Schmitt Pál most bukott meg. Ma reggel. Az utolsó szalmaszál, amelybe vacak kis renoméjának végső morzsáit menthette volna, a mai rádióinterjú lett volna.

Ma ki lehetett volna állni. Sőt, ma föl lehetett volna állni. Nem vérezne Schmittért persze a szívünk, meg attól még csalás a csalás, ha valaki beismeri. Mégis az egyetlen valóban jó döntés lehetett volna.

Schmitt ezzel frappáns, tőle eleddig szokatlan lépéssel mehetne nyugdíjba. Kivételesen gerincesen, egyenesen és őszintén.

Azonban nem minden hernyóból lesz pillangó. Aki meg fideszes csúszómászónak áll, pláne az is marad végleg.

Pár hónapja, mikor még csak főleg az ízlésemnek nem felelt meg a kormányzás, azt írtam, a Fideszt és táborát a (vak)hit tartja össze. Az utóbbi hónapok nyílt ámokfutása után viszont erősebb és általánosabb kapocsnak gondolom a valóság kizárására való hajlamot.

Érdekes módon a Muppet Show nem számított a rothadó nyugat gyermeki lelkeket megbolondító ópiumának. Máskülönben nem lehetett volna kora gyerekkorom egyik legkedvesebb játék egy Miss Röfi baba.
A másik szívemhez közel álló figura a zongorázó kutya volt. Emlékszem, egyszer-kétszer azt játszottam a saját kis, piros játékzongorámon, hogy én vagyok az a kutya.

A folyton elégedetlen öregek pedig, azt hiszem, egy életre, zsigerekbe ivódva meghatározták a tévénézési szokásaimat: én is (szinte) mindent megnézek, és szinte semmi sem tetszik.

Miss Röfi haja aztán sajnos kihullott, és bár az anyukám még babaparókát (!) is szerzett, amit aztán a kerek malacfejre ragasztottak, már nem volt olyan, mint előtte.

Ettől függetlenül a Muppet Show nagyon kedves emlék, ma pedig a péntek játék főszereplője. A napokban mutatják be Magyarországon is a legfrissebb Muppet-mozifilmet, melyet nálam is nagyobb rajongó gründolt össze. A Cinematrix kritikusa szerint siralmas a végeredmény, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy megnézzem.

De ha már Muppetek és mozi, akkor jöjjön néhány klasszikus filmalkotás Brekiékkel újraértelmezve. A kérdés: melyek ezek?

Akinek ez a játék tetszett, nézze meg a Simpsons-os változatot is!

Részemről kissé fonák, de legalábbis képmutató lenne véres szájjal tobzódni a disszertáció-gate kapcsán. Na, nem, mintha én is másoltam volna a szakdolgozatomat (tudományos fokozatig nem jutottam), mégis részt vettem hasonló csalásokban. Úgy is fogalmazhatnék, önmagamat plagizáltam más neve alatt. Egyszerűbben: szűkösebb időkben írtam dolgozatokat másoknak pénzért.

Büszke akkor sem voltam rá. Ráadásul magam alatt is vágtam fát, hiszen általam is jutottak ezek az emberek diplomához, és így egy kicsivel többen lettünk a munkaerőpiacon. Dehát aki kurvának áll, ne panaszkodjék. Gondolom, a többség azért nem örömében áll ki a valódi sarokra sem. (Habár, habár én eléggé szerettem szakdolgozatot írni.)

A köztársaság nélküli elnök machinációjáról három dolog jut eszembe.

Újabb érvvel gazdagodtam az ezotéria ellen! És ez most még csak nem is előítélet, hanem tapasztalat, úgyhogy minimum duplán számít.

A munkahelyemen összebarátkoztam az egyik takarítónővel, akiről mindenki tudja, hogy kicsit bolond, de mindig is nagyon kedves volt és barátságos hozzám. Akkor én miért ne álltam volna meg egy-két szóra vele?

