónak vissza kellene kérdeznie: pontosan hogy érti azt az összefüggést Zalatnay Sarolta fizetetlen gázszámlái és a válság között. Erre nyilván nem tudna hápogáson kívül semmit sem mondani az indiszkrét ismerős, így ezt bele sem kéne írni a cikkbe. (Emögött a képzeletbeli szerkesztési elv mögött az a naivságom áll, hogy nem kell a sajtónak erősíteni az emberekben a válságtudatot. Nem a pánikot kell állandósítani, nem mumust kell kreálni, hanem realitásokról kéne írni. Esetleg Zalatnay banális ügye lehetne példa is: tényleg be kell fizetni a számlákat mindenkinek.)

Ezután azonban meglepő fordulatot vesz az eszmefuttatás. Jön a sok fiatal, és kiszorítja szegény, kiérdemesült cirkuszi oroszlánokat a porondról. Tény, hogy kissé elszaporodtak a felfedezettek, de valamikor Zalatnayék is voltak fiatalok. Sőt, ez az egykor helyes, talpraesett csaj is mintha a Ki mit tud?-on futott volna be.
Kíváncsi lennék, hogy reagált volna, ha akkor egy idősebb kolléga rendre utasítja mondván, várják ki, amíg annyi idősek lesznek, hogy megérdemlik a szereplési lehetőséget.

Abszurd, ugye? Mintha az éneklés joga korfüggő lenne... A showbiz már csak olyan kegyetlen, hogy nem az számít, ki mennyi időt töltött a pályán, hanem hogy adott pillanatban van-e fizető közönsége. Akire van, annak szerveznek fellépéseket.

Ráadásul Zalatnay nincs is éppen formában. Utoljára a TV2 celebvetélkedőjében láttam. A feladat azonban nem lepényevés vagy zsákbanfutás volt, hanem éneklés. Zalatnay Sarolta Giannival már az első duett után ki is esett. Jogosan. Az olasz éttermes szinte jobb volt, Cini nénit a valószínűleg vele kifejezetten rosszindulatú stylist lila miniruhába öltöztette. Ez sem korának, sem alkatának nem felelt meg. Szomorú volt látni, ahogy a túl magas sarkú cipőkben a színpadon botorkált. Sajnos a hangja is megkopott már.

Nem szégyen ez, mindenki megöregszik egyszer. De nem azért, mert vannak nála fiatalabbak is.

Nagy Levin - étteremkritika

Járt utat járatlanért el ne hagyj! Ezt a mondást valószínűleg egy életre megjegyezte ma a főnököm, miután a szokásos Tortuga helyett horvát vendégeinket egy új helyre hívtuk meg ebédelni.

A Nagy Levin hangulatos, déltengeri luxusbodegája a csepeli lakótelep szívében bújik meg. Hogy elvonatkoztasson a kőtömegtől, autentikus latin zene szól. Ez annak ellenére jópont, hogy a hangerő a kellemes fölött van egy árnyalattal. A külvárosi éttermek egy súlyos hibája, ha üvölt bennük valamelyik kereskedelmi rádió.

A kerthelyiség hajópadlójával nem nagyon harmonizál a beltéri szék, hiába van fonott tengerifűből. De ez sem akkora katasztrófa. A belső tereket csak rövid ideig volt időm megszemlélni, és bár az sem bántja a szemet elsőre, az eklektikát kicsit túlzásba vitték. Ha már egy mondással kezdtük, az étterem berendezőjének is címéznek egyet: a kevesebb több.
Ha jól értem, ez az étterem ugyanis valami hajószerűség szeretne lenni. De, fájdalom, nem a Titanic szintje. Éppen ezért bármennyire is szemetgyönyörködtetőek a belső rész letisztult, modern bőrszékei, -foteljai, sem a hajózáshoz, sem Nagy Levinhez nem köthetőek.

Rejtő hajószakácsa elsősorban a nevét adta a helyhez, szelleme is főleg a nyomtatott anyagokon van jelen. Az étlapot rejtői szellemességgel igyekeztek összeállítani, felemásra sikeredett.
Egyes ételek csak leírva vannak, másokról meg csak kép látható. Mindegyiknek egységesen azonban valami rejtjeles elnevezése van, mely azonban sokszor akkor sem vezet rá az étel valódi tartalmára. Ez valószínűleg nemcsak bennünket zavart, mert az étlapok mellé jár egy kis magyarázólap is.

Normál körülmények között persze nem érdekelt volna különösebben, de így elég zavaró volt, hogy az étlap egy nyelvű. Persze-persze Csepel mélyén viszonylag ritkán bukkanak föl éhes horvátok, de azért nem elképzelhetetlen az idegenajkú vendég, mert csak a nyári menü ilyen.
A nyári menü egyébként elég szegényes. Ételtípusonkét négy-öt féle fogás nem túl sok. És még ezen a kissé színtelen választékon belül sem túl rugalmas a konyha. Egy féle (!) palacsinta van: mogyorókrémes csokoládéöntettel. Csokis palacsintát nem lehet rendelni viszont. Szerencsére vendégünknek így is megfelelt, sőt, kimondottan ízlett. De mi van, ha például allergiás a mogyoróra, vagy szimplán nem szereti?
Ugyanilyen figyelmetlenül a vegetáriánusokra sem gondoltak, pedig a Hús Templomában is van nekik külön kategória ínycsiklandó ajánlatokkal.

A nyelvi akadályok miatt a vendégeink nem tudtak igazán elmélyedni az étlapban, így megfosztattak az éttermi étkezés egyik élvezetforrásától. Egyikük föltalálta magát, és kérte a pincért, ajánljon valamit. De ez a kérdés legalább annyira szokatlan volt, mint a horvátok felbukkanása, holott ez egy szokványos feladat a gasztronómiában. Leszűkült a kör: van-e pulyka. Az első, meglepő válasz az volt, hogy nincs. De aztán találtak egy darab pulykás fogást, a Saint Tropez-i fonott pulykát steakburgonyával és őszibarackkompóttal. Nem nézett ki rosszul, de túlzottan nem ízlett a külföldieknek. Jobb ötlet híján ugyanis mindegyikük azt kért. Sőt, rajtam kívül gyakorlatilag mindenki.

