Ne tévesszen meg senkit! Nem alakulunk át sütibloggá, csakhát a karácsony ezt hozza ki belőlünk is, úgy látszik.

Mivel ma vagyunk egyszerre a főnökömmel bent utoljára idén, nemcsak én készültem süteménnyel, mint ez az előző posztból kiderült. Hanem ő is. Csakhogy az én kis szerény csillagocskáimhoz képest most egy gyönyörű, hatalmas, olasz kuglóf érkezett.

Szeretném hangsúlyozni, ez a panettonne semmiképp sem minősül házi süteménynek! Szóval ennek nagyon örülök.

Miért jelenti a pálya csúcsát? Mert a családban nem ez az első. Tizenhárom éve - mikor még zsenge gimnazista voltam - az apám kapott egy ilyet. Ez volt a karácsonyi ajándékok netovábbja. Általában ugyanis valamilyen italt kapott, én meg már akkor se nagyon ittam alkoholt, szóval azoknak csak az üvege érdekelt (volt is egy kis gyűjteményem, amelyet a tavalyi szobafelújítás során végül föláldoztam). De ez a kuglóf maga volt a német reklámokból ismert nyugati jólét, a befutottság, az elismerés megtestesülése.

Mindig szerettem volna ilyet kapni. Talán sekélyes dolog, de egyik karriercélom volt, hogy kapjak egy ilyet. És mindazt, amit jelent.

Hogy olyan helyen dolgozom, ahol gondolnak rám ilyenkor. Ahol sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, hogy jó szívvel adnak és én jó szívvel fogadhatom el a megbecsültség elegáns státuszszimbólumát.

Ha belegondolok, kicsit még le is köröztem az 1997-es karácsony sztárját. Mert ezt nem (csak) udvariasságból kaptam, nem egyenajándék, amelyet általában a termékmenedzsereknek szántak. Hanem ezt kifejezetten nekem adták, olyan szavakkal kísérve, amelyekért érdemes dolgozni. Nehéz éven vagyunk túl, de helyt álltunk, és megyünk tovább.

Jól jött ez most nagyon. Bár (remélem) nem olvassa az ajándékozó a blogot, itt is köszönöm!