E-mailcím-csere után bombázni kezdett mindenféle (ál)vallásos maszlaggal, pozitív energiákat sugárzó képekkel, még irradenta baromságból is jutott. A legelején még úgy gondoltam, hogy válaszolok, és majd én alakítom a társalgást. Ha tényleg olyan helyes ember, mint amilyennek látszik, csak egy kicsit tanulatlan, kicsit együgyü, hogy beveszi ezeket, még lehet vele talán írásban is beszélgetni.

A TV2 Mokkájánál tradíció az ún. véleményszavazás, vagyis az sms-es, szigorúan nem reprezentatív (mégis akként kezelt) közvéleménykutatás. Általában nagy butaságokat szoktak komolykodó stílusban megfogalmazni.

Mára - egy Dopeman-interjúhoz kapcsolódva - azt kérdezték, melyik magyar előadóművészre hallgatna a tisztelt néző politikai ügyekben.

A válaszlehetőségek beszédesek: Pataki Attila, Kovács Ákos és Dopeman.

Természetesen részben az ötlet- és tehetségtelen tv2-s stábot minősíti ez a körömollós óvatossággal összeállított névsor. De nemcsak őket persze.

Az Alaptörvényhez méltó volt 0. születésnapjának megülése. A gőgös hatalom bent ült, operarészleteket énekeltetett magának, hátha az elnyomja a kintiek kritikus skandálását.

Akármilyen benyomást is akartak kelteni a királyi tv riporterei, lényegesen többen voltak, mint amennyit az egyre hiteltelenebbé váló csatorna híradója mutatott. Január 2-án igazi tömegtüntetés volt. Ráadásul ennek kivételesen volt értelme.

A hátsó bejáraton való kisompolygás nyomokat hagyott a fideszes fejekben. Különösen Orbán Viktoréban. Mert ez a nép elől történő megszökés pont az ellentéte annak az álomképnek, amiért ezt a furcsa hangulatú ünnepséget összetrombitálták.
Szegény, megzavarodott Orbán Viktor történelmi szerepet szánt magának ezzel az alkotmányozással. Azt gondolta, hogy elég ha beadnak egy vonalas füzetet, amelyre ráírták az alaptörvény szót. akkor az már egyből alkotmány is. Aki pedig meghozza, az azonnal történelmi alakká válik.

Na, az Alaptörvény ünnepe pont fordítva sült el. Semmi diadalmenet, csak talán a fideszes országlás egyik legmegalázóbb epizódja. A díszünnepség fényeiből valami sosem használt alagúton a sötét, nyirkos utcára osontak ki a főméltóságok.

Aki arra kíváncsi mi történt 2011-ben úgy általában, szinte bárhol megtalálja az összefoglalókat. Az viszont, hogy körülöttem mi történt az elmúlt, sehol máshol nem olvasható. Vagyis igen exkluzív sorok várják a továbbmerészkedőt.

2011 utolsó játéka azoknak kedvez, akik a Star Trek című méltán legendás sorozatot követik. Tudomásom szerint legalább két ilyen van, remélem, kedvelik Kirk és Picard kapitányék ilyetén megközelítését is. Most ugyanis olyan híres emberek portréit gyűjtötték ráérő szorgalmas emberek egy csokorba, akik szerepeltek a filmsorozatban, de nem onnan ismerjük őket. Kik ők? Hajtás után névsor következik, nehogy valaki a túlzott nehézségi fokozat miatt kedvetlenedjék el.

Ezúton köszönöm minden kedves játékos kedvű olvasónak, hogy szánt időt egy kis töprengésre. Akik kedvelik a blog ezen állandosult rovatát, jövőre is találnak itt időről időre feladványokat.

Nem csoda, hogy a válság Amerikából indult, és most meg Európa készül összeomlani alatt. Nem csoda, ha nem akarunk velük lepacsizni. Ezek az emberek ugyanis diplomáciai analfabéták, így aztán nem lehet országokat vezetni, és olyan egyezségre jutni, amely mindenkinek jó.

