Harry Potter és a Halál ereklyéi, 2. rész - filmkritika

A könyveket nem olvasóként az előző rész után találgattam, mi lehet az az óriási titok, amely méltó csattanó lehet Harry történetének végére. Elég sok dolgot gondoltam jól. Talán nem vagyok száz százalékos mugli, és bírom a gondolatolvasás (jövőbe látás?) képességét, talán kissé sokat segít az előző rész forgatókönyve, mindenesetre hasonlóan eposzi befejezésre számítottam. Rowling, aki nagyon ügyesen lopott mindvégig, ókori mintákig nyúlt vissza, amikor hősei utolsó nagy összecsapását megálmodta.

Ez akkor is igaz, ha a filmes áthallások nem ilyen messzi időkbe vezetnek vissza. Roxfort ostroma például világháborús mozikat idéz. (Sőt, a roxforti jelenetsor ízig-vérig a Harmadik Birodalom kezdeti háborús sikereinek miliőjében készült.) A várva-reszketve várt párbajt pedig többen is egyenesen a klasszikus Jedi visszatérbeli Luke Skywalker - Darth Vader fénykard-összecsapáshoz mérik. Ha valaki nem értené, Voldemort nagyúrnak nevezteti magát...

A nagy történések azonban nem különösebben érdekesek. Talán, mert általában a csatajelenetek untatnak, de valahogy nem értettem ennek a nagy eposzi küzdelemnek a valódi funkcióját. Igaz, Harry maga kéri a Roxfort Zrínyi Ilonájává előlépő McGalagony professzortól, hogy húzzák a kedvéért az időt, ilyen pimaszságot azért a filmkészítőkből nem nézek ki.
Meg persze még én is, aki szerint a Jó reggelt, Vietnam! minden idők legjobb háborús filmje, azt vártam, hogy itt majd hatalmas lövöldözésekkel és robbanásokkal kápráztatják el a nézőket. Ami nem maradt el, csak éppen a hosszúsága, a kifejtettsége volt pont nem jó. Vagy rövidebb, vagy hosszabb kellett volna, hogy legyen.
Egyetlen igazi értelme tehát megrekedt abban, hogy talán az áldozatok látványa megerősítette Harryben, ki kell állnia Voldemorttal szemben. Ez nem csekélység persze, csak épp a filmben nem teszik egyértelművé.

Sokkal érdekesebb viszont az lélektani kérdések tisztázása. Ebből a szempontból a Dumbledore - Piton - Voldemort háromszögre érdemes figyelni. Az előző filmben váltak felnőtté a főhősök, ebben pedig azzal a lépéssel gyarapítják egyelőre gyér tapasztalaikat emberismeret terén, hogy a látszat - különösen, ha emberekről van szó - néha bizony csal.

Na, nem Voldemort esetében. Ő velejéig romlott, bár ahogy néztem, inkább az őrült és a beteg jelzők jutottak eszembe. Miért folytatja ádáz küzdelmét? A tiszta varázslóvér étosza miatt. De ez abban a Varázslóországban, amelybe Harry a legelején belecsöppen, nem fontos. Az a színes, fényes világ tökéletesen működött, a Roxfort nevelte a tehetségeket, a minisztériumban törték a fejüket a piszlicsáréságok fölött stb. Tipikus jóléti állam.
Amelyet egyetlen dolog fenyeget csupán: Voldemort visszatérte.
Vagyis mint minden diktátor, úgy Voldemort is "népe" legfőbb ellensége. Aki Varázslólandet leginkább veszélyezteti, az ő. Küzdelme öncélú és értelmetlen, egy létező, működő rendet akar a saját torz képére formálni. Úgy akarja a vért megtisztítani, hogy közben ő maga teljesen bemocskolja magát mások vérével. Ami abszurdum.

