Az utolsó rapszódia - tv-film

A hamarosan véget érő Liszt-év záróakkordjának a Magyar Televízió egy klasszikus stílusú tévéfilmet készített a nagy komponistáról. A főszerepet Jordán Tamásra bízták, és Gyöngyössy Bence rendezte a filmet.

A hetven perces alkotás nem akarja Liszt eseményekben gazdag életét feldolgozni, csupán az utolsó pár hónapot mutatja be, és az elnagyolt portrét az utolsó, szerelem szemszögéből rajzolja meg.

Egy kis kerettörténetet is szőttek a szenvedély utolsó pillanatai köré. Az utolsó kedves, Lina már érett, kissé hervadó nőként ellátogat a Liszt Ferenc születésének századik évfordulójára színpadra állított darab próbájára. Mint szemtanú elmondja, hogyan is zajlottak a mester utolsó napjai valójában.

Kezdjük a kevés jóval, amit a filmről el lehet mondani: nagyon szépen fényképezték. Élénk, erőteljes színek, szemet gyönyörködtető környezet. A maszkmester is jó munkát végzett, a csak öreg és a haldokló Liszt arcának különbségeit igen jól eltalálta. Kevésbé sikeres az ifjú tanítvány hiteles öregítése.

De sajnos maga a film nem működik. Ennek oka az lehet, hogy a forgatókönyv nem jó. Nincs iránya, nincs koncepciója. Azt leszámítva persze, hogy most valami nagyon patetikusat kell alkotni. De egyúttal legyen benne szenvedély is. Elvégre egy Nagy Művészről szól a film.
Aztán persze kell egy kicsit okítani is a népet, meg nem árt, ha némi hazafias érzelemmel is megfűszerezik az egészet, biztos, ami biztos.

A történet a szokásos: gyönyörű, fiatal lány rajong az öreg mesterért. Természetesen a mester zsenijétől alél el a tanítvány, az semmit sem jelent, hogy történetesen a zeneszerző gazdag és világhíres. Ahogy a hatvan évvel idősebb Liszt sem egy sót megnyaló vén idősödő kecske. Itt bizony két lélek találkozik.

Ennek a (filmvásznon egyáltalán nem) szokatlan szerelemnek a természete szigorúan plátói. Közös zenéléseken kívül semmi sem történik köztük. De még ezt sem nézi jó szemmel Liszt Cosima nevű, prűd lánya. Ebből akár némi konfliktus is kialakulhatna. De szemek meresztésén kívül komolyabb dolgok nem történnek.

Persze nagyon költőien szállnak többször is a szélben kottalapok Liszt kézíásával. Meg persze nem is lehet máshol löncsölni, mint Munkácsyéknál. Ahogy a kissé bohókás Wagner (bennem más kép élt róla, ha már minden ilyen sablonos) sem képes máshoz hasonlítani a családi perpatvart, mint a Lohengrinhez...

Amikor Liszt unkájának udvarlója a kocsmában nem hajlandó a "Habsburgok miatt" sörrel koccintani, és kikéri magának, hogy Lisztet németnek gondolják ezek szerint nem magyar barátai, nyíltan ostoba és ízléstelen. Még akkor sincs helye ilyen béna jeleneteknek, ha történetesen egy BBC-féle, dramatizált dokumentumfilm lenne a műfaj. De egy játékfilm nem lehet ennyire didaktikus. Ennyire azért nem kell lenézni a magyar nézőt.

Ez ebben is visszaköszönt, ahogyan a kulturális kikacsintásokat kezelték. Általában az ilyesminek nagy rajongója vagyok, de itt sem a kapcsolat kialakítása, sem maguk a külső hivatkozások sem voltak megfelelők.
Egyik ilyen a poszt címét is ihlető dal. Amikor újra egymásra találnak a szerelmesek, és nő meztelen fehér testére Liszt ráteríti fekete köpönyegét, megállapítják, mint a zongorán a fekete és fehér billentyűk, ők is összetartoznak harmóniában. Ez, kérem, Paul McCartney és Stevie Wonder híres világbéke-számának gondolata. Szeretjük bárgyúsága ellenére, de mit keres ez egy Liszt Ferencről szóló hazafias - szenvedélyes filmben?
A film befejezése pedig egyenesen a Titanic álomképének a koppintása. Ez is teljsen érthetetlen. Főleg, mert egy felesleges, egészen lapos, közhelyes elmélkedést vezet föl a nagybetűs szerelemről.

Míg a képek vágása rendben volt, a zenéé, amely Best of Liszt című CD-ről szól, ez egyébként nem baj, viszont sokszor túl steril. Kétszer is, amikor a múzsát megszólítják játék közben például, mintha ollóval vágnák el a zenét, természetellensen hirtelen ér véget a zene. Ez bármely más filmben nem volna annyira zavaró, de egy zenéről szólóban azért ügyelhettek volna rá.

Az utolsó rapszódia ránézésre profi munka, de alapvetően nem sokkal értékesebb, mint azok a megemlékezések, amelyeket az ország tetszőleges középiskolájában tartanak jeles napokon. Kötelező gyakorlat, amelyen mindig látszik az igyekezet (sőt, a túlzott igyekezet), de valahogy sosem emlékezetes. Többnyire unalmas időpocsékolás.

Értékelés: 2/10 Maradi, unalmas ábrázolásmód, gyenge párbeszédek.