Országunk miniszterelnökének többszörösen nekimentek például. Több irányból támadták, de mindig ugyanúgy. Holott tudhatnák, hogy ezzel az udvarias nyelven megírt passzív-agresszív fenyegetőzéssel nem mennek Orbán Viktornál semmire. Igazán tájékoztathatták volna Barrosót, Hillary Clintont meg ezt az IMF-es Rosenberget mszp-s megbízóik (New York - Brüsszel - II. János Pál pápa tér tengely, szép kis összefonódás), hogy a Vezérrel csak kedvesen szabad beszélni. Jelenlegi elmeállapotában a kritikát még annyira sem képes befogadni, mint korábban.

Láthatóan sorra csődöt mondanak ezek kemény(kedő), barátságtalan, igazságtalanul szigorú üzenetek. Sőt, csak még több olajat öntenek a fülkeforradalom külpolitikai tüzére. Kifejezetten kontraproduktívak ezek a befolyásolási kísérletek, Orbán és jobbkezei annál vérmesebbé válnak, annál nagyobb hévvel mennek szembe a javasoltakkal vagy kértekkel.

Helyesen így kellene fogalmazni:

Az utolsó rapszódia - tv-film

A hamarosan véget érő Liszt-év záróakkordjának a Magyar Televízió egy klasszikus stílusú tévéfilmet készített a nagy komponistáról. A főszerepet Jordán Tamásra bízták, és Gyöngyössy Bence rendezte a filmet.

A hetven perces alkotás nem akarja Liszt eseményekben gazdag életét feldolgozni, csupán az utolsó pár hónapot mutatja be, és az elnagyolt portrét az utolsó, szerelem szemszögéből rajzolja meg.

Egy kis kerettörténetet is szőttek a szenvedély utolsó pillanatai köré. Az utolsó kedves, Lina már érett, kissé hervadó nőként ellátogat a Liszt Ferenc születésének századik évfordulójára színpadra állított darab próbájára. Mint szemtanú elmondja, hogyan is zajlottak a mester utolsó napjai valójában.

Kezdjük a kevés jóval, amit a filmről el lehet mondani: nagyon szépen fényképezték. Élénk, erőteljes színek, szemet gyönyörködtető környezet. A maszkmester is jó munkát végzett, a csak öreg és a haldokló Liszt arcának különbségeit igen jól eltalálta. Kevésbé sikeres az ifjú tanítvány hiteles öregítése.

De sajnos maga a film nem működik. Ennek oka az lehet, hogy a forgatókönyv nem jó. Nincs iránya, nincs koncepciója. Azt leszámítva persze, hogy most valami nagyon patetikusat kell alkotni. De egyúttal legyen benne szenvedély is. Elvégre egy Nagy Művészről szól a film.

 A 2011-es évre visszagondolva egy eredmény elvitathatatlan a közélettől. Ez pedig az, hogy először életemben - 31 éves vagyok - eszembe jutott, el kéne menni Magyarországról.

Régen láttam bárkit is annyira meghatódni a saját teljesítményétől, mint tegnap és szombaton az X Faktor készítőit. Értem én, hogy ez aztán tényleg szokatlanul nagyszabású produkció a magyar tévézésben, mégis kissé kényelmetlen volt az az önkábulat, amelyet elsősorban tegnap sugározott az RTL Klub.

Pláne azért, mert a műsorfolyam végére igencsak elfogyott a lendület. A hiper-szuper-mega-giga döntő unalmasra sikeredett. Az első X Faktornál még úgy tudták az erőforrásokat csoportosítani, hogy valamikor az élő műsorok első felében punnyadt meg a produkció. De aztán erőre kapott, és annak ellenére, hogy két se íze - se bűze énekes maradt a végére, az X nap is nézhető volt.

Orbán Viktor abszurd performansza persze jó alapanyag most a sajtónak. Pedig anélkül is nagy fordulat történt a honi gazdaságpolitikában, csakhogy átsiklottunk fölötte. Kinyilatkoztatták az új jelszót: termelés!

Természetesen ezzel mélységesen egyetértünk. Régi mániám, hogy a pénzvilág okozta válságra adható legjobb válasz, ha a ténylegesen termelő szektorok valódi értéket, és nemcsak virtuálisat állítanak elő. A németek például a saját autógyártásukat karolták föl. Persze a Merkel vezette ország egész más helyzetben van, mégsem lehet a szubvenciók mellett figyelmen kívül hagyni a német autók belföldi lobbiját. A németek ma (is) Európa egyik legerősebb állama maradtak, és ennek nem utolsó sorban az az oka, hogy a kormányzat vállalkozóbarát módon működött.

