Hosszú ideje vissza-visszatérő vita Csöncsön, az öcsém és köztem, hogy Amerika vajon jó-e. Nekünk tetszik alapvetően, bár én semmiképp sem élnék ott; igaz, én legfeljebb Bécsbe települnék, ha Budapesten már semmi maradásom sem lenne, túl régóta él a családom ezen a vidéken. Csöncsön tipikus Amerika-ellenes, az Egyesült Államokat az igénytelenséggel, üresfejűséggel, olcsósággal és a beteges pénz- és élvhajhászással azonosítja. Ez nem teljesen alaptalan persze, de Amerika ebben leginkább abban különbözik Nyugat-Európától, hogy nacionalizmusuk része az eszeveszett fogyasztás, míg Európában kicsit mindig szégyelli magát az ember a dőzsöléstől. (Nem biztos, hogy Amerika bűne, hogy egyre kevésbé.)

Tegnap fordulópontjához érkezett a vita. Csöncsön ugyanis megfogalmazta, mi zavarja őt igazán Amerikában: a kritikátlan imádói. Egy ilyennel akasztottam tengelyt pár hete.

Az Index ún. újságírói által írt/ szerkesztett Comment.com blog le sem tagadhatná, hogy az RTL-lel cimborál. Érthető, a TV2 számomra is utálatos. Az RTL-hez sem fűznek túl gyöngéd szálak, de a viszonylagos profizmusuk szintén nem kérdéses.

A blog számomra kizárólag a magyar média miatt érdekes, az unalmas, egy kaptafára, futószalagon készülő amerikai sorozatok nem érdekelnek. Akkor is csak módjával fogyasztom őket, amikor megérkeznek a magyar tévékbe. Az meg pláne föl sem merül bennem, hogy letöltsem őket az amerikai vetítésük alatt.
Ezen a blogon viszont rajongani kell mindenért, amit a Tengerentúlon készítenek. Ennek a mozgalomnak éharcosa a nagyképű, hűdelaza Sixx.

Inkriminált, valóságtól elrugaszkodott cikkének témája azonban nem valami amerikai vacakság, hanem a harmatgyenge, ötödik szériáját taposó Való Világ volt.
Ez a kritikus olyan éles szemű, kedves olvasók, hogy olyat is lát, amit mi mezei felhasználók nem. Szerinte a buta/ gonosz bunkók unalmas vonaglása kiváló szórakozást nyújt. Sixx mester egyenesen a szálakat pazarul mozgató, remekül taktikázó reality-zseniket is vizionál. A valóságban persze egy nem teljesen ép elméjű lúzer és egy valószínűleg beépített ember próbálkozik rendre kiakasztani a többi játékost. Eddig egyik számításuk se jött be, akkora spílerek.

A KDNP végre rátalált a testhezálló szerepre: halálos sebet üt a világkommunizmus fertelmes testén. Magyarországon huszonegy (!) évvel a rendszerváltás után még mindig van egy-két Lenin, Marx, Münnich Ferenc és Vöröscsillag utca sunyin megbújva a falvak mélyén.

Mint a mai ATV Startból Stágel Bence kdnp-s képviselőtől megtudtam, egész kis adatbázist építettek föl lelkes fiatalok arról a többezer szégyenfoltról, amely a Magyar Nemzet (az igazi, nem a magát így nevező lap) testét csúfítja. Ezek a tiszta szívű ifjak egy honlapot is üzemeltetnek, ahová boldog-boldogtalan bejegyzheti, ha ilyen iszonyatot lát. 2011-ben nehogy már végig kelljen mennie egy Magyarnak az Élmunkás közön!

Hogy az, aki a rettenetes elnevezésű utcában él, mit gondol erről, nem fontos. Fél éven belül az összes ilyen rossz hangzású névnek el kell tűnnie az utcatáblákról. Ennek költsége apróság, részletkérdés. A nagy, közterületi feliratoknál az állam - az új önkormányzati törvény segítségével - magára vállalja a költségeket. A többit meg vállalja magára a sok kis Megszabadított Jeruzsálem. A kommunizmus elpusztítása megér ennyit, nem?

Elég szomorú, ha egy kormánypárt - legyen bármennyire is mikroszkopikus - arra fordítja az energiáit, hogy összeírja a Lenin utcákat, és ennek borzalmairól az interneten értkezzék nyilvánvalóan szintén beteges komcsi-fóbiában szenvedő barátaival. A felmérésük nem reprezentatív; azt gondolni, hogy ez tényleg égető probléma, amelyet Budapestről kell megoldani, megerősíti mindazt, amit a fiatal kereszténydemokraták szellemi potenciáljáról már megtudtunk túri rudis Magyarország-kampányuk kapcsán.
Olyan oldalon aktívan kommentelni, ahol a Vöröscsillag út létezése mint tragédia áll a középpontban, hobbinak jó, mégha kívülállóként perverz is kicsit. De nem sokkal komolyabb, ha nagypolitika lesz belőle, annál, ha a Halálcsillag legyőzése lenne a fókuszban.

Nem azért, mert annyira rajonganék Hámán Katóért és társaiért, de nem is zavar, ha valahol van ilyen utca. Nem tartom ezt releváns kérdésnek 2011-ben. Pontosan azért, mert a rendszerváltás 21 éve történt. Éppenséggel vannak élő kihívások is, már nem csak a szocialista múlt nyomja a vállunkat.

A helyieket nem nagyon érdekli, kiről nevezték el az utcát, amelyben élnek. Legfeljebb kicsit kellemetlen nekik, ha valahol be kell mondaniuk a címüket, esetenként viccnek hiszik.

Mit jelent ez? Azt, hogy Leninék elmúltak, már nem számítanak. Esetleg csak egy kis kellemetlen utóízt hagynak maguk után. A kommunizmust legyőzte az idő. Nyugodjék békében!

Tekintettel arra, hogy ma kelengye partyra megyünk, készültünk tematikus játékkal is. Reméljük - és ezt jogosan tesszük a szülők ismeretében - a születendő gyermek is filmrajongó lesz. Dolgozni fogunk az ügyön.

