Megfigyeltem, hogy az LMP néha a Tourette-szindróma szdsz-es válfajában szenved. Ez a kellemetlen mentális zavar azáltal híres, hogy a beteg önkéntelenül obszcén vagy értelmetlen szövegeket ordibál, bár maga sem érti, hogy miért, és nagyon szégyelli is magát érte. De minél inkább fél a zavaró tünet felbukkanásától, annál hajlamosabb az emiatti stressztől arra.

Az LMP hiába kardoskodik, hogy ő nem az SZDSZ, az elmúlt évek közmegszokása igenis velük azonosítja valamelyest. Sok vonásban hasonlítanak, és ezt egyébként nem is kellene mindenképpen szégyellni és tagadni. Sok árvája keresi a helyét ugyanis a néhai SZDSZ-nek a politikai palettán. Például a bűnös város számos lakója is, amellyel a Fidesz továbbra is csak a szankciók és a megszorítások nyelvén képes beszélni. Nem véletlen, hogy az LMP bázisa is elsősorban (szinte kizárólagosan) Budapest. De pont a régi liberális párt példája mutatja, a főváros éppen elég nagy ahhoz, hogy az ottani többség igényeit és ízlését kiszolgálva akár egy évtizedig is fenntartson egy pártot, ha az vidéken már életképtelen. (Ettől még nem kell lemondani a vidékről, ezt a tanulságot is le lehet vonni az SZDSZ kimúlásából.)

Arról nem is beszélve, hogy szintén az szdsz-es (rém)álom szertefoszlásával szükség is van egy haladó szemléletű pártra. Különösen a mostani bugylibicskás - árvalányhajas műmagyarkodás idején, amikor tisztességes jövőkép híján a szépre hamisított múltba réved az ország kormánya.

Mégis az LMP-re néha rájön az ötperc, és miközben húsbavágó sértésnek veszi az összehasonlítás gondolatát is, a legrosszabb szdsz-es tulajdonságokat hozza ki magából. Olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek hozadéka sem társadalmilag, sem önérdekből sem igazán releváns a jelenleg képviselt formában. Csupán privát ízlésen alapuló doktrínerség, mely nyilvánvalóan a civil gyökerekre vezethető vissza. Azonban egy parlamenti párttól politikus viselkedést vár el a választó.

Az egyik ilyen téma az atomenergia-ellenesség, a másik a kerékpáros közlekedés. Mindkettőről lehetne olyan vitát is folytatni, amely hozadék kézzel fogható, és nem csak egy szűk réteg szempontjait tartja szem előtt. (Ettől is lehetne más a politika.) Az atomenergia minden híreszteléssel szemben tiszta energia, csak poszt-hidegháborús porhintés ennek az ellenkezőjét állítani. Egy XXI. századi reálpolitikus a szigorú kontrollra helyezné a hangsúlyt elsősorban. Közben pedig a megújuló energiaforrások számára készítené elő a terepet, mert az szintén belátható, hogy szükség lesz rájuk. Talán hamarabb, mint gondolnánk.
De ennek nem az a módja, hogy a nukleáris ellen szítjuk a feszültséget, hanem egy olyan stratégia kidolgozása, amely minél több érdeket figyelembe vesz, hogy az átlépés az új energiák tömeges felhasználásába minél zökkenőmentesebb legyen. Igen, köztük a nagytőke érdekeit is, mert nélkülük úgysem lehet semmit sem tenni.

A közlekedés kérdése szintén mindenkit érint, épp ezért felfoghatatlan, hogy miért egy olyan szélsőséges kisebbséggel cimborál az LMP (megint hangsúlyoznám, egy parlamenti pártról beszélünk), mint az agresszív biciklisek.
A legzöldebb gondolat egy nagyvárosban - és Budapest, az LMP fellegvára ilyen - a normális tömegközlekedés. Nem nagyon hallottam még lmp-s javaslatot a BKV-val kapcsolatban viszont.
Ez a hiányosság pedig azért különösen fájó, mert ha a BKV leamortizálásáért rá lehet szegezni az erényben áztatott mutatóujjat valakire, akkor az az SZDSZ. Az a párt, amelyik a semmittevő, egyre inkább besötétedő Demszky Gábort húsz éven keresztül a vállára emelte, sőt sikerembernek tartotta. Pedig nem ő nyert, csak a budapesti emberek egyszerűen nem kértek a többi alternatívából.
Egy jó minőségű tömegközlekedési koncepcióval sok ex-liberális sarat lemoshatna magáról az LMP. Egyelőre azonban inkább biciklit emel a magasba, hátha attól lesz majd valami.

Mostanában előrukkoltak a harmadik vesszőparipával is: női kvótát akarnak. Mintha az lenne a magyar közélet legsúlyosabb problémája, hogy kevés a nő az Országgyűlésben...
Ezt a tényleg teljesen lényegtelen kérdést az SZDSZ hasznavehetetlenjei is szívesen firtatták.
Már akkor is az volt a véleményem, hogy a pozitív diszkrimináció is ugyanolyan büdös, mint az előjel nélküli. Választópolgárként egyáltalán nem érdekel, milyen nemű a képviselő, dolgozzék tisztességesen, és ne legyen teljesen hülye. Ezt is épp elég nehéz a mai választéknak megugrania.