Az olasz besúgó titkos receptjének keresztelt csirkemellet választottam: sok-sok salátán két citromos, sajtos bundában kisütött csirkeszelet. A saláta a citrusos jelzővel illegette magát, ez a valóságban két citromgerezdet jelentet a hatalmas tányér két pontján. A salátaágy pedig elég egyhangú volt: pár szelet paradicsom, kb. két falat lilahagyma, három csík sárgarépa. Ha már nyúleledel, legyen sokszínű, vallanám én, de nem én vagyok a főszakács.

Az étel amúgy egyáltalán nem volt rossz, de egyrészt hétköznap koradélutánhoz képest aránytalanul sokat kellett rá várni, másrészt semmi különösebben mély benyomást nem tett rám. Csak némi hiányérzetem van, és nem a saláta mennyisége miatt.

Desszertnek fehér forrócsokit ittam, és ennek ízesítése és tálalása is kimondottan jó volt. De már megint kicsit sokat várattak. Két palacsinta megsütése és két egyforma fagylaltkehely összeállítása nem lehet akkora feladat, hogy ennyi ideig tartsom. Időspórolásból egyszerre rendeltük a kávét az édességekkel, de lehetne annyi érzék a pincérben, hogy a kávét hozza ki a legvégén. Nem nagyon iszom kávét, de gyerekkorom számos vendégsége alatt bőven volt alkalmam megfigyelni, hogy a fekete nedü mindig a finálé, utána legfeljebb vizet isznak az emberek. Kár, hogy itt nem sikerült.

Az árak átlagosak ebben a kategóriában.

A Nagy Levin egyáltalán nem rossz hely. A környezet kellemes, az étel finom, a személyzet is szolgálatkész. De léteznek jobb éttermek is.

Duchemin-skála: ***

Ősszel új műsorokkal erősítenek  a tévék. Régóta hallunk róluk, hiszen az információ csepegtetése is része a promóciónak. A rajtvonal előttre pedig bőven kialakíthattuk előítéleteinket, melyeket, előre szólunk, nehéz lesz megdönteni. De - mint ez a posztból ki fog derülni - nem lehetetlen.

A TV2-ről az utóbbi időben sok (rossz) szó esett a blogon, és sajnos most sem lelkendezhetem annak ismeretében, amit az új szezonra tartogatnak nekünk.

A koncepció hiányát jelzi, hogy a nyár közben zászlóshajót cseréltek. Valamiért úgy gondolják, hogy a televíziózásban a passátszelet a törökök fújják, hiszen a csodás Joshi Bharat elköszönése után egy török szappanoperával igyekezték a napi műsorrend derekát lefedni. Most pedig az ősz legnagyobb vállalkozásának az Összeesküvők tűnik, amelyben a leendő házasok élnek át mindenféle nyilván nagyon vicces és nagyon eredeti viszontagságokat főszerepben a leendő anyóssal. Nem villanyoz föl túlzottan az elgondolás, hiába Tilla és Peller Mariann vezetik a műsort.
A háttérben a multitalentum Hajdú Péter producerkedik, ami önmagában jó indok arra, hogy az ember a műsor bukását kívánja.
De nem kell átkokat szórni, a műsor valószínűleg pár hét alatt kinyírja magát. Először is azért, mert ide is nyilván érdektelen hülyék jelentkeznek. A TV2 persze ebben is gyáva. Annyira hülye senki sem lesz, hogy az érdektelenség küszöbét átléphesse. Másrészt sem az ötletelés és a szerkesztés, de főleg a megvalósítás nem erőssége a csatorna saját gyártású programjainak.

Azért nem maradtunk látnivaló nélkül, igaz figyelni kellett. A TV2 ugyanis sikeresen megcsáklyázta egyetlen, igazi zászlóshajó-jelöltjét. Mindenki tudja, hogy ez a Megasztár már sosem lesz az a Megasztár, mégis éppen elegen nézték ahhoz, hogy ne lehetetlenítse el a saját csatornája.
Egész korán nekifogtak a castingnak. Még riport is volt arról, hogy kígyózó sorokban várják bebocsátásukat a vadonatúj összetételű zsűri elé a jelentkezők. A gépezetet olyannyira beindították, hogy az ijesztő pszichopatára hajazó Bereczki Zoltán (újdonsült zsűritag) már előre keménykedett: ő aztán megmondja, ha valaki nem elég jó. Aztán persze gyorsan meghúzták a vészféket, mert a négy fős zsűriből a musicalsztáron kívül csak Falusi Mariannt ismerhettük meg.

Régen rossz, ha egy nagyszabású programot lefújnak, és határozatlan időre (talán karácsony utánra) prolongálnak. A legkézenfekvőbbnek az X-Faktortól való félelem tűnik, csakhogy az X2 indítása nem nyáron derült ki. Az RTL modernebb, profibb tehetségkutatója tavaly már eltángálta a TV2 klasszikusát, amely elég átlátszó és nevetséges (de nézőbarát) módon kapitulált péntekre. Ez a hátraarc tehát nem magyarázható csupán azzal, hogy félnek a konkurenciától. Elég ciki, hogy meg sem próbálnak kiállni, a versenyt már eleve feladják.
Nekem egyébként az a sanda gyanúm, hogy a késlekedés oka prózaibb, mint csak az X-től való rettegés. A Megasztár már nem menő, következésképpen valószínűleg túl magas lett a bikicsunájok aránya az igazi énekesekével szemben. Egyszerűen fogalmazva: nincs elég jelentkező egy monumentális, fél szezonig tartó showműsorfolyamhoz. (A castingokat égen-földön hirdették: a Viván is, a blogokban is, sőt, még a Metropolban is láttam. Mintha a TV2 könyörögne, hogy jelentkezzen már valaki tehetséges.)

A TV2 még olyan remek ötletekkel rukkolt elő, hogy cinikus című hírműsorát, a Tényeket, ill. a Barátok köztöt megverni sosem tudó, kórházsorozatát, a Jóban rosszban-t megnyújtja néhány perccel. A híradójuk egy szégyen, még infotainmentnek sem nevezhető. A Jóban rosszban készítői legalább annyit megérthettek volna a Barátokból, hogy a sorozat egyik addiktív faktora, hogy a részek pont akkor érnek véget, amikor végre történne valamit. Alibi megoldások ezek csupán.