Jó példával az amerikai blogger jár elő: a féléves Arthur Hammond édesanyja, Emily Cleaver segítségével máris azon fáradozik, hogy megragadja egy-egy híres amerikai filmalkotás lényegét fotókon keresztül.

Az anya-fia művészpáros meglehetősen sikeres, havi ötvenezer olvasójuk - nézőjük van.

Mi kölcsönveszünk ma tőlük pár képet, egyelőre azonban nem közöljük a megjelenített filmek címét, ez a játékban résztvevők feladata.

(Ez a játék is real-time-ban zajlik majd a bulin.)

Hasonló okból, mint múltkor, ma is vasárnap érkezik a játék. Ma egy pár héten belül érkező gyermek örömére jön össze a kis társaság. Még sosem voltam kelengye party-n, de most legalább kiderül, milyen is ez.

Ma délután - kb. egyidőben az itteni megjelenéssel - mi is játszani fogunk. Most azonban nem én vagyok a játék szerzője, hanem Szirénfalvi Szürkevarjú Szeréna törzsolvasónk. A játékot a Liszt-év ihlette, szabályait tekintve igen egyszerű. A most következő 12 állításról csupán azt kell megmondani, hogy igazak-e vagy hamisak.

Különösen izgalmas, hogy egyelőre én sem tudom a helyes megfejtést.

A Heti Hetesből már csak három adás van hátra. Utána két hónap szünet következik, hogy aztán főnixmadárként föltámadhasson.

Hiszi a piszi. Bár a régi bölcsesség szerint, akinek a halálhírét keltik, az sokáig él, ez a humor nagyágyuira valószínűleg nem lesz igaz. Rebesgetik már egy ideje, hogy a gazdasági kényszer miatt ez a műsor is megszűnik. Ezt persze tagadja mindenki, akinek köze van hozzá. De Fábry Sándor helyett is azért megy a Dr. Csont ismétlése, mert még készülnek a díszletek. Mondom, hiszi a piszi.

Szerencsés dolog, hogy idén e jeles nap péntekre esik, így a játékra éhes közönség és az ünnepelt egyszerre lelheti örömét a mai kvízben.

Két variáció volt a fejemben Stivanleroy bloggerkolléga, elv- és padtárs születésnapjára. Egyfelől logikus döntés lett volna valami zenei rébuszt kieszelni. De tavalyi is kapott egy csokorra valót, meghát zenei kérdéseket föltenni Leroynak olyasmi lenne a részemről, mintha Polgár Juditnak mutatnék egy-két nyitást.

Így inkább közös múltunk egy igen emblematikus állatát helyezem ma középpontba. Remélem, senki sem a sok belső poént. Talán megértésük nélkül is élvezhető az eheti.

A hajtás után 13+1 híres nyúl következik. Csak a nevükre vagyok kíváncsi.

Don Giovanni - The Metropolitan Opera

Szeretném eloszlatni azt az esetleges félreértést már jóelőre, hogy New Yorkban jártunk volna. A budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban élő, HD közvetítést adnak a new yorki operaházból, csak ide jutottunk el. Nagyon nagy élmény, mindenkinek ajánlom. Én biztos megyek még ebben az évadban is.

Az előadás premierje szombaton volt, az ősbemutató 224. évfordulóján. Bár a művet Kierkegaard "minden idők legnagyszerűbb művészeti alkotásának" nevezte, Mozart korában csúfosan megbukott ez a népszerű, spanyol legendán alapuló játékos zenedráma. Mindössze öt előadást élt meg, és ami még nagyobb baj, a császárnak sem tetszett.

Ezt nevezem én érzéknek! A blog.hu-s hirdetésszervező érti a dolgát. Az eheti film egy plasztikai sebészről szólt, aki - mellesleg - megalkotja a tökéletes emberi bőrt.

Mi más tennének mellé, mint egy kozmetikum reklámját.

Problémás arcbőr? - tudakolja a hirdetés. Van megoldás, válaszolja az új Almodóvar. A filmet elnézve inkább a krémet kérjük. Ügyes!

Nem akar az ember lemaradni. A szomszéd blogját a napokban 18-as karikával látta el a blog.hu. Mostantól jó zenéket és még jobb kísérőszöveget kínáló, asszociatív naplója már csak a felnőtteknek szól.
És bizony a Reckl Amál eheti játéka sem kimondottan gyerek-, illetve családbarát. A közelgő halloweenra való tekintettel ugyanis most azért utazzuk körbe a világot, hogy szörnyekre leljünk.

Tegyük hozzá, ha ez a blog pár évszázaddal korábban íródik, akkor semmilyen karikát nem tennénk ki. Mert az akkori gyerekeket még keményebb fából faragták. Az itt felsorolásra kerülő tíz rémszörny ugyanis éppen a gyerekek megregulázására lett kitalálva.

Az is lehet viszont - az utóbbi időkben kezd Családi kör jelleget felvenni a blog, annyit csóválom a fejem gyerekügyben - hogy régen még jól tudták adagolni a kellemes borzongást a gyerekeknek is. Ezek a mesék nemcsak arra vették rá a gyerekeket, hogy rendesen viselkedjenek, de egyúttal szórakoztatták, talán kicsit meg is nevettették a hallgatóságot e történetek.

Persze én még az átkosban voltam gyerek, úgy emlékszem, hogy a mi családi rémünk, a rézfaszú bagoly, csupán első hallásra volt ijesztő. (Elég sötét volt akkor már az utcán, amikor az apám mesélt róla hazafelé bandukolás közben. Meg akkor még nem minden részét értettem kristálytisztán a kifejezésnek. Felnőtt tartalom, ugye.) Később már főleg nevettünk rajta. O tempora, o mores!

De mielőtt túl hosszúra nyúlna a bevezető, ünnepélyesen megnyitom a Bokros "Zsákosember" Lajos Parádét. E játékkal kívánok boldog halloweent a kedves olvasóknak!

