Nem az a szamárpad deluxe, ha az ember kifizet egy négyjegyű számú összeget egy Sting-koncertjegyért, és hangosan énekli (ordítja), hogy "Szentmihályon presszó lesz" a Message in a Bottle megfelelő részénél a mesterrel ("Sending out an SOS") a Hahota - Maksa híradó - Nyomasek Bobó aranyháromszögön fölnövekedettek folklórjának megfelelően? Sőt, amíg a színpadon a szinte könnyekig meghatódott Sting éppen a ráadás utolsó részét pengeti, megfertőzni a környéken ülőket is a Szentmihály-dologgal pláne aranyfokozata a rosszalkodásnak.

De ez már csak nyegle reflex, ha az embert meghatja egy tanár. Azt azért nem szabad kimutatni. Sting, ugye, valaha tanárnak indult, de aztán szerencsére a zenélés felé fordult. Ennyit a rossz magaviseletről.

Ami a meghatódást illeti, pedig az egyébként is nagyon magas színvonalú koncertnek két csúcspontja volt. Az első részben a Russians, amire egyáltalán nem számítottunk. Persze tavaly novemberben is játszották, de akkor is valószínűtlen volt, hogy ezt a hidegháború-ellenes dalt porolják le. Bár a nem titkoltan orosz klasszikus zene által ihletett szám aranybánya volt a szimfonikus megoldásokhoz; az első taktusoknál nálam lényegesen vájtabb fülű öcsém is azt hitte, egy kis ízelítőt játszanak - miért ne? - Prokofjev Rómeó és Júliájából.
Ehhez képest a Russians monumentális kamaradarabbá alakult a Dohnányi Zenekar (szólisták: Nyers Alex - klarinét, Kalla-Tóth Hajnalka - hegedű, Csatos Ferenc - trombita) előadásában. A szám közben vörös fényben úszó zenészek már másodszor játszottak együtt Stinggel, Grazban mutatkoztak be a Hollerung Gábor vezette zenészek.

Sting rendkívüli tisztelettel és szeretettel működött együtt alkalmi kollégáival. Úgy láttam - de könnyen lehet csak saját érzéseimet vetítettem ki az énekesre - a Russians annyira jól sikerült, amire még ő maga sem számított. Mindenesetre nekem megvolt az, amit az ember minden ilyen alkalomtól remél, a katarzis.

A másik nagyon emlékezetes pillanat a Moon over Bourbon Street volt. Ez is teljesen váratlanul jött. Mi már egy klarinéthangból rájöttünk, mi következik. Az Interjú a vámpírral által inspirált dalnak igen jó főszereplője volt a kissé voldemortos fazonú Sting (tarkopaszra nyírt koponyával állt színpadra). Az előadás pedig - hangsúlyozom, a fényeken és persze a Stingéken kívül semmilyen látványelem nem volt - már-már epikusan mesélte el az örök kárhozatra ítélt vámpír tépelődését. Amit csupán hangszereléssel elérni igazi bravúr. Sting arca persze nagyon beszédes, dehát jó harminc éve filmszínészként is kipróbálta magát már. Mégis ez az átirat Sting erős mimikája nélkül kifejező volt. (Amit, ugye, csak az egészen közel ülők figyelhettek meg igazán, hozzánk is csak pár másodpercre jutott el a kivetítőn keresztül az énekes arca. Igaz, akkor énekelte a legdrámaibb mondatot: "I must love what I destroy/ And destroy the thing I love".)

Sting természetesen a humorát sem hagyta otthon. Bejelentette, hogy most néhány szót szól magyarul. Tízezer ember (majdnem teltház volt) fogta vissza lélegzetét. Erre Sting egész ügyes kiejtéssel, bár kicsit szakadozottan: "A következő szám után 20 perc szünetet tartunk." Óriási!
Úgy tűnt, a próbák alatt megtanult pár dolgot magyarul, és ezeket büszkén használta is. A Mr. Foxként felkonferált számnál (The End of the Game) bemondta például a "róka" szót is.

Sting most is Dominic Miller és Ira Colemannel érkezett, és a minden nagy férfi mögött egy erős nő áll - elvet Sting megkétszerezte. Szimpatikus vokalistájával, Jo Lawryval remekül harmonizáltak. A Dohnányit pedig Sting szimfonikus kalandozásainak örökös karmestere, Sarah Hicks vezényelte. Ő egyébként előző életében szambakirálynő lehetett a riói karneválon, annyira figyelemreméltó csipőmozgással irányította a zenészeket.

A hangtechnika tökéletes volt. Amikor Miller gitárját kellett hallani, azt hallottuk; ha Sting eresztette ki a hangját, akkor sem nyomta el a zenészeket. A kivetítő képeit is rendkívül profin rendezték.

Kifelé menet a hangosbemondó közölte, 11-től a Juventuson egy órányi Sting-koncertfelvételt sugároznak majd. (Értelemszerűen nem az aznapit, hanem a DVD-n és Blurayen is kapható berlini fellépést.) Mivel az Aréna parkolóházából nem egyszerű, és főleg nem gyors mulatság kijutni, az egy órás koncertet végighallgathattuk a kocsiban. De a tumultusban mindenki nagyon kedvesen és előzékenyen viselkedett. Ahogy öcsém mondta, ez Sting hatása. "Stingen voltunk, nem számít semmi sem."

A kép a múlt szombati, grazi koncerten készült.