Az RTL Klubnak két receptje is van a sikerre az előző szezonból. Valószínűbb, hogy az X-Faktorét sikerült rekonstruálni.
Az első két helyezettnek ugyan se íze, se bűze, de nagy kifogásokat nem lehet ellenük felhozni. Veca, Wolf Kati és Király L. Norbert viszont érdekes előadók, a két hölgy pedig még jó énekes is. Többféle ízlést szolgálnak ki, és mégis a popzenén belül maradnak. Fegyelmezett, profi művészek ráadásul.
Mivel a zsűrin nem változtattak, ezért jó az esély, hogy négyük ízlésének keverékéből hasonlóan erős döntősök kerülnek elő. Pláne, hogy talán több olyan versenyző is felbukkanhat, aki most már biztonsággal léphet az x-es színpadra. Mert X-nek lenni egyáltalán nem hátrány, sőt.

Ennél sokkal halványabb reményeket fűzök a következő Való Világhoz. A VV4 kizárólag Alekosz miatt volt sikeres. Véletlenül bukkantak a szerkesztők erre az atipikus valóságshow-szereplőre. Pedig se nem pornós, se nem bűnöző - és pont azzal verte meg riválisait, hogy egy teljesen átlagos, átalmatlan tökfilkó.
Ezt azonban a stáb nem akarja észrevenni, mert a válogatásról kiszüremlő információk szerint mégis inkább a kurva-drogdealer vonalat erősítenék. El lehet persze éldegélni az előző műsor sikeréből is, meg a fölháborodásokból, de ha nem találják meg Alekosz utódját, akkor meg lesznek lőve. (Utódja alatt nem feltétlenül egy ugyanilyen kényszeres, kellemetlen mamakedvencét értek, hanem valakit, akire a néző ebben a miliőben nem számít.)
Lesz viszont aréna, és börtönpszichó hangulat a házban. Bár nagyobb szabású ötletek ezek, azért én ezt a környezetváltoztatást is az alibi kategóriába sorolom.
A műsor csak azért nem fog megbukni, mert a TV2 házasulós hülyesége hamarabb elvérzik.

Az ősz nagy meglepetése az ATV tehetségkutatója, a Fásy Szupersztár. Igen, nekem is rémálmaim voltak a gondolattól is, hogy egy ilyen kirívóan tehetségtelen ember kutatja a tehetségeket.
A műsor - mely már augusztusban elkezdődött - azonban pozitív csalódást okoz. A zsűriben ugyan ott ül Fásy Ádám, de többnyire csak vigyorog. A rövid véleményeket valódi zenész/ énekes társai mondják ki.
A műsor szerkesztése ügyes: a jobb, komolyan vehető produkciókat hosszabban látjuk, a vicces és dilettáns fellépők pedig csak fel-felvillanak mutatván, azért ilyen is van. Korrekt módon azonban az ő nevük is végig látszik, ha valakinek mégis megtetszenének.

A Fásy Szupersztár ráadásul azt is tudja, amit az eddig casting-show-k nem: hogy hogy néz ki egy válogatás. Nincs csili-vili stúdió meg fizető nézők, csak egy pici színpad vele szemben pedig egy egyszerű, hosszú asztal az ítészeknek. Hátuk mögött technikai személyzet tüsténkedik.
Fásyék történetében először tényleg élőben szól a zene és az ének. Még félplayback sincs, akinek nincs kísérete, az a capella adja elő rövid kis műsorát.
A Fásy Ádám nevével fémjelzett tehetségkutatótól az ember félelmetes produkciókat vár, én is a röhögés reményében kapcsoltam oda. De megdöbbentő módon teljesen normális emberek általában a slágerénekes tanfolyam középhaladó szintjén teljesítettek. Félreértés ne essék, nem ájultam el igazán senkitől, de a jelentkezők nagy része úgy, ahogy volt, nem lógott volna ki a nagy tehetségkutatók mezőnyéből sem. Hozzátéve, hogy itt olyan műfajokkal is tovább lehetett jutni, mint az operett meg a mulatós, de Fásy szupersztárjának ezekhez sem árt értenie.
Egyes előadóknál kifejezetten sajnáltam, hogy a csúcs, amit elérhetnek, az az, hogy Búnyós Pityu előzenekara legyenek.

 Egy döglött majom fekszik a new yorki Central parkban. Ahhoz nem kell sasszem, hogy kiderüljön, nem igazi. De az is ilyen egyszerű, hogy miből van?

A női lapokban a nőkről alkotott kép a legbosszantóbb. Az első Cosmopolitanemet Németországban vettem (nálunk még nem volt), de ebben a híres, a menő nőiességet szimbolizáló lapban csak baromságokat találtam.

Időnként manapság is nézegetek ilyen lapokat. Főleg a divatot szoktam tanulmányozni a jólesően színes oldalakon.
A nagymamám az újonnan megnyitott Skálába járt munka után nézelődni. Persze sosem vásárolt semmit. Ahogy én is mindig kinézek apróságokat, sőt még néha az ilyen újságok végén található boltregisztert is megvizsgálom. De sosem mentem még el ezekre a helyekre végül.

Nekem az ilyen újság a kirakatokat helyettesíti. Az egyéb cikkjei érdektelenül silányok. A szexuális praktikák általában gyermetegek, a kulturális ajánlók a Közhely szótár film, színház, muzsika passzusai kikörmölgetve, a sztárinterjúk általában arról szólnak, hogy valami betegesen sovány, egy-filmes nőci mennyire békében él magával, és a hidratálója mindig vele van.

A párkapcsolati okoskodásokat is csak átfutom. Most viszont végre nem langyos lábvíz helyett belecsaptak a lecsóba. A Joy félrelépésről szóló riportjában nyíltan a partner megcsalására buzdítják a tisztelt olvasó hölgyet.

Leánybúcsú volt múlt szombaton. Jól sikerült. Azt hiszem.

De csak egy momentumot emelek most ki.

Talán szegénységi bizonyítvány, de én eddig csak filmen láttam olyat, hogy a vendéggel megkóstoltatják a bort, amelyet felszolgálnak. Szinte sosem iszom alkohol - jóformán csak ezzel a társasággal jeles alkalmakkor - és eddig valahogy sosem kerített sort a vendéglői kóstolás elegáns aktusára az asztaltársaságunk.

A borokhoz egyáltalán nem értek. Fehér hús (+ hal) - fehérbor, vörös hús - vörösbor. Sommelier-i szaktudásom ebben ki is merül. Ezért a borokban jártasabb barátnőnket kértük meg, válasszon ő. Négyen akartunk bort inni, ezért egy üveggel kértünk. Öt poharat hoztak...

