Újabb érvvel gazdagodtam az ezotéria ellen! És ez most még csak nem is előítélet, hanem tapasztalat, úgyhogy minimum duplán számít.

A munkahelyemen összebarátkoztam az egyik takarítónővel, akiről mindenki tudja, hogy kicsit bolond, de mindig is nagyon kedves volt és barátságos hozzám. Akkor én miért ne álltam volna meg egy-két szóra vele?

E-mailcím-csere után bombázni kezdett mindenféle (ál)vallásos maszlaggal, pozitív energiákat sugárzó képekkel, még irradenta baromságból is jutott. A legelején még úgy gondoltam, hogy válaszolok, és majd én alakítom a társalgást. Ha tényleg olyan helyes ember, mint amilyennek látszik, csak egy kicsit tanulatlan, kicsit együgyü, hogy beveszi ezeket, még lehet vele talán írásban is beszélgetni.

Küldtem tehát én is neki zenéket. Például egy Mozart hárfaversenyt, amelyet viszonylag újonnan fedeztem föl, és még nagyon fölvillanyoz. Erre nem tudott érdemben reagálni. Szóval a levelezés elején már levontam a tanulságot, túl nagyot ne lehet vele ugrani.

Elég idegesítővé vált aztán a napi 10-15 e-mail, melyekben csili-vili gifek hirdették a pozitív életszemléletet. Hozzájuk linkek, melyek az ősforráshoz, vagy ami ebben a műfajban kötelező, Paulo Coelho-hoz vezettek. Egy idő után már meg sem nyitottam a leveleit. Azt viszonylag hamar felfogtam, ezek nem személyre szabott üzenetek, hanem nyilván valami pénzéhes műguru állította össze őket, hogy az ilyen jószándékú, de butasága révén könnyen (meg)vezethető leányzók aztán küldözgessék szerte-szét.

Eljött az új év, és én már vártam az első találkozást. De akármerre jártam a gyárban, sehol sem találtam őt. Tegnap aztán küldött egy szokásos e-mailt, és valahogy kedvem szottyant elolvasni. Arról szólt, hogy a pokolban exoterm vagy endoterm folyamatok zajlanak. Erről eszembe jutott valami, és leírtam.
Aztán hozzátettem az újévi jókívánságomat is. És, ha már egy ennyire érzékeny, de hozzám mégsem túl közel álló, lelkiekben gazdag emberrel beszélek, hát írtam neki olyan dolgokról is, amelyek nyomasztanak. Hátha mond valami megnyugtatót. Egye fene, hátha van valami ide illő Coelho-idézete. Egyszer csak mondott valami tényleg bölcset az öreg.

A válasz azonban több volt mint kiábrándító. Többet mi már nem találkozunk. Na, nem azért, mert bármi gond is lenne közöttünk, hanem mert már nem dolgozik a cégnél, amelyik az irodákat takarítja. Újabb kihívásokat keres.

A többihez erőt, egészséget kíván.

Oké, a csaj nem volt egy észkombájn, de azért ennél többre számítottam. Nem megoldásokra, hanem együttérzésre. Vagy legalábbis érdeklődésre. A beszélgetés kibontakozására. Jó lett volna olyannal megosztani bizonyos érzéseket, aki nem igazán ismer, aki talán valami más megvilágításból szemléli a helyzetet. Nem világmegváltásra vágytam, csak egy kíváncsi fülre, és egy nyitott szívre. (Az egyetlen szimpatikus vonás az ilyen misztikum-hívekben pont a kíváncsiság volt. Eddig.)

Mostanra már leszámolhatok azzal az elképzelésemmel, hogy ezek az emberek szomjazzák a tudást, csak hagyományos úton nem jutottak hozzá. Ezek az emberek a mennyek Burger Kingjébe vágynak. Gyorsan valami felemelőt, gyorsan valami habkönnyű pátoszt!

Az ilyennek hite csak mánia. Tartalmatlan, megalapozatlan, habselyem légvár.

Azóta is küldött további lélekemelő képeket imádkozó gyerekekről meg áhítatban lebegő angyalokról. Ezután a spamtartómnak küldi az egyszerhasználatos bölcsességeit...