A kommentemben ott a megoldás. Aki még találgatna, csak a posztot nézze!

A bőr, amelyben élek- filmkritika

Remélem, sem az ál-, sem az igazi Semjén nem jár erre, mert a címet látva, kihagyna a szíve egy ütemet, az biztos. Pedig Pedro Almodóvar legújabb filmjének semmi köze a politikához.
Valójában Viktor Frankenstein doktor mai alteregója, Dr. Rober Ledgrad (Antonio Banderas mesterien öli ki magából az emberi érzéseket, amíg eljut az őrült tudós megszállotságának csúcsára) a kétezres években plasztikai sebészként alkot saját luxusvillájának alagsorában. Célja, hogy génmanipuláció segítségével még tökéletesebbé tegye az emberi bőrt. Ennek hátterében megégett feleségének emléke áll.

Amiről viszont nem beszélhet a tudományos társadalom estélyén, az tényleges főműve: a tökéletes testű nő. Azonban ezt is elhunyt felesége ihleti. Őt igyekszik - legalábbis külsőségekben - újra megteremteni.

Életemben először tüntettem. A Nem tetszik a rendszer?! internetes mozgalom meghívására, stílszerűen a Szabas Sajtó útjára. Akit az események szép kronológijus egymásutánja érdekel, olvassák el az Index tudósítását. Nem megfigyelőként voltam ott, hanem aktív résztvevőként, ezért az élmény és a hangulat jobban érdekelt annál, ki áll a színpadon. Arra voltam kíváncsi van-e esély, vagy bele kell nyugodni, hogy egyelőre ez a nagyon nem ínyemre való kormányzás marad.

A héten már szapultam a hülyeszülőket, akik követnek egy ostoba orvosnőt gyermekkori fülbelövés elleni harcukban. Most itt az újabb felháborodni való a túlaggódós szülők számára: a tetovált, rosszkislány Barbie.

A felnőtt babagyűjtők számára, limitált szériában piacra dobott Barbie rózsaszín Kleopátra-frizurát és sok-sok tetoválást visel. Az amerikai aggódók szerint rossz példát terjeszt a gyerekek között.

Gyerekkoromban szerencsére Magyarországra a Mattel csinos babái pár évvel hamarabb érkeztek meg a játékboltokba, mint a rossz hírük. Akkor az volt a nyivákolás oka, hogy a kisasszony valószínűtlenül sudár alkata testképzavart okoz a lánykáknál, akik depressziósok meg anorexiások lesznek a babázós korból kinőve. Hát, jelentem nekem közel hetven Barbie- , illetve Barbie-klón babám volt (van), és külsőre nem sokban hasonlítunk Barbara Millicent Roberts-cel egymásra; nekem néha még a térdem sem hajlik rendesen. De mégsem lettem (amiatt) lelki beteg, hogy nem vagyok valószínűtlenül és aránytalanul magas.

Persze ezerszer könnyebb egy játékgyárat vádolni meg nála követelőzni, mint megtanítani a gyereknek, hogy mi a mérték és a józan ész. Hogy a Barbie csak egy játék, és nem a valóság. Hogy az emberi értékek nem kizárólag a külsőségeken múlnak.

Apropó! Mi rossz van abban, ha valaki ki van varrva? Nem lehet elfogultsággal vádolni, kevés dolog taszítóbb számomra, mint a tetoválás, nem tetszik, és kész. De önmagában nem azt jelenti, hogy a viselője rossz vagy erkölcstelen ember.
Ez a baba ráadásul csak nagyon kicsit lázad. Szép, tiszta, rendezett - semmi nyoma a rettegett züllésnek.

Ha a kedves szülő azonban ezt mégis így gondolja, akkor nagyon egyszerű a megoldás: ne vegyen ilyet a gyerekének! Ezt nem is olyan nehéz kivitelezni, hiszen a babát csak online értékesítik (ami szintén arra utal, ez a modell felnőtteknek készült). A szülő nélkül elég nehéz hozzájutnia.

Azt már szinte föl sem vetem, hogy ha mégis ez a leghőbb vágya a kislánynak (Kisfiúnak? Na, majd kap a kis buzi, ha erre fáj a foga!), akkor esetleg a játék közepette lehetne elmagyarázni a tetovált, halálfejes emberekkel kapcsolatos előítéleteket. Tényleg, kedves szülők, leülnek néhanapján babázni a gyerekkel? Vagy túlságosan leköti önöket a lelkész okítása...?

Tudomásul kell venni, hogy a Barbie nem csupán játék ma már, hanem a popkultúra része. Ennek a rosszcsontnak a tervezője nem játékokkal foglalkozik, hanem egy olasz táskamárkának dolgozik. Ez a felnőttek piacára készült, a 7500-as széria jelzi, különleges gyűjtőknek szánták.

Talán azt sem ártana a tisztelt amerikai szülőknek elmagyarázni csemetéiknek, hogy nem kell mindent megvenni, ami megtetszik. Mondjuk, ez aztán pláne nem all-American gondolat. Akkor már inkább a tetoválás!

Elnézést kérek a címért! Ma ugyanis ételekről lesz szó, kicsit félek is. Amikor megírtam első igazán nagy szabású gasztronómiai cikkemet, a véremet kívánta néhány hozzászóló, mert én bizony úgy tanultam otthon, hogy a tésztafőzéshez egy csepp olajat teszek a vízbe.

Most néhány állítást olvashat a játékos kedvű vendég ételekről, a feladat csak annak eldöntése, hogy igaz-e vagy hamis.

Jó játékot és jó étvágyat!

1. Befogott orral a nyers krumplinak, almának és hagymának ugyanolyan az íze.

2. A záptojás lebeg a főzővízben.

3. A vanília addiktív.

4. A banán gyógynövény.

5.Az első ketchupot halból főzték.

6. A 7UP nem üdítőital volt eredetileg, hanem lítiumtartalmú, másnaposság elleni gyógyhatású készítmény.

7. A sushit a kínaiak találták föl.

8. A méz soha sem romlik meg.

9. A legdrágább kávé a cibetmacska ürülékéből készül.

10. Az első levest az egyiptomiak főzték, vízilóhúsból.

+1. A földimogyoróból dinamitot lehet előállítani.