Az ellenpélda - Hogy ne csináljuk? - természetesen magyar.

Prokopp Dóra - akkor még csak keresztnéven - a Szerencsekerék néma háziasszonyaként vált ismertté. Az akkor még csak éledező bulvár kiderítette róla, hogy amikor épp nem színes betűk forgatásával csillogtatja meg intellektusát, mentőorvos. Erre jött nagynéném ma már klasszikus reakciója, mely szerint őt már be se kellett volna vinni a kórházba, ha ez jön ki érte...

Akkor még nem sejtettük, hogy az ország egyik legeredményesebb és legszimpatikusabb médiavállalkozója lesz belőle. Pedig üzleti érzékének első bizonyítékát már előre szolgáltatta. Tőle is származik ugyanis egy emlékezetes mondás, ami mostanra a mindenkori médiakurvák credója lehetne.

A korpásodás elleni sampon első magyar arca (haja?) volt ő. A logikus, bár kissé naiv riporteri kérdésre, hogy nem ciki-e ország-világ előtt a korpát fölvállalni, válaszolta a címben szereplő mondatot: van az a pénz, amiért az embernek korpás a haja.

Hogy ez mennyire így van, a mai játék szereplői is bizonyítják. Hollywood krémjének sem derogál reklámban szerepelni, ha tisztességesen megfizetik. A mai játékban csupán arra kell rájönni, melyik termék marketingesei melyik sztárt találták meg a visszautasíthatatlan ajánlatukkal. Ismét párosítás következik tehát, remélem, nem unjátok.

UPDATE: A megfejtés

Azt hiszem, a monstre szót az olyan vállalkozásokara találták ki, mint amilyen játék most következik. Összesen 38 kép tárul az olvasó elé, ha megnyomja a Tovább gombot. Ennyi még sosem volt nálunk.
Viszont csak 19 választ várunk, mert ez a feladattípus már a kisiskolából ismerős lehet: meg kell találni a párokat.

A sztárokat arcról mindenki felismeri. Legalábbis amíg egyszerű játékfilmekben szerepelnek. Viszont a rémfilm vagy éppen a vígjáték műfaja néha teljes metamorfózist kíván a színészektől, akiket a maszkmester a felismerhetetlenség határáig, néha pedig azon is túl átváltoztat a forgatókönyvíró fantáziájának kedvéért.

Sok hollywoodi sztár igazi kaméleon, már mindenfélében bizonyítottak. Pár képünk ezt fogja bizonyítani. Néha viszont a karakter híresebb, mint aki játszotta. Vajon ki volt Chewbacca vagy az Ötödik elem kristálytiszta hangú, kék űrlénye? Hamarosan kiderül.

UPDATE: Ismét Stivanleroy, ismét hibátlan megfejtés a kommentekben.

Végre történik valami az ellenzéknél! Ráadásul valami igazán értelmes. A héten ugyanis az LMP, a DK, a Jobbik és pár mszp-s obstruálta a kormánypártok antidemokratikus törvénygyárát.

A Fidesz-KDNP cselesen a sokat vitatott, nagy horderejű, de úgy is fogalmazhatnánk forradalmi törvényjavaslatait az őszi ülésszak utolsó hetének éjszakáira tették be megvitatásra. Vagyis az új elképzeléseik esetleges ellentmondásai, jogos vagy alaptalan kritikái a nyilvánosság nélkül hangzottak volna el.

Ez az én szememben önmagában obstrukció - vagyis a törvényhozás akadályozása - hiszen a sunnyogás érthető. A Fidesz-KDNP is tudja, nagy ötleteik minimum nem elfogadottak. Az okosabbak e törvények hátrányait is ismerik. A legelső vonal pedig nyilván a mögöttük lévő hátsó szándékot is érti.
Nem szoktam túlzottan egyetérteni a szakszervezetekkel, de most Borsik János, az Autonómok (szóval nem a lefizetett Gaskóék) elnöke helyesen mutatott rá arra, hogy a Munka Törvénykönyvének általános vitáján mindössze 25 képviselő (többnyire ellenzékiek) vett részt.
Ez a Fidesznek ennyire fontos egyfelől ez a kérdés. Úgyis az lesz, amit a párt legokosabbjai kitaláltak.
Ez logikus is. Ha a képviselők sem értik, akkor a választók miért foglalkoznának vele?

