Lewis Hamilton az idegeinkre megy. Pedig szerettük. Tényleg. Annak ellenére, hogy a McLaren laboratóriumaiban kikísérletezett kiborgnak tűnt. Hihetetlen volt, amikor egy-egy két órás verseny után kimászott a kocsiból, és még csak meg se volt izzadva igazán. Egy páran talán emlékszünk a húsz évvel ezelőtti Brazil Nagydíjra, amikor minden idők legnagyobb forma 1-ese, Ayrton Senna, az utolsó köröket végigordította a fájdalomtól, olyan terhelés alá nyomták a G-k. Végül ő győzött, és mire felért a dobogóra, a világ legboldogabb embereként vigyorgott.

Persze azóta sokat változott a sport, sokat változtak a kocsik és persze a versenyzők is. A Schumacher-dominancia évei alatt azonban valami vészesen kikopott a Forma 1-ből. Ez pedig az egyéniség.

Érdekes paradoxon, hogy amikor az igazán nagy formák korszakát éltük, még nem számított ennyire tömegszórakoztatásnak a sport, még főleg a technikai sportok rajongói elégítették ki vele az autós kártyából megmaradt szenvedélyeiket vele. A kilencvenes években viszont megkérdőjelezhetetlenül mainstream lett a hi-tech körbe-körbe furikázás. Csak sajnos addigra - és nyilván éppen ezért - már minden kiszámítottan kellett, hogy menjen. Így a sofőrök media couchingra jártak pl. Ott aztán megtanították nekik azt a pár értelmetlen, sportújságírói mondatot, amelyet azóta is hallunk, olvasunk mindenütt. És csak egészen ritkán látunk őszinte megnyilvánulásokat.

A Schumacher utáni időkben valahogy aztán ez enyhülni látszott.  A versenyzők személyiségéről egyre több dolog derült ki. Például megtudtuk, hogy a kezdetben rokonszenves Fernando Alonso kimondottan jellemtelen alak. Ha rosszul mentek a dolgok - akár csak átmenetileg is - rögtön szidta a csapatot, ha győzött, már el is felejtette, hogy hányan dolgoztak azon az autón, amellyel ő a célon elsőként hajthatott át.
Räikönnen viccesen flegma természete is kibontakozni látszott. Ahogy az ausztrál Webbert, aki a versenyzők érdekvédelmi szervezetének vezetője, sem hívom ok nélkül Gaskónak, olyan arrogáns és részrehajló.

Hamilton pár éve - pont egyidőben ezzel a bloggal egyébként - debütált, és majdnem sikerült neki az elképesztő bravúr: első szezonjában világbajnok lett egy hajszál híján. Csak saját magának köszönhette, buta hibákat vétett a szezon vége felé. Akkor azt gondoltuk, fiatal, kezdő, később már nem lesz ilyesmi.

Akkor kedves, jólnevelt srácnak tűnt, aki talán tényleg tökéletes forma 1-es szuperkatona lehet. Ron Dennis, a McLaren örökösnek tűnő csapatfőnöke, személyesen szemelte ki a már kisfiúként is nagyon tehetséges gyereket. És utána is mindent megtett, hogy egyszer majd legkiválóbb tanítványaként nála versenyezzen. Így is történt.
A McLaren valami nem túl angolosan elegáns kémkedési ügy miatt azonban súlyos belső válságon ment át, és még Ron Dennis megdönthetetlennek tűnő trónja is elbukott. Sajnos a sok viszály közepette már nem tudtak olyan domináns kocsit építeni, amilyenbe a kis Lewist három éve ültették.

Hamilton azóta felnőtt. Rossz értelemben is. Már akkor éreztem, hogy vakvágányra ment, amikor először összeállt azzal a médiaprostival. Most már a brit fiú fülében is ott az újgazdag sportolók makkos cipője fehér teniszzoknival, a gyémánt fülbevaló, kettő is. A boxban pedig rendszeresen mindféle oda nem illő starletek tűnnek föl kidobhatatlan vendégként, a Kanadai Nagydíjon a szoknyáját otthon felejtő Rihanna legyeskedett éppen a szorgalmasan ügyködő mérnökök között.

És a poszt elején reklamált őszinte kinyilatkoztatásokból kicsit sok sikeredett. Hamiltont ma már sok helyről támadják, hogy agresszivitása eltúlzott és veszélyes. Monacóban a ferraris Massát lökte le a pályáról egy igen rizikós manőverben. Most Buttonnal, saját csapattársával (aki nem mellesleg a 21. helyről indulva nyerte meg végül a versenyt) akadt össze. Bár az utóbbi eset nem olyan egyértelmű, mint a monte carlói. De csak azért nincs ez rendesebben kivesézve, mert csapaton belül úgy látták jobbnak, ha nem piszkálják meg a Button győzelmét jelentő futamot. Szerintem sincs értelme egyébként.

A Massa-ügy után viszont joggal vonták felelősségre Hamiltont. Az ugyanis egyértelmű hátrányt jelentett a Ferrari versenyzőjének, hiszen nem fejezhette be a versenyt.

Ekkor Hamilton nem csupán értetlenkedett, hanem olyat csinált, ami teljeséggel példátlan a Forma 1-ben, elővette a rasszista kártyát.
Hamilton - ha valaki esetleg nem tudná - színesbőrű. És volt pofája azt nyilatkozni, hogy azért büntetik meg őt többször, mert az.

Később aztán persze - nyilván a menedzserek nyomására - visszakozott, és próbálta azt bemagyarázni, hogy ez csak poénkodás volt. Valójában csak Ali G. - t (Tetszik emlékezni: Madonna-klip, Borat, Brüno - a Sasha Cohen nevű angol humorista első szerepe.) idézte. Ha el is fogadjuk ezt igaznak, akkor is érdekes dolog a fegyelmi bizottságtól kilépve - a forrás megjelölése nélkül - komor arccal egy ilyen rossz ízű humorbonbont nyilatkozni. Főleg a sértő tartalom miatt, nem beszélve arról, hogy ezzel nem ébresztette föl a FIA jóindulatát, sőt.

Talán ellentmondásnak tűnik, hogy a poszt elején hiányoltam az egyéniséget, mostanra meg éppen az egyik versenyző egyéniségétől van csömöröm. Pedig valójában nincs itt semmi ilyesmi.

A személyiségek megmutatkozására - igen, az olyan árnyoldalakra is, mint Hamilton emberi hiátusai - azért van szükség, mert máskülönben idomított majmok, vagy ami még rosszabb, robotok is ülhetnének a pilótafülkében. Arra én sem lennék kíváncsi. Így viszont különösen izgalmas, hogy ebben a technikától elválaszthatatlan sportban mekkora szerepe van a személyiségnek. Hamilton ugyanis nem a tehetségéből veszített, csupán a jellemfejlődése ment rossz irányba: úgy lett "naggyá", hogy közben az amatőrségeit nem vetkőzte le, és elcsábult olcsó és talmi világoknak.

Ha így folytatja, arra az eredményessége is rámehet. Niki Lauda és Emerson Fittipaldi már vészharangokat kongatnak például, és példás büntetést követelnek. Hogy Hamilton fekete, senkit sem érdekel a Forma 1 világában, annál inkább számít viszont az ugyanilyen színű zászló.