Köszönöm a játékot mindenkinek. Örülök, hogy tetszett, máskor is lesz igaz-hamis tippelés. A tovább gombra kattintva feltárul az igazság.

A KDNP "párkapcsolati ismereteket" akar oktatni az iskolában. Ezt ijesztő demográfiai jövőképpel támasztja alá: a XXI. század végére alig lesz Magyarország lakossága több ötmilliónál, és ennek bő egyharmada időskorú lesz. Vagyis maximálisan kb. 2 - 2,5 millió embernek kell majd eltartania az országot. (Más kérdés, hogy gyakorlatilag ma is ennyi ember adójából és járulékaiból működik az ország.)

Persze okosabb lenne érzékeltetni, hogy ez a probléma nem száz éve okoz majd gondot - mert a felelőtlen állampolgárban úgyis az merül föl, hogy kit érdekel az már, mi lesz 2111-ben - hanem inkább azt kellett volna hangsúlyozni, hogy a nagy ellátórendszerek folyamatos és egyre mélyülő zavaroknak lesznek kitéve, ha továbbra is ilyen lanyha marad a szaporodási kedv.

Mi a megoldás? A KDNP saját impotenciáját világítja meg minden ilyen ötlettel. Tanítsuk meg a sok buta embert, hogy a család jó! Szoktassuk őket a házasságra, mert anélkül nem is nőhet föl egy (sok) gyerek!

Ha már a békés, hidegvérű szomszéd is "faszkorbácsot" emleget, akkor érdemes megállni egy szóra amiatt, ami az országban zajlik.

A Fidesz beteges kommunistafóbiája új szintet ért el tegnap azzal, hogy bejelentették, a Kossuth tér új koncepciójába József Attila dinnyehéjas szobrának nincs helye.

A Kettős Mérce klasszikus idézettel reagált a hírre: "Foglalod a kurvanyádat,/ De nem ám a mi hazánkat!" (Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német...)
Abban a hipotézisben egyetért a bloggerrel olvasótábora, hogy a jobboldalisággal nehezen vádolható József Attila nem kellemes látvány, ha az embernek húsbatépően fáj még mindig a kommunizmus, és azt tűzzel-vassal akarja írtani, egyúttal előszeretettel bünteti a szegényeket. Szellemesen azt is megállapítják, a rakodópart alsó kövén üldögélés ma már illegális, életvitelszerű utcán élésre utaló magatartás. Szegény Attilának az egész Baumgarten-díja ráment volna erre a közveszélyes csavargásra...

Nem tudom, mi történt szegény németekkel, de valahogy nagyon félrementek a dolgok az ottani fejekben.

Itt már párszor megemlékeztünk olyan blődségekről, hogy áramlopás miatt kirúgtak valakit, aki a mobilját töltötte föl az irodájában. Nemcsak lapátra került, hanem lopásért még fel is jelentette humortalan idióta főnöke azt a szegény titkárnőt, aki a meeting után bekapott egy egész pogácsát, és ezzel rövidítette meg a céget.

A legújabb agymenés, hogy a fülbelövés gyerekeknél testi sértés.

Mindig is taszítónak, ízléstelenek, sőt egyenesen proli dolognak tartottam, amikor csecsmőknek ott virít egy aprócska karika vagy virág aprócska fülükben. De ez ízlés kérdése. Nekem nem volt, és ha lenne kislányom neki sem lenne. Ettől még másnak lehet, legfeljebb meglesz róla a véleményem. Leginkább azonban fölöslegesnek vélem.

Egy német gyerekorvosnő most mozgalmat indított mondván, a gyerek beleegyezése nélkül végzik a beavatkozást, fájdalmat okoznak neki, nem érti, mi történik vele.

Feltételezve, hogy a gyermekét így szépíteni vágyó anyuka nem gonoszságból veti alá ennek a kicsit, mondok egy párhuzamot: védőoltás.

Ezek a vádak szintén igazak ugyanis arra is: a gyerekek általában nem írnak alá semmilyen nyilatkozatot, hogy akkor most jöhet a szuri. Fájni az is szokott, és elég nehéz elmagyarázni egy pár hónapos babának, miért is kapja.

A doktornő a világtól elrugaszkodott elgondolása szerint tizennégy éves kor alatt nem is szabadna senkinek sem kilyukasztani a fülcimpáját, mert addig egy gyerek nem tudja eldönteni megfelelő megalapozottsággal, hogy kell-e neki az ékszer vagy sem.

Talán mutathatnának egy, mondjuk, tíz éves gyereket ennek a fontoskodó nőszemélynek, és akkor empirikus ismeretekre tehetne szert abban a tárgykörben, amiről láthatóan fogalma sincs, csak mivel ő orvos, ezért bármilyen butaságot is mond, megfontolják.

Ugyanis ez ma már több, mint egy gyerekorvos zagyvasága. Jópár követőt gyűjtött maga köré a doktornő. Megspékelve a fenti eszmefuttatást még azzal az aduásszal, hogy bizony a frissen kilyukasztott fül az fertőzésveszélyes. Na, több sem kell a Persil reklámokon felnőtt, de a gyenge oktatási rendszerben is gyengén teljesítő főállású anyáknak, aki legszívesebben éjszaka is csak takarítanának! (Valami hasonlóan karizmatikus személy, mint ez a gyerekorvos felvilágosíthatná őket a kosz és az immunrendszer összefüggéseiről.)

Az orvosnő hülyeségével széles spektrumot szólított meg: a kotnyeleskedő, idióta jogvédőket és a tisztaságmániásokat. Tapasztalataim szerint Németországban mindkettőből van dögivel.

Megfigyeltem, hogy az LMP néha a Tourette-szindróma szdsz-es válfajában szenved. Ez a kellemetlen mentális zavar azáltal híres, hogy a beteg önkéntelenül obszcén vagy értelmetlen szövegeket ordibál, bár maga sem érti, hogy miért, és nagyon szégyelli is magát érte. De minél inkább fél a zavaró tünet felbukkanásától, annál hajlamosabb az emiatti stressztől arra.