Ez tette lehetővé, hogy a kóstolás megtörténjék. Taklerék kékfrankosára esett a választás, ittam minden szavát társaságunk borszakértőjének Sírt a bor, ahogy ő mondta, ami a magas glicerintartalma miatt van.
A sírás nem jelent mást, minthogy a bor a pohár gyöngéd mozgatására pillanatnyi filmet hagy, onnan pedig lassacskán visszacsorog a vörös tengerbe.

A bortudorunk azonban súlyos megfázással küzködött, ezért a feladatot átpasszolta a rangidős úrnak.

A pincér bemutatta a feketének látszó palackot. A kóstoló rábólintott. Kinyílt az üveg az először abba a pohárba töltött egy pár cseppet, amelyet senkinek sem szánt, hanem a parafamorzsalékok felfogására tett az asztalra.

Rögtön utána a kedves vendég poharába került másfél kortynyi bor. A kóstoló meglötyögtette a sötétvörös nedüt, beleszippantott erőteljes illatába (közben behunyta a szemét, nehogy megzavarja a külvilág), és végül belekortyolt. Ismét lehunyta a szemét, ízlelgette a bort, játszott vele egy kicsit, mint a macska a kisegérrel, önnön szórakoztatására. Önkénytelenül, halványan el is mosolyodott, de ezt a mosolyt a pincér nem, csak a régi ismerősök vették észre.
Aztán úr volt ismét, és felelőssége teljes tudatában egy határozott biccentéssel kijelentette: ez a bor megfelel az asztaltársaságnak.

A bort a pincér kitöltötte: először a hölgyeknek, aztán az uraknak. Jó volt, erős. Illett ahhoz az emberes szürkemarha-bélszínhez, amelyik a fatálon salátaágyán elnyúlva csalogatott barátságosan barna kérgével és szemérmetlenül rózsaszín belsejével.

Urak és hölgyek. A barátaim és én 2011-ben...

Hétközi játékra invitálom a kedves olvasókat. Olyan jópofa dolgot találtam ugyanis, amelyet azonnal meg kell osztanom az itteni közönséggel, s mint nagy múltra visszatekintő játékgyáros egy kis szerkesztéssel (levágtam a címet a képről) prezentálok most hét életutat piktogrammokba sűrítve. A képeket egyébként a H-57 nevű, olasz reklámügynökség követte el. Ez is a képek alján lenne, ezért a valódi szerzőt külön bemutatom.

A kérdés tehát: mely híres személyiség életének főbb, karakteresebb állmásait látjuk a képen, melyek szokás szerint a Tovább gomba megnyomására feltárulnak. Könnyítésül a születés és halálozás évét is ráírtam a képre. Ennek béna megoldásáért elnézést kérek az alkotóktól.

Amíg nálunk maréknyi hülye és antihülye a Sziget előtt médiavicsorgást tartott, addig Németországban ez is profibban zajlik.

Az ottani széljobb fesztivál nem Merkel (vagy Schröder?) lelövéséről sztorizik valami kisebbségi komplexussal megvert kispöcs. (Mivel a komplexus szót nem érti, kimondani nem tudja, marad a kisebbségi ellenségnek.) A német újfasiszta profi zenei kínálattal terjeszti az igét. A hülye szövegelést pedig meghagyja a híveknek.

Természetesen az ilyen tematikus rendezvényeken, mint a történetünk helyszínén, Gerában is, minden idiótajugend kiegészítheti halálfejes kollekcióját: a standok roskadoznak a csecsebecséktől, gyűrűktől, láncoktól, és persze frappánsnak szánt mondásokkal díszített pólóktól.
Ismerjük ezeket mi is. Revizionista kategóriában a kedvencem a nagy-magyarországos, fehér frottírzokni, melyet a tavalyi karácsonyi vásár egyik árusánál láttunk a Kossuthiban. Kivetnivalónk azonban nekünk nem lehet. Innen nézve ugyanis tartalmilag egységet alkot a teniszzokni és a nemnemsoha, hiszen valahogy úgy alakult kishazánkban, hogy a vesszentrianonosok és a sudribunkók metszetet igen nagy. (Kimondottan jót téve ezzel az ügynek.)

Akármennyire nagy üzlet tehát ezt a speciális ízlést accesoire-okkal kielégíteni, zsigerileg utálják a német széljobberek is a kapitalizmust meg a globalizmust, éppen ezért nagy örömmel fogadták a gerai szervezők egy névtelen adományozó ajándékát. Kétszáz halálfejes pólót, ami nagyon lázad. Hardcore Rebellen - national und frei - hirdetheti magáról viselője.

A meglepetés azonban azután jön, ha már kipogózta magát benne a kis, német forradalmár, és anyu kimossa a pólót. Akkor ugyanis a menő ruhadarab trójai falóvából előbújik egy eddig rejtett üzenet: "Amire a pólód képes, te is képes vagy. Segítünk a szélsőjobboldalról kiszállni."

Ekkor már a valós feladó is kiderül: az Exit nevű civilszervezet áll az ingyenpólók mögött. Németországban ugyanis nem ilyen Zagyva-féle bohócok jelentik a neókat, mint nálunk. Ott ez az irányzat is igen jól szervezett, és a dezertálókat keményen megbüntetik, így sokan azért maradnak a bőrfejűek között, mert félnek a retorzióktól. (Tegyük gyorsan hozzá, ezt a lemaradást nem bánom. Inkább legyenek bosszantó bohócok!)

Kedves magyar jogvédők! Így is lehet. Ez az akció ugyanis tökéletes. Az üzenet közvetlenül a címzetekhez jutott. Ráadásul az érintett környezetben érte el őket. Kellően meghökkentő és mégis rendkívül egyszerű. Nem ítél el, nem bélyegez meg, csupán a lehetőséget tárja föl.

És még az utóélet is igen kedvező. Két hullámban csapódott le az Exit kampánya. Először azoknál a neóknál, aki megdöbbenve jelentkeztek a fesztivál szervezőinél, hogy a pólójuk megváltozott, és felháborodásuknak mindenfelé hangot is adtak. Így az Exitnek és a programjának híre az egész széljobb körben elterjedt. Számos internetes fórumon beszélgettek róla. A természetesnek vehető bosszússágon túl szép számmal jött elismerés (!) is a széljobb közösségben. Sokan még nevettek is rajta, mások pedig javasolták, hogy vezetőik rukkoljanak elő hasonlóan szellemes ötletekkel a toborzást illetően.

