Talán olyan volt már, hogy ilyen sokáig nem írtam semmit ebbe a blogba, de az viszont biztos nem fordult még elő, hogy egy hétig ide sem néztem. Hát most ezen is túl vagyunk.

Pláne kínos, mert múlt vasárnap volt Amália, és még jött is pár jókívánság meg még csoki is. Gondoltam is magamban, ennek örömére Reckl Amál személyesen látogat el a saját blogjára. És a legnagyobb vicc, hogy még ez a szép adag arrogancia sem vett rá valahogy, hogy megnyomjam az r betűt, amire aztán a címsorba tolul a többi is. Pedig nem nagy dolog. Főleg, mert vasárnap nem nagyon csináltam mást, csak neteztem. Kiütött a hőség, rosszul voltam.

Májusban tréningen vettünk részt a cégnél. Semmi szükségünk nem volt rá, de így mulat egy magyar cég. (A második negyedévre esedékes mozgóbérünk 20%-át visszatartották, tízezres nagyságrendű összegről is alig beszélünk.)
Ott magyarázták el azt a folyamatot, hogyan lesz egy kis etikátlanságból gyűlölet. Utóbbiról persze nemigen beszélhetünk, de az biztos, egy idő után már azért is kerültem ezt a helyet, mert kellemetlenül éreztem magam, hogy elhanyagolom.

Pedig az indulás után két hónappal még külön poszt is született, melyben elnézést kértem, mert munkahelyi elfoglaltságok miatt két napig (!) nem leszek blogközelben... De akkor persze még újdonság volt ez nekem is, és - talán amiatt érzem így, mert én is akkor kezdtem - 2008-ban futott föl igazán ez a műfaj.

A témák nem csupán az hevertek az utcán, hanem olyan mennyiségben nyüzsögtek körülöttem, hogy lépni is alig lehetett tőlük. Most is eszembe jut mindenféle, de egyúttal az is - lényegtelen dolgok esetén működik csak igazán a memóriám - hogy ezt már megírtam.

Szóval manapság lényegesen tovább tart, míg találok valamit, ami tényleg érdekel. Annyira pedig nem érdekes az életem, hogy mindig csak az ott átélteket mondjam itt magamnak tollba. Illetve erre ma már alkalmasabbnak tartom a Facebookot. Aki ismer, annak miért cifrázzam a dolgaimat; aki meg nem, azt miért érdekelné, hogy virágzik az uborka a kertemben? (Miközben persze egyáltalán nem biztos, hogy az ismerőseimet annyira nagyon érdeklik a sárga, tölcséres virágok...)
Arról nem is beszélve, hogy kissé megfeneklett a kertprojekt. Leendő vendégeim ne izguljanak (ez már megint privát információ), machete nélkül is be lehet jutni. Egy pontig.

Talán azért sem tudok közérdekűbb témákhoz nyúlni, mert a mai közélettől - nem találok jobb szót rá - undorodom. Medgyessy idegesített, Gyurcsányék sokszor fölháborítottak, de ami ma megy, az számomra egyszerűen taszító. Mindig, minden témáról - és ebből lenne is bőven, hiszen azt az egyet nem lehet ráfogni a második Orbán-kormányra, hogy vacakolna - ugyanaz jut eszembe. Ez nem az én országom, ez nem az én stílusom. Elkeserít ez a populista vircsaft, és az a fonák érzés alakul ki lassan bennem, hogy kisebbségnek érzem magamat a saját hazámban. Sőt, ennél rosszabb. Gyűlölt kisebbségnek.

Viszont ilyen keserű posztokat nincs kedvem írni. Egyrészt - ahogy a blogketrecből látom - számos blog specializálódott arra, hogy folyamatosan és következetesen ostorozza ezt a gátlástalan és képmutató társaságot, amely sajnos teljesen legitim módon élhet vissza a rá ruházott túlméretes hatalommal. Minek beállni ebbe a sorba?