Érdekes feladattal bővült munkahelyi repertoárom az utóbbi két hétben. Némileg fájlalom is, hogy hamarosan véget is ér e speciális megbizatás.

A cég kereskedelmi képviselője pár hónapon belül visszavonul (akár pár hétre is zsugorodhat ez az idő köszönhetően az új, szűkmarkú nyugdíjszabályoknak), az ő helyére keresünk egy megfelelő embert. Az őt kiválasztó háromfős bizottság szakértő tagja vagyok; hivatalosan a jelöltek angoltudását mérem föl, de egyébként is kíváncsiak a véleményemre. A koncepció szerint azonban a monstre, másfél órás interjúból én csak az angol nyelven előadandó, szabadon választott témájú prezentáció bő negyedóráján vagyok jelen. Ez alapján kell képet alkotnom.

Eddig mindig az asztal másik oldalán ültem, és meglehetősen utáltam ezt a szituációt. Most elvileg hátradőlhetnék, és élvezhetném a tét nélküliséget, talán kicsit azt is, ahogy a másik ember izzad.

De már megint félreismertem magam.

Az Erkölcsös Amerikáért nevű keresztény szervezet egyik tagja látta a sátánt. Gondolom, ez buzgóéknál hétköznapi dolog. Az viszont valószínűleg ritkább, hogy a Gonosz ennyire szem előtt legyen. Biztos én maradtam le egy brossúrával zsinattal, de mintha az lenne a Luciferék legnagyobb trükkje, hogy meggyőzik a világot a nemlétükről.

Aztán persze lehet, hogy a pokol nagy találmánya, a média, okozza az ördögök vesztét is, hiszen általa válik az éles szemű vallásosok számára nyilvánvalóvá, a sátán köztünk jár.

Ez bizonyos Keith ugyanis Amerikából a tévés Luca-székének magaslatáról megpillantotta a Rosszat, és megállapította, hogy George Michael, aki sajnálatos módon súlyos betegen fekszik a bécsi AKH-kórházban, saját sátáni életvitelének köszönheti állapotát.

Remélem, a most következő piktogrammok kárpótolják azokat, akik péntekre várták a játékot.

Hasonló játék már volt itt pár hónapja. Akkor híres filmekhez készített Victor Hertz alternatív plakátot, most az elmúlt öt évtized slágereit dolgozta föl grafikus stílusban.

Bár egyes képeknél öt másodpercnél többet nem kell gondolkodni, van egy-két elvontabb is, ezért segítségül felsorolom a dalok eredeti előadóit. Így ezek megnevezéséért nem jár pont, ellenben a zeneszámok címéért igen.

Kellemes asszociációt!

Update: A játékot Stivanleroy maradéktalanul megfejtette. Ne nézze a kommenteket, aki találgatni akar.

Legjobb öröm a káröröm. Mégis önmérsékletre intenék mindenkit, aki nem a Fidesz.

Persze, persze Viktor azt mondta, hogy elmegy, ha az IMF visszajön. De, remélem, ezt senki sem vette komolyan. Viktor nem megy el. Soha. Akkor se volt hajlandó, amikor a személyesen a magyar választók küldték el 2002-ben. Ez az egész őrület is akkor kezdődött.

Aki azt hinné, ez a pálfordulás egyedülálló, téved vagy nem erős a memóriája. Az ilyen emberek okulására hadd idézzem föl a szocialista ízlésterror alatt készült A veréb is madár idevágó jelenetét. (Az egész filmet érdemes megnézni, az ominózus jelenet viszont a 8. percnél indul. Nyugati ügyfél érkezik a szocialista vállalathoz. Na, ma ugyanígy pörögnek a táblák a Matolcsy-minisztériumban, ha az imf-esek belépnek.)