Mostanra pedig egész Németországban téma az átalakuló póló. A Facebookon is csak úgy hemzsegnek a lájkok, és a dicsérő szavak.

Hogy hányan lépnek ki szélsőségesek köréből ennek hatására, nem tudni. De az máris bebizonyosodott, hogy igenis lehetséges olyan kampányt folytatni, amely nem csak a sírás-picsogás-vádaskodás égisze alatt zajlik (mint nálunk oly sokszor), hanem tényleg megszólítja azt, akit kell. Gratulálok!

Lassan meggyőződésemmé válik, hogy a TV2-n a képernyőt bitorló ún. médiaszereplőknél policy, a szerződés titkos záradéka, hogy kimondottan butának és beszűkültnek kell látszani.

Mondjuk, Pachman Péternél ez nem szigorú előírás, hanem igazi énjének önfeledt kifejezése. Kvázi a cafetériájának része, hogy nem kell erőlködnie azon, hogy okosnak lássék.

Érdekes véletlen, hogy a Velvet pont most közöl egy felszínes kis riportot a híradósról, melyben ez az nemsokára öregedő, magát kicsit túl komolyan vevő szépfiú azon mereng, mennyire szomorú válása miatt. Aztán jön az amerikai filmekből ellesett klisé, hogy ő az ún. komoly műfaj képviselője, néha annyira leveri, amit a saját híradójában lát, hogy magára zárja az ajtót, és "sokat szomorkodik".

Ami ékes bizonyítéka annak, hogy idióta. Aki a TV2 híradójából - amit cinikusan még mindig Tényeknek neveznek - akár egy szót is komolyan vesz, arra sajnos nincs más szó. Régen a délutáni sávban, a közszolgálatin adott Kék hírek, majd később a móri gyilkosról szóló könyvvel befutó Gyárfás-jobbkéz Nothoff Ingrid hajnali vérshow-ja volt hasonló ahhoz, amit a TV2 stábja hírműsornak titulál manapság.

A valódi komolyságot pedig eleve kizárja, hogy ennyit fecseg a magánéletéről, inkluzíve a nézőktől érkező szerelmes leveleket.

A hétvégét belengte az a horrorisztikus bűnügy, amelyet Csepelen követtek el. Élve eltemettek embereket, akik a föld alatt végül megfulladtak. Egyikük valahogy szerencsére túlélte, így derült ki. De csak fizikailag élte túl, azóta is retteg, a Máltai Szeretetszolgálat biztosít számára menedéket.

Ezért a ma reggeli Mokkában a máltaiak szóvivője és a sértett ügyvédje voltak az első beszélgetés vendégei. Pachman Péter nem csupán földbuta, hanem egy érzéketlen tuskó is, aki képtelen elfelejteni a szenzáció szót.

Passzív-agresszív kérdéseinek egyetlen gyökere volt: hogy ez mekkora sztori! Az áldozat arcát nem vállalva nyilatkozott, teljesen érthető, hogy a hajléktalan-maffia előtt nem akarja leleplezni magát. De Pachman sokáig firtatta kilétét. Miért fontos a neve ennek a szerencsétlenül járt embernek? Mit gondol ez a fajankó, hogy az ő búgó hangjának a hatására majd élő adásban elárulja magát a túlélő? Biztos...

Aztán mindent tudni akart a rejtekhelyről. Ezek az ún. védett házak tényleg életeket mentenek, nagyon nem volna jó, ha egy buta riporter fontoskodása miatt akárcsak egy csipetnyit is lazulna ez a védelem.
Ami pedig hangos méltatlankodást és ennek a posztnak a megírását is előhívta belőlem, az volt, amikor az üresfejű szenzációhajhász arra hivatkozott, hogy az ügy nagyon megrázta a közvéleményt. Képzeld, Péter, mennyire megrázta azt az embert, akit élve beástak a földbe, és sorsára hagytak!

Értem én, hogy kellenek kirakatbabák is tévébe. Packman nagyjából az a típus, akiről az amerikai tv-tudósok megállapították, hogy a néző hisz neki. Mert egy ilyen Boss-öltöny modellnek hajlamosabbak vagyunk hinni, mint egy kevésbé jó megjelenésű embernek. Olvassa csak föl a Tények egyáltalán nem közérdekű álszenzációit! Sőt, hatódjon is meg rajtuk!
De tényleg komoly ügyek közelébe ne engedjék Packmant, mert láthatóan csak a sztorit látja, a lényeget nem. Normális körülmények között ilyen ember persze nem lehetne újságíró.

A tökéletes világban meg még ilyen mikrofonállvány sem.

 A legutóbbi Sting-koncert csúcspontja számomra másfél hónap elteltével is a Russians. Mindig is szerettük ezt a számot, de ez a nagyzenekari átirat elementáris volt. Persze, hogy az volt, mert itt Sting hátrafelé tett egy lépést. Hallottuk korábban is félfülllel, hogy az a súlyos betét, amely annyira jellegzetessé teszi a számot valami orosz klasszikusból van.

Ez egy kompromisszumos cím. Mert éppenséggel hommáge-zsal is adózhatnánk a hét kétségkívül legkellemetlenebb magyar sztárja előtt. (Geszti a Sziget végülis illik a Sziget mínuszegyedik napjára. Egy ellenszenves rendezvény fölöslegesen izzadságsszagú nyitánya. Gesztivál - a Jazz+Azt bénán koppintó Gringo Sztárral. Amúgy azt én veszem észre elsőként, hogy a Sziget és a Geszti szavak egymás anagrammái?)

Szóval a "bal-fake" kifejezés is igen helytálló lenne arra a performanszra, amit a hét elején Szekeres Imre a Mokkában előadott. Valamiért ő az MSZP elsőszámú közgazdásza, ezért a kormány devizahiteleseket segítő programját vele véleményeztették.

Szekeres nem csupán a kötelező ellenzéki mantrát nyomta arról, mennnyire rossz a kormány elképzelése, hanem profi véleményvezérként még tromfolt is egyet. Bedobta a saját ötletét.

Ennek lényege, hogy a svájci frank csillagos égig felszökő árfolyamától úgy kellene megvédeni az embereket, hogy a munkaadók vállalják át egy részét a törlesztőrészletnek. Ezt a fizetéskor automatikusan utalnák annak a banknak, amelyiknél a dolgozójuk hitelt vett föl.

