Avatar Dido és Aeneas - Karaoke-opera-film-színház énekesekre, gyerekekre és tornateremre

Az én időmben még nyílt korrupcióval terelgettek bennünket az opera felé: aki a rettegett énekfelelésnél egy operarészletet adott elő, az ötöst kapott. Így fordulhatott elő, hogy a fiúk teljesen kizárták a repertoárjukból a nép- és műdalokat, viszont a Hazám, hazám-ot mindenki tudta.

Ma már, úgy látszik, nem elegendő ez az eszköz, mert a kreatív énektanárok inkább olyan bőrbe bújtatják a klasszikus műveket, hogy még a szerző sem ismer rá. A mai fiatalok viszont annál inkább, mert ez a kék bőr nekik nagyon is kedves.

Így született meg az Avatar Dido és Aeneas grandiózus előadása, melyet múlt szombaton volt szerencsém megnézni a Deák Diák Stage-en.

Purcell operája hűen dolgozza föl a trójai mondakör tragikus szerelmi történetét: Dido, a karthágói királynő és Aeneas, a trójai hős hiába leli meg egymásban a nagy Őt, az ármánykodások miatt végül Dido birodalmát és szerelmét is elveszíti, és az öngyilkosságba menekül.
Aeneas pedig megtörten folytatja útját. (Amely mégsem torkoll kudarcba, hiszen ő tartják az antik római kultúra megalapítójának; Iulius Caesar egészen hozzá vezeti vissza családfáját.)

Érdekes, hogyan merülhetett föl bárkiben is, hogy a két mű között párhuzamokat keressen, mindenesetre találtak pár dolgot: a királynő és az idegen szerelme, a "szellemvilág" beavatkozása, a békés természetbarátok durva lerohanása...

Ha pedig valakiben maradtak volna kétségek, nem erőltetett-e kicsit ez az adaptáció, az talán megnyugszik attól a megoldástól, hogy az operafilm pörgése mellett élő szereplők is feltűnnek a színpadon. Ez az igazi 3D.
A hús-vér énekesek egyébként az amerikai hadsereg katonái, akik egy zülött és gonosz parancsnok uralma alatt nyögnek. Ők küldik a tolószékes Sullyt (Aeneast) a Pandorára (Karthágóba), de a tervben nem szerepel, hogy ott Neytirivel (Didóval) egymásba bolonduljanak.
De ha már így alakult, hasznot lehet belőle húzni. Mert amíg a nászt megülik, az ellenség helikopterei észrevétlenül megjelennek a horizonton...

És, ha már az opera kulisszáit egy sikerfilm adta, most is bevillan egy emlékkép egy másik híres filmből. A katonák, akik a filmbéli helyszínen összecsapnak, gyerekek. Csatájukat pedig mintha már láttuk volna a Legyek urában.

Ez az előadás egyébként sem csinál titkot abból, a mozi mint a kor egyik uralkodó kifejezőeszköze, hatással van rá. Amikor Dido és Aeneas kapcsolatát mesélik el, leplezetlenül nyúlnak romantikus filmek olyan jellegzetes jeleneteihez, mint a Ghost erotikus agyagozása vagy a Susie és Tekergő spagettis csókja. Más és más generációk nevetnek föl egyiknél és másiknál.

Az Avatar-érzést - vagyis, hogy a főhős nem az, akinek látszik - tovább fokozza, hogy nem annak a hangját halljuk, akit látunk a vásznon. A filmben ugyanis a Deák Diák iskola növendékei játsszanak többnyire, viszont az Á la cARTe társulat tagjai énekelnek. Néha - amikor a dramaturgia szerint az amerikai bázist látjuk - élőben.
Vezetőjük az álnok, bunkó parancsnok, aki egy agyoncigarettázott, romlott rockert megszégyenítően ordította a mikrofonba a barokk opera érzékeny dallamait. (Bár az alkotók felháborodtak a hangosítás hiányosságai miatt, a füstös romkocsma alkoholistájának jól állt, hogy a szöveg helyett csak indulatait hallotta a közönség.)

Az eredeti művet jelentősen lerövidítették, és a rendező Philipp György a zenét is áthangszerelte, a filmhez külön fölvették a zenét is a Lux Aeterna - Budapest Bach Consort közreműködésével. Az eredmény pedig magáért beszél, az előadás nem csupán látványában különleges, de a zenében (hanghatásokban) is tartogat meglepetéseket. Valószínűleg többször végig kell hallgatni, hogy az összes poén eljusson a tudatunkig.

A film maga szép. És profi. A képek élesek, a vágás hibátlan, még az egészen közeli felvételek is esztétikusak. Az amatőr szereplők pedig igazán kitettek magukért: megkapó, ahogyan a katonákat és a pandoraiakat alakító gyerekek minden igyekezetüket és koncentrációjukat csatasorba állítják. Akár a tűz körül kell táncolni, akár a tornaterem dzsungelében ölre menni az ellenséggel, mindent nagyon ügyesen csinálnak.

A főszereplők pedig némafilmben játsszanak valójában. Mert a szájukat ki sem nyitják, csak néznek, és közben halljuk az éneket. (És ismét megtörténik, amely lassan az Á la cARTe védjegye lesz: az embernek ott és akkor nem is tűnik föl, milyen jó az ének, mert az előadás elkápráztatja.)

Szerencsés döntés, hogy nem akarták eltüntetni a tornaterem külsejét, az illúziót ugyanis pazarul megteremti a tökéletes smink és jelmez.

Bár a svédszekrényen átbukdácsoló (és a háborúsdit nagyon élvező) gyerekeken vagy a csata előtt lerészegedő felnőtt katonák tivornyáján elmosolyodunk, a hangulat végig feszült és vészterhes.

A film annyira jó, hogy első benyomásra, bevallom, nem értettem, miért kellettek az "élő" jelenetek is. De egyrészt a már említett Avatar-hatás, másrészt a tornaterem sivársága, az ellenség lelketlensége miatt gondolom ma már úgy, hogy nem ártott időnként a kizökkentés a kékek misztikus, romantikus és szépséges mesevilágából.

Mindenesetre kijelenthető, az Á la cARTe ismét egy alaposan végiggondolt koncepciót vitt színpadra, és ki tudja, hány finomság, hány apró ötlet fölött siklottunk el.
Reméljük, lesz még alkalom újabb ötlet-portyára indulni a következő előadáson.