Izgultam a mai nap előtt, mert egész napos tárgyalásra voltam hivatalos. Minden remekül sikerült, úgyhogy arra nem is veszteget szót, mi történt; reméljük, nem marad meg ez csupán egy kellemes napnak, de üzlet is lesz belőle.

Ennek örömére elégedetten szambáztam végig a gyárudvaron. Persze kormos felhők tornyosultak, dörgött is, de ezt az utóbbi időben megszoktuk. És mi még szeretjük is a zivatart, sőt, ernyőm is volt. Infantilizmusomhoz hozzátartozik, szeretek megázni. Egyébként is ömlött rólam a víz - mint később kiderült, 90% fölött volt a páratartalom - de volt ernyőm, ha komolyabbra fordulna a helyzet.

Már a buszmegállóból caplattam haza felé - még mindig elég emelkedett hangulatban - amikor tényleg komolyra fordult. Csak sima felhőszakadás volt, örültem is, nem kell locsolni. És egyébként is lenyűgöző a nagy eső.
Nem is tudom, miért jutott a III. Richárd az eszembe. Ahogy szakadt az eső, arra gondoltam, ilyesmi lehet a tél a mediterráneumban. Magamban még mondogattam is: "York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."

Csuromvizesen értem haza, leültem az ágyamra, amikor kopogást hallottam. Hangosat. Az elmúlt hatvan év legkeményebb jégvihara tombolt Soroksáron. Ilyet még sosem láttunk: nagy, fehér jégbombák ezrei zúdultak a védtelen kertre. Pár perc alatt elpusztították, amin hónapok óta dolgoztam, a veteményesemet.

A reteknek nagyon ártani nem tudtak, a lényeg, ugye, a föld alatt van. De a büszkeségeimet, az uborkát és a spenótot végzetes találat érte. A spenótot akár már be is lehetett takarítani, és amúgy is főzeléknek szántam, nem baj, hogy a jég lyukakat ütött a leveleken. Leszedtem. De az uborka még folyamatban volt, és a hideg, fehér golyók kíméletlenül derékba törték ezt az ígéretes, zöld karriert. Az uborka ütközetben elesett. Talán két tő túlélte...

A fotókat KZsoci készítette.