Az ötlet persze önmagában is baromság. A munkáltatónak semmi köze sincs ahhoz, hogy valakinek van-e hitele. Hiába van abban igazság, hogy közös érdek a munkavállaló jóléte, de ez az összefüggés összetettebb annál, ahogy Szekeres ezt elképzeli.

Másnap a Vállalkozók és Munkáltatok Országos Szövetségének főtitkárát szembesítették ezzel a gondolattal, aki kijózanító érvekkel tette helyre az ötletet.

Először is arra hívta föl a figyelmet, hogy a munkaadóknak, ha lenne is bennük ilyesmire hajlandóság, nincs pénzük erre. Ha Szekeres - ezt már én mondom - ismerné, hogy mennek a dolgok valójában az országban, akkor nem akarna még egy újabb terhet a vállalkozások nyakába akasztani.
Talán tudná, hogy sok munkavállalót úgy dolgozik hónapokig, hogy nem kap fizetést, mert a munkáltatójának nem telik rá. Még többen évek óta nem kaptak egy fillér fizetésemelést sem, és mégis örülnek, mert van hol dolgozniuk. És még mindig szerencsésebbek azoknál, akiknek nincs.

Dávid Ferenc ezenkívül még azt is megemlítette, hogy jogilag szinte lehetetlen volna minden eshetőségre kiterjedően előkészíteni egy ilyen rendelkezést. Szekeres nyilván még a nyugdíjas állások meglétére szocializálódott, ha viszont csak egyszer az életben meg kellett volna méretnie magát a munkaerőpiacon, tudná az embereknek manapság több állásuk is lehet. Néha párhuzamosan. Dávid csak azt firtatta, mi lesz a hitel már kifizetett részével, ha munkahelyet vált a munkavállaló, esetleg gyesre megy. De érdekes lehet, hogy a kényszer-álláshalmozóknál arányosan elosztják-e a tartozást a munkahelyek között, esetleg egy valaki állja a cehet.

Arról nem is szólva, hogy ez csak azoknak segítség, akiknek van munkájuk. Akiknél a munkaadó most még be is szállna, de a cég időközben fizetésképtelenné válna, vagy elbocsájtaná a dolgozót, akkor annak egyúttal nyakába is szakadnának ezek a váratlan költségek is a többi baj mellé.

A VOSZ főtitkára szerint egyébként sem lenne ennek az ötletnek túl nagy támogatottsága a vállalkozói szférában. A terheik így is túl nagyok, aki tényleg segíteni szeretne a bajba jutott embereken, annak inkább könnyítenie kellene ezeken a terheken, nem súlyosbítani. Így több munkahely keletkezne, de legalábbis a már dolgozó emberekre több pénz jutna talán. A hitelválságból ugyanis az okosok szerint a legjobb kiút az, ha valahonnan újabb jövelemforrást szerez az adós.

Szekeres ráadásul sunyi módon még azt sem ismerte be, hogy övé ez a remek elgondolás. Arctalan-névtelen üzletemberekre hivatkozott, állítólag ők vetették föl ezt a dolgot, és ő, a nép üdvéért bedobta a köztudatba. Hátha ráharap a Fidesz, arról híresek a fiúk.

A jogos kérdésre, hogy kik is az ötletgazdák, homályos válasz érkezett. Olyan vállalkozók, mondta Szekeres, akikkel nemrég tárgyalt mint az MSZP elsőszámú gazdaságpolitikusa, de akik tekintettel a most zajló fideszes emberevésre titokban akarják tartani a nevüket.

A Fidesz ötletét akkora csapdának gondolom, mint annak idején a diákhitelt, áldom is az eszem, hogy nem vettem föl annak idején. De jelenleg - a diákhitelhez hasonlóan - tényleg megkönnyíti majd az adósok életét. Szinte korrektnek is lehetne nevezni, mert az árfolyamkülönbségeket később úgyis ki kell majd fizetni, de sok embernek most biztosan nincs pénze, később még lehet. Az más kérdés, hogy honnan.

Viszont Szekeres ötlete teljesen abszurd. Nagy bajban van az MSZP, ha fő gazdaságpolitikusuknak sem szakmai ismerete, sem realitásérzéke sincs. Elképzelése csak azért nem nevetséges, mert elkeserítő, hogy ilyen légből kapott, végig nem gondolt ötletekkel próbálkoznak csak, ahelyett, hogy valami használhatóval álljanak elő. Az pedig az ötlet felvetőjét minősíti, hogy csak félig vallja sajátjának. Ha bejön, ő beszélt róla először; ha ellenvéleménybe ütközik - mint például a Mokkában is - máris valaki más találta ki. De persze az arctalan ötletgazdáról annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy olyan üzletember, akinek félnie kell Orbánéktól. Tehát Szekeres szerint attól hiteles az illető (név nélkül különösen), hogy valami topmenedzser.

A fő baj az, hogy az MSZP-ben ez szinte már egy sikeres produkció volt. Elvégre nem két baloldali küldte el egymást a sunyiba egymást lefasisztázva-lealkoholistázva, mint egy héttel korábban valami hisztis gyurcsányista és Szanyi kapitány. (Kedélyes riport volt az is.)
Szekeres rettenetes lejáratódott figura. Nemcsak azért, mert régi motoros; nemcsak azért, mert mindenkinél okosabbnak hiszi magát, pedig valójában csak hülyeségeket beszél. Kínos, ha valaki ilyen - ahogy Dávid Ferenc fogalmazott - "médiaötletekkel" képes csak előállni valódi javaslat híján. És amíg ő éppen a megmentő szerepében tetszeleg, akkora butaságok, a folyamatok meg nem értése villan ki a magabiztos mosoly mögül, hogy még a Mokka nem túl nagy koponyái is azonnal rajtakapják.
Amikor pedig egy igazi szakember, egy igazi üzletember, szólal meg, az egész fantazmagória megsemmisül. Dávid Ferencnek ráadásul még kimutatásokkal sem kellett bűvészkednie ehhez, vagy bonyolult összefüggésekbe bocsátkoznia, csak néhány teljesen logikus aggályt fűzött Szekeres spanyol viaszához, és védhetetlenné vált a koncepció.