Aki jót akar Magyarországnak, gyorsan abbahagyja bölcselkedést és a gúnyolódást. És nem emlékezteti Viktort könnyelműnek bizonyult ígéretére.

Örüljünk inkább annak, hogy végre tettek valami értelmeset. Az utolsó pillanatban, de félrerántották a kormányt, mielőtt felkenődtünk volna a falra. Vagy, ami még rosszabb, a gyorsnaszád olasz, esetleg görög vizekre keveredett volna.

Szóval ne idegesítsük pont most Viktort és a jobbkezét, amikor amúgy is egy centire van a meghasonulástól. Most, hogy először végre valami hasznos, józan, értelmes dolgot tettek, ne hajszoljuk őket még a mostaniaknál is abszurdabb pótcselekvésekbe!

Mai játékunkat olyanoknak ajánljuk, akik nagyon ráérnek és mindenféle fényviszonyok mellett éles a látásuk.

Mivel azonban meglehetősen kevés cica látogat meg minket manapság, arra kérem az olvasót, keresse meg azt a tizet, akik a hajtás utáni képeken elbújtak. Illetve nem is biztos, hogy elbújtak. Húsz éve nincs macskánk, úgyhogy csak annyit tudok biztosan a lélektanáról, hogy az emberi logika jobbára csődöt mond a megfejtésénél.

Garantáltan minden képen ott a macska, csak keresni kell. Kivételesen a pontos forrást is megadom, mert a megfejtés meglelésében nem oszt, nem szoroz. Viszont majdnem ötször ennyi a környezetbe belesimuló macseket hajkurászhat, aki szereti az ilyen szemtornákat. Ide most azok kerültek, akiket elsőre megtaláltam én is.

Alakulnak a dolgok. Tavaly decemberben elmélkedtem már egyszer azon, milyen jó is lenne, ha a KDNP a karácsony szentségére hivatkozva munkaszüneti nappá nyilváníttatná december 24-ét is.

És tessék! Pálffy István most ezzel haknizza végig a tévéket. A kereszténydemokraták végre rájöttek, ha már úgyis szimbolikus szerep jut nekik, néha akár hasznosan is élhetnek a nekik jutott hatalommal. Minden cinizmus nélkül mondom: ez egy jó ötlet, tessék kiharcolni, végigvinni és megvalósítani.

Az sem zavar, hogy idén pont szombatra esik a szenteste, mert 2012-ben már hétfő lesz.

Ami viszont kissé meglep, hogy míg a kormánypárti frakciók támogatnák az elképzelést, a kormány nem.

A vizsga - filmkritika

A titkosszolgálat 1957 karácsonyán sem pihen. A szervezet átvilágítása során pont szentestére esik az egyik legjobb tartótiszt, Jung András (Nagy Zsolt) lojalitásának próbatétele.
A vizsgálatot egykori beszervezője, a vérprofi Markó alezredes (Kulka János) végzi személyesen. Lelkiismeretét "fogadott fia" megfigyelése miatt azzal nyugtatja, hogy a fiú úgyis átmegy a vizsgán. Talán pont azért lett december 24. az időpont, mert akkor annyira nagy a csend, hogy szinte minimális a kísértés. Markónak kétszeres érdeke is fűződik a sikeres vizsgához: megtarthatja legjobb emberét, és biztonságban tudhatja pártfogoltját. Ha valaki tisztában volt azokban a vészterhes időkben azzal, mi is zajlik az országban, nem is kívánhatott semmit jobban, minthogy a szeretteit ne érje bántódás.
A laza, ünnepi délutánt azonban egy ismeretlen nő (Hámori Gabriella) felbukkanása kuszálja össze. Egy konspirált lakásban az ilyesminek nem nagyon van helye, különösen, ha élőben hallgatják az állambiztonság emberei, sőt, rögzítik is az intim nyögéseket.

A film nem csupán egy szörnyű időszak hangulatát ragadja meg teljesen, és magyaráz elég közérthetően azok számára róla, akik nem élték át. Ez a film az ördögi kör maga.