Az LMP hiába kardoskodik, hogy ő nem az SZDSZ, az elmúlt évek közmegszokása igenis velük azonosítja valamelyest. Sok vonásban hasonlítanak, és ezt egyébként nem is kellene mindenképpen szégyellni és tagadni. Sok árvája keresi a helyét ugyanis a néhai SZDSZ-nek a politikai palettán. Például a bűnös város számos lakója is, amellyel a Fidesz továbbra is csak a szankciók és a megszorítások nyelvén képes beszélni. Nem véletlen, hogy az LMP bázisa is elsősorban (szinte kizárólagosan) Budapest. De pont a régi liberális párt példája mutatja, a főváros éppen elég nagy ahhoz, hogy az ottani többség igényeit és ízlését kiszolgálva akár egy évtizedig is fenntartson egy pártot, ha az vidéken már életképtelen. (Ettől még nem kell lemondani a vidékről, ezt a tanulságot is le lehet vonni az SZDSZ kimúlásából.)

Arról nem is beszélve, hogy szintén az szdsz-es (rém)álom szertefoszlásával szükség is van egy haladó szemléletű pártra. Különösen a mostani bugylibicskás - árvalányhajas műmagyarkodás idején, amikor tisztességes jövőkép híján a szépre hamisított múltba réved az ország kormánya.

Mégis az LMP-re néha rájön az ötperc, és miközben húsbavágó sértésnek veszi az összehasonlítás gondolatát is, a legrosszabb szdsz-es tulajdonságokat hozza ki magából. Olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek hozadéka sem társadalmilag, sem önérdekből sem igazán releváns a jelenleg képviselt formában. Csupán privát ízlésen alapuló doktrínerség, mely nyilvánvalóan a civil gyökerekre vezethető vissza. Azonban egy parlamenti párttól politikus viselkedést vár el a választó.

A mostani játék némileg rendhagyó módon vasárnap délután jelenik meg. Ennek oka nem csupán az én rendszertelenségem, hanem az, hogy kb. most élőben is zajlik ez a kvíz. Méghozzá a születésnapi bulimon, melyre néhány törzsjátékos - stivanleroy, KZsoci, Szirénfalvi Szürkevarjú Szeréna - is hivatalos, és éppen most üljük. De más vendégekről is tudom, hogy részt vesznek a megfejtésben, csak épp ennek kommentben nincs nyoma.

Azokat, akik nem lehetnek jelen, sem szeretném megfosztani a játék örömétől, így akár velünk párhuzamosan is játszhatnak. Azzal a könnyebbséggel ráadásul, hogy a vérbeli játékosok ezúttal nem írják be azonnal a többnyire helyes megfejtéseket.

Ma olyan irodalmárok portréját vázoljuk föl, akiket összeköt egy sötét periódus az életükben: mindannyian voltak börtönben. Ma kevesebb képet láthat a kedves játékos kedvű olvasó, de talán érdekességben nem lesz hiány.

A megfejtés hét név.

Az új jogszabály tiltja, hogy mostantól pénzt kapjon a nyilatkozatáért az elkövető. Természetesen a dolog mögött ismét a populizmus munkál. Lássuk be, ennél nagyobb kellemetlenségek is vannak még Magyarországon!
Ezzel együtt örülök ennek, mert a bűnözőket nem kell semmilyen formában támogatni.

Engem még az is zavar, amikor műsoridőt kapnak ezek az emberek. A bulvársajtó sajátos logikájából eredően ezek a többnyire veszélyes bűnözők - az ilyen sztárgázsis, exkluzív sztorik "főszereplői" ritkán kezdő zsebtolvajok - aránytalanul nagy megszólalási lehetőséget kapnak, és néhányan ezt ki is használják.
A médiaszereplést a legjobban meglovagló Ambrus Attila igen nagy számú követőre tett szert, pedig az ő idejében még Facebook sem volt. Mégis olyan népszerű lett, hogy pólókról mosolygott modern Ruzsa Sándorként. Holott a sorozatos bankrablásban semmi hősies sincs; mások kárára élt nagy lábon ahelyett, hogy dolgozott volna.

Ez nem fair egyrészt az áldozatokkal szemben. Hiszen a közvélemény könnyen átszüremkedhet az ítéletekbe is akár. Másrészt pedig azt a fals érzetet kelti, hogy a bűnöző különleges ember, akit meg kell érteni, akinek története és lelke is van.

Sosem tudtam ezzel az állásponttal mit kezdeni.

Ép elméjű (talán nagy szó, de mégis: ép erkölcsű) ember nem érezhet együtt a bűnözőkkel. Története és lelke ugyanis minden más embernek - köztük az áldozatoknak is - van, csak ők épp nem okoznak másoknak kárt, nem vették el az életüket.
Egyébként ezt a sajtó sajátos szempontú világán kívül majdnem mindenki tudja is. Ez az előírás is reakció egy konkrét esetre. A Cosma-gyilkosság egyik résztvevője, aki nem mellesleg annyira primitív, hogy még az őt megítélő bíróság előtt sem volt képes disztingválni, az egyik bulvárműsornak a legnagyobb nyugalommal nyilatkozott. Többek között megtudtuk, hogy bárkivel megtörténhet ez az eset. Bármikor belefuthat az ember hatalmas késébe szívvel valaki. Ilyen véleményre nincs szükség a tévében.

Az ún. sztárügyvédek álláspontja is eléggé kancsal. Az Whisky-s Rablóval ismertté vált Magyar György doktor szerint "igazságtalan" ez a húzás szegény bűnözővel szemben. Indoklása szerint az így megkeresett pénzből hamarabb, könnyebben történik a kártalanítás. A börtönben megszerezhető munkabér túl szerény.
Interjút adni persze lényegesen egyszerűbb és kifizetődőbb, mint követ törni, megértem én. De nem igazán látom be, miért nem kemény munkával keresi meg azt a pénzt, amit aztán nyilván az áldozatokért vérző szívvel ad át nekik. Miért kellene megkönnyíteni a dolgukat?
Azt sem ártana észben tartani, ha a tisztelt elkövető úr nem okozott volna kárt, akkor nem kellene mit megtéríteni.