Ha jobban belegondolok a cím nagyon is megállja a helyét. Szekeres csak lassítja az MSZP-t is (ami legyen az ő bajuk), de ezáltal bennünket is, mert itt pár év múlva azért lehet, hogy szükség lesz néhány tényleg jó ötletre.

A szóvicc (bal-fake) sem lenne rossz annyira, mert ez az egész nem csupán használhatatlan, de még kamu is.

Van egy harmadik szó, amely szintén hasonlóan kezdődik és alkalmas lenne a tisztelt politikus úr körülírására, és nem a Balfi vízre gondolok...

Lassan le kell számolni azzal a romantikus és kedves képpel, amelyet Angliáról őrzünk a szívünkben. Nekem legalábbis Anglia asszociációs mezején elegáns, udvarias, kedélyes emberek ülnek egy-egy tea vagy gin and tonic mellett a hétszáz éves gyepen. Próbáltam elfordítani a fejem, amikor a metrón játszásiból késelő fiúkról vagy az ordenáréságig öt perc alatt lerészegedni képes lányokról volt szó. Minden rémhír ellenére úgy gondoltam, Anglia jó hely.

Most viszont már négy napja folyik elsősorban Londonban, de már nem csak ott, valami, amit nem értünk. Senki sem ért. Az angolok sem.

Történt valami rendőri túlkapás (?), valaki sajnos meghalt. A barátai erre lázongásra szólították föl az ő barátaikat (Éljen a Twitter!), és nemsokára százával vonultak ki az utcára. Aztán egyre többen és többen lettek az erőszak ellen tiltakozók. Míg végül a békeharcuk háborúba nem fordult.

Tegnap estére már nemcsak pár kuka és néhány rosszkor rossz helyen parkoló autó lángolt, hanem Croydon városrész bevásárlóutcája is. Többek között egy több emeletes bútoráruház teljesen kiégett.

Mára a zavargáshullám elérte Manchestert, Birminghamet és Liverpoolt is, és egyre abszurdabb esetekről számolnak be az ott élők. Állítólag - dehát ez a pletykaforradalom, úgyhogy miért is ne osztanánk meg ezt az infót; vagy igaz vagy nem - a londoni állatkert egyik tigrisét összekeverték Táncsics Mihállyal, és kiszabadították. A nagymacska nem sokáig élvezhette a váratlan szabadságot, és szerencsére jólnevelt csúcsragadozóhoz méltóan viselkedett, nem bántott senkit.

Egy másik rémtörténet szerint randalírozók egy csoportja a birminghami gyermekkórházat szemelte ki megostromlandó objektumnak. Nincs is néhány mankóval járó gyereknél, pár orvosnál és egy bohócdoktornál félelmetesebb szimbóluma a rohadt elnyomásnak...

Lényeges azonban, hogy csak kiszemelte, azonban semmi sem történt egy kis kiabáláson kívül, még az utcakövek is a helyükön maradtak. Csak a hangulat Angliában ezek szerint olyan, hogy ahol három huszonöt alatti ember összejön, már hívják is a rendőrséget. Vagyis finom világ lesz (van).

Ami viszont biztató, hogy a pletykaforradalom a résztvevőkön kívül mindenkiben megütközést kelt. Nemcsak a hivatalos, állami rendfenntartás kéri, hogy hagyják abba a randalírozást, hanem mindenféle emberek a világ minden szegletéből is elutasítják a látottakat. Sok kimondottan fiatal ember dühöng saját internetes felületén, de többek között a túlzott előkelőséggel nem nagyon vádolható focista, Wayne Rooney is kitwittelte felháborodásának hangjait.

Az okokat is vizsgálják már jópáran. Sok tüntető a pénz hiányát jelölte meg, mikor kérdezték, miért rombolja le saját városát.
Engem ez nem hat meg. Annyira csóró, mint az angliai hőzöngők, én is voltam. És zavart is eléggé. Mégsem jutott valahogy sosem eszembe, hogy ez feljogosítana mások vagyonának az elpusztítására, vagy főleg, hogy mások testi épségének (életének!) a veszélyeztessem.

Ami meg a szegénységet illeti, ezeknek fogalmuk sincs, mit is jelent az valójában. Akinek van olyan mobilja, amellyel az interneten keresztül összecsődíthet pár unatkozó suttyó havert egy kis hacacérára, az nem szegény. Nem csak az afrikai éhezőkhöz képest - hogy egy szélsőséges, de létező ellenpéldát mondjak - hanem sok európai helyzetével összevetve sem az, sőt talán Angliában is élnek elnyomottabb, nyomorgóbb emberek, mint ezek a semmirekellő alakok.
A mobil meg a twitterezés azonban nemcsak a technikai eszközök miatt zárja ki az igazi, mély depriváltságot, hanem arra is utal, hogy ezek a fiatalok részt vettek valamilyen oktatásban. Láthatóan túl sokat nem ért ez - ezért például az egész nyugati világ háboroghatna, persze nem így - de nem is analfabéták. Nemcsak hagyományos értelemben - írás, olvasás terén - hanem bizony a modern, vagyis a digitális analfabétizmus is elkerüli őket.

Az az Anglia, amelyet én szeretek, persze nem tűnik el, mert néhány neveletlen, ostoba, túlkoros kamasznak rombolhatnékja van.
A rendőrség tegnap még kérte a lakosságot, beszélgessenek el a gyerekeikkel; magyarázzák el, ez nem valami számítógépes játék. Akit elkap a rendőrség, az megbánja később.

Ijesztő szellemi tunyaságban tengetik ezek az emberek a napjaikat, ha külön tisztázni kell, hol húzódik a valóság és a tévé határa. Talán egy csöppet elkéstek vele.

Néhány randalírozó ugyanis coolnak gondolja, amit csinál, mert a bútoráruház lángba borítása tök olyan volt, mint Roxfort ostroma az utolsó Harry Potter filmben...
Persze az is nagy költségvetésű produkció, csak épp sokszorosan behozta az árát. Míg ennek a horror-picture show-nak semmilyen pozitív hozadéka sincs.

A Magellán - a TV2 áltudományos magazinműsora - a svájci frank alapú hitelek kárvallottjairól készített riportot. Nemcsak felszínes volt, hanem igen visszatetsző is.