Politika iránt hevesen érdeklődő nőként sosem fordult meg a fejemben, hogy politikus legyek. Az a közeg ugyanis nem vonzó egyáltalán. Abban maradéktalanul igaza van az LMP-nek, hogy rossz hangulatú, taszító világ a mai magyar közélet sűrűje.
Talán más nők, akikben a hajlandóság, sőt még a képesség is meglenne, azért maradnak mégis távol, mert nem akarják a tehetségüket olyasmire elpazarolni, ahol nem látják őket szívesen.

Az érvelés egyébként az, hogy a női princípium, vagyis a konszenzusra törekvés, a együttműködési hajlandóság, az empátia, a lágyság hiányzik a politikából.
Mi erre az orvosság? Erőszakkal, ellentmondást nem tűrően, kötelező jelleggel be kell vezetni, hogy igenis minden harmadik listás helyen nőnek kell lennie minden pártnál? Akkor is, ha nincs elég megfelelő jelölt.
Ha valami ellentétes a hagyományos női szemlélettel és viselkedéssel, az pont ez az erőszakos nyomulás.

Az egyébként szimpatikus Ertsey Katalin szerint a skandináv országokban magasabb a nők részvétele a politikában, és mennyivel magasabb szinten van ott a demokrácia. Egyrészt az összefüggés így nem áll meg. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy azért van annyi alkoholista északon, mert túl sok a nő az ottani parlamentben.
Ha már logikát keresünk, pont fordítva van: azért lehet több női képviselő, mert fejlettebb a demokrácia. Például a nemek között a fizetések különbözősége is ott a legkiegyenlítettebb.
Másrészt azt már lassan megtanulhatná minden magyar politikus, hogy Magyarországot Skandináviával összevetni értelmetlen. Más adottságok, más történelem, más kultúra.

A női stílusú, barátságosabb, kedvesebb politikai kultúra elterjesztéséhez nem az első vonalbeli nők parlamentbe juttatása a megfelelő eszköz. Inkább az oda kerülő nők lesznek még törtetőbbek, ami, lehet szexista a hozzáállás, de kevéssé vonzó a választók számára. Így nemcsak a gonosz hímlobbi akadályozza öncélúan a nők politikai érvényesülését, hanem az a belátás is, hogy az emberek még mindig szívesebben szavaznak vicsorgó férfiakra, mint vicsorgó nőkre.
Egyelőre tehát a nők politikába bevonása inkább a színfalak mögött kellene, hogy történjék. Ha a tanácsadói és előkészítői székekben ülnek a tehetséges, okos és magasan képzett nők, akkor egy idő után így is, úgy is átszüremkedik a kompromisszumkészségük és az érzelmi intelligenciájuk a nagypolitikába.
Amúgy ez a magatartás sokkal nőiesebb - és ezáltal több ember felfogásával is összhangban van - mint a harcmezőre lépni.
Abban a lassan átalakuló politikai kultúrában, amely talán kissé emberibb lesz, már nem kell törvényben előírt kvótákkal rászorítani a pártokat a nők szerepeltetésére. Egy kevésbé feszült társadalomban egyre kevésbé lesz jelentősége, hogy ki milyen nemű a politikában. Az indulatok csillapodásával ugyanis a gondolkodás szerepe meghatározóbb lesz, és akkor már főleg az elvégzett munka jelenti majd a fő szempontot.

Az LMP céljaival egyet lehet érteni, sőt mai körülmények között csak velük lehet egyetérteni. A felelős energiagazdálkodás, a fenntartható közlekedés és a demokrácia és a női jogok fejlesztése támogatható elképzelés mind. Ha viszont az LMP nem akar idő előtt az SZDSZ sorsára jutni, akkor a szűklátókörűségnek búcsút kell mondania.
Természetéből adódik, hogy sosem lesz belőle igazán nagy párt; a kétharmadot a se íze-se bűze néppártoknak (bár a bűz hiányára azért nem vennék mérget) tartja fönn a politika logikája. Így az a lehetőség, hogy a saját képére formálja az országot, sosem adatik meg az LMP-nek. Az erős középpártiság (konstans 10-15%) viszont nem elérhetetlen célkitűzés lehetne. De ebben ez esetben tudomásul kell venni, hogy az embernek több munka jut, mint dicsőség. Eljöhet még az az idő, hogy az LMP lesz a mérleg nyelve. Ha azonban tényleg más politikát akar, akkor azt nem vékony rétegek ízlésének kiszolgálására kell elpocsékolnia a lehetőségét, hanem szürke eminenciánsként, mintegy láthatatlanul kell felkészítenie az országot a jövő kihívásaira.