A másik él-védő, Dr. Ruttner György - akinek hitvallása szerint csak az eredmények minősítik az embert - arra figyelmeztetett, hogy a szabály könnyen kijátszható. Bár konkrét fogásokat csak órabérért közöl valószínűleg, sejthető, hogy a nyilatkozat árát valamelyik rokon vagy egy barát kapná az újságtól vagy tévétől.
Mindenesetre jó tudni, hogy az új szabály nem más az ország egyik vezető jogásza számára, mint kijátszandó kellemetlenség.

Elhamarkodott volt azt gondolni, hogy mi már sosem leszünk nagy idők kis tanúi. Történt egyszer, hogy az apámat és a legjobb barátját jóformán kiküldték egy operáról. Egyszerűen nem bírták a röhögést abbahagyni a tankon berobogó, éneklő Lenin láttán.

Nem nagyon hittem el ezt a történetet sokáig, túl abszurd volt. Pedig csak én voltam ideológiailag képzetlen, amikor azt gondoltam, Lenin nem élt ahhoz elég régen, hogy máris drámai baritonokon zengjen a permanens forradalom.

De végképp nem hittem, hogy ilyet én is átélhetek majd személyesen.

De szerencsére Dörner Györgyöt kinevezték az Új Színház élére. A kiváló szinkronszínész inkább váteszi, mint menedzseri erényeket csillantott meg pályázatában, melynek megítéléséhez nem kell színházi szakembernek lennie. Dörner semmi egyebet sem csinált, mint papírra vetette a (szélső)jobb összes frusztrált hörgését színházi nyelvezetre hangszerelve. A hagymáz lényege, hogy az Új Színház és általában a színjátszás nem a magyar erkölcsök mentén működik. Ezért föl kell szabadítani.

Az más kérdés, hogy ez sem az érintett színház művészeinek, sem közönségének nem tűnt föl. Tény viszont, hogy az Új Színház nem zsánerdarabokat és matinékat mutatott be, és a klasszikusokat is rendre újraértelmezte. Műsora nem a legszélesebb közönségnek szólt eddig. De az emberek azért így is járnak oda, és ez elég jó fokmérője annak, hogy nincs szükség fölszabadításra.

Dörnert amúgy jópárszor láthatta az ember megnyilvánulni magánemberként a Hír TV Civil kaszinójában. Nem tűnik rossz embernek. Csak elég butának. Mindenki ismeri ezt a típust: a világot rendkívül egyszerűen képzeli el, és csak azt nem érti, hogy miért nem látja más is ezt a fekete-fehérséget. Minden mást igen.

Ennek alapján biztosak lehetünk abban, a pályázatot tényleg ő írta.

Hogy mindenkinek, aki a nagysikerű Honfoglalás sztárját nem tudná ideológiailag azonosítani, annak a kedvéért már meg is nevezte a színház ún. főintendását is Csurka István személyében. A miépes múlt köti össze őket még a kilencvenes évekből.

Csurka sem született újfasiszta pártvezérként. A büdös Kádár-rendszert ünnepelt drámaíróként bomlasztotta belülről. Bár nekem vele kapcsolatban régóta meggyőződésem, hogy nem is voltak igazán politikai ambíciói Csurkának igazán sosem, hanem dramaturgialag tetszett neki, hogy sok ember előtt szónokolhat. A Madíneren azt is tudni vélik, hogy Csurka ezt a fontos állást szorgalmas Jobbik-ellenes kirohanásaival vívta ki.

Mindenesetre érdekes optikája van annak, hogy Tarlósék - akik e páratlan párost önhatalmúlag, a szakmai szervzet döntését figyelmen kívül hagyva emelték pajzsra - pár hete vonták vissza egy idős korára megzavarodott írónk díszpolgári címét, most kineveznek egy másikat fontos pozícióba. Akivel ráadásul nem egyszer szaladt el a ló, hanem húsz éve folyamatosan rongálja egyre kisebb hatásfokkal a közéletet.

Ezek szerint nem volt véletlen, hogy pár napja a szintén hír tévés Rájátszásban keménykedett azzal, hogy a mai drámáit nem meri senki sem színre vinni. Csurka ekkor már nyilván tudta, hamarosan be fogják.

Egyébként nagy történelmi drámánk is lesz nemsokára. Gyurcsány valóban elég színpadias.jelenség, a legendás, dramaturgi ösztönök még működnek, úgy tűnik. Ha Stohl egy kicsit magasabb lenne, el is játszhatná, ha kijött onnan, ahová az igazit szánják.

A közhiedelemmel ellentétben nem tragédia ez, legfeljebb tragikomédia. Amilyen cinikus korban élünk, bőven el tudom képzelni, hogy nézőszám miatt sosem kell Dörneréknek aggódnia. Az addigra Hátország Színházra keresztelt teátrum lehet Budapest legfrissebb groteszk szenzációja. Ha az a szellemiség honosodik meg, amely a pályázatból kiderül, akkor egyszer érdemes lesz beülni röhögni...

Visszatért a L'art pour L'art társulat tegnap este az m1-en. De minek?

Sajnos minden műsorszám volt már. Sőt, ami még nagyobb baj: minden volt már jobb.

A nagy kenyértöréssel az eredeti csoport egyik fele sem járt igazán jól. De azért még mindig többnyire nézhető műsorokat hoztak össze.
Meghát a Laár-Dolák-Saly párosban éppenséggel van elég spiritusz. Legalábbis erre számít az ember. Dolák-Saly könyve például annyira brilliáns, hogy kénytelen voltunk a kölcsönkért példányt legyrosozni, hogy ne kelljen visszaadni. Tzatzikis gerincű könyvet nem illik.