Először egy kisgyerekes családot mutattak, akik már több mint egy hónapja nem tudtak törtlesztőrészletet fizetni. Ez természetesen szomorú, és egy pillanatig sem feltételezem, hogy azért nem fizetnek, mert nem akarnak. De a riport alapján akár ezt is gondolhatnám. Ugyanis egy jól szituált, kisimult arcú, csinos nő lamentált a magas árfolyam okozta gondjairól. Közben pedig igazi, kispolgári idill: gondosan ápolt kertben gyerek labdázik.
Nem a kilátástalanság hangulata lengte be a nő monológját, hanem valami kellemes meghittség.

Tudom, hogy a tv2-sök szakmai alkalmatlanságát firtatni legalább annyira lejárt, mint Alekosz potenciáját, mégis ilyenkor felmerül az én laikus agyamban: senki sem nézte meg ezt a kis filmet, mikor elkészült? Talán még nagyobb mulasztás történt, ha mégis, és úgy ítélték meg, ez aztán majd egy kellően szívszorító, egyúttal azonban intelligens és egyedi hangulatjelentés lesz az adósok táborából.

A produkciót aztán még agyonvágták egy ún. szakértővel, akit egy nagy fekete fehér autó szállított a tüchtig kis kertbe. A szakértő a futamidő átszabásával - bár a részletek nem derültek ki - kedvezőbb konstrukciót húzott elő a cilinderéből. De csak úgy mellékesen.

Vagyis, ha valaki kizárólag a TV2-ből tájékozódna, azt érthette meg ebből az anyagból, hogy az eladósodás nem is akkora probléma, és egy jóságos szakember pár perc alatt megmondja mit kell tenni.

A TV2 szociálisan érzékeny tíz perce akkor fordult komédiába, amikor érintett celebek is megjelentek. Baby Gabi és Bíró Ica.

Tessék elképzelni! A két sztárnak dolgoznia kell a pénzért. Mert mindketten - a sima, hírtelen halandókhoz hasonlóan - hitelt vettek föl, és az a csúnya alpesi deviza őket sem kíméli, nekik is jócskán fölment a részletük.

Baby Gabi egy szépségszalon recepciósaként egészíti ki énekesi bevételeit. Részemről ez teljesen rendben is van, és ezt a benyomást erősíti is az a normális hozzáállás, amellyel nyilatkozik helyzetéről.

Bíró Ica már egészen más. A kiöregedett szexszimbólum kénytelen testformálóórákat adni. (Gondolom, vendégeinek jó érzés lehet, hogy Ica a tévében nyilvánította őket nyűggé.) Az egykori metál lady még azzal is megfenyegette a nézőket, amennyiben nem rendeződik ügye hamarosan, elmegy egy olyan országba, ahol nincs gázszámla.
Dubait ajánlanám a művésznő figyelmébe. Az most nagyon menő (különösen a TV2-nél, ahol valami egészen komoly prosti-fétis uralkodik évek óta, a folyton fluktuáló programigazgatóktól függetlenül), és ott garantáltan nem kell fűteni.

Érdekes a TV2 elképzelése azért a saját maga kreálta világról. Ha valaki kiad egy lemezt, az örökre megfogta az Isten lábát. Annak nincs anyagi gondja többé; akár felvehet egy embert, aki helyette pisil. Mert az olyan halandós, nem illik egy popcsillaghoz.

Az ilyen műsorok, mint a Magellán, inkább ne akarják feldolgozni a frankhitel kérdését! Se az átlagember felől nem sikerült, sem az a frappáns gondolat nem működött, hogy még a híres embert is húzza-nyúzza a megnövekedett törlesztőrészlet.

Még mindig nem híres filmsztárok lesznek terítéken, hanem igazi gaz multik. Mindenki ismeri ezeket a nagy neveket, de az már kevésbé köztudott, mit jelentenek ezek a szavak, betűszók.

Az eheti játékban megadom a név eredetét, és a vállalkozó kedvű játékosok pedig kitalálhatják, melyik nagy cég kapta így a nevét.

1. Ingvar Kamprad alapította ezt a céget gyermekkora helyszínére, Elmtaryd Agunnaryd emlékezve.

2. "Játssz jól!" szólít föl gyermekkorunk egyik nagy kedvence. Bár nem tudtunk dánul, jókat és jól játszottunk ezzel a speciális építőkockákkal.

3. Kedvenc babámat Malajziában gyártják, de a cég mégsem a távol-keleti paradicsomról kapta a nevét, hanem két alapítójáról: Harold "Matt" Matsonról és Elliot Handlerről.

4. A "japán optikus" neve igen egyszerű, míg gépeik igen összetettek.

5. Finn városka egyetlen üzemében eredetileg fapépet állítottak elő, aztán áttértek a gumigyártásra, végül a telefonoknál kötöttek ki. Az egyetlen állandó a helység neve, amely egyben a cégé is.

6. Valahol mindig sejtettük, mióta általánosban hallottunk róla. A pepszin nevű emésztőenzim neve túlságosan hasonlít egy üdítőitaléra ahhoz, hogy véletlen legyen. Hát nem is véletlen.

7. Svenska Aeroplan Aktiebolaget - pedig masszív autókat is gyártanak. A svéd stimmel.

8. Amerikában - ahol, ugye, azért többnyire angolul beszélnek - első termékéről, a mindig hegyes ceruzáról nevezték el magukat. Az irodaszerektől nem távolodtak el továbbra sem, de inkább számológépekre specializálódtak.

9. Angol cég - még mindig angol szavakban gondolkodjunk - csupán a következők rövidítéséből felépülő betűsző: hang, adat, telefon. És nagyjából ezeket is nyújtja.

10. Nagy rajongója vagyok a német édesipari cég termékeinek, mégsem tudnám felsorolni az összes variációt. Talán jobb is, hogy a fantáziájukat és a kreativitásukat nem a névadásra pazaolták. A nevük ugyanis csak ennyi: tej és kakaó, persze a csokoládégyártás szabályainak megfelelően összeolvasztva.

11. A Minnesota Mining and Manufacturing Company-t ma is így hívják, és bár a három kezdőbetű árulkodó, ma már nem azért ismerjük őket, mint amit a nevük sugall.

12. A német autógyáros saját nevét fordította latinra. August Horchnak hívták, neve jelentése: figyelj!

13. Adolf "Adi" Dassler saját magáról nevezte el sportszercégét.

+1. Öccse, Rudolf "Rudi" Dassler, is sportos vállalkozást indított, ő sem volt túl fantáziadús névadásban, az ő cégét eredetileg Rudának hívták. Ma egy nagymacskával osztozik a néven.