Ilyen sokat, mint ebben a filmben, nem láttuk még sosem. Nem véletlenül. Ha Harry nem is egyes szám első személyben meséli el kalandjait, mégis a narráció szorosan kötődik személyéhez. A démoni Voldemort legyőzéséhez - és ez bizony már keresztény filozófia - a démont föl kell ismerni. Harry és Voldemort csatáját az nyeri, aki a másikat előbb azonosítja.
Nem lehet nem észrevenni Voldemort esetében is a filmes előképeket. Félelmetes karaktere ugyan egy csöppet sem lett szebb első megtestesülése óta, de most már, hadveztérként antropomorfnak kell lennie. És ez a kopasz, holtsápadt, eltorzult fej erősen emlékeztet Hannibal Lecter doktor első túlélő áldozatára a Hannibal című filmből. (Dúsgazdag, bosszúszomjas egykori szexuális bűnöző, akinek Lecter lenyúzta, majd megsütötte az arcbőrét. Ismerős arc, a Sirius Blacket játszó Gary Oldmant csúfították el a felismerhetetlenségig a szerep kedvéért.) Egy a sokktól és a külső torzulástól megtébolyult emberre, aki már nem valós érdekei szerint cselekszik, hanem valamilyen sajátos belső indíttatásból. Veszélyessége abból a gátlástalanságból fakad, hogy már semmi vesztenivalója sincs. Voldemort úgy néz ki, mint egy végstádiumban lévő haldokló.
A párhuzamot tovább erősíti, hogy a Hannibal-sorozat legpompásabb részében, a Vörös sárkányban is Ralph Fiennes alakítja az önmagát elvesztő, vérengző karaktert. Mindkét film - e kritika tárgya és az emberevős is - sokat köszönhet a színésznek. A mostani filmben az is nehezíti a dolgát, hogy maszkban kell mindezt véghezvinnie. De ez sem akadály neki.
Az emberi szem nagy rajongójaként azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen sokszor látjuk egész közelről Voldemort szemét. Amely nem úszik sem vérben, nem is izzik vörösen, hanem talán az utolsó apróság, amely az egykori, nehéz sorsú roxforti diákból, Tom Denemből maradt. Ezt alátámasztja, hogy Harry is Tomnak szólítja egy a másik horrorklasszikust, az Ördögűzőt erőteljesen koppintó momentumban.

Dumbledore-nak nem ez a film adja a leghízelgőbb megvilágítást. Egyrészt öccse, aki holtában sem nagyon tud neki megbocsájtani, kimondja azt, amit én a két évvel ezelőtti kritikámban már kifejtettem. Vagyis azt, mennyire a kamasz Harry Potter személyes ügye ez harc és mennyire Dumbledore világnézetének megmentése és megszilárdítása a cél.
Ahogy az sem, hogy nem az öreg professzor volt Harry legfőbb védelmezője, hanem Harry elsősorban eszköz volt a cél érdekében. (Ezt a politológiai felismerést látszik alátámasztani, hogy Harryből élő legendát faragnak a kezdetektől fogva. Ha másra nem is jó, ő az arca a Voldemort elleni szervezkedésnek.)
Egy rendkívül gagyi jelenetben - és ha nagyon bántani akarnám a készítőket, a Jim Carrey féle Minden6ó című marhasághoz hasonlítanám - Dumbledore elég homályos eligazítást ad Harrynek, majd együtt eléneklik a Szeressük egymást, gyerekek! című örökzöldet.

Piton professzor titkára is fény derül, ez az egyik olyan elem, amiért akár önmagában is érdemes a filmre beülni. Nem szeretném azonbn azok örömét elrontani, akik nem ismerik a történetet, így annyit mondok csak büszke vagyok magamra, hogy Pitont már az elején kiszúrtam magamnak.

A film szörnyű epilógussal zárul. Jobb lett volna, ha a végefőcím alatt, a nevek hátterében egy folyóparton, naplementében álldogáló szarvasról készült olajfestményt vágnak be. Ugyanaz a hatás.

Nagy kár, mert egyébként a forgatókönyvíró jó irányba hamisította meg a saga végét. A vérbeli rajongók szerint - két fekete övessel néztem meg a filmet - jobb a könyvbeli záróakkord. A filmben viszont egészen Shakespeare utolsó és (szerintem) legjobb drámájáig, A viharig nyúlnak vissza. Egészen Prosperóig.
Aláhúzva: Harry Potter hőskölteménye véget ért.

Az utolsó filmtől első sorban a múltkori után lényegesen többet vártam. Ezek a lélektani fejtegetéseket csak annyiban ihette a film, hogy kiváló színészek ábrázolták a fő karaktereket. Rajtuk kívül Daniel Radcliffe az, aki előtt valószínűleg nagy ívű színészi pálya állhat. Barátairól - akinek sajnos a befejezésre megint elég felszínesre sikeredett a szerepe - nehéz megmondani, mi várhat rájuk.

Bár a filmekben a rendezők többször cserélődtek, elegáns ív, hogy az első filmekben még színes, világos minden. Az utolsó kettőre viszont rátelepszik a depresszív nyálka sötétkékje. Az utolsó képen, amikor a félig lerombolt, roxforti hídon sétálgatnak a diákok, újra süt a nap.

Értékelés: 8/10