Pedig ebből meríthettek volna. Mármint nem a fokhagymás szószból, hanem például ebből a könyvből. Nem kellene ilyen görcsösen ragaszkodni a közönség igényeihez. A '94-es szilveszteri műsort annyira szerettük, hogy 1995 januárjának minden délutánján összegyűltünk a szobámban, hogy megnézzük. De azóta azért eltelt egy-két év...

Szomorú, hogy sikerül lagymatagságba süllyeszteni egy olyan óriási ötletet is, mint Leopold diavetítéseit. Besenyő Margitra meg ráférne egy alapos ráncfelvarrás, vagy talán nyugdíjba is vonulhatnának; Evetke már úgyis kirepült a fészekből.

Laár Andrással egyébként sem stimmel valami. Valaha az ő hülyesége sok lóerős motor volt ebben a remek kis gépezetben (amelynek Galla Miklós a konstruktőre), mostanra viszont túlcsordult.
A bohóc és a bolond között az az alapvető különbség, hogy az egyik szándékosan olyan....

Szörnyen kínos mélypont volt, amikor a gangra kiálló Laár Besenyő Pista bácsiként osztotta az észt a lábszőrtelenítésről. És ha már Laár szóhoz juthatott, akkor ebben az öbölátúszás-önepigonban a vegetarianizmusnak kampányolt.
Talán csak akkor lett volna hitelesebb, ha közben szorongatja az eddig elmaradhatatlan szál kolbászt is.

A poszt címét a műsorból loptam. Ezen tudtam nevetni. De mivel máson nemigen, csak remélni tudom, hogy legalább a készítőknek hasznos volt ez az önlopás, mert a nézőnek nem.

Az új adminfelületről beszélek.

A fiatalságmániát már akkor sem néztem túl jó szemmel, amikor még én ún. fiatal voltam. Most is zavar, mennyire fixált a társadalom arra az átmeneti, és érdemnek semmiképpen sem nevezhető állapotra, amikor valaki fiatal.

De mivel péntek van, nagyszabású, szociálpszichológiai fejtegés helyett inkább küzdjünk úgy a korfasizmus ellen, hogy visszatérünk egy ifjúkorunk előtti állapotba, az önfeledt gyermekkorba. Magyarán: játsszunk!

A most következő képek nem valódiak, hanem számítógéppel kreálták őket. Híres emberek portréit öregítették meg annak a szoftvernek a segítségével, amelyet egyébként eltűnt személyek (főleg gyerekek) felkutatásánál használnak. Annak kiderítésére, ugye, hogy a régóta elcsámborgott, esetleg elrabolt ember külseje időközben változott. Pláne gyerekeknél drasztikus ez. A program figyelembe véve néhány alapvető antropológiai szabályosságot megpróbálja megrajzolni az illető lehetséges arcképét, így az idő teltével hatékonyabban lehet keresni.

Kiket látunk a képeken?

Szerencsekerék - vetélkedő, Story4 hétköznap 19:30
kritika

A Szerencsekerék olyan régi formátum, hogy még Magyarországon is másodvirágzását éli. Bár a virágzásra nem esküdnék meg.

A játék sokat nem változott látszólag: most is rövid szövegeket kell kitalálniuk a játékosoknak a műsor nevét adó keréken kipörgetett összegekért. A pénzt akkor nyeri meg a delikvens, ha egyúttal meg is fejti a feladványt.
Sajnos azonban az az izgalom elmarad, hogy a médiatörvény előtti időkben szabadon reklámozott termékekből mit választ a játékos. Persze lehet, ma már ez inkább erőltetett lenne. De a kilencvenes évek elején, amikor a kapitalizmus és általa az árubőség is hirtelen rászabadult az országra, még tetszett.
Most bankkártyára utalják azt a pártízezer forintot. A nyeremények pedig nem túl jelentősek, ami szintén nem emeli a műsor ázsióját.

Most is két férfi műsorvezető irányítja az eseményeket, persze felváltva: a showmankedésben még teljesen járatlan Árpa Attila és a műsor egyik ősi főszereplője, Klausmann Viktor.
Egyik rosszabb, mint a másik. És ezt úgy mondom, hogy gyerekkoromban pontosan ebben a szerepkörben próbáltam ki magam humoristaként, amikor is második helyezést ért el színjátszókörünk a Nevető fiatalok - nevettető fiatalok című ifjúsági humorfesztiválon. (Maksa Zoltánnak, a zsűri elnökének, a mai napig nem bocsájtottam meg személyemnek szánt leszólását.)

Árpa Attila annyire, de annyira sármos, hogy az már túlzás! A televíziózás viszont egy szakma. Attól, hogy valaki dörzsölten beszetkezett a kereskedelmi tévék környékére Németországban látott műsorok sajátként való eladásával, még nem biztos, hogy egy ilyen szűk szabályokkal működő műfajban is megfelel.
Állítása szerint azt az utasítást kapta, hogy nyugodtan legyen csak önmaga. Remélem, van akkora fenegyerek tényleg, hogy fittyet hány az utasításokra, mert ha ez a vicceskedő hmcs lila selyemingben önmaga, az kissé szomorú.

Klausmann Viktor médiatényező meg sokat ellenszenvesedett az elmúlt tíz évben. Látszik rajta, hogy ő is tudja, nála ez a showműsornak álcázott akasztófázás a szakmai zenit. Ennek megfelelően nagy elégedettséggel prezentálja élete műsorát. Ám ahhoz képest, hogy a műsor még a felfutási fázisban van, kicsit talán túlzott is ez a babéron ücsörgés. Különösen, ha hozzávesszük, hogy a fölfutás eléggé komótos egyelőre.
De neki legalább a hangja maradt kellemes, Árpáról még ez sem mondható el.

Természetesen Prokopp Dóra már kinőtte a betűforgatólány szerepét. (Amúgy az fejlődéstörténete a legfigyelemreméltóbb. És nemcsak a szerencsekerekesek világában.) Helyette egy szőke égimeszelő mosolyog a tábla mellett. Tekintettel arra, hogy a betűk kis monitorokon jelennek meg, amelyet a vezérlőből irányítanak, a modell funkciója megszűnt. Manapság már jónőért sem elsősorban a tévét kapcsolja be az arra vágyó.