Meghát a munkahelyem is jobban kihasználja a kapacitásomat. Piacot kell kutatni. És mivel az én szakértelmem a legmegfelelőbb ehhez (az értékesítési igazgató - mint elmondta - nem akarja kattintgatással elszúrni az idejét), én állítok össze listákat a potenciális vevőkről.
Egyébként szeretem az ilyen feladatokat, és nekem tetsző nagy tempóval vágtunk bele, de egy-két megbeszélés után immár világos, ebből sem lesz semmi igazán. Sajnos az, akinek a legjobban kéne, nem hajlandó/ képes felvenni a fordulatszámot. Így most listáink vannak, de eredmény még semmi. És persze a listázás is megtorpant; egy hete már azzal se nagyon foglalkozunk.
És ez még a jobbik fele a dolgoknak; a business as usual szó szerinti megnyilvánulása. A cégcsoport egyre hajmeresztőbb ötletekkel próbálkozik. Ha már a fonákokról beszéltünk, hát az is eléggé az, ha racionalizálás címén teljesen irracionális döntések születnek. Vagy nem születnek. Mindenesetre másfél éve nyögjük a kaotikus és inkompetens kommunikációt.

Egyébként sok párhuzamot látok az országom és a munkahelyem között. Valahogy kényelmetlenül érzem magam mindkettőben, és elszomorít, hogy mennyire nem értem történnek a dolgok, ami egy pontig rendben is lenne, de hogy ennyire ellenem? Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki...

Viszon múlt héten levágattam a hajam, de sajnos nem lett belőle semmilyen jótékonykodás. Még áprilisban meséltem itt, hogy fel akarom ajánlani beteg embereknek parókaalapanyagnak. De sajnos ebből nem lett semmi. Próbáltam fölvenni a kapcsolatot segítőszervezetekkel, de erre valahogy nem volt nyitottság. Ami kicsit meglepett, de mivel a 70 centis határt nem állt szándékomban átlépni, végül csak egy külvárosi szalon szemetese nyelt el 30+ centi hajat.
Azért azt egy kis szépészeti trollkodásnak fogtam föl, amikor bejelentkeztem egy kis hajvágásra, és aztán meglátták a derékig érő hajamat. Bónusz: a fodrászcsajnak le kellett guggolnia munka közben. Az a mese jutott erről eszembe, amikor az ördög olyan hosszú cérnát fűz a tűjébe, hogy minden öltésnél ki kell ugrani az ablakon meg vissza, hogy át tudja húzni a szálat.

A személyim is lejárt (még nem sikerült rájönnöm, miért jár le a személyi igazolvány), és ennek köszönhetően fiatalottam viszont majdnem harmincegy évet. Mert arra a sajtpapírra, amely a születési anyakönyvi kivonatomon (az is érdekelne, miért taksáltak ilyen rövid életet nekem; az a papír nem hat-hét évtizedre van tervezve) nem szerepel az anyám összes keresztneve. Ezért újat kapok.
Mondanom sem kell az igazolványképem istenien sikerült. Pedig kitaláltam, hogy amerikai stílusban oldom meg, mosolyogni fogok. De, kérem szépen, nálunk ilyen huligánkodást nem lehet, mert akkor túlzottan összehúzódnak a szemeim (nem vagyok egy manga-típus, ez tény), és akkor mit sem ér az igazolvány, ha nem látszanak. Végül a kép készítője is elismerte, hogy kissé "szigorú" lett. Ő kért barátságtalan arcot...

Nem mellesleg a Copa América (a dél-amerikai Európa Bajnokság, ha így érthető) még csak kb. a felénél tart. Egy éve még nem bíztam túlzottan abban, hogy a foci a vb távolodtával is érdekelni fog, ehhez képest ma ez a legnagyobb szenvedély.
Be kell valljam, azért az írással csak itt hagytam föl, Csöncsönnel közös fociblogunkba írogatok. Bár azok a cikkek nem annyira kimunkáltak, mint amiket ide szánok.

Ha már itt tartunk: ¡Vamos Argentina!

Bár nem nagyon érdemlik meg. Tegnap (vagyis ma hajnalban budapesti szemmel) ugyan némileg kiköszörülték a csorbát, de egyébként nagyban megy a kutyaütés. Akiért pedig a mi harangunk szól, Lionel Messi, élete egyik nagy krízisét éli át éppen, mert az idétlen argentin sajtó és az ottani keménymag őt teszi egyedüli felelőssé a bénázásért. Ennél persze csak akkor tartanák nagyobb árulónak, ha megelégelve a sok bunkó és jogtalan kritikát, lemondaná a válogatottságot. Persze nem olyan fából faragták.

Elnézve ezt a mennyiséget, azért aggodalomra semmi ok. Tudok még pofázni, ha beindulok. A türelmet és a kitartást meg köszönöm azoknak, akik néha még benéznek.