A vizsga - filmkritika

A titkosszolgálat 1957 karácsonyán sem pihen. A szervezet átvilágítása során pont szentestére esik az egyik legjobb tartótiszt, Jung András (Nagy Zsolt) lojalitásának próbatétele.
A vizsgálatot egykori beszervezője, a vérprofi Markó alezredes (Kulka János) végzi személyesen. Lelkiismeretét "fogadott fia" megfigyelése miatt azzal nyugtatja, hogy a fiú úgyis átmegy a vizsgán. Talán pont azért lett december 24. az időpont, mert akkor annyira nagy a csend, hogy szinte minimális a kísértés. Markónak kétszeres érdeke is fűződik a sikeres vizsgához: megtarthatja legjobb emberét, és biztonságban tudhatja pártfogoltját. Ha valaki tisztában volt azokban a vészterhes időkben azzal, mi is zajlik az országban, nem is kívánhatott semmit jobban, minthogy a szeretteit ne érje bántódás.
A laza, ünnepi délutánt azonban egy ismeretlen nő (Hámori Gabriella) felbukkanása kuszálja össze. Egy konspirált lakásban az ilyesminek nem nagyon van helye, különösen, ha élőben hallgatják az állambiztonság emberei, sőt, rögzítik is az intim nyögéseket.

A film nem csupán egy szörnyű időszak hangulatát ragadja meg teljesen, és magyaráz elég közérthetően azok számára róla, akik nem élték át. Ez a film az ördögi kör maga.

Ereje abból adódik, hogy nincs megoldás. Hollywood azt tanítja a nézőnek, hogy egyetlen kiút azért van, mégha nehéz is, és sok áldozatot követel. Ez utóbbi A vizsgában is megvan, mégsincs benne semmilyen feloldozás. A katarzist a hagyományos értelemben vett katarzis hiánya okozza.

Az az őrület, hogy a gépezet önmagáért forog. A vizsga végeredménye senkinek sem jó. Az igazság, amelyet ezekkel a logikátlan, már-már őrült, de mindenképp önmagából fakadó módszerekkel hoznak felszínre, teljesen viszonylagos, értelme valójában nincsen.

Árnyalt képet kapunk az ügynökökről is, ez nagy restanciája a közbeszédnek amúgy is. Látunk egy rendezőt, aki Fellini fedőnéven akar jelenteni kollégáiról. Csakhogy az már foglalt... Látunk egy fontoskodó alakot, aki teljesen értéktelen információkat közöl barátaival elköltött vacsorájáról. És egy papot is, aki legszívesebben kiátkoztatná magát az egyházból, annyira kínozza a lelkiismeret, amikor egy ártatlan pap barátját kell bemártania.

A téli környezet fagyossága jó kulissza ahhoz a dermedtséghez, ami szinte minden szereplőn megfigyelhető. Arra a gátlástalanságra, amellyel az ügynökök bárkihez berontanak, és pillanatnyi érdekek miatt az illető életét fölboríthatják, még a világháborút megélt emberek sincsenek fölkészülve. No, nem azért, mert akkor kesztyűsebb kézzel bántak volna az emberekkel, hanem mert egyszerűen nem hiszik el ezek a szerencsétlen emberek, hogy a terror újra és újra jelen lesz az életükben. És semmit sem tehetnek ellene.

A magasabb szinten állók is más és más okból csatlakoztak. A technikusnak mindegy, milyen potmétereket tologat; a meló az meló. A perverz örömö, amelyet az embere leselkedés közben érez, természetbeni juttatásnak fogja föl. Van, akinek az egész szakmai kihívás. Egy tökéletesen végrehajtott hadművelet nagy szakértelmet és rátermettséget igényel. A próbára tett, fiatal tartótisztnek az ÁVO volt az egyetlen lehetőség a falusi nyomorból való kitörésre. Ráadásnak a hivatás és a jólét mellé még egy apafigurát is kapott Markó személyében, aki nem is titkolja, kedveli tanítványát. A pazar karácsonyi vacsorára szóló meghívás nem feltétlenül függ össze például a hálózatépítéssel. (Bár a lojalitásnak nem árt.)
De a családiasság csak látszat; ha az a belügyminiszter parancsa, hogy felül kell vizsgálni mindenkit, a mentor skrupulus nélkül elvégzi a feladatot kedvencén is.

Megdöbbentő adalék, hogy ezt az egyszerűségében és szegényességében is elegáns látványvilágot digitális fényképezőgéppel vették föl. A képek élesek, a színek - mondjuk, nincs sok - erőteljesek. A film komor, szürkés hangulatának - amelynek egyébként néma főszereplője egy távcsöves fényképezőgép - megfelel ez a technika. De az akciódúsabb jeleneteknek sem árt; különösen jó a lépcsőházi menekülésnél, amikor a kamera rázkódása miatt a kép kissé felgyorsultnak tűnik.

A legjobb alakítás egyértelműen Scherer Péteré. Ő megjelenésében és fellépésében is a kor gyermeke. Kulka Jánosnak nagyon jól áll az ötvenes évek, mégis valahogy túl elegáns. Persze mélylélektanilag ki lehetne akár mutatni karaktere árnyalatait, de a filmben erre sok lehetősége nincs. Ha a forgatókönyvet akarnám védeni, akár arra is foghatnánk, ez nem fontos. Elég nagy gazember ez a Markó, nincs okunk a túl nagy empátiára vele kapcsolatban.
A tanítványát játszó Nagy Zsolt meglepően hasonlít ebben a filmben a kor tragikus sorsú, magyar filmsztárjára, Soós Imrére. Hátterük mindenképp egyezik, továbbá az is vélhető, kapitalista viszonyok között egyikük sem fut be semmilyen karriert. Jung nyakas és szótlan. Nem sokat morfondírozik munkája erkölcsi kérdésein. Vele ez a rendszer csak jót tett, valószínűleg el is hiszi, aki jól viselkedik, azt nem érheti bántódás. Szűkszavúság, öszötönössége és célratörősége félelmetes, olyan, mint egy robot.
Hámori Gabriella sokat köszönhet a Terézanyunak. Nemcsak azért, mert Bergendy Péter rendező ismét neki adta a női főszerepet, hanem azért is, mert az a szerep üdítő kivétel volt Hámori filmes repertoárjában. A gyanús csellista kísértetiesen hasonlít a Kaméleon hideg szívű balerinájára, vagy éppen az Eszter hagyatékát szintén rendkívül rideg és számító módon követelő fiatalasszonyára. Továbbra is azt gondolom, hogy ő a vásznon főleg különleges szépsége miatt tűnik föl újra és újra.
Kellemes momentum Haumann Péter feltűnése; már-már ijesztő az a fásultság, amellyel az emberek sorsáról dönt.

A forgatókönyv hibája, hogy a csavart viszonylag hamar lehet sejteni. Ennek ellenére sikerül a feszültséget végig fenntartani (emiatt is jó, hogy mai szemmel szinte rövid a film a maga 90 percével). Mert a gyanú, amely az emberben felmerül, csak a végén igazolódik be. Az embernek össze kell gyűjtenie előbb minden bizonyítékot, mire a teljes kép tényleg föltárul. Így működnek a titkosszolgálatok.

Értékelés: 8/10 Soha rosszabb magyar kémfilmet!