Talán arra kellhet a hölgy, hogy némileg ellensúlyozza azt a hatást, amelyet a két férfiú áraszt magából: együtt úgy néznek ki, mint egy nem túl szimpatikus meleg pár. Ha legalább azok lennének...!

A stúdióvendégek valamiért sötétből figyelik a kerék pörgését - másmilyen pörgést úgysem láthatnának. A túlvilágított keréken kívül, amely továbbra is jó színes, minde szürke és sivár. Pedig, ha valahol helye lenne az eszeveszett harsányságnak, az pont a retrovetélkedőként is pozícionált Szerencsekerék is lehetne. Visszahozna kicsit a nyolcvanas évek Amerikájának csiricsáré világából, amit többségünk csak az évtized végére bekötött MTV-ből ismer.

Sajnos azonban a retro helyett az avit jut az ember eszébe, amikor valamilyen jelzőt keres. A játék egyszerűsége kicsit sem gyönyörködtet. Azóta már sok nyugati típusú vetélkedőt láttunk, sok közülük lényegesen jobb és érdekesebb volt.

A nosztalgiát meg csak Viktor jelenti, ám ő közben teljeséggel felesleges alakja lett a magyar médiának mindenféle meglehetősen buta történettel igyekezett magát köztudatban tartani. A csibészes mosolyú zsúrfiút 45 évesen már érthető módon nem tudja olyan hitelesen adni, mint a kezdetekkor.

Ami szerethető volt a műsorban az eltűnt, helyette pedig minden este kapunk egy Szerencsekeréknek látszó, lagymatag show-t. A Szerencsekerék feltámasztásának két esetben lett volna értelme: ha változtatás nélkül, tényleg abszolút retro-hangulattal térnek vissza. (Ehhez viszont meg kellett volna az egykori modell, manapság hírolvasó Gajdos Tamást is nyerni a produkciónak.)
A másik lehetőség a teljes generál lett volna. A Szerencsekerék 2011-ben is élvezhetővé tétele igazán nagy dolog lehetett volna.

A készítőkben viszont nyilván sem bátorság, sem kreativitás nem volt egy tisztességes felújításhoz, ezért a dolog megrekedt valahol félúton. Így sem a visszarévedezőket, sem az újonnan megnyerhető vetélkedőre kiéhezett tömegeket sem sikerül megtalálni.

Értékelés: 3/10

Változik a cafetéria-rendszer. A tépkedős utalványokat felváltja a Széchenyi Pihenőkártya. (Szerintem, ha már ennyire agyonhasználják ezt a nevet, egy hitelkártyához jobban illene...)
Azokon a helyeken valóban praktikusabb lesz, ahol van kártyaleolvasó. A többiek meg majd felzárkóznak, amit egyébként üdvözlök.

Viszont az is föltűnt, hogy a cafetéria-elemek is változtak. Bekerült az albérlet-támogatás, ami elsőre kissé cinikus a lakáshitel-mizériák közepette, de a praktikuma kétségtelen.

Kivették viszont az internet-utalványt. Az indoklás szerint azért, mert az internet már eléggé elterjedt az országban, nem szorul további támogatásra. Kár azonban, hogy továbbra is fizetni kell érte. Biztosan több előfizető van, mint amikor bevonták az internet-hozzájárulást a cafetéria-körbe, de nekem valami olyan rémlik, hogy az egyik legkevésbé lefedett európai ország vagyunk még mindig.

De mielőtt sima tudatlanságot, mszp-s dilettantizmust feltételeznénk a háttérben, sokkal inkább érzi az ember ebben is a kritikátlanság megnyilvánulását.
Jelenleg valódi ellenzék nincs. Az igazán fontos politikai tevékenység nem a parlamentben, hanem az interneten, különösen a közösségi oldalakon folyik. Ráadásul - pont az internet stílusából adódóan - többnyire nem szakemberek aggódnak gdp-s papírokat lengetve a Haza sorsáért, hanem éppenséggel rendkívül ironikus, cinikus hangnemben, de fölötébb őszintén zajlik mindez. Ráadásul az internetes akciózás igen népszerű, és lényegesen jobban passzol a mai ember életéhez, mint az unalmas és parttalan parlamenti vitázás nyomonkövetése.
Továbbá - és ez is az internetes stílus fanyarságának következménye - a politizálás újfajta arca egyúttal vonzó a csalódottak, a politikát rosszízűen megmosolygók számára is vonzó.
E mozgalmak hitelességét pedig az adja, hogy nem megdönteni akarják a hatalmat, hanem kinevetni, és ezáltal folyamatosan jelezni, ha nincs rendben valami. A Facebook-csoportok nem csupán aktívabbak és szellemesebbek tehát, mint a pártok, de sokkal hatékonyabban látják el azt az ellenőrző szerepet, amelyet az Országgyűlésnek kellene.

Persze az új médiatörvénynek is volt még tervezetkorában olyan verziója, amely az internetes tartalmakat is vizsgálta volna, sőt a hatályban lévő is befenyített néhány tartalomszolgáltatót, de azért azt még ezek a gátlástalan akarnokok is érzik, hogy egy internet-ellenes nyílt támadásban többet vesztenének, mint nyernének.

Azt viszont nem képesek elviselni, hogy bornírtságaikat folyamatosan kifigurázzák, és mellesleg világmegváltónak hitt, ám rendesen végig sem gondolt ötleteiket pedig kritizálják. Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy magát Viktort gúnyolják!

Ezért hát sutyiban, csendben kiveszik a cafetériából az internet-utalványt. Talán pár internet-előfizetéssel már rendelkező embernek sem fogja ezentúl futni rá. De ami még ennél is fontosabb, aki most szállna be az internetbe, az jobban meggondolja ennek tudatában.

Még a végén túl sok emberhez jutna el